Toldi Miklós mutatja a pázmándi kerékpáros pihenőben a Budára vezető utat

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Két nappal az előző, Tata és Bicske közötti kerékpártúrám után szombaton ismét nyeregbe pattantam, hogy most a változatosság kedvéért a Velencei-tó partjáról indulva tegyek egy körtúrát az Etyeki-dombságban és a Velencei-hegységben. Mivel nem kellett sokat utaznom, most sem indultam korán, csak hat óra után toltam ki a bringát a házunk kerékpártárolójából és húsz perc alatt legurultam vele a dombról a Kelenföldi pályaudvarra. A 6:45-ös gyorsított személlyel utaztam, negyed nyolc után pár perccel pedig már le is szálltam a Stadler Flirtről a velencei vasúti megállóban.

Azt hittem, a nyári időszakhoz hasonlóan zsúfolt lesz most is vonat, de már szinte egyetlen hétvégi strandolásra induló családdal sem találkoztam, bringásként is egymagam voltam a szerelvényen. Ragyogóan napsütéses reggel volt, délutánra 26-28 Celsius fokot jósoltak az előrejelzések, vagyis ideális időt fürdőzéshez és kerékpáros túrákhoz is, nem tudtam mire vélni az utasok hiányát! Talán az tartotta vissza őket, hogy megkezdődött már pénteken az iskolai tanév? Nem tudom, de azért örültem, hogy kényelmesen végigüldögélhettem az utazást a szinte töküres vonaton.

Pár perc alatt összekaptam magam a velencei vasúti megálló peronján, szokás szerint bekapcsoltam a turista GPS-em, indítottam a mobilon a Stravát és miután nulláztam a kerékpárcomputer napi számlálóját, lecígöltem a bringát a sínek alatti aluljáróba. Szinte üres volt a nyári reggeleken zsúfolt vízparti út, elgurultam rajta a Korzóig, aztán kisétáltam a homokkal feltöltött strandon keresztül a vízpartra. A hosszú nyár végére sem csökkent le annyira tragikusan a vízszint a tóban, mint tavaly kora ősszel, most mintegy huszonöt centivel volt magasabb, mint az előző évben, de még most sem a parti köveket nyaldosták a hullámok, kilátszott a tó medrének egy keskeny sávja a part mellett.

Csendes volt még a Korzó sétánya is, pár kocogón és kutyasétáltatón kívül senkivel sem akadtam össze, végül rövid nézelődés végén újra felkaptam a nyeregbe és visszagurultam a Gárdonyi út kiágazásáig. Ezen és a folytatásán, a Kutas soron hagytam magam mögött a tóparti kisvárost, aztán az M7-es autópályát keresztezve nekiindultam a dombok közé felvezető kerékpárútnak.

Tulajdonképpen ez a mintegy három méter széles aszfaltcsík nem is kerékpárút, hiszen csupán felfestett kerékpáros nyomok vezettek rajta, és egy már korábban is meglévő földút leaszfaltozásával készítették. De ez nem újdonság, hiszen a Budapest-Balaton kerékpárút jó része is ilyen kialakítású, azonban a környező mezőkre, földekre induló mezőgazdasági járműveken kívül csak a bringások használhatják ezeket az utakat. Most sem volt rajta semmilyen járműforgalom, viszont a korai időpont miatt még kerékpárosokkal sem találkoztam.

A tarlók és már sárguló napraforgótáblák között végigtekerve megcsodáltam a Bence-hegyre és a tetején álló kilátóra nyíló panorámát, tövében feltűntek Nadap házai is, de most nem arra vezetett az utam, a falun a terveim szerint majd csak visszafelé jövet gurulok át! Nyolc óra után értem el a Budapest-Balaton kerékpárút (közkedvelt rövidítéssel BuBa) valamivel szélesebb aszfaltcsíkját és jobbra, Pázmánd felé indultam el rajta. Egy alacsony dombhátra kapaszkodott fel alattam a keskeny aszfaltcsík, aztán legurultam a kis gerinc túloldalán Pázmándra. Kereszteztem a falun átvezető országutat, aztán rögtön meg is álltam a túloldalán épített kerékpáros pihenőnél.

Már-már ikonikussá válnak az itt álló fából faragott szobrok, leginkább persze Toldi Miklós faszobra, aki az Arany János által megírt módon, bal karjában tartott hosszú vendégoldallal (szekerek kiszélesítésére, rakodófelületük megnagyobbítására használt hosszú rúddal) mutatta Laczfi nádor seregének a Budára vezető utat. A nádor hetyke „Hé paraszt! Melyik út megyen itt Budára” kérdésére méltón válaszolt az ifjú Toldi Miklós és a faszobor itt is pontosan mutatta a Budapest felé vezető útirányt.

Persze nem csak Toldi szobrát érdemes itt megnézni, van itt más fába faragott alak is, többek között egy nagybajuszú, kardot markoló turbános török és egy parasztpár is, akik egy fából faragott vásznat tartanak együttesen „Üdvözlettel Pázmándról” felirattal. A favásznon még ákom-bákom kerékpárok és kerékpárosok is láthatóak, fejeik helye ki van vágva, ide dughatják a kerékpárosok a sajtjaikat egy fénykép kedvéért. Természetesen a fapadokon faragott fapárnák sorakoznak, rajtuk lehet pihenni egy sort, már legalábbis annak, akinek a feneke bírja ezt a fajta igénybevételt. Szóval érdekes egy hely ez, megéri megállni itt néhány percre és megcsodálni az alkotásokat!

Én még nem voltam fáradt, de megültem az egyik kicsit kényelmetlen fapárnán pár percre és bejelentkeztem a blog facebook oldalára, aztán indultam is tovább, mert hosszú út várt még rám ezen a napon! A községet magam mögött hagyva a megművelt földek között átvezető kerékpáros úton tekertem tovább, ez az aszfaltcsík pedig csak úgy, mindenféle kanyargás nélkül nekifutott a következő dombhátnak, és egyre meredekebben emelkedve felszaladt a hátára. A kaptató vége már kellemetlenül húzós volt, fenn meg is álltam egy pillanatra, hogy kifújjam magam és visszatekinthessek a már távoli Pázmándra.

A dombgerinc után az utam kellemes lejtőbe fordult, én pedig legurultam rajta a következő községbe, Kajászóra. Talán háromszáz méter erejéig rá kell itt térni a Felcsút és Baracska közötti országútra, de aztán ismét következnek a keskeny, elsősorban kerékpározásra készített utak. Ilyen vezetett ki Kajászóról is, méghozzá egy rövidebb szakaszán szuszogtatóan meredeken emelkedve! Egy helyen, ahol a meredeksége 10% fölé nőtt, a nyeregből leszállva bele is toltam egy keveset, de aztán a kapaszkodás megenyhült, felértem itt is a tetőre, a domb túlsó oldalán pedig begurultam Tordasra.

Ekkor már negyed tíz felé ballagott az idő, tekertem már vagy húsz kilométert, megálltam hát pár percre a sportpálya melletti árnyas kerékpáros pihenőnél. Megettem egy sajtos kiflim, ittam rá a szörpömből, aztán még üldögéltem néhány percet, hogy rákészüljek a BuBa legnagyobb kapaszkodójára. Még a völgyben, a Szent László-patakot követő kerékpáros úton gurultam át a szomszédos Gyúróra, aztán a házak után vágtam bele a kemény kaptatóba. Először a falu feletti dombhátra kapaszkodott fel az út, ennek a tetején meg is álltam pár percre, hogy kifújjam magam és megörökíthessem az innen nyíló panorámát, aztán egy kis völgybe suhantam le a bringával, hogy a túlsó oldalán ismét egy komoly kapaszkodó következzen.

