Kilátás a Dobozi-oromról a Dunára

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

A négynapos hosszú hétvégén csak hétfőn tudtam szabaddá tenni magam, hogy járjak egyet bakancsban a Dunakanyar hegyei között. Nagyon úgy nézett ki, hogy pont augusztus 20-ra érnek véget a hőségriadós, forró nyári napok, helyette fülledt, záporos, zivataros idő volt várható a túrám idejére is. Vasárnapról hétfőre virradó éjszaka egy komoly zivatarfront vonult át Budapesten és a Dunakanyaron, helyenként 25-30 mm csapadékot is hozva, így aztán a reggeli pakoláskor a kamáslikat is beledobtam a hátizsákomba, bár bíztam abban, hogy a száraz nyár után a leesett esőt csak be tudta szívni a talaj, a maradék pedig úgyis lecsurog a lejtőkön.

Most nem indultam korán otthonról, hat előtt pár perccel léptem csak ki a lakásunk ajtaján, pont kiszámolva azt, hogy a házunk melletti megállóban még elcsíphessem az érkező 250-es buszt. Kelenföldön gyorsan váltva a négyes metróra, aztán a Rákóczi téren a körúti tujára háromnegyed hétre már a Nyugatiba értem, volt időm arra, hogy kényelmesen kisétáljak az indulási csarnokon keresztül a külső vágányokhoz és megszemléljem a napkelte időjárását. Még mostanra sem száradtak fel az éjjeli zivatar utáni pocsolyák, párás volt a levegő is, viszont a változóan felhős égen szép volt a vörösen felkelő napkorong. Egy kicsit elnézelődtem még a peronokon, aztán átballagtam a 4-es vágányhoz, ahol a 7:08-kor Szobra induló emeletes Stadler KISS zónázó várakozott a kevéske felszállóra.

A vonat aztán ment, mint a golyó, háromnegyed nyolcra már Kismaroson voltam vele, ahol egyedüli leszállóként le is cihelődtem róla a kihalt peronra. Nem vártam persze tömegeket, de azért meglepett, hogy senki sem indult sem a Királyréti Erdei Vasút végállomása felé, sem pedig a buszmegállóhoz, hogy aztán a helyközivel utazzon tovább Kóspallag és a Börzsöny hegyei közé. Ennyire elvette volna az emberek kedvét a túrázástól az éjjeli eső? Hát, az igazat megvallva nem is volt valami csodálatos túraidő, errefelé teljesen borult volt az ég, bár még bíztam az időjárás-előrejelzésekben, amelyek nem jósoltak erre a hétfői napra csapadékot a Dunakanyarba!

A peron egyik padjánál készülődtem össze az indulásra, szokás szerint indítottam a GPS-em, felfűztem a fényképezőgépem tokját a derékszíjamra, aztán bele is vágtam rögtön a túrába, mivel délután három felé már Zebegényben szerettem volna lenni. Átsasszéztam a vágányok feletti gyalogos felüljárón és elballagva a szerény állomásépület előtt vettem észre az első zöld négyzet jelzést egy lámpaoszlopra felfestve. Ezt kell most követnem egy jó darabig. A keskeny és csendes Dózsa György utcán vezettek le a jelzések a község főutcájára, a forgalmas 11-es útra, ennek a járdáján ballagtam el az utolsó házakig, ahol aztán az iránymutatásuk szerint kereszteznem kellett egy átjáróban a vasúti síneket.

Eddig könnyű volt a viszonylag sűrűn felfestett jelzéseket követni, de a fénysorompó után úgy eltűntek, mint az aranyóra! Kicsit tanácstalanul körbepillantottam, aztán továbbindultam a kínálkozó Óhegyi úton, de mivel erre sem láttam jelzéseket, GPS-es segítséget kértem. A kütyü aztán mutatta is, hogy az átjáró után rögtön balra kellett volna térnem, a Jánoshegyi útra, de ezt semmi nem mutatta. Érdekes módon ez volt az egyetlen hely ezen a túrámon, ahol a jelzettség egy kicsit megbicsaklott, innen már a teljes utamon megbízhatóan vezettek a jelek!

A Jánoshegyi út keskeny aszfaltcsíkján rövid kitérőt tettem Kismaros víkendházas övezetébe és ahogy felfelé kaptattam a domboldalban, kinyílt a panoráma a Visegrádi-hegység csúcsaira a háztetők felett, de pár perc múlva egy elágazásban balra tértem, és az utcácskák között kanyarogva visszaereszkedtem a vasúti sínekhez. A vágányok melletti földúton indultam tovább, és alaposan körülnézve rájöttem, csak azért kellett ezt a rövid kitérőt megtennem a domboldalba, mivel a itt lenn nem volt kiépített út.

A sínek mellett ballagva kereszteztem a Kóspallagra induló aszfaltutat – ha valaki be szeretné járni a túrán megtett utamat, de nem akar annyit gyalogolni, az a kismarosi állomástól idáig eljöhet helyközi busszal is – aztán már pár perc alatt elértem a Hatlópatak utcát, ahol az ott induló zöld háromszög jelzések nekifutnak az Eszperantó-hegyre felvezető kaptatónak.

Csak az utolsó házakig maradtam a Hatló-patak völgyét követő utcácskán, aztán a jelzések balra behívtak az erdőbe és keréknyomokon indultam neki az Eszperantó-hegy meredek kaptatójának. Egy szurdokszerű vízmosás mellett vezetett egy jó darabon az utam, jó száz méternyit kaptatva értem fel folyamatosan a fák között haladva a gerincre, ahol az emelkedés hirtelen megenyhült és kicsit ki tudtam fújni magam. A párás időben eléggé leizzadtam a kapaszkodás közben, ezért amikor megpillantottam a volt Zamenhof kilátóhoz induló zöld rom jelzéseket, le is tértem a földútról, hogy a keskeny ösvényen gyakorlatilag szintben elballagjak a kilátó maradványaihoz.

Pár perc múlva el is értem a már szinte teljesen szétkorhadt fa alkotmány roncsait és készítettem pár képet róluk. De milyen kilátó állt itt az erdőben és ki volt az az ember, akinek a nevét viselte? Lazar Markovics Zamenhof volt az eszperantó nyelv megalkotója, az ő emlékére építette a váci eszperantó csoport a kilátót itt a gerincen 1973-ban és szervezett ide emléktúrát, a Zamenhof Nemzetközi Békemenetet (eszperantóul: Zamenhofa Internacia Pacmarŝo) azután minden évben. Ők adták a hegynek is az Eszperantó nevet, amely aztán 1979-től a térképeken hivatalosan meg is jelent! Sajnos, a rendszerváltás utáni időkben pénz hiányában már nem lehetett fenntartani a kilátót, lassan el is feledték az emberek, így aztán összedőlt, de a romjait még a legújabb, 2022-es Börzsöny térkép is jelzi!

Persze van kilátás az Eszperantó-hegyről, ha nem is a kilátótól! Mindössze kétszáz lépéssel a kilátóhoz vezető ösvény kiágazása után az erdei út egy pár éves tarvágás mellé fordul és a lassan bebokrosodó erdőfoltra kiballagva még szép kilátás nyílik a Dunára, a túlsó partján álló Visegrádi Fellegvárra, valamint a vele szomszédos Nagy-Villám hegyre is. Eléggé párás volt még mindig a levegő, meg a völgyekből kiemelkedő gomolyok is körbelengedezték a várat, de azért készítettem pár fotót itt is.

A kapaszkodás persze folytatódott, ha nem is olyan meredeken, mint az első szakaszán, így másztam meg az Eszperantó-hegy 336 méteres csúcsát, ahonnan semmilyen kilátás sincs a sűrű erdő miatt, aztán háromnegyed órával azután, hogy továbbindultam a kilátó romjaitól, elértem a Gubacsi-hálás kilátópontját.

Az erdőben kanyargó ösvény itt kifordul a kopár hegyoldalba és meredeken kapaszkodni kezd a tető felé, viszont erről a pontról is csodálatos kilátás nyílik a Dunára, amelyet a Szentendrei-sziget északi csúcsától egészen a Szent Mihály-hegyig be lehet látni innen. Szép a rálátás innen is a Fellegvárra és a Nagy-Villámra, viszont úgy láttam, a túlparti hegyek egyre inkább felhőkbe burkolódznak! Elnéztem jobbra is, a Szent Mihály-hegy felé, úgy nagyjából 350 méter felett azt is elnyelték a gomolygó felhők. Tulajdonképpen ezen a kilátóponton én is éppen csak a felhőszint alatt jártam. Azt a nemjóját! Nem erről volt szó az időjárás-előrejelzésekben!

Ekkor már tíz óra felé ballagott az idő, letelepedtem hát egy kidőlt fa törzsére és a kilátást szemlélgetve megtízóraiztam, majd bejelentkeztem a blog facebook oldalára is. Bíztam abban, hogy csak fellebben majd a felhőfátyol a hegyekről, de ekkora szerencsém azért nem volt, viszont még két túrázó férfi érkezett a kilátópontra. Röviden megvitattuk, mekkora esélyünk van arra, hogy lesz kilátás majd a Julianus toronyból, aztán ők hamarosan tovább is indultak, én pedig pár perc múlva követtem őket.

Folyamatosan az erdőben ballagva hullámvasutaztam végig a Kapu-hegy és a Fehér-hegy gerincén, aztán hirtelen bukkantam ki a Csapás-rét széles nyiladékába. De miért ez a neve ennek a hosszú, több kilométeres, de alig 70-80 lépés széles, hagyásfákkal tarkított, füves nyiladéknak? Talán bizony valamilyen csapás ért itt valakit? Egyáltalán nem! A Csapás-rétet még a középkorban alakították ki a környéken élők legeltetésre, állatterelésre. Ez a mező része volt a Magyarországról Nyugat-Európába vezető hosszú marhahajtó útnak (a marhacsapásnak), itt a gulyák megpihenhettek, legelhettek a sok napos út során. A nemzeti park és az erdészet nagyjából tíz éve állította helyre eredeti állapotában a Csapás-rétet, tisztíttatta ki a rétek helyén időközben kialakult bozótost.

A hosszú nyiladékban mellém társult a kóspallagi útból kiágazó és a Köves-mezőre tartó keskeny, kopott aszfaltút, ezzel együtt értem el az út végén az autóparkoló lebetonozott és most éppen töküres négyszögét. Kisétáltam rajta átvágva a Köves-mező keleti peremére, a kilátópontra és elgyönyörködtem volna az innen nyíló panorámában, de az bizony évről-évre egyre szűkebb! A Dunát már nem is lehet látni innen, csak a Fellegvár és a Nagy-Villám csúcsa magasodik a fák, bokrok fölé.

Tudom, hogy nagyon fontos a természetvédelem, de ha egyszer létrehoztunk, kiépítettünk egy kilátópontot, akkor az ahhoz tartozó kilátást éppúgy karban kellene tartani, mint a pihenőpadokat és asztalokat, különben ott ette meg a fene az egészet! Tehát ezeken a helyeken igenis, vissza kellene metszeni a fákat, vagy kivágni az egyre jobban terjengő bozótost, amely elveszi például innen a Visegrádra nyíló, amúgy csodálatos panorámát!

És most egy kicsit távolabbra tekintve: alig több mint tíz éve százmillióért építettek magasabb kilátót a Badacsony fennsíkján, kicsit később hasonló összegből magasították meg a Galyatetőn álló kilátótornyot, hogy kinyúljanak a hegytetők lombkoronaszintje fölé. És mi lesz később? Tovább magasítják őket, mintegy versenyt futva az egyre növekvő fákkal? Esetleg abban bíznak, hogy a fák tényleg nem nőnek az égig? És mindezt akkor, amikor a KSH adatai szerint csupán 2022-ben, egyetlen év leforgása alatt 8.242.000 köbméter fát vágnak ki hazánkban? Hát ebből a sok-sok millióból nem lehetne pár tucatnyit olyan célból feláldozni, hogy a kilátópontok kilátásait megőrizzük? Na, most már nem puffogok tovább, egyrészt ugyanis nem ezért indultam túrázni, meg Ti sem ezért olvassátok ezt a blogot!

