Szánkózók a Hármashatár-hegyen

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Az utóbbi időkben eléggé rám járt a rúd, vagy egy hónapon keresztül esélyem sem volt arra, hogy bakancsot húzva járjak egyet az erdőkben, hegyek között. Úgy nézett ki, ez a hétvége is bakancshiányosan fog eltelni, de aztán vasárnapra mégis szabaddá tudtam tenni magam, de ez csak az utolsó pillanatban, szombat estére alakult ki. A héten leesett pár centi hó Budapesten, és bár a házak között ez gyorsan elolvadt, bíztam abban, hogy a hegyek között csak megmaradt belőle valamennyi! Az Időkép meteorológiai oldal hótérképén azonban komolyan meglepődtem, ugyanis 30-40 centiméteres havat jelzett a budai hegyekre, dombokra, ennél több még a környékbeli magasabb hegységekben, a Pilisben és a Börzsönyben sem volt, ez aztán eldöntötte az úticélomat is.

Igen ám, de melyik részére induljak a Budai-hegységnek? A vasárnapra és hétfőre beígért Volán sztrájk ezt is eldöntötte: maradok Budapest határában, ahová BKK járatokkal, esetleg vasúton is eljuthatok! Adta magát a hűvösvölgyi indulás, és solymári érkezéssel kalkuláltam, ahonnan vonattal juthatok majd vissza a városba. A táv nem volt sok, alig 17 kilométerre adódott a túratervezőmmel, de vastag hóban szerintem kihívás már az ennél nagyobb táv. Gyerünk hát!

Vasárnap reggel fél hét után léptem ki a társasházunk kapuján a szakadó hóesésbe. Hatalmas pelyhekben hullott, míg legyalogoltam a dombról Budafok központjába, ahol még épp sikerült elcsípnem egy 114-es buszt. A Móricz Zsigmond körtéren már vastag hótakaró fedte a névadó író szobrának vállát és fejét, a hó pedig egyre csak hullott olyan kitartással, mintha soha nem akarna elállni! Hűvösvölgybe felérve még mindig szakadt, be is húzódtam a villamosvégállomás fedett peronja alá, és amíg azt vártam, hogy elinduljon a GPS-em és meghatározza a pontos pozíciómat, előrelátóan felvettem a kamáslikat is. Végül negyed kilenc felé léptem ki a tető alól a hóesésbe.

Kis kitérőt téve felballagtam a fedett lépcsősoron és a vastagon behavazott sétányokon a Gyermekvasút végállomására, hátha láthatok egy induló vonatot, és szerencsére pont akkor tolt ki a fűtőházból egy kis dízelmozdony két kocsit az állomás peronjára. Felkaptattam a jóval bokán felül érő hóban a töltés oldalában a sínekhez és készítettem pár képet a szerelvényről. Aztán a mozdonyt lecsatolták és visszaindult a fűtőházba további kocsikért, ekkor azt is le tudtam fotózni egymagában. Egy ideig még várakoztam a sínek mellett, hogy a mozdony megjelenjen újabb kocsikkal, de nem jött, végül fél kilenc felé untam el a néptelen peronon való téblábolást és indultam el az utamra.

Azt eldöntöttem még az útitervem összeállításánál, hogy az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit fogom követni szinte az utam végéig, és csak a Csúcs-hegy lábánál fogok váltani a Solymárra vezető zöld sáv jelzés erdei útjára. Így aztán most már a kék jelzéseket figyelgetve ereszkedtem le a vasútállomástól a villamossínek alatti aluljáróhoz, majd a Hidegkúti utat egy zebrán, az Ördög-árkot pedig egy kis hídon keresztezve felkaptattam a Glück Frigyes sétányra. Masszív, vagy harminc centis hó fogadott a fák között, a lábnyomokból ítélve talán két-három ember járhatott itt előttem a mostani hóesés alatt.

Úgy indultam el a fák között a Glück Frigyes sétányon, hogy tudtam, egészen a végéig, a Szépvölgyi útig követni fogom kanyargós útvonalát. De ki is volt ez a Szerencse Frigyes nevű ember? (a Glück szó németül van és szerencsét, boldogságot jelent) Glück Frigyes a XIX. és XX. század fordulóján volt szállodaiparos, várospolitikus Budapesten, ő javasolta a János-hegyen álló Erzsébet kilátó és a most utamba eső Árpád kilátó építését is, róla nevezték hát el ezt a hegyek-dombok között kanyargó sétányt.