Ez a második kaptató volt a hosszabb, a végén, a következő dombgerincen álló kőkeresztnél is megálltam egy hosszabb időre a kerékpáros pihenő padjainál. Itt is elnézelődtem élvezve a dombtetőn fújó hűvös szellőt, pár szót váltottam a szintén itt sziesztázó bringás srácokkal, aztán folytattam az utam a dombtetők között billegő kerékpárúton. Végigtekertem a tökegyenes, árnyas mandulafasorban, a végén érve el az útelágazást. A tökéletes minőségű BuBából itt vált ki egy kicsit kátyús, kopott aszfaltút, amelyen elkerülhettem Etyeket, amely egy bár kedves kisváros, viszont egy meredek lejtő vezet le a központjába, ahonnan viszont újra vissza kellene kapaszkodnom az országúton ugyanerre a dombhátra. Ezt tudnám most elkerülni a gidres-gödrös aszfaltúton.

Mindenesetre még továbbtekertem a Bubán a közeli kilátópontig, ahonnan az alattam elterülő Etyekre, a távolabbi Biatorbágyra és a Budai-hegységre nyílik nagyon szép panoráma. Ha errefelé járok, mindig megállok ennél a kilátópontnál, most ráadásul a levegő sem volt párás, jól lehetett látni a távoli János-hegy tetején az Erzsébet kilátót. Ekkor már fél tizenegy felé járt az idő és a BuBa benépesült! Öröm látni, hogy ez az alig egy éve elkészült kerékpáros út mekkora forgalmat generál, amelyben aztán a sebesen suhanó országútisok mellett a kiránduló családok és társaságok is megtalálhatóak. Ez az út tényleg ideális arra, hogy kirándulásokat tegyünk rajta az Etyeki-dombságban, csak éppen ahhoz túl fárasztó egy átlagos hobbikerékpárosnak, hogy rajta jusson le Budapestről a Velencei-tóhoz, vagy pláne a Balatonhoz!

A nézelődés végén visszatekertem a kilátópontról az útelágazásba és ráfordulva a keskeny, kátyús aszfaltútra a kordonos szőlőtáblák között eltekertem a Korda filmpark hatalmas stúdióépületei mellett. Megcsodáltam az innen a Gerecse távoli dombjaira nyíló kilátást, aztán kigurultam az Etyek és Alcsútdoboz közötti országútra. Balra indultam el az úton és a következő fél órában végigpedáloztam az Etyeki-dombság hullámzó táján. Hétvégéken ezen az úton csak minimális az autóforgalom, viszont a minősége nagyon jó, mivel széles, ráadásul még a szélein is tökéletes az aszfaltozása.

Igazi örömkerékpározás volt ez, a dombtetők között hullámzó országút apró lejtőit és emelkedőit kiélvezve gyorsan szaporodtak a kilométerek a kerékpárcomputer napi számlálóján, végül a Magdolna-völgy túlsó oldalán megpillantottam magam előtt a Pannónia Golfklub füves pályáit. Pár perc múlva megálltam ott, ahol az országút egy töréssel befordult az Alcsútdobozig vezető platánfasorba. A fasor tulajdonképpen a golfklub kertjében kezdődik, itt állt régen József nádor istállója, melyet a köznyelv akkoriban csak kastélyistállónak nevezett az épület szépsége miatt. Most a golfklub működik a felújított, átalakított épületben.

Készítettem pár képet a juharlevelű platánok hosszú soráról, aztán az országút gyenge lejtőjén továbbindulva már gyorsan begurultam Alcsútdobozra. Kajászóhoz hasonlóan itt is rá kellett térnem röviden a Váli-víz völgyének országútjára, aztán rögtön le fordultam róla a Vértesacsa felé továbbinduló alsóbbrendű útra. Elgurultam rajta az arborétum főkapujáig, ahol aztán egy rövid pihenőt tartottam az újabb kapaszkodók előtt. Megültem a kapun belüli egyik pihenőpadon, frissítettem, megettem két sajtos kiflimet és ittam a szörpömből is, aztán már csak üldögélve élveztem az árnyas park nyugalmát.

