Várgesztes látképe a Zsigmond-kőről

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

A kerékpáros szezon kezdete előtt mindenképpen szerettem volna még két hézagot befoltozni az Országos Kéktúra teljesítésemen, ezért az előző héten a Gerecsében jártam egyet a Koldusszállási vadászház és a szárligeti vasútállomás között, most pedig a Vértesbe indultam, hogy a Várgesztes és Gánt közötti hiányt bepótoljam. Mivel megfogadtam magamban, hogy most minden túraszakaszt az Országos Kéktúra nyugati végpontja, vagyis az Írott-kő felé haladva teljesítek, tehát ezen a túrámon Várgesztesről indulva kell eljutnom Gántra.

Ez még nem lett volna nagy probléma, de az viszont igen, hogy szombat reggelenként Tatabányáról Várgesztesre csak két busz indul, a korábbival azonban már 6:35-kor megérkeznék a kezdőpontra, a későbbivel viszont csak 9:22-re. A második buszt kapásból elvetettem, mert ezt választva szinte szaladnom kéne, hogy még elfogadható időben Gántra érjek, de ha a korábbival utazom, akkor már napkeltére Várgesztesre érkeznék. Ez mondjuk nem is baj, ugyanis lenne időm a túrám során mindenféle kitérőkre, például megmászhatnám Várgesztes határában a Zsigmond-követ és meglátogathatnám a felújítási munkák miatt már évek óta zárva tartó Gesztesvárat is.

Azonban visszafelé számolva a Várgesztesre 6:35-kor érkező busz 6:08-kor indul Tatabányáról és hogy ezt elérhessem, a 4:21-es győri személlyel kellene eljönnöm Kelenföldről. Ez pedig olyan korán indul, hogy nem járnak még akkor a nappali BKV járatok! Nincs más hátra, autóval kell elmennem a házunktól a pályaudvar melletti P+R parkolóig! Így aztán még aludt a család, amikor reggel négykor felkaptam a még este előkészített hátizsákot és kilépve a lakásunk ajtaján lenn a parkolóban beröffentettem a családi Astra motorját és legurultam vele a Tétényi-fennsíkról a városba. Mire a néptelen aluljárón keresztül kisétáltam a Kelenföldi pályaudvar peronjára, már fel is tűntek a távolban a Déli pályaudvarról érkező Stadler Flirt lámpái.

Éppen világosodni kezdett, amikor a hűvös, de csillagfényes hajnalon leszálltam Tatabányán és volt még több mint fél órám a várgesztesi busz indulásáig, ezt az időt szokás szerint a környékén való lődörgéssel ütöttem agyon. Az előző blogbejegyzésben, amikor szintén itt szálltam buszra, eléggé lecikiztem a buszállomás Vértes Center alatti fertályát a randasága, igénytelensége miatt, hát most felteszek egy képet a külső oldaláról is, amely azért eléggé pofásan néz ki a bekapcsolt világításával. Aztán jött a buszom, páran felszálltunk rá utasok, de Környétől már csak egymagamban utazva érkeztem vele a menetrend szerinti perces pontossággal a várgesztesi buszfordulóba.

A Vértes Center előtti autóbusz végállomás reggel fél hatkor

Most nem kellett kapkodnom, volt időm mindenre! Kényelmesen felfűztem a fényképezőgépem tokját az övemre, indítottam a GPS-em, aztán a község főutcáján, az Arany János utcán észak felé indulva belefogtam a Zsigmond-kőre felvezető kitérőbe. Most is a kéktúra kék sáv jelzéseit követtem, csak éppen a túrám útvonalával pont ellentétes irányban, azonban én úgy gondolom, a Zsigmond-kő, pontosabban az ormáról nyíló kilátás egyszerűen kihagyhatatlan! Várgesztes északi határában, a kis horgásztónál pont a hegy tövében voltam, pár percre megállva megcsodáltam a párát lehelő tavacskát és a mögüle csak pár perccel korábban előbukkant, de már kora reggel is vakítóan ragyogó napkorongot, aztán belekaptam a tetőre felvezető meredek kaptatóba.

