Kilátás az Arany-hegy oldalából Esztergom belvárosára és a Bazilikára

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Sajnos, a mi családunk sem tud szabadulni attól a bevett magyar gyakorlattól, hogy a karácsonyi ünnepek alatt szinte betegre esszük magunkat, amire a koronát a süteményekkel és a több méternyi bejglivel tesszük fel. Így aztán rögtön az ünnepek utáni pénteki napