Kirándulók a Madár-szirt tetején végigfutó turistaúton

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Több túraterv is körvonalazódott erre a hosszú hétvégére, végül a Ferenc pápa látogatása miatti budapesti lezárások és forgalomkorlátozások miatt egy olyan úticélt választottam, amelyet anélkül is elérhetek, hogy át kelljen vágnom a városon. Már régóta csábítottak a Biatorbágy melletti Kő-hegy és Iharos sziklaszirtjei, de eddig mindig találtam más helyszínt magamnak, hát, most akkor oda indulok egy túrára! Mivel ez egy közeli, ráadásul könnyen megközelíthető terep, nem is indultam korán otthonról, a fél hetes 250-es busszal zötyögtem le Kelenföldre, aztán ott az oroszlányi személyvonatot még éppen elcsípve negyed nyolckor már Biatorbágy vasútállomásának peronján készülődtem az induláshoz.

Változóan felhős, de inkább napos, meleg időt jósoltak a meteorológusok erre a napra, ennek ellenére erősen felhős volt az ég, ráadásul egy-két esőcsepp is koppant a peron járólapjain, amíg a fényképezőgépem tokját felfűztem az övemre, valamint indítottam a turista GPS-em és a mobilomon a Stravát. Nem erről volt szó az előrejelzésekben, de mielőtt még mérgelődni kezdtem volna, inkább körülnéztem és megnyugodva láttam, hogy ez csak egy kis helyi felhősödés, szinte mindenfelé feltűnt körülötte a látóhatár mentén az ég kékje! Ennek ellenére még szemerkélő esőben ballagtam le a peronról az aluljáróba és léptem ki az állomás előtti körforgalomba.

A lejtős Dózsa György utca keskeny szervizútján vezettek a piros sáv jelzések a központ felé, megálltam egy pillanatra az utat kísérő keskeny, hosszú parkban a Trianoni emlékmű nőalakjánál és a római katolikus templomnál is. Egy lépcsősoron ereszkedtem le a Füzes-patak völgyébe, aztán a Felsőpátyi utat és a patakot keresztezve az azt kísérő park sétányain korzóztam tovább. Egy nagyobb réten már a majálishoz készülődtek, állt a körhinta és a mini vasút vágányai is a füvön kanyarogtak, aztán megálltam egy pillanatra a kitelepítési emlékmű előtt is.

A szobor nőalakja, egy fejkendős, középkorú sváb nő szomorúan, kicsit beletörődve álldogált a lepedőbe kötött motyócskája mellett, tétlenül várva, hogy felszállhasson a vasúti szerelvényre. Biatorbágyon (pontosabban akkor meg Bián és Torbágyon, hiszen csak később egyesült a két település) 1946 és 1948 között zajlott a kitelepítés, a svábok helyett a Felvidékről érkeztek magyar családok, akik ugyanúgy otthagytak mindent a korábbi otthonukban. Nagyjából innen, az emlékműtől pillantottam meg először a viaduktokat, aztán ahogy a park sétányain ballagtam, egyre közelebb értem a völgyhidakhoz.

Pár perc múlva már a pillérjeik tövében álltam, készítettem róluk pár fotót, aztán nekiindultam annak a hosszú lépcsősornak, amely felvezetett az északi híd pályájára. Érdekesség, hogy a két egymás mellett álló viadukt nem egyszerre épült, az északi 1884-re készült el, amikor a Budapest-Bécs vasút még csupán egy vágánnyal kiépült, a szomszédját 1898-ban avatták fel, amikor a vasútvonalat kétvágányúsították. A hidak leglátványosabb elemeit, az íves alsó tartókat az 1940-es években szerelték fel, hogy a teherbírásukat megnöveljék. A vasúti vágányokat az 1970-es években tették át más nyomvonalra, az az állomás is már az új vágányok mellett épült fel, ahol leszálltam alig fél órája a vonatról.

Elválaszthatatlan a viaduktok történetétől Matuska Szilveszter neve, aki 1931. szeptember 13-án éppen akkor robbantotta fel a déli völgyhídon a síneket, amikor a bécsi gyors áthaladt rajta. A híd komolyabban nem sérült meg, de a vasúti szerelvény mozdonya és első hat kocsija a mélybe zuhant. A merénylet 22 halálos áldozatot követelt. Matuska Szilveszter, Bécsben élő magyar kereskedő vállalta magára a robbantást, akit odakinn ítéltek el, de Vácon töltötte életfogytiglani börtönbüntetését, amikor is 1944-ben kihasználva a bevonuló Vörös Hadsereg által okozott zűrzavart megszökött és ismeretlen helyre távozott.