Persze itt is a kéktúra kék sáv jelzéseit követtem, ahogy a vízmosásos, meredek oldalú völgyben felfelé kapaszkodtam, aztán pár perc alatt elértem a kék háromszög jelzések elágazását. Ráfordulva az ösvényre talán még meredekebb lett a hegymenet, azonban ez már nem volt túl hosszú, pár perc múlva már fenn álltam a sziklafal tetején fekvő rét füvén. Csodálatos innen a pont a sziklák tövében fekvő Várgesztesre a kilátás, azonban jól látszik a távolabb fekvő Oroszlány és a mögötte elterülő Kisalföld pereme is.

Szóval érdemes feljönni ide, bár a mostani kilátás már csak a szerény maradványa a húsz évvel ezelőttinek. Ennek az oka egyszerű: kezdik kitakarni a panorámát itt-ott a sziklafal peremén felnövekvő fák, bokrok. Tehát minden látszik még most is, de már nem lehet egyetlen pillantással átfogni az egészet, ehhez végig kell sétálni a sziklák tetején. Azért felteszek ide egy panorámaképet, amelyet több mint tíz éve készítettem az innen nyíló panorámáról egy téli túrámon.

Persze körbefényképeztem most is a kilátást, aztán a mobilommal is készítettem pár fotót és bejelentkeztem vele a blog facebook oldalára is. Kicsit letelepedve a sziklákra kifújtam magam, aztán az egyszer már végigjárt úton visszatértem a buszfordulóba. Most meg sem állva baktattam el a terecske mellett, aztán már gyorsan elértem Várgesztes déli peremén az erdő szélét. Földúton léptem be a fák közé, aztán ösvényre térve pillantottam meg magam előtt a Gesztesvárhoz vezető keskeny aszfaltutat. A gyalogút egy darabig még kitartott az aszfaltcsík mellett, de már az úton talpalva értem el a völgy oldalában, a Mészáros-hegy szikláiban kialakult kőfülkébe épített Mária kegyhelyet.

Készítettem pár képet a kis kegyhelyről is, aztán a 116 lépcsőfokon visszaereszkedve az útra elolvastam a kihelyezett tájékoztató táblát. A kegyhelyet először az 1930-as években hozták itt létre, majd miután az a szocializmus éveiben elpusztult, 2002-ben a helyiek építették újjá és helyezték el benne a Szent Bernadett szobrot.

A keskeny aszfaltcsík mellett egy faoszlopon nyilazott táblák mutatták, hogy a kéktúra útvonala jobbra letérve nekiindul a Mészáros-hegy és az Űző-hegy közötti völgy meredek kaptatójának, de én ballagtam tovább az úton és pár perc múlva már a piknikrét mellett jártam. Majálisra készülődtek itt, már messziről hallottam a hangszólókból üvöltő gépzene basszusait, rájuk sem hederítve mentem tovább és belekaptam a Gesztesvárhoz felvezető meredek emelkedőbe. Az aszfalt a kaptató elején véget ért, az azt követő bokaficamítóan köves úton értem fel a várfalakhoz.

A vár építésének idejéről nincs hiteles dokumentum, viszont Várgesztest, a falut már 1009-ben is említik írásos dokumentumok. Mindenesetre a vár Zsigmond király életében már állhatott, hiszen ekkor már azt is említik az oklevelek. A törökök többször is ostromolták, először 1543-ban foglalták el, majd többször is gazdát cserélt, végül 1652-ben ismét magyar kézre került és bár 400 (akkori) forintból felújították, a török kor után már elvesztette hadászati jelentőségét, a köveinek egy részét a birtokos Esterházy József engedélyével a majki kamalduli remeteség építéséhez használták fel.

Az erősen romos falakat az 1960-as években részlegesen visszaépítették, vendéglőt és turistaszállót rendezek be a falai között, de a vár állaga annyira leromlott 2014-re, hogy bezárták. Utoljára még a blog előtti időkben jártam itt 2019-ben, azóta sokat haladtak a munkák, sőt, az új tetőszerkezeteket is lehet látni a szépen újjáépített falak felett. Megyegetnek tehát a munkák és remélem, minél hamarabb megnyitják már újra a látogatók előtt a várat!

