Kitekintés a Fekete-kő kilátópontjáról

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Idén is korán érkezett a tél, egy esősebb periódus végén egy hidegfront hatására már november végén hóra váltott a csapadék, legalább is a hegyek között. Emiatt viszont magától adódott a legközelebbi túrám célpontja: kellene egyet sétálni a hóban, ugyanis ki tudja mit hoz még ez az idei tél, még az is előfordulhat, hogy ebben a szezonban ez lesz az egyetlen lehetőségem erre! Most már csak azt kellett eldöntenem, hogy merre is induljak, végül a lustaságom okán nem a távolabbi Börzsönyt, hanem a közelebbi Pilist és Visegrádi-hegységet választottam úticélul. A térképet nézegetve arra gondoltam, épp elég lesz majd Pilisszentkeresztről felkapaszkodni Dobogókőre, persze egy jókora vargabetűvel a Pilis-tetőn álló Boldog Özséb kilátót is útba ejtve.

Nem ígértek különösebben szép időt erre a napra az időjárási előrejelzések, délelőtt még fagyni fog, de délutánra a hegyek közé is megérkezik majd az olvadás, a repülésmeteorológiai oldalak szerint pedig mindössze öt-hatszáz méter között lesz a felhőalap, tehát a hegycsúcsok garantáltan ködben lesznek majd. Mindegy, ez a kirándulás amúgy sem a szép kilátásokról fog szólni, hanem csakis a hóról!

Rossz napja lehetett a BKV-nak ezen a hétfő reggelen, a Kelenföldi pályaudvar előtt felszállva a 19-es tujára épp csak elhelyezkedtem az ülésemen, amikor bejelentette a villamosvezető, hogy nem tud elindulni, mivel áll előtte a villamosok hosszú sora a Bartók Béla úton, aztán amikor kerülővel eljutva az Astoriához metróra szálltam, hogy azzal bumlizzak el a Batthyány térre, az is olyan lassan ment, mint egy beteg csiga, percekig vesztegelve a megállókban. A lényeg, hogy vagy félórás késéssel érkeztem meg a HÉV végállomására így aztán lekéstem Pomázon is a Pilisszentkeresztre induló 07:35-ös buszt. Mivel a következő pedig csak negyed kilenckor indult, addig kénytelen voltam a huzatos peronon dekkolni, végül háromnegyed kilenc felé érkeztem meg a helyközivel Pilisszentkeresztre.

A pilisszántói elágazásban cihelődtem le a járatról, az egészségház előtti kis park egyik padjánál készülődtem neki a túrának, most is felfűztem a fényképezőgépem tokját az övemre, hogy bármikor előkaphassam egy pillanat alatt, közben indítottam a mobilomon a Strava útvonalrögzítését. A hideg és az élénk északi szél miatt nem is szüttyögtem sokáig, fázósan a nyakamig rántva az anorákom cipzárját és a síkesztyűim is a mellső lábaimra húzva pár perc múlva már útnak is indultam. Menet közben a házak között a tetők felett felbukkanó Pilis-tető erdős oldalát figyelgettem, bár a csúcsa már elveszett az alacsonyan járó felhőkben, de láttam, hogy komolyan havasak arrafelé már a fák. Ez azért bíztató volt, mivel itt lenn a faluban csak foltokban maradt meg a hó, de úgy látszott, fenn a hegyek között igazi téli világ fogad majd!

Az utolsó házakat követően tért le jobbra az országútról a piros sáv jelzés útvonala, innen visszapillantva a falura láttam, már alaposan felkapaszkodtam a háztetők fölé. A temető kerítése mellett folytatva a hegymenetet a gyalogúton tíz perc alatt elértem a hegyoldal kaszálóit. Innen még utoljára visszanézhettem a vékony ködbe burkolózó Pilisszentkeresztre, aztán beléptem az erdőbe és megálltam a turistaút csomópontban. Tájékoztató nyilak sokasága és a fákra felfestett turistajelzések mutatták az innen továbbinduló útvonalakat, én a leginkább kijártabb nyomokat választva indultam tovább felfelé, most már a zöld sáv jelzéseket követve.

