Nézelődők a Tarnai-pihenő kilátópontján

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Már régóta szemezgettem a térképen a Budai-hegység nyugati peremén kanyargó zöld háromszög jelzéssel, amelyen Nagyikovácsitól egészen Biatorbágyig végig lehet vándorolni a kilátópontok között, végül most szombaton szántam rá magam, hogy ténylegesen is végigballagjak ezen az útvonalon. A bejárás irányáról gyorsan döntöttem: jobb Nagykovácsiban kezdeni a túrát, ugyanis így már kora délelőtt fenn lehetek a Nagy-Kopaszon és a Tarnai-pihenőnél, ezzel pedig elkerülhetem a késő délelőtt érkező kirándulók tömegét. Úgy sejtettem, a viszonyleg ismeretlen déli szakaszon úgysem fogok a kutyával sem találkozni, tehát nem probléma, ha oda csak délre, kora délutánra érkezem meg, ráadásul Biatorbágyról vonattal negyed óra alatt Kelenföldön lehetek. Aztán volt még egy okom, hogy miért most indulok erre az útra, de erről majd később.

A hét elejei nyári hőséget elvitte a szerdai országos eső, most szombaton reggel pedig szakasztott olyan volt az időjárás, mint egy héttel ezelőtt a Hűvösvölgy és Budaörs közötti túrámon: az erősen felhős égből szemerkélt az eső, amikor kiléptem a házunk kapuján és kiballagtam reggel hatra a 250-es busz megállójába. Úgy gondoltam, így könnyűszerrel elérhetem Hűvösvölgyben a hétkor Nagykovácsiba induló 63-as buszt, de aztán majd’ tíz percet kellett várnom a Sasadi útnál a 139-es buszra, a Széll Kálmán téren is épp lekéstem egy tuját, így aztán mire a következő villingerrel megérkeztem, pont láttam kifordulni a hűvösvölgyi végállomásról a Nagykovácsba induló buszt! Na, most aztán itt dekkolhatok fél órát – gondoltam –, de aztán eszembe jutott, hogy most van elég időm alaposan megnézni a „befalazott mozdonyt”!

Évek óta mindig csak elrohanok a Gyermekvasutas otthon falára felszerelt Mk 45-ös típusú keskenynyomtávú mozdony orrlemeze és lökhárítója mellett, hiszen Hűvösvölgyből vagy sietve túrára indulok kora reggel, vagy ide érkezem fáradtan délután, de most végre van időm alaposabban is megszemlélni! Így aztán a lépcsőkön felkutyagolva pár perc múlva már a nemrég felújított épületek előtt álltam. Még közelről is úgy néz ki, mintha befalazták volna a mozdonyt, hogy csak az orra lógjon ki a falból, készítettem pár képet róla és elolvastam a mellette felszerelt tájékoztató táblát is.

Az Mk 45 – 2010 számú mozdonyocska 1972-ben született Romániában, és a Hegyközi kisvasúton húzta a kocsikat egészen a vasút 1981-es bezárásáig. Ekkor áttették a Nyírvidéki kisvasútra, ahol addig folytatta a munkáját, amíg azt a vonalat is bezárták 1994-ben. Ekkor került a Gyermekvasútra, ahol aztán az 1997-es leselejtezéséig dolgozott. A kis mozdonyt ekkor szétdarabolták, de a homloklemezét megmentette a Gyermekvasutakért Alapítvány és helyreállítva felszerelték itt a falra. Mérnökemberként persze egyből megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy miért is kellett egy alig 22 éves mozdonyt leselejtezni, amikor a többi, hasonló korú társa még most is húzza az igát – pardon, a kocsikat – a Gyermekvasút vonalán?

A buszvégállomásra visszatérve már hamarosan be is állt a peron mellé a következő 63-as busz, azzal aztán háromnegyed nyolc után néhány perccel meg is érkeztem Nagykovácsiba. Gyorsan összekaptam magam a Tisza István téri végállomás esővédő üvegkalickájának padján, vagyis az övemre fűztem a fényképezőgépem új tokját, amelyet a múlt heti túrámon szétszakadt régi helyett vettem, indítottam a GPS-em, aztán bele is vágtam a menetbe.

A római katolikus templom előtt tértem rá a zöld sáv jelzés útvonalára, de még egy percre megállva alaposabban is megnéztem a templom kis belépőjét, amely valamiféle előszobaként funkcionál és az épület kapuja elé építették. Eddig mindig csak elrohantam mellette, de most ezt is megnéztem, pár képet is készítettem róla. Őszintén megvallva én még ilyen templomot nem láttam eddig, pedig sokfelé jártam már az országban! Aztán persze itt sem maradtam sokáig, hiszen messze van még innen Biatorbágy!