Szóval tényleg örülnöm kellene a dolgok ilyen alakulásának és csak a kákán is csomót keresés a részemről, de nagyon zavaróak azok a barnára festett hosszú esőcsatornák, amelyek levezetnek a tetőről a falakon kívül. Máshogy tényleg nem lehetett megoldani a csapadékelvezetés kérdését? Az a módszer, ami több száz éven keresztül bevált, most nem volt jó? Ugyanis ez így nagyon nem illik oda, a szépérzékemet is zavarja, meg történelmileg is teljesen hiteltelen! Na jó, nem puffogok tovább!

Visszafelé is elballagtam a zenebonás rét mellett, aztán a jól jelzett leágazásban magam mögött hagytam az aszfaltot és a vízmosásos völgy aljában felkapaszkodtam az Űző-hegy fennsíkjára. Lefényképeztem az egyik tölgyre csavarozott táblácskát, amelyen Adél és Laci arról tudósítják az errefelé járókat, hogy 220 km-t már lazán megtettek az Országos Kéktúra útvonalán, és arra gondoltam, egyre szaporodnak ezek a kis táblácskák az erdőben. Az ez előtti túrámon is beleakadtam egybe a Somlyó-hegy oldalában, az spagin lógott le egy faágról, de ez a csavarozás egy kicsit kiverte nálam a biztosítékot. Élő fába azért ne csavarozzunk semmit sem!

Fenn a fennsíkon elgyönyörködtem az oszlopcsarnokszerű, tiszta aljú erdőben, ezt a területet minden erre vezető túrámon megcsodálom! Aztán lejtő következett, az árnyas, névtelen mellékvölgyben leereszkedtem a szélesebb Német-völgybe, innen pedig már pár perc alatt elértem a 220 kilovoltos távvezeték széles nyiladékának rétjét, végül a Vértesen átvágó főutat. Már megszokásból baktattam végig a padkáján pár szár lépést a kőhányáspusztai elágazásig és csak ott vettem észre, hogy a kék sáv jelzések egy, az aszfaltúttal párhuzamos csapáson érkeztek meg oda. Nocsak! Csak nem itt is útvonalváltozás volt az elmúlt években?

Már épp mérgelődni kezdtem volna a figyelmetlenségemen, amikor megpillantottam a volt, és az utóbbi időben bizony már meglehetősen lepukkant turistaház helyén álló épületet. Hát ez meg mi a csoda? Végigolvastam a falán a feliratot: Esterházy fogadó, mellette pedig Gróf Esterházy Móric Ökoturisztikai Központ és Turistaház. Azannya! Jól megadták a módját! Nem jártam már lassan hét éve errefelé, de akkor, 2018-ban elsírtam már a bánatom, hogy jó lenne felújítani a házat, ugyanis akkor már tényleg nagyon rossz állapotban volt. Hát, ide egy teljesen új épületet rittyentettek, de az értékelendő, hogy legalább turistaház része is van!

Készítettem róla pár képet, a mellette álló kis Esterházy kápolnáról is, aztán elballagtam a kéktúra pecséthez és benyomtam a lenyomatát az igazoló füzetem megfelelő kis kockájába. Még csak fél tíz felé ballagott az idő, letelepedtem hát egy padra és megtízóraiztam a melengető délelőtti napsütésben. Nem volt okom sietni, a korai indulás miatt már majdnem feleúton járok, így még evés után pár percig sütkéreztem, és csak háromnegyed tíz felé kaptam össze magam, hogy továbbinduljak.

Újabb erdőjárás kezdődött a fogadó és ökoturisztikai központ épülete mögött, erdei keréknyomon kapaszkodtam fel egy újabb hullámzó tetejű fennsíkra és értem el a Batonna-hegy vegyes tölgyes-gyertyánosát. Gombaszedőkkel találkoztam az erdőben, épp egymásnak dicsekedtek a kosárkáik tartalmával, amikor elsorjáztam mellettük. Most a korábbi hetek esős időjárása, meg az utána beköszöntő már-már nyári meleg miatt biztosan sok gomba nő az erdőben. Kanyargósan váltogatva a keréknyomok között ballagtam a fák között, a kék sáv jelzések mindenhol szinte hülyebiztosan voltak felfestve, talán ezért is lazult a figyelmem, azonban egyszer csak a hiányukra figyeltem fel.