Bár alig ötven métert kapaszkodtam eddig a faluból (most lehettem nagyjából négyszáz méteres magasságban), errefelé már vékony, de összefüggő volt a hótakaró és bíztam abban, hogy feljebb érve ez csak egyre vastagabb lesz! Gyerünk hát! Persze az emelkedő nem kegyelmezett, folyamatos hegymenetben érkeztem fel ötszáz méteres magasságban a Pilis-tető déli gerincének egyik sziklakiszögellésére, a Szent László kúpjának kilátópontjára. Itt éppen a ködhatáron jártam, már eléggé fátyolos volt a kilátás, de azért mélyen alattam feltűntek Pilisszántó házai, de annál messzebbre már nem lehetett látni! Elkönyveltem magamban, hogy most a Pilis-szerpentinen való kapaszkodás bizony nem a szép kilátásokról fog majd szólni, aztán folytattam a hegymenetet.

A Pilis-szerpentin (más néven Panoráma út, vagy Grófi út) a Pilis-tető déli gerincén kapaszkodik fel szinte a csúcsig a cikkcakkos útvonala számos pontjáról szép panorámákat kínálva. Most persze a ködtől szinte az orromig sem láttam, viszont örvendetesen egyre gyarapodott körülöttem a hó, az utolsó forduló után a Pilis-tető hátára felérkezve már hat-nyolc centis lehetett a hótakaró vastagsága. Az Orosdy-rét kaszálóján tértem jobbra, hogy a zöld háromszög jelzések ösvényén megrohamozzam a hegytetőt és elérjem a Boldog Özséb kilátót. Nem sok esélyt adtam annak, hogy ezzel a végső, vagy ötven méteres kapaszkodóval kiérek majd a ködből (amely végül is csak egy alacsony rétegfelhőzet volt), de hátha szerencsém lesz!

Sajnos a hegytető is felhőben volt, fel sem mentem a toronyba, úgysem láttam volna semmit a kilátóteraszról. Előkapva a hátizsákból a polifoam ülőpárnám letelepedtem inkább az egyik a padra, tízórai gyanánt megettem egy pizzás csigám és ittam rá az időközben fagyosra hűlt szörpömből. De hát ki is volt az a bizonyos Boldog Özséb, akiről elnevezték ezt a kilátót?

Ő alapította majdnem nyolcszáz évvel ezelőtt az egyetlen magyar, máig is létező, működő férfi szerzetesrendet, a pálosokat. A volt kanonok a tatárjárás után elhagyta Esztergomot és egy üres barlangot keresve magának kiköltözött a pilisi remeték közé. Őket gyűjtötte maga köré, és alapította meg később a pálos rendet. Elsőként épített kolostorukat a mostani Klastrompusztán, a Pilis lábainál tárták fel pár évtizeddel ezelőtt a régészek, mivel úgy elpusztult a török korban, hogy még a helyét is elfeledték az emberek, de egy másikat is építettek itt, Pilisszentkereszt határában. Na, az viszont arról lett híres, hogy ott gyilkolták meg II. András királyunk feleségét, Gertrudist, ebből pedig Katona József írta meg a Bánk Bán című, máig sokszor játszott színpadi művet.

Ja, hát majdnem elfelejtettem megírni, hogy mitől is volt boldog Özséb? Sok évszázad után csak 2004-ben kezdeményezték Özséb boldoggá avatási eljárását, ezt II. János Pál pápa jóvá is hagyta a folyamatos tisztelet alapján, viszont az ünnepélyes boldoggá avatási szertartás azóta sem történt meg. A boldoggá avatás egyébként egy olyan eljárás, ahol a szentéletű emberek helyi tiszteletét engedélyezik. Ez nem jelenti a szentté avatást, amely az egész világegyházat érintő, teljes tiszteletet jelent.