Már jártam fenn a viadukton tavaly, akkor bringával tekertem le Budapestről Székesfehérváron keresztül a Balatonra a csupán nemrégen megnyílt BuBán, vagyis Budapest-Balaton kerékpárúton, amelynek része az északi hídpálya. Egyébként csak ez a híd járható, a társán nincs kiépített járószint, le is van zárva a látogatók elől! Persze körülnéztem a hídról alaposan, még mindig borús volt az idő, de már jól látszott a távolban a két erdős oldalú szomszédos hegy, a Kő-hegy és az Iharos, vagyis a mai túrám célpontjai.

A hídról visszaereszkedve kereszteztem a pont alattuk kiépült körforgalmat és itt most jelzést váltottam: az eddigi nagyon sűrűn felfestett piros sáv jelzések helyett a jóval szórványosabb sárga sáv jelzéseket követve indultam tovább a kanyargós Forrás utcán. Persze a kapaszkodás is elkezdődött, először csak úgy lazán, a keskeny aszfaltutat végül a focipálya mellett hagytam ott. A műfüves pályán épp egy kölyökcsapat tartott edzést, szemre egészen ügyesen járatták a lasztit a srácok egymás között. A földút egy szélső tanyához vezetett, kapuja előtt pár lépéssel térítettek balra a sárga jelzések és egy ösvényen léptem be az erdőbe.

Az első komolyabb emelkedő egy kis fennsíkra vitt fel, az akácos szélső fái között vezető utamon több helyről is kilátás nyílt a Budaörs melletti kopár dombokra. Aztán a jelzett út hirtelen jobbra fordult és véget ért az eddigi laza menet, szuszogtató kaptatón értem fel a Kő-hegy platójára. Itt az emelkedés hirtelen eltűnt, a peremen kanyargó ösvényen folytattam az utamat és értem el a kilátópontok hosszú sorát. Az elsőről még csak korlátozott panoráma nyílt a Biatorbágy és Törökbálint közötti lakóparkokra, de aztán megérkeztem a sziklaszirtekhez.

Ezek a különös mészkő sziklaalakzatok 12-15 millió évvel ezelőtt keletkeztek sekély tengeri környezetben, rájuk fiatalabb, már édesvízi mészrétegek rakódtak és ezek eltérő keménysége az oka annak, hogy ezek a sziklaszirtek ilyen különös formájúak lettek. Az egyik sziklaalakzat tetejére kisétálva visszatekinthettem például Biatorbágyra, jól láthatóak voltak a házak között álló viaduktok is. Eléggé sokáig elnézelődtem ezeken a kilátópontokon, itt szabadultam meg az egyre melegedő időben az anorákomtól, végül a térképem szerint a Hármas-sziklánál értem el azt a pontot, ahol az eddig a sziklaperemen billegő sárga sáv jelzésű turistaút gondolt egy merészet, és csak úgy nekiindult a meredélynek!

Gatyafékes lejtő volt ez a javából, a faágakba, kövekbe kapaszkodva araszoltam lefelé és a szikla alján pillantottam meg azokat a kis vésett mélyedéseket, amelyek miatt kaptárköveknek is nevezik ezeket a fajta sziklákat. Állítólag az ilyen szirtek vallási, kultikus helyek lehettek valamikor, a mélyedésekben esetleg szobrok állhattak a régi időkben. Végül egyre jobban megszelídülő lejtőn értem le a Kő-hegy és az Iharos közötti Szélkapu-völgy aljába, ahol először kereszteztem az utam során a BBR jelzésű utat, vagyis a BiaBringaRinget, amely hozzám hasonlóan körbejárja a Kő-hegyet és az Iharost, de terepkerékpárral is járható utakon. Egyébként találó név ez a Szélkapu-völgy, hiszen az errefelé uralkodó északnyugati szelek épp át tudnak fújni a völgyön és ezt legjobban a törökbálintiak érzik meg, akik végül is ezeket a légmozgásokat telibe kapják.

A lejtőt persze kaptató követte, először meglehetősen meredeken fel az Iharos oldalába. Turistaút elágazásba érkeztem fel, ahol az eléggé ritkán előforduló, de szabványos sárga kápolna jelzések a Szent Vendel (más néven Szily) kápolnához kínáltak direkt utat, viszont ennek a csábításnak ellen kellett állnom, ugyanis erre indulva kimaradna a túrámból a két fő látványosság, vagyis a Nyakas-kő és a Madár-szirt is! Maradtam hát a sárga sáv jelzéseken és egy hirtelen, éles balkanyar után már inkább csak szinteztem az Iharos oldalában. Egy benőtt ösvényen vágtam át egy talán tízéves fiatalos pagonyán, aztán az öreg erdőt elérve tartottam az első komolyabb pihenőm.