Ebből – mármint a sétányból – most természetesen semmit sem lehetett látni, hiszen a hó vastagon belepett mindent. Ez a fehér paplan pedig minden zajt elnyelt, alig pár lépéssel magam mögött hagyva a civilizációt már tökéletes csend vett körül, csak a bakancsom talpa alatt csikorgó hó hangját hallottam egyedül. Néha egy-egy reggeli kutyasétáltató jött velem szemben, de rajtuk kívül egy lélekkel sem találkoztam az utamon. Enyhén emelkedve kanyargott alattam a sétány, miközben felkapaszkodtam rajta a Vadaskerti-hegy erdős oldalában a vitorlázó-repülőtér fennsíkjára, itt aztán a szélső fák között vezetett az út sokáig a füves mező oldalában.

Rögtön az erdei pihenő padjai és asztalai mellett kigázoltam a hóban a repülőtér mezejére, itt aztán még mélyebb hóréteg fogadott! Hát persze, az erdőben a hó egy része megáll az ágakon, itt viszont minden a talajra jut, ráadásul a szél is fel tudja azt halmozni egyes helyeken. Kilátás persze egy deka sem volt, a még mindig folyamatosan szakadó hóesésben még éppen ki lehetett venni a közeli Újlaki-hegy erdős-ligetes oldalát, de aztán annyi! Viszont most nem is a panorámák miatt jöttem ki a hegyek közé, hanem hogy élvezzem a manapság egyre ritkábban előforduló havas táj látványát!

Beleszúrva a túrabotjaim a hóba láttam, hogy itt nagyjából harmincöt centi vastag lehet, ráadásul még csak le sem járta senki, lábnyomok is alig akadtak a mezőn. Fényképeztem párat, aztán a saját nyomaimban visszagázoltam a turistaútra és továbbindultam rajta. Nézelődve, fotózgatva törtettem a fehér paplanban, rengeteg képet készítettem ezen a szakaszon, de csak idehaza láttam a laptopom képernyőjén, hogy most sem jött át a képeken a hóesés és a havas erdő téli varázsa! Vagy ha igen, akkor is csak egy töredéke a valóságnak!

Negyed kilenc után pár perccel értem el a Vadaskerti emlékművet és a mellette felállított pihenőasztalt, padokat. Egy pillanatra megállva elgondolkodtam azon, megéri-e kiballagni a hóban a Homok-hegy kopasz tetejére, hiszen kilátás onnan sem lesz, de azért csak kitörtettem a jelzetlen ösvényen a világháborús bunkerek maradványai mellett a fátlan dombtetőre. Mostanra már gyengült a korábban még szakadó hóesés, kicsit nagyobbra nyílt már a látótér, végig tudtam tekinteni a repülőtér behavazott mezsgyéjén és egészen jól látszottak már az Újlaki-hegy havas fái is. Elbámészkodtam itt is pár percig, aztán a saját nyomaimban visszagázoltam az emlékmű beton obeliszkjéig.

Továbbindulva elballagtam egy ismeretlen magyar katona sírja mellett – a II. Világháború vége felé, Budapest ostromakor sok katona esett el a budai hegyekben –, figyelmesen sétálva az erdőkben sok helyen összeakadhatunk ezekkel az egyszerű, de folyamatosan gondozott sírhalmokkal és keresztekkel. Egy rövid, de erősebb lejtőn letrappoltam a Határ-nyereg ligetes erdejének turistaút csomópontjába és jobbra tértem a kék sáv jelzéseket követve a Glück Frigyes sétány alig pár éve teljesen felújított szakaszára. Itt már eltűnt mindenfajta lejtés és emelkedés alólam, gyakorlatilag szintben törtettem tovább a hóban a Kecske-hegy oldalában, nagyjából háromnegyed tízre érve a fejnélküli Oroszlán-sziklához.