Egyébként a Pilis-tető, vagyis a Pilis-hegység legmagasabb, 756 méter magas csúcsa évtizedekig elzárt katonai terület volt, 1959-ben ugyanis az MN1059, 11/2-es honi légvédelmi rakétaosztály vert tanyát itt, építették fel a bunkerjaikat, ők is részét képezték a Budapestet nyugat felől övező légvédelmi félgyűrűnek. A rendszerváltás után, 1995-ben számolták fel itt a katonai objektumot, azóta a volt támaszpont megmaradt épületei, betonsilói látogathatóak, a turisták azóta kapaszkodhattak fel a legmagasabb ponton álló geodéziai mérőtorony tetőszintjére, megcsodálni az innen nyíló, tényleg fejedelmi kilátást.

Azonban ezek a tornyok nem a kirándulók, turisták számára készültek. Szerencsére a GPS alapú geodéziai mérések már feleslegessé teszik ezen tornyok használatát, így párat már átépítettek igazi kilátónak. Ilyen a Börzsöny legmagasabb csúcsán, a Csóványoson álló torony és ilyen a Pilis-tető tornya is, hiszen a régi betonhengert támasztéknak használva köré épült a Boldog Özséb kilátó!

Nem üldögéltem sokat a padon, a hideg és az élénk északi szél gyorsan továbbkergetett, elindulva visszafelé a zöld háromszög jelzések ösvényén most lecövekeltem a hegytetőn folyó építkezésnél, amely mellett felfelé jövet megállás nélkül elsorjáztam. Azt már kapaszkodás közben is láttam, hogy a régi, kidőlt-bedőlt drótfonatos vadvédelmi drótkerítés helyett egy komoly acélrácsos kerítés épült a hegyen, de most alaposan megnéztem a rajta átvezető lépcsős átjárót és a bekerített területen végigfutó, a talaj felett méternyi magasságba épített acélrácsos járdát. Hát ez meg mi a szösz lesz? A köd miatt persze nem sokat láttam az egészből, de azért pár képet erről is készítettem. Hazaérve ennyit találtam az építkezésről:

Az Orosdy-rétre visszaérve láttam csak, hogy megemelkedtek a felhők, most már hétszáz méter fölé csúszott a ködhatár, a párás levegőn keresztül felsejlettek a távolban a Gerecse hegyei-dombjai. A zöld sáv jelzések erdei útjáról csupán rövid kitérőt jelent egy megint csak zöld háromszög jelzésű ösvény, kisétálva rajta a sziklákra párás kilátás nyílt a hegyek lábánál elterülő Piliscsév házaira. Sok időm nem jutott itt a nézelődésre, mert a szél által kergetett felhőfoszlányok pár perc után már ismét elrejtették a kilátást.

Tulajdonképpen a Pilis-tetőn, a Boldog Özséb kilátónál értem el mai túrám legmagasabb pontját, innen az utam kicsit hullámozva, gyengén lejtve vezetett végig a Pilis-tető hosszú hátán. Azt szeretem a hétköznapokra tervezett túráimon, hogy sokszor még a kutyával sem találkozom az erdőkben, hát, most is ez volt a helyzet. Ma sem futottam össze senkivel sem az erdei gyalogúton, bár láttam a nyomokból, hogy azért a hétvégén sokan járhattak már itt előttem. Egy helyen egy frissen az útra dőlt fát kerültem ki (vagy a szél, vagy az ágaira rakódott hó súlya miatt fordult ki a földből), aztán dél felé váratlanul kisütött a nap is. Erre aztán nem számítottam!

A kitartóan fújó, a fák ágai között suhogó északi szél pár percre felszaggatta a vékony felhőtakarót, én pedig hunyorogva bámultam bele a vakító fehérségbe. Persze előkaptam a tokjából a fényképezőgépet, hogy megörökítsem a napsütésben is a havas fákat és éppen ekkor érkezett szemből egy magam korabeli turista hölgy is, vagyis az egyedüli, akivel találkoztam itt fenn, a Pilis hátán! Pár pillanatra megálltunk, váltottunk pár szót az egyáltalán nem várt napos időről, de amikor továbbindultunk, hamarosan már ismét elbújt a nap a felhők mögé, de olyan jól, hogy aznap már a színét sem láttam többet!