Ekkor már tíz óra felé járt az idő, letelepedtem a fűbe a ritkított, napfényes tölgyesben és megtízóraiztam. Mostanra már nyomuk sem maradt a reggeli felhőknek, melegen sütött a nap, én pedig innen már egy szál fehér pólóban indultam tovább, ugyanis az anorákomat követve a vékony polárpulcsim is a hátizsákban landolt. Kicsit még ejtőzve élveztem a nyarat idéző napsütést, aztán továbbindultam az utamon. Alig tízperces menet végén értem el a volt légvédelmi rakétabázisra vezető keskeny aszfaltutat. Megállva és az órámra pillantva gyorsan eldöntöttem, van még elég időm arra, hogy egy kis kitérővel felkeressem a már évtizedekkel ezelőtt felszámolt katonai bázist, így aztán nekiindultam a tetőre vezető kaptatónak.

Pár perc múlva megpillantottam a volt katonai terület kapujának kőpilléreit, aztán már gyorsan megérkeztem a legelső betonsilóhoz. Budapestet a rendszerváltás előtt nyugat felől egy széles félkörben védték támaszpontok, például ezek egyik eleme volt a Pilis-tető légvédelmi bázisa is, ahol most a Boldog Özséb kilátó áll, és ennek a tűzgyűrűnek volt egy tagja az iharosi bázis is. Itt SZ-125 Nyeva típusú légvédelmi rakétákkal védték a főváros légterét. A felderítés és a tűzvezetés is innen történt, erre a célra szolgáltak a P-15 célfelderítő, PRV-11 magasságmérő és az SZRN-125 rávezető lokátorok. 1995-ben szűnt meg az itteni támaszpont, a területet máig nem rehabilitálták, még most is láthatóak a silók, és az épületek maradványai. Ezt a sok okosságot egyébként a bázis bejárata melletti kerékpáros pihenő tájékoztató táblájáról vettem, ugyanis ezt a bázist a már említett BBR jelzésű kerékpáros útvonal is felkeresi! Az útelágazásba visszatérve láttam, ez a kis kitérő alig negyven percet vett igénybe, pedig alaposan körülnéztem fenn a támaszponton!

Innen már egyetlen kényelmes erdei séta volt az utam egy jó darabon az Iharos-erdő nyiladékaiban vezető keréknyomokon, így értem el fél tizenkettő felé a piros kereszt jelzés keresztező keréknyomait. Rátérve erre az útra már hamarosan megpillantottam magam előtt a Biatorbágytól egészen Sóskútig terjedő hatalmas víkendházas övezet szélső kertjeit, házikóit. Hosszan sorjáztak a telkek az út mellett, a szép hétvégét kihasználva szinte minden háznál kinn voltak a tulajdonosok és végezték a tavaszi munkákat.

Csak dél felé maradtak el mögöttem a hétvégi telkek, amikor újra beléptem az erdőbe. Öreg pincelejárók mellett elballagva értem el az ösvények elágazását, ahol megérkezett balról a piros sáv jelzés, amelyhez reggel már volt szerencsém a vasútállomás és a viaduktok közötti szakaszon. Mivel itt a piros kereszt jelzés véget is ért, a piros sáv jelzésen indultam tovább és érkeztem meg a következő elágazáshoz.

Itt döntenem kellett arról, hogyan szeretnék eljutni a Nyakas-kőre, ugyanis a jobbra kiágazó jelöletlen ösvényen lassan kapaszkodva jutnék el hátulról a sziklához, míg a jelzett úton haladva pont alá érkeznék és onnan kéne felkapaszkodnom hozzá. Gyerünk inkább a jelzett úton - döntöttem el, hiszen itt Natura2000 védett természeti területen járok, ahol elvileg tilos letérni a jelzett turistaútról! Ezt aztán kicsit megbántam a későbbiekben, de legalább elmondhatom, hogy védem a természetet! A piros sáv jelzéseken maradva pár perc múlva a Nyakas-kő tövében álltam, aztán egy rövid, erőgyűjtő felkészülés után nekiindultam a meredek kaptatónak.

Nem kapaszkodtam sokat, a GPS trekk szerint talán huszonöt méter lehetett az ösvény emelkedése, amelyen felértem a hegyoldalban a sziklához, de az tényleg embert próbáló volt! A panoráma viszont csodálatos volt onnan, egyrészt átláttam a szomszédos Madár-szirt oldalába, ahol hangyaként kapaszkodtak felfelé a kirándulók, másrészt pedig alattam terült el Biatorbágy, innen fentről szinte be lehetett látni a házak udvaraira. Megálltam itt is pár percre, kifújtam magam, aztán körbefényképeztem a sziklát és a tájat. Erről a helyről jól látszott az vájat is, amelyről a Nyakas-követ elnevezték: a különböző keménységű mészkő üledékrétegek közül a mállékonyabbak jobban kopnak, ettől úgy tűnik, mintha nyaka lenne a sziklának. Később újabb kirándulók érkeztek a sziklára, jobbnak láttam hát távozni, mivel alig fértünk el a szűk helyen.