A Kecske-hegy dolomitszirtjei alatt ballagtam már ekkor, az Oroszlán-szikla pedig tulajdonképpen a hegyoldal egy, a környezetéből kipreparálódott darabja, amelyet a sétány építésekor egy tényleg minimális szobrászati beavatkozással még hasonlatosabbá tettek egy ülő oroszlánhoz. Sajnos, a II. Világháború végén letört a feje, de hogy ez véletlenül történt-e, vagy szándékosan törte, esetleg robbantotta le valaki, azt nem lehet tudni, mindenesetre a szikla még így, torzóként is nagyon hasonlít egy oroszlánhoz. Találtam egy régi képet róla a Fortepanon, felteszem azt is ide a posztba, csak hogy láthassátok, hogyan nézhetett ki a sziklatömb eredetiben!

Az Oroszlán-sziklánál enyhén emelkedni kezdett a sétány, végül már egy komolyabb kaptató végén értem fel az erdei focipálya tisztására, innen rohamoztam meg a Látó-hegy lapos platóját. Persze csak pár percig tartott a kapaszkodás, aztán a fennsíkon átvágva érkeztem meg az óriási ómega kanyar csúcsán álló Árpád kilátóhoz. Eddig sem sok emberrel találkoztam az utamon, itt is egymagamban voltam, a téli időjárás miatt még a kora tavasztól késő őszig a teraszon magukat meghúzó hajléktalanok is eltűntek most innen.

Persze kilátás erről a teraszról sem volt, de a hó azért mindenért kárpótolt! A hátizsákból elővéve a polifoam ülőkém letelepedtem a fedett rész egyik padjára és megtízóraiztam. Utána még bejelentkeztem a blog facebook oldalára, feltettem pár, a mobilommal készített képet és csak akkor álltam fel, amikor hallottam, hogy egy nagyobb társaság érkezik meglehetősen zajosan a kilátóhoz.

Ekkor már fél tizenegy felé ballagott az idő és lassan benépesült körülöttem az erdő! Kirándulók, sétálgató családok tűntek fel a sétányon, hiába no, ebből is látszik, hogy közeledem újra a civilizációhoz. A széles erdei gyalogút egy óriási hajtűkanyarral ereszkedett le a Szép-völgy aljára, ahol aztán véget is ért a 65-ös autóbusz fordulójánál. Nagyjából hat és fél kilométert jöttem eddig Hűvösvölgyből, az eddigi utam nem volt más, mint egy kellemes erdei séta. A „kihívások” (azért tettem idézőjelbe a szót, mert azért itt nem valódi kihívásokról beszélek) azonban csak most kezdődnek!

A járdán sorjáztam el a buszvégállomás és a parkoló mellett, aztán bele is kaptam egyből a Hármashatár-hegyre felvezető hosszú emelkedőbe. Ezen a szakaszon már csak egy közönséges, de azért jól kitaposott turistaösvényen ballagtam, bár ez a gyalogút szinte egészen a hegytetőig a szintén oda tartó keskeny aszfaltutat követte hol közelebbről, hol pedig kicsit távolabbról. Folyamatos volt az úton az autóforgalom, ebből aztán felmérhettem, hogy jó sokan lesznek majd a hegytető szánkópályáin! Egyáltalán nem meglepő módon azonban csak egy-két gyalogosan kiránduló családdal futottam össze a hegytetőre vezető utamon!

Az erősebb kaptató véget ért ott, ahol az aszfaltút és a turistaút elérte a hegygerincet, innen már csak egy kényelmes, de azért eléggé hosszú séta volt a hegytető. A Felső-Kecske-hegyen álló rendőrségi adótorony tövében, már közel a Hármashatár-hegy csúcsához a gyalogút kétszer is keresztezte oda-vissza az aszfaltutat, itt már folyamatosan parkoltak az autók az út szélén. Valóban sokan lehetnek fenn a csúcson!

Aztán egy végső, de meredek kaptató végén már meg is érkeztem a hegytetőn álló adótornyok tövébe és azt nézegettem, mennyien vannak a nyugati hegyoldal szánkópályáján! Ennyi embert még soha nem láttam itt, bár az is igaz, hogy még ekkora hóban sem jártam fenn a hegyen soha, bár már előfordultam itt eddigi túráim során több tucatnyiszor! Sétálgatóból, a havas fákban gyönyörködőből sem volt kevés, de a tömeg javát a szánkózó gyerekek és a szüleik tették ki!