Körbetekintve egyetlen jelet sem fedeztem fel a fákon, rápislantottam a GPS kijelzőjére, szerinte is jó százlépésnyivel korábban élesen jobbra tért a jelzett út. Gyerünk hát vissza! Aztán meg is lett a letérés, jelezve is volt, csak én mentem el mellette figyelmetlenül. Két agarat sétáltató harmincas hölgy ért utol épp az elágazásban, együtt fordultunk rá a kiágazó gyalogútra, aztán ahogy az ösvény lejtőbe fordult, ott is hagyott a kis társaság egy pillanat alatt. A pórázon tartott agarak olyan tempót diktáltak, hogy a hölgy futólépésben követte őket.

Ahogy a gyalogúton ereszkedtem, egy egyre mélyebb völgy alakult ki körülöttem, a félhomályos aljában a kidőlt fákat és köveket kerülgetve értem el a Csáki-várhoz (Oroszlánkő várához) letérő kék rom jelzésű ösvényt. Még mindig csak fél tizenegy múlt pár perccel, ezért aztán pillanatnyi habozás nélkül rátértem a meredeken kapaszkodó gyalogútra. Egyszer már jártam fenn sok évvel ezelőtt, akkor már konstatáltam, hogy szinte semmi sem maradt a hajdani várból, de időmbe belefér most is a felkeresése! Amit a maradványokból látni lehet, azt az ösvényről is szemügyre lehet venni közvetlenül a hegytető alatt. Egy-két néhány méter hosszú falmaradvány, semmi több. A kutyás hölgyet éppen akkor kezdték lefelé vonszolni az ebek, amikor lihegve felértem a tetőre.

A fennmaradt források szerint Árpád vezér adományozott itt a Vértesben nagy erdőséget vezértársának, Elődnek, akinek a dédunokája, Csák építtette fel itt a dombtetőn a várat. 1188-ban a vár Csák Ugriné lett, aki itt halt meg 1204-ben. Ezután a vár egyre romosabb lett, senki sem építette később újjá. Tehát az itteni erődítés nem csak hogy a török korban, de már a tatárjárás idején sem állt! Most, május legelején a már lombosodó fák között nehéz felfedezni a falakat, ide érdemes télen jönni, amikor már messziről látszanak a fák között a dombtetőn álló romok.

Visszaereszkedve a völgybe már pár perc alatt kiértem a Terv út nevű keskeny aszfaltcsíkra, amely ágas-bogasan a Vértes erdőit járja be. A kék sáv jelzések nem tértek rögtön rá, mellette indultak tovább a szélső fák között kanyargó gyalogúton, de aztán egy idő után ez az ösvény is megunta a fák közötti csámborgást és beletorkollott az aszfaltútba. Pár száz lépést ezen a nulla forgalmú úton ballagtam, aztán a kék sáv jelzések balra tértek, egy homokos erdei útra.

Átvágtam a Som-hegy ligetes északi oldalán, aztán a keréknyomokról letérve erdőritkítások nyomán növekvő fiatal sűrűségeken keresztül értem el az Oroszlányból érkező kék négyzet jelzések keréknyomait. Ezek a jelzések egy időre a kéktúra útvonalához társultak és ott, ahol újra kiágaztak belőle, nekem is figyelnem kellett, hogy ezeket a jelzéseket követve el ne felejtsek elmenni rajuk Mindszentpusztára, a kéktúra pecsételés miatt. Na, nem egy nagy kitérő a kis erdei telep, csak ha elfelejtik a kitérőt megtenni a kéktúrázók, akkor jöhetnek vissza később a stempliért!

Mára nem sok maradt meg a régi puszta épületeiből, a turistaházon kívül már csak két ház áll, a többi csak gyomokkal benőtt rom a elhanyagolt telkeken. A turistaház udvarának kapuja mellett van felszerelve a bélyegző dobozkája a kerítéssarokra, beütöttem ezt a stemplit is a füzetembe, aztán leültem egy pihenőre a farönkökből kialakított ülőkéknél. Fél egy felé járt már az idő, megebédeltem, aztán a gyalogos forgalmat kezdtem el figyelgetni.