Szinte néptelen turistautakon ballagtam egészen eddig a pontig, itt azonban mintha egy népünnepélybe csöppentem volna, olyan volt a forgalom a Hegyes-tető csúcsára vezető erdei úton! Lépten-nyomon kiránduló csoportokba botlottam, ők csakis azért indultak útnak, hogy meglátogassák a Hegyes-tető csúcsán álló Julianus kilátót. A közeli Nagymarosról indulva két úton érdemes felkeresni a tornyot: vagy a Köves-mező felől, ahonnan most én is megyek, vagy pedig a Templom-völgyön keresztül. Na, de vajon lesz kilátás a toronyból? Remélem, hiszen a Nagymarosról indulók látják a csúcsot a Duna-partról és csak nem indulnak el olyankor kilátást nézni, amikor felhőben van a hegytető! Így hát a kirándulókat követve az Országos Kéktúra útvonalán indultam tovább a rétről.

A Köves-mezőről egy kényelmes séta csupán a Világos-tér, vagyis a Hegyes-tető csúcsa alatti tisztás, onnan viszont egy nagyon kemény kaptató visz fel a kilátóhoz. Nagyjából annyit kell kapaszkodni a réttől, mintha a Duna partjáról indulva másznám meg a Gellérthegyet. A meredekség is hasonló, de itt nem lépcsőkön és sétányokon tesszük meg az utat, hanem egy jól kitaposott, viszont sáros időben nagyon csúszós gyalogúton! Szóval nem egy kellemes délutáni séta, pláne úgy, hogy már a lábamban volt vagy tíz kilométer, de azért megvolt a kondícióm ahhoz, hogy pár lihegve kaptató kirándulócsoportot beelőzve egyszuszra felérjek a torony tövébe!

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem a Julianus kilátó mindig egy sakk-készlet bástyájára emlékeztet, ahogy ott áll a henger alakú torony a kőcsipkés teraszával a hegytető csenevész tölgyei között. Persze egyből felkapaszkodtam a meredek külső lépcsősoron a teraszra és onnan is körülnéztem. Bár a Hegyes-tető a Dunakanyar középpontjában áll, mégsem látjuk be a folyó teljes ívét, ugyanis egy részét a szomszédos Szent Mihály-hegy kitakarja, de persze így is egyedülálló kilátás nyílik a teraszról.

Kelet felé letekintve alattam terült el Nagymaros, innen szinte be lehetett látni az udvarokba is. A Duna túlsó partján feltűnt Visegrád, a Fellegvár is jól látszott a hegytetőn. Persze az idő továbbra is párás maradt, a nap nem tudta azt teljesen felszívni, pedig már fél tizenkettőre járt az idő, így a Fellegvár fölött már éppen csak ki lehetett venni a Vác melletti Naszály körvonalait és a kőfejtőkkel felsebzett oldalát, körülötte pedig talajmenti köd takarta a tájat. Észak felé fordulva a Központi-Börzsöny 8-900 méteres csúcsainak előterében egy vékony felhőréteg lebegett, viszont a Dunakanyar nyugati végén jól látszott Szob, és Zebegény pár háza is feltűnt a fák közötti réseken. Arra indulok majd tovább.

Eléggé sokan voltak fenn a tetőteraszon, párszor alig tudtam a korláthoz férni a kirándulóktól, így aztán amilyen gyorsan csak lehetett, körbefényképeztem mindent, aztán inkább a kilátó tövében telepedtem le az egyik padra egy hosszabb pihenőre. Itt ebédeltem meg, ittam rá egy nagyot a szörpömből, és megvártam volna, hogy kicsit megszáradjon az átizzadt pólóm, de aztán rájöttem, hogy az abszolút szélcsendes, gőzfürdőszerűen párás időben erre bizony hiába várok, így aztán innen is továbbindultam.