Az persze igaz, hogy ez a hegyoldal tényleg szánkózásra termett, hiszen vagy háromszáz lépésnyi hosszan gyengén, de folyamatosan lejt itt a füves hegyoldal, nagyobb bukkanók és gödrök sincsenek rajta, szóval igazi szánkópálya! Pár percig elnézelődtem itt is, a szülőkkel együtt figyelgettem a lejtőn vidáman, harsányan kiabálva lecsúszó, aztán a pálya szélén visszakapaszkodó ifjúságot, pár perc után pedig továbbindultam a tényleges hegytetőn álló Guckler Károly kilátó felé.

Persze a kilátó tövében fekvő rövidebb lejtőn, az alig száz lépésnyi hosszú keleti pályán is sok gyerek szánkózott, viszont senkit sem láttam fent a nemrég megépült favázas kilátóponton! Amikor elértem a felvezető lépcsősort, rá is jöttem, miért. Jegesre taposták a lépcsőre esett havat a kilátásra kíváncsiak, praktikusan lehetetlenné téve a teraszra való feljutást. Na de pont erre valók a hátizsákomban idáig elcipelt hómacskák, vagyis cipőre felrakható csúszásgátlók! Előkapva azokat pár pillanat alatt felpattintottam a gumis rögzítéseket a bakancsaimra, aztán uccu, szinte felszaladtam velük a lépcsőkön!

Fenn persze innen sem nyílt kilátás, de már elállt a kora délelőtti havazás és jól lehetett látni a városon elterpeszkedő alacsony felhőréteget. Sajnos, nem volt felettem kék az ég, mivel egy magasabb rétegfelhőzet eltakarta azt, de azért alaposan körülnéztem innen is, még fényképeztem is párat. Leereszkedve elballagtam a közeli Hangár Bisztróhoz, gondoltam kérek egy pohár forralt bort, az kicsit felmelegít majd belülről.

Persze joggal kérdezhetnétek, miért éppen egy hangárról nevezték el az itteni büfét, de itt, a régi, bekerített katonai támaszponton nem csak a magas antennák állnak már sok éve, de itt volt a budapesti vitorlázórepülés egyik bázisa is (a másik pedig a Budai-hegység déli végén, a Budaörs feletti Farkas-hegyen, amelyről már írtam egy korábbi posztomban). Aztán a vitorlázórepülőgépek átköltöztek a közeli mezőre – itt jártam a túrám elején –, de a korábbi hangárok emlékét őrzi az itteni bisztró neve.

Teljesen megváltozott a korábbi büfé belülről, átrendezték, új bútorokat is vásároltak, ráadásul amikor leültem az egyik asztalhoz, odajött hozzám a pincér srác, hogy felvegye a rendelést. Azannya, úgy feltört az utóbbi időben ez a hely, mint a talajvíz! Szerencsére nem adták drágán a forralt bort, egy jó nagy pohárral kaptam 890 Forintért (borravalóval egy ezres volt). Öt percig csak fújkáltam a tényleg forró, fűszeres italt, utána is csak kortyonként tudtam meginni. De legalább jól ki is pihentem magam közben, ugyanis az Árpád kilátótól egészen idáig elgyalogoltam pihenő nélkül!

Negyed egy felé álltam csak fel az asztaltól és folytattam az utam. Itt már a túrám tizedik kilométerét tapostam a hóban, ami már az egész táv durván kétharmada, viszont tudtam, az utam egyetlen igazán nehéz szakasza még előttem áll, méghozzá az átkapaszkodás innen, a Hármashatár-hegyről a szomszédos Vihar-hegyre! A két hegy közötti meredek, szűk völgybe levezető ereszkedés még száraz időben sem könnyű, hát még a kérgesre taposott havú, jeges ösvényen, így aztán a bisztróból kifordulva két mozdulattal ismét felpattintottam a bakancsaimra a hómacskákat, csak ez után vágtam bele a további menetbe.

Most ki sem mentem a jelzetlen ösvényen a Hármashatár-hegy északi kilátópontjára, az időközben leereszkedett vékony ködtől úgysem láttam volna semmit, egyből bele is vágtam a hegyről levezető lejtőbe. Itt aztán tényleg hasznosak voltak a bakancsomon a csúszásgátlók, a fogaik gyakorlatilag úgy megtartották a bakancsaim a jeges felületeken is, mintha csak nyáron túráztam volna errefelé a porzóan száraz ösvényeken! Utol is értem a Vihar-hegyre felvezető kaptató aljában egy háromfős társaságot és miközben ők a turistaút melletti fákba kapaszkodva próbáltak feljutni valahogy a csúszós gyalogúton, menetből elhúztam mellettük.