Az arborétum kapujánál kezdődő emelkedő nem a sumákabb fajtából való, becsületesen ki van táblázva, hogy itt bizony 10%-os kaptatóra kell számítani. Ehhez mértem erősen is kezd, amely később sem enyhül számottevően. Mindenesetre az eleje a leghúzósabb, ezen a szakaszán nyomni kellett a pedálokat, ahogy a csövön kifért, aztán az erdőt magam mögött hagyva meg is álltam egy kis időre, hogy kifújjam magam. Érdemes a mezőkről visszapillantani a magunk mögött hagyott útra, innen már jól látszanak a háttérben a Gerecse hegyei-dombjai, meg a Váli-víz völgyének lapálya is, ahonnan felkapaszkodtam ide.

Továbbindulva már a kaptató is enyhülni kezdett, végül már csak a dombtetők között hullámzott a széles, de kisforgalmú aszfaltcsík. Egy nagyfeszültségű távvezetéket keresztezve már a Vértes erdős oldalú hegyeire nyílt szép kilátás, aztán az országút hosszú lejtőjén legurultam Vértesacsára. Itt már az utam 54. kilométerét tekertem, viszont még csak fél egy felé járt az idő, ezért megálltam egy hosszabb pihenőre az útszéli Barlang söröző légkondicionált oázisánál. Kértem egy alkoholmentes Soproni Szűzt és hosszan megültem az egyre fogyatkozó társaságában a bárpult mellett. Délre eléggé kimelegedett az idő, de azért ez már nem az az igazi nyári hőség volt, amelyből idén épp elég kijutott júliusban és augusztusban.

Az országút hullámvasutazása persze Vértesacsa után is folytatódott, csak éppen errefelé már alacsonyabbak voltak a dombhátak. Az is jó volt, hogy végig egy fasor árnyékában tekerhettem, így aztán nem tűzött a fejem búbjára a kora délutáni napsütés sem. Végül egy óra után pár perccel érkeztem meg Lovasberény központjába, ahol rövid kitérőt tettem a lassan pusztuló Cziráky kastélyhoz. A kastélypark szabadon látogatható, tulajdonképpen körbe sincs kerítve, bárki besétálhat, vagy bekerékpározhat a Vörösmarty utcáról egészen a főépületig! Ezt megtettem én is és a klasszicista kastély timpanonos főbejáratánál támasztottam le a bringám.

Tavalyelőtt már jártam itt, azóta semmi sem változott, csak az épület állaga romlik egyre jobban, most már csak rengeteg munkával lehetne rendbe tenni, bár a pár éve felújított tető legalább a beázásból eredő károktól megvédi. Ugyanilyen elhanyagolt állapotban van a kastélyparkban álló kápolna is. A Cziráky család 1730-ban vásárolta meg a birtokot, a kastélyt több lépésben építették fel, jelenlegi formáját 1804 és 1810 között nyerte el Reider Jakab építészmester tervei alapján. Ekkor alakították ki az angol tájképi parkot is a mesterséges tóval és vízeséssel. A parkban álló kápolna jóval régebbi, ezt még egy korábbi tulajdonos építtette az 1700-as évek legelején. Itt is megültem egy hatalmas tölgy árnyékában a fűbe letelepedve, csak negyed kettő után szántam rá magam arra, hogy belevágjak a körtúrám utolsó szakaszába, hogy a Velencei-hegység dombjai között átvágva visszatérhessek a tó partjára.

Tulajdonképpen csupán egyetlen hosszú kaptatón kellett feltekernem a Templom-hegy és a Meleg-hegy közötti nyeregbe, ráadásul ez az út Lovasberény felől gyengébben emelkedik, mint a túloldalról, Nadap irányából. Így aztán Lovasberény központjában, az útkereszteződésben a Tűztorony mellett délkelet felé fordultam és belevágtam utam utolsó hegymenetébe. Az út először nagyon lazán kezdett emelkedni és csak lassan, de folyamatosan vált egyre meredekebbé. Mindenesetre még jól tekerhető 3-4%-os volt a kapaszkodó, amikor utolért Vilmos, a magamkorabeli úr a házi készítésű rekumbens kerékpárján.

Lelassított mellettem és beszélgetni kezdtünk. Ilyen meredekség mellett még volt bennünk elég szufla a társalgáshoz, így aztán gyorsan kivégeztük a honnan hová megyünk témát, megvitattuk hát a forgalom nagyságát és a kerékpárjaink közötti különbségeket is. Az országút persze közben folyamatosan emelkedett, sőt, egyre meredekebben emelkedett! Egy idő után már csak szótlanul nyomtuk a pedálokat, végül a nyereg előtti legmeredekebb rész kezdetén szóltam, hogy ha még bírja, akkor nyugodtan tekerjen tovább, viszont én megállok egy rövid pihenőre!

Végül Vilmos is megállt velem együtt, csak úgy a füves árokparton pihentünk pár percet, aztán már egyben lenyomtuk a nyeregig hátralévő távot. A magasságprofil szerint ez volt a mostani utam legmagasabb pontja, nagyjából 290 méter magasan, itt kezdődött a Nadapra levezető meredek lejtő. Vilmos itt búcsúzott el tőlem, ő a rekumbense tömlősebb kerekein tempósabban tudott lejtőzni a kicsit egyenetlen felszínű aszfaltúton, míg én a tömör Tannus gumikkal csak pattogtam magasabb sebességen, mint kecskebogyó a deszkán. Azért a csökkentett sebességgel is gyorsan elértem a házakat és felkaptattam a kicsi emelkedőn a templomig.

Innen folytatódott a hosszú lejtő és az országút két kilométeres egyenesébe befordulva megpillantottam magam előtt a Velencei-tavat. Nadap határában rátértem az úttal párhuzamos kerékpárútra és végignéztem a velem szemben lihegve kapaszkodó kerékpárosok hosszú során. Hirtelen eszembe jutott a réges-régi Horatius idézet: „Az voltam, ami vagy, az leszel, ami vagyok”. Habár ez általában sírfelirat szokott lenni, de jól mutatta azt az állapotot is, hogy én már csak lejtőzök a dombok után a túrám végén, ők viszont csak most kezdik a kapaszkodást! Vigyorogva suhantam el a szenvedve tekerők hosszú sora mellett, csak a kerékpárút végén fékeztem le, amikor rá kellett fordulnom az M7-es felett átvezető országútra.

A híd túlsó oldalán legurulva már meg is érkeztem Velencére. A Nadapi útról a városka főutcájára, az Ország útra fordultam, végül a Halász utcán érkeztem meg a tópartra a Korzó melletti parkolókhoz. Bár délután negyed három volt, szokatlanul csendes volt már a környék ezen a szeptember elejei vasárnapon! Kigurulva a parti sétányra csak a Sakáltanya kisvendéglő előtt álltam meg és pányváztam ki a bringát a kerékpártárolóhoz. Benn kértem egy dobozos alkoholmentes Drehert, aztán letelepedve vele az egyik asztalhoz a szinte kongóan üres homokos strandot nézegettem. Gyorsan véget ért a szezon a tóparton!

Csak háromnegyed három után vettem meg a mobilomon a MÁV appal a vonatjegyet, álltam fel az asztaltól és tekertem fel a kerékpárral a vasúti megálló aluljárójához. A peronra felcipelve a bringát pár percen belül jött is a 15:06-os, csak mérsékelten zsúfolt zónázó Flirt, amellyel háromnegyed négyre már Kelenföldön voltam. Innen már nem volt más dolgom, mint feltekerni a dombra a házunkhoz.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!