Kicsit furcsa számomra, mennyire megnövekedett az utóbbi években a kéktúra ismertsége, amikor 2006-ban a fiammal együtt átvehettük a teljesítéséért járó jelvényeket, velünk együtt csupán 116 fő igényelt jelvényt abban az évben, tavaly, vagyis 2024-ben már 784-en! Pár perccel utánam egy négyfős társaság érkezett és pecsételt, őket egy házaspár követte egy 6-7 éves fiúcskával. Kicsit később egy magányosan túrázó harmincas srác jött, hozzám hasonlóan ő is körülnézett kicsit a telepen és már visszafelé ballagtam a kéktúra útvonalára, amikor egy egészen fiatal pár jött velem szemben a telep bekötőútján.

Most is megálltam az út melletti sírkeresztnél. A fémtábla szerint Marchl Jánost 80 évet élt meg, ide temették 1997-ban. Vajon ki lehetett ő? Talán az erdei telep utolsó állandó lakója? Már korábban sem találtam róla semmilyen információt, most sem. A kéktúra útvonalára visszatérve már csak egy kényelmes sétányira voltam Gánttól. Először egy kicsit még emelkedett alattam az erdei út fel a Hajszabarna fennsíkjára, aztán jött a lejtő, először meredeken, majd egyre jobban kisimulva le a Pap-völgybe.

Szeretem ennek az erdős-ligetes völgynek a békéjét, nyugalmát, azonban most a télen kivágott fákat a völgy alján vezető keréknyomok mellé halmozták fel, az erdőgazdasági gépek meg eléggé összetapostak mindent a környéken. Na, mindegy, majd kiheveri az erdő ezt is! Kényelmes sétával értem el az erdő szélét, itt kezdődtek az egészen Gántig nyúló kaszálók, legelők. Feltűntek a távolban Gánt házai, a poros mezei földút pont feléjük vezetett. Végül háromnegyed kettő felé értem el a házakat, éppen volt még egy órám a 14:42-es székesfehérvári busz indulásáig.

Most már nem kellett pecsételnem, megtettem azt egy korábbi túrámon, beültem hát egy kori sörre a Vértes csárdába. Foglalt volt minden asztal, a csapolt Sopronit kénytelen voltam a bárpultnál megiszogatni, aztán még körülnéztem a községben. Már többször is megszálltam a vendéglővel srégen szemközt, az országúton és egy kis parkon túl álló Gránás turistaházban, most is megnéztem a szépen felújított épületét, aztán megálltam a központban kiépített forrás mellett is.

Itt a víz egy kis vályún keresztül a kör alakú medencébe folyik, de egy trükkel feltölthetjük a kulacsainkat is a hideg forrásvízzel. Ehhez elég csak a tenyerünkkel betapasztani a forrás kifolyó nyílását és akkor a víz megindul oldalt egy kis mélyedés feletti csövön keresztül. Nekem még sok éve a helyi gyerekek mutatták meg ezt a csalafintaságot.

A központban áll Balás Jenő bányamérnök fa mellszobra is, ő bukkant rá 1920-ban Gánt külterületén a hatalmas bauxitlelőhelyre. A bauxit az alumíniumgyártás alapanyaga. A bánya rendszerváltás előtti bezárásáig összesen tízmillió tonna bauxitot bányásztak itt, az itteni lelőhelyet az tette értékessé, hogy az itt kifejtett ércnek magas volt a titán, cirkónium, króm, gallium és berillium tartalma is. Most az egyik külszíni fejtésen egy tanösvény kanyarog végig, mellette egy tárnában kis múzeumot rendeztek be. Végül negyed három felé untam meg kószálást és ültem le a buszmegálló egyik árnyékos padjára.

A busz jött pontosan, Székesfehérváron pedig volt fél órám, hogy kényelmesen átsétáljak a buszpályaudvarról a vasútállomásra és elérjem a Budapestre induló zónázó vonatot. Biztos van valamilyen helyi járat is, de mindig gyalog teszem meg ezt a sétálva mintegy húszperces távot. Már benn állt a zónázó Stadler Flirt a peronnál, háromnegyed ötre értem fel vele Kelenföldre. Most nem kellett buszra várnom, beültem a P+R parkolóban hagyott autóba és tíz perc múlva már otthon voltam vele.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!