A csúcstól már csak egy séta volt a Virágos-nyereg rétjére levezető szakasz, aztán lenn a mezőn elnézegettem egy darabig a hóembert építő gyerekeket. Kicsit elgyönyörködtem a Csúcs-hegy látványában is, amely erdős homlokát már az alacsonyan járó felhőkbe dugta, aztán a Guckler Károly sétányra rátérve végigbaktattam a Csúcs-hegy oldalában szintező úton. Elmaradt mellettem egy másik ápolt katonasír, aztán a 120 kV-os távvezeték nyiladékából letekintettem a Solymári-völgyben haladó Külső Bécsi útra.

A Csúcs-hegyről levezető lejtő meredeken indított és csak akkor szelídült meg kicsit, amikor már elértem a hegy lábait. Megpillantottam a zöld sáv és a kék sáv jelzés elágazását, terveim szerint itt kellett váltanom a jelzések között, otthagyva hát a kéktúra útvonalát most már a zöld sáv jelzéseket kellett követnem egészen az utam végéig. Igen ám, de mióta leesett a reggeli hó, amely belepte a korábbi nyomokat, senki sem járt még előttem erre, ezért aztán lábszárközépig süllyedtem a friss hóban minden lépésem után! Törtettem-törtettem a szűz hóban egy darabig, aztán úgy négy-ötszáz lépés után felmértem, itt nem terem nekem sok babér!

Letelepedve egy kidőlt fára, amelyről lesöpörtem a rajta megült vastag havat, elővettem a térképem. Solymárig még lenne ebben a hóban vagy négy kilométerem, de az menjen most önként erre, akinek két édesanyja van! Ha azonban visszatérek az Országos Kéktúra útvonalára, akkor alig fél óra alatt lent lehetnék a már kicsit kitaposott nyomokon a Bécsi útnál. Igen ám, de akkor csak busszal juthatnék vissza a városba, ráadásul nem tudtam, hogy a Volánosok sztrájkja mennyi járatot érint majd, hiszen egyrészt ők adják itt a helyközi buszokat, de ezeken kívül a 218-as számú budapesti kék buszt is! Na mindegy, majd meglátjuk! Eddig soha nem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna!

A saját nyomaimban lépegetve visszatértem az elágazásba, aztán továbbindultam a hóban kitaposott ösvényen, amelyen aztán pár perc alatt utolértem azt a háromfős csoportot, akik mellett már elhúztam a Vihar-hegyen is! Itt már szóba elegyedtünk, végül – mivel amúgy is szinte azonos volt a tempónk – együtt folytattuk az utat.

Már gyorsan kiértünk az erdőből a téglagyárhoz vezető keskeny aszfaltútra, itt akasztottam csak le a bakancsaimról a hómacskákat. A fiatalok pecsételtek a téglagyár kapujánál lévő kéktúra bélyegzővel, aztán együtt kisétáltunk a vasutat keresztezve a már közeli Bécsi útra. Éppen csak megérkeztünk a buszmegállóba a Volános sztrájkról beszélgetve, amikor fel is tűnt az egyenes végén egy érkező helyközi busz! Gondolkodás nélkül felszálltunk rá és még csak jegyeket sem kellett vennünk, ugyanis épp Budapest határában jártunk, és ebben a megállóban felszállva még érvényes volt a járatra valamennyiünk BKK bérlete! Csak a buszon volt időm kikapcsolni a GPS-t, bele is mért a túrába egy-két kilométernyit az autóbuszos útból is. Még szerencse, hogy ezt ki tudtam később vágni a trekkből a laptopomon a MapSource alkalmazással.

A busz aztán alig tíz perc alatt beszaladt velünk a Bécsi út – Vörösvári út sarokra, ahol gyorsan váltottam egy 17-es tujára, amely aztán hazavitt Óbuda északi végéről átszállás nélkül Dél-Budára. Négy óra után pár perccel léptem be a lakásunk ajtaján.

Megjegyzés: Ugyanezt a túrát bejártam már egy szép tavaszi napon is, a leírása ebben a posztban olvasható. Érdemes megnézni, hogy egy másik évszakban, és fordított irányban haladva mennyire más lehet egy túra!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!