Az ereszkedés tényleg gatyafékes volt, bár a seggreülést az érdestalpú bakancsomnak köszönhetően sikerült elkerülnöm. Visszaérkezve a szűk völgybe aztán nekiindultam a Madár-szirt kaptatójának. Na, ez sem volt piskóta és itt a lehetőségek szinte végtelen sora is nehezítette a feljutást. Szinte pókhálóként szövi be a rengeteg ösvény, kitaposott nyom a szirt délnyugati oldalát, ezek között van meredekebb is, meg lazábban emelkedő is. Én inkább a szerpentinezőbb ösvényeket választottam, de így cikkcakkban haladva is feljutottam pár perc alatt a kilátópontra. Már épp esedékes volt a következő hosszabb pihenőm, mivel már fél egy felé ballagott az idő, így aztán kényelmesen letelepedve meg is ebédeltem, közben a Nyakas-kőre kapaszkodókat nézegettem. Az voltam, ami vagy; az leszel, ami vagyok – idézhetném az ókori költőt, de inkább nem teszem, hanem indulok tovább!

A Madár-szirt nem egy magányosan álló, a környezetéből kipreparálódott szikla, mint a Nyakas-kő, vonulata hosszan húzódik az Iharos délnyugati oldalában. A piros sáv jelzés végighalad a szirtek tetején, közben pedig számtalan szép kilátópontot érint az ösvény. Persze mindenhol megállva rengeteget fényképeztem, és a panorámában is elgyönyörködtem. Azt már a Nyakas-kőnél is említettem, hogy jól látszik a sziklákról Biatorbágy, de a tágabb környezetére is szép kilátás nyílik, látótérben vannak a település melletti halastavak, és a távoli Budai-hegység vonulata is.

Később a turistaút elfordult a sziklás peremtől, egy rövid erdei szakaszon több régi, már omladozó pincelejáró mellett is elhaladtam, aztán a jelzett út újabb víkendházas övezetet ért el. Kanyarogva vágtam át a telkek közötti utcácskákon, majd újra ereszkedés következett, méghozzá vissza a Szélkapu-völgybe. Néhány perc alatt megérkeztem a kicsiny Szent Vendel (Szily) kápolnához. A sírkápolnát Szily József udvari tanácsos építtette még a XIX. század elején, sajnos, a II. Világháború után feldúlták, belső berendezését tönkretették. Részleges felújítása 2009-ben történt meg, jelenleg üresen áll.

A kápolnától már csak egy kellemes séta volt a túrám befejező része. A kezdetben még meredeken lejtő ösvény beletorkollott egy murvás útba, ezen a kanyargós, kicsit poros úton értem vissza Biatorbágy határába. Megkerülve a focipályát – egy másikat, nem azt, amely mellett a túrám kezdetén elhaladtam – rátértem a hosszú Iharos útra, aztán ennek a folytatásán, a Határkereszti sétányon érkeztem vissza a viaduktokhoz. Most a kora délutáni napfényben persze már jobban mutattak, mint a reggeli borult időben, persze újra körbe fényképeztem őket, de most már nem kapaszkodtam fel a lépcsősoron az északi hídpálya szintjére.

Röviden megültem a Füzes-patak parkjának egyik padján, ugyanis az órámra pillantva láttam, nem érdemes már rástartolni a 14:38-as vonatra, mert azt csak futva érhetném el! Inkább sziesztáztam még egy sort a padon, aztán a már reggel megismert útvonalon felsétáltam a vasútállomásra. Már a peronon üldögélve vettem meg a mobilomon a jegyet visszafelé Kelenföldig, aztán a folyamatosan karattyoló hangosbeszélőt hallgattam, ahogy egyre nagyobb késéssel konferálja fel a vonatom érkezését. Tapasztalatból tudom, még ha pontos is a vonat, alig pár percem van arra, hogy az aluljárón végigrohanva elérjem a hazafelé induló buszomat, hát most úgy néz ki, rá fogok érni a következő indulásáig.

Végül hatperces késéssel érkezett meg a győri személy a vasútállomásra, aztán mire helyet találtam magamnak rajta, már szinte fel is értünk Kelenföldre. Az órám szerint pont akkor indult a buszom, amikor leszálltam a Flirtről. Kényelmesen végigsétáltam hát az aluljárón, a maradék huszonöt percet pedig a buszállomás peronján napozgatva dekkoltam végig egy padon. Negyed ötre értem végül haza.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!