A talpam alatt ropogó hóban értem el a zöld kereszt jelzések elágazását a Pilis-nyereg feletti hegyoldalban, itt tértem le a zöld sáv jelzések útvonaláról, hogy a Két-bükkfa-nyereg és Dobogókő felé induljak tovább. Pár perc múlva újabb zöld háromszög jelzések csábítottak letérésre: ezeken a Fekete-kő kilátópontjára lehetett pár perces menettel kiballagni. Ha ködös lett volna az idő, habozás nélkül tovább ballagtam volna, de az órámra pillantva láttam, van még vagy két órám a Dobogókőről 14:18-kor induló buszig, akkor pedig van időm ragyásig! Gyerünk ki a kilátópontra!

Némi szintet elvesztve tíz perc múlva már a Fekete-kő észak felé meredeken leszakadó ormán álltam és az alattam mélyen a völgyben elterülő Pilisszentlélek házait bámultam. Eléggé párás volt ez a kilátás is, de azért érdemes volt ide kitérőt tenni! Az észak felé nyitott kilátópontról persze gyorsan elűzött a hideg szél, vissza is kapaszkodtam pár perc múlva a védettebb erdő hatalmas bükkjei közé.

A zöld kereszt jelzéseken már gyorsan leérkeztem a Két-bükkfa-nyereg nyereg útelágazásába, ahol a Pomáz és Esztergom közötti országútból kiválik Dobogókő bekötőútja. Most szinte üres volt a hétvégéken zsúfolásig megtelő murvás parkoló, de az autóforgalom is csak minimális volt ezen a hétfői napon. Gyorsan átvágtam az útelágazás aszfaltozott háromszögein, aztán egyből bele is kaptam a zöld kereszt jelzéseket követve a Dobogókőre felvezető kapaszkodóba.

Meredek vízmosásban kaptatva értem fel a hegyhát erdejébe, innen már csak egy könnyű séta volt a további utam. A szerpentinezve Dobogókőre felvezető országutat kétszer is keresztezte a turistaút, a második után érkeztem meg a hegytető üdülőinek, nyaralóinak kerítései mögé. Errefelé talán még vastagabb volt a hó, mint korábban a Pilis-tetőn, bár most mintegy ötven méterrel alacsonyabban járhattam. Itt futottam össze az első kirándulókkal is, gyerekeket szánkón húzó édesapák mellett sorjáztam el a széles gerincen futó ösvényen.

Kora délutánra ismét leszállt a vékony köd, de azért megtettem a rövid kitérőt a Rezső kilátó teraszára, hogy aztán a korláttól belebámulhassak a szürke semmibe, amely elnyelte az innen nyíló valóban pompás panorámát. Ettől a ponttól már a széles sétányon folytattam az utam a zúzmarás ágakat fényképezve. Bármilyen lassan is sétálgattam, kettőkor már a dobogókői kilátóterasz korlátjánál toporogtam fázósan a szeles és egyre húzósabban hideg időben, valahogy nem jött meg az az enyhülés, amelyet délutánra vártak a meteorológusok!

Persze a köd miatt innen sem láttam semmit, így aztán pár percig a korlátra felszerelt és most kissé zúzmarás panorámaképben gyönyörködtem, amelyen nevesítve van minden innen látható hegytető és település. Aztán itt is eluntam a nézelődést és mire leballagtam a turistaház alatti parkolóba a buszvégállomás kőházikójához, már jött is Pomáz felől helyközi. Szerencsére a sofőr megsajnált bennünket, a buszra várakozókat, azonnal felszállhattunk és járatta várakozás közben is a fűtést, így egészen kellemesen telt az indulásig még hátra lévő néhány perc.

Elindulva gyorsan magunk mögött hagytuk a téli világot, Pilisszentkereszten már újra csak hófoltok voltak, Pomázon pedig már csak hideg volt, de hó egy deka sem. Fél ötre már haza is értem erről a rövid, de havas túrámról.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!