Amikor a túratervezőmmel az útvonal hosszát számolgattam, még én is meglepődtem, amikor alig 17 kilométerre adódott Nagykovácsi és Biatorbágy távolsága, hiszen a két városka a Budai-hegység két végén fekszik, de eddig sohasem tévedett a turistautak.hu, ráadásul a papírtérképemen mérve is nagyjából ezt az eredményt kaptam! Akkor ez tényleg csak egy laza, amolyan sétálgatós túra lesz! A zöld sáv jelzéseket követve gyorsan magam mögött hagytam Nagykovácsit, aztán a határa után elsorjáztam a szépen karbantartott, fából ácsolt Pásztor kereszt előtt. Befordultam a murvás út hosszú egyenesébe és átvágtam rajta a hajdani hatalmas mező lassan bebokrosodó, beerdősülő foltján. Az igazi erdőt elérve a kavicsos út hirtelen balra tért, ezen a ponton a zöld sáv jelzések egyenesen indultak tovább egy ösvényen, de ami a fontosabb, itt kezdődött el a zöld háromszög jelzés útvonala, amely egészen a biatorbágyi vasútállomásig fog majd vezetni!

Már többször is jártam ezen az úton, amely kanyarogva kapaszkodik fel a Nagy-Kopasz széles hátára, és még csak nem is túlságosan meredeken. Az ember el sem hinné, hogy ez a hatalmas fennsík a Budai-hegység legmagasabb pontja! Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy hegy, ráadásul még kisebb csúcsok, de még dombok sincsenek rajta. A Csergezán Pál kilátó is csak úgy áll az erdőben, látszatra felépíthették volna máshol is, de a torony tényleg a legmagasabb ponton található! Kényelmes gyaloglással negyed tíz felé értem el a kilátót és azonnal felkaptattam a kilátószintre vezető pontosan száz fa lépcsőfokon.

Habár elvonultak időközben a felhők a reggel még borús égről, eléggé párás maradt a levegő. A Nagy-szénás lábainál fekvő Nagykovácsit még éppen ki lehetett venni távolban, dél felé feltűnt a párás messzeségben a János-hegy és a Nagy-Hárs-hegy kontúrja is, de nyugat felé a Zsámbéki-medencét még vékony köd ülte meg. Azért persze körülnéztem fentről, párat fényképeztem, aztán elkönyveltem magamban, hogy jártam már itt tisztább időben is. Lenn megültem még egy pihenőpadon, megettem egy sajtos kiflim, ittam rá a szörpömből, aztán továbbindultam a zöld háromszög jelzésű, szélesre kitaposott gyalogúton.

Először csak alig érzékelhetően, majd egyre erősebben lejteni kezdett az utam, végül egy vízmosásszerű, köves mélyúton értem le a Tarnai-pihenő feletti kopár dombtetőkre. Itt már tényleg a Budai-hegység nyugati peremén jártam, letekintve közvetlenül alattam terült el a Zsámbéki-medence, jól lehetett látni a hegy tövében a két, szinte már összenőtt községet: Telkit és Budajenőt. A korai időpont miatt szinte egymagamban voltam a kilátópontnál, csak pár emberrel akadtam össze, amíg itt bámészkodtam. Úgy tűnik, tényleg sikerült megelőznöm a kirándulók derékhadát! Kisétáltam hát a domboldalból szinte kiugró sziklás csúcsra és alaposan körülnéztem.

Mostanra sem javult sokat a helyzet, továbbra is párás volt a levegő, a síkságból is csak azért láttam többet, mint a Csergezán Pál kilátóból, mert közelebb kerültem hozzá. Északnyugat felé tekintve már láttam a párás messzeségben Zsámbékon a Zichy kastélyt és a romtemplomot, dél felé fordulva pedig feltűnt előttem a Biatorbágy melletti Kő-hegy és Iharos. Odáig kell ma még elballagnom! Megültem pár percig a hegyoldalban, süttettem magam a bágyadt tavaszi napsütéssel, aztán amikor elkezdtek sűrűsödni a kilátópontra érkezők, vettem a sátorfámat és továbbindultam.

A Tarnai-pihenő után is folytatódott a lejtmenet, amely aztán kitartott alattam a Telki és Budakeszi közötti forgalmas országútig, közben összefutottam több tucat szembejövő kirándulóval. A Hidegkúti erdei pihenőháznál – régi nevén Erzsébet erdészlaknál - értem ki a széles aszfaltcsíkhoz és itt Hegyek Vándorai keresésére indultam. A turista egyesület, ahol már lassan húsz éve tag vagyok, idén ünnepli fennállásának 30. évfordulóját és ennek kapcsán az év folyamán hat időpontban hat különböző helyszínen várják a túrázókat, ahol aztán emlékbélyegzést, kitűzőt és némi nasit kaphatnak. Ezen a napon pont ide, a pihenőházhoz volt meghirdetve a találkozási pont, ezért is választottam a mostani alkalomra ezt a túraútvonalat.

Persze azonnal észre is vettem az egyik pihenőpadnál egyesületünk elnökét, Vencelt, akiről közismert, hogy nem csak túrázni, hanem beszélni is szeret. Leültem vele szemben, az asztal túlfelén lévő padra, és ezután már nem is volt más teendőm, a főnök gondoskodott a szórakoztatásomról. A szóáradat folyamatos volt, nekem elegendő volt csak egy-két jól közbevetett kérdéssel, megjegyzéssel a folyásirányát időnként megváltoztatni. Közben alaposan ki is pihentem magam, hiszen itt már a túrám felénél járhattam.

Majdnem egy teljes órát üldögéltem az árnyas padon, mire úgy gondoltam, ideje volna már továbbindulni! Végül dél előtt pár perccel folytattam az utam, a zsúfolt parkolót és a forgalmas országutat keresztezve a túlsó oldalán újra beléptem az erdőbe. Széles, murvás úton ballagtam tovább, aztán pár perc után elértem a Budakeszi Arborétum és a Wedding Wood rendezvényközpont (a régi Erzsébetpuszta) felé vezető utak elágazását. Eddig a pontig volt ismerős számomra a túraútvonal, az itt kezdődő szakaszán még sohasem jártam (nem sűrű az ilyen a budai hegyek között, de azért előfordul).

A zöld háromszög jelzések a rendezvényközpont felé irányítottak és csak a zárt kapuja előtt térítettek jobbra. Egy másik zárt kapu melletti létrán jutottam be a Hideg-völgy elkerített területére, ezen aztán egy jól kijárt erdei úton vágtam át. Kényelmes erdei séta volt az a javából, emelkedés, lejtés nem volt szinte egy deka sem, élveztem hát az egyre erősebb napsütést, aztán amikor kimelegedtem, megszabadultam a vékony polár felsőmtől is és egyszál pólóban indultam tovább.

Páty előtt csatlakozott be a zöld háromszög jelzés útvonalába a Camino Hungaro (Magyar Camino) Budapest és Wolfsthal közötti útja, ahol azonnal befordult elém két nagyhátizsákos lány. Előttem ballagtak egészen a zárt területről kivezető létráig, aztán utána ők jobbra tértek Páty határában és folytatták az útjukat a Caminón, én pedig a zöld háromszög jelzésekhez ragaszkodva balra indultam tovább az útelágazásban. A legszélső házak mellett ballagva értem ki a Páty és Budakeszi közötti országútra, amely egy cseppet sem volt kevésbé forgalmas, mint a korábban érintett.

Az eddigi széles, kavicsos út helyett csak egy ösvény indult tovább az országút túlsó oldalán, de egy ideig még nem fogtam gyanút. Egy zöld háromszög jelzés fel volt festve az ösvény kezdetén egy fára, pár tucat lépéssel leereszkedtem hát egy középfeszültségű távvezeték széles, füves nyiladékába és az ösvényt követve értem el ismét az erdőt. Ballagtam, ballagtam az erdei gyalogúton, de errefelé már egyetlen jelzést sem láttam. Ránéztem a GPS-em kijelzőjére, hát szerinte a semmi közepén álltam, már messze mögöttem elfordult jobbra a jelzett turistaút!

Fejcsóválva indultam el visszafelé az ösvényen, aztán alaposan körülnéztem ott, ahol a kütyü azt jelezte, hogy irányt vált a jelzett útvonal. Alaposan meregetnem kellett a szemeim, mire észrevettem a nyiladékban haladó, alig kitaposott, füves keréknyomokat. Elindultam rajtuk, aztán a távvezeték egyik betonoszlopán észre is vettem egy zöld háromszög jelzést. Azannya, ezt jól benéztem! A nyiladék után egy rövid, de eléggé dzsindzsás szakasz következett az erdőben, aztán pár lépés erejéig rátérhettem egy erdei földútra. Már újra ösvényen másztam meg egy dombot (még a térkép sem írja ki a nevét), a csúcsán, egy kis réten pihenőpadokra, asztalokra bukkantam.

Egy pillanatra megállva körbepillantottam, vajon merre indulhatnak tovább a jelzések, de megakadt a szemem a panorámán! Ide érdemes volt felkapaszkodni! Délnyugat felé a dombok felett már feltűntek Biatorbágy házai is, de még távol voltam a városkától. Mögötte jobbra a Gerecse dombjai sorjáztak, egy darabig elnézegettem a túráimról már jólismert dombvilágot, aztán a jelzések keresésére indultam. Elballagtam egészen a Gyöngyvirágos nevű dűlő víkendházaiig, de mivel semmere sem láttam felfestett jelzéseket, így egy idő után GPS-es segítséget kértem.

Épp ráleltem a mezőn a jelzett túraútvonalra (út, ösvény nem volt itt sem, pedig a GPS szerint épp rajta álltam), amikor két hölgy érkezett egy másik irányból ugyanerre a pontra. Mivel ők is a zöld háromszög jelzéseket keresték, hogy eljussanak rajta egy forráshoz, szóltam hát nekik, hogy talán könnyebben boldogulnának, ha hozzám csapódnak, így aztán közösen indultunk tovább a dombtetőről egy kis ösvényen.

Vizenyős völgyecskébe ereszkedtünk le, sok helyen tavakba gyűlt a füvön a víz, mélyen belesüppedt a lábam a tiszta vizű tócsákba. A két hölgy a sportcipőikben itt adta fel a forrás keresését, én persze a vízálló magasszárú bakancsaimban folytattam az utat. Meg is lett pár tucatnyi cuppogós lépés után a szépen kiépített Fő-kútforrás, foglalatából most is vígan csobogott a forrásvíz. Hát ennek a vize áztatta el a völgyecske alját!

A forrásnál kapaszkodó kezdődött és a kanyargós ösvény az erdőn keresztül újra felvitt a dombtetőkre. Kijutottam a fák közül a bokros-ligetes, hepehupás fennsík peremére, ahol ismét kinyílt előttem a panoráma. Délutánra egyre jobban kitisztult az idő, északon feltűnt a Gerecse legészakibb hegye, a Nagy-Gete aszimmetrikus alakja, tőle balra most is a Gerecse dombvilága terült el, előttük megpillantottam Pátyot és a távolabbi Telkit is.

Végigvándoroltam a köves domboldalban, errefelé már megint megbízható volt a túraösvény, a jelzettsége is sokat javult ezen a szakaszán. Úgy látszik, csak a Gyöngyvirágos és a Fő-kútforrás körül bicsaklott meg kicsit a felfestés, bár az is lehet, hogy a kitaposott nyom hiányában tértem csak le mindig a jelzésekről. Egy szántóföld sarkában le is telepedtem hosszabb időre, a kilátásban gyönyörködve megebédeltem, elpusztítva két sajtos kiflim is, aztán ittam rájuk a szörpöm maradékából. Mivel már háromnegyed kettő felé ballagott az idő, itt döntöttem el, hogy Biatorbágyon nem sétálok már le a városba, megállok inkább a vasútállomáson és megvárok egy Kelenföld felé tartó vonatot. Így viszont már nem kellett sietnem, sziesztáztam hát még egy darabig, csak kettő után néhány perccel indulva tovább.

Végül átvágva a Kálvária-hegy széles oldalának erdején megérkeztem Biatorbágy határába. Gondoltam, rövid kitérőt teszek a régi kálváriához, de a nyiladékához elsétálva úgy láttam, teljesen benőtte már azt a gaz, a dzsindzsa. Akkor pedig gyerünk tovább a vasútállomásra! Átvágva a város víkendházas övezetén, az Öreg-hegyen, egy jobbkanyarral érkeztem meg az M1-es autópályához, ezt pedig egy aluljáróban kereszteztem. Kiértem az 1-es főút csomópontjához, itt még megállva egy percre megnéztem a kis réten felépített új kálváriát is, megbámultam a kápolna mellett sorba rakott régi sírköveket, aztán már néhány perc alatt lesétáltam a vasútállomásra.

Háromnegyed háromkor ültem le az üres peronon az egyik padra, aztán a telefonomon megnéztem, mikor jön a következő vonat. Volt még több mint negyedórám a menetrend szerinti érkezéséig, így aztán volt időm kényelmesen lezárni a túrát: lehúztam az övemről a fényképezőgép táskáját, elmentettem a rögzített trekket a GPS-en, aztán kikapcsoltam azt is, végül elmosolyodva arra gondoltam, az időskornak vannak előnyei is, például friss nyugdíjasként nem kell már jegyet vennem a vonatra! Még az sem zavart a napos padon üldögélve, hogy a hangosbeszélő állandóan locsogva mindig más időpontra tette a vonatom érkezését, amely végül mintegy tíz perces késéssel állított be az állomásra.

Az ütemes menetrend szerint mindig úgy érnek be Tatabánya felől a vonatok a Kelenföldi pályaudvarra, hogy kétesélyes elkapnom a dombra induló 250-es buszt a végállomáson, de most a késés miatt nem is kellett az órámat lesni, hogy érdemes-e még rárajtolnom a buszra a hosszú aluljárón keresztül. A Flirt aztán ment, mint a golyó, negyedóra alatt felértem vele Kelenföldre, de a késését nem tudta csökkenteni, végül a zsúfolt aluljárón végigballagva volt még több mint egy negyedórám a következő busz indulásáig. Negyed öt felé érkeztem haza.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!