Szerencsére itt már a kapaszkodók végére értem, innen már jórészt csak lefelé vezetett az utam egészen Zebegényig. Még az Országos Kéktúra útvonalán ballagtam le a Julianus toronytól az Ürmös-rét mezejére, aztán ereszkedtem tovább az erdőben a jól kitaposott turistaúton a Szent Mihály-hegy és a Hegyes-tető közötti nyereg turistaút csomópontjába. A legkevésbé kijárt utat, vagyis a kék barlang jelzések alig kitaposott ösvényét választva folytattam az ereszkedést a hegyoldalban, időnként megküzdve egy korábbi szélvihar által az ösvényre döntött bükkökkel is, de az átjutást rajtuk komolyabb tornamutatványok nélkül is meg lehetett tenni.

A helyenként kicsit súvadásos ösvényt kevesen használják, általában nem ezen az úton közelítik meg a turisták a Szent Mihály-hegy oldalának remetebarlangjait, én is csak átkötésnek használtam, hogy eljussak a Zebegénybe levezető sárga kereszt jelzések útvonalára. Meg is érkeztek egy idő után a sárga kereszt jelzések, már ezeket követve értem el a Szent Mihály-hegy nyugati, sziklás kiszögellését, a Dobozi-ormot.

Itt is megállva pár percre megcsodáltam a Dunára és a visegrádi hegyekre nyíló széles panorámát, itt készítettem el a poszt címképét egy néhány perccel utánam érkezett túrázó fiatalemberről, ahogy a kilátásban gyönyörködik. A Dobozi-orom után is folyamatosan ereszkedett alattam a turistaút, rövid, de meredek lejtőkön kitérőket tettem a Borostyán-kő kilátópontjára és egy névtelen sziklára is, aztán már gyorsan elértem Zebegény szélső házait. Erről a pontról lehet a legszebben látni a Duna partján, egy gondozott parkban álló kastélyszerű Dőry villát, ugyanis az országútról egy magas élősövény eltakarja szinte a teljes épületet, aztán a jelzéseket követve besétáltam Zebegény központjába.

Készítettem pár képet a Kós Károly által tervezett római katolikus templomról, aztán a szerpentinúton felkapaszkodtam még a Kálvária-dombra a Trianoni emlékműhöz is. Végigballagtam a dombgerincen a kálváriakápolna mellett a Kós Károly kilátóig, ennek a teraszáról is megbámultam a Dunára és a községre nyíló kilátást, végül a kálvária stációi mentán ereszkedtem vissza a házak közé. Az órámra pillantva láttam, van még több mint fél órám a 15:02-es zónázó vonat érkezéséig, így aztán ráadásképpen még kiballagtam a Duna-partra is.

Bár délutánra eloszlottak a délelőtti felhők, de a fátyolos napsütés eléggé felmelegítette a párás levegőt, így aztán szinte szaunában éreztem magam, ahogy megálltam a kavicsos parton a szabadstrand mellett. Sokan fürödtek a vízben, vagy csak úgy napozgattak a parton, de a túlsó oldalon is népes volt a pilismaróti strand, teli volt emberekkel a kicsi komp is, amikor átért a zebegényi oldalra és kikötött mellettem az apró mólójánál. Páran beúsztak a közeli Zebegényi-szigetre, itt egy óriási, uszadékfákból emelt máglya halma állt az alsó szigetcsúcson. Talán augusztus 20-án este akarták meggyújtani? Nem tudom. Pár perc nézelődés után azonban ideje volt már visszaindulni a vasúti megállóba.

A légkondicionált Stadler KISS pontosan érkezett, négy órakor már kinn álltam a Nagykörúton a villamosmegállóban és viszonylag gyorsan haza is értem, háromnegyed öt felé léptem be a lakásunk ajtaján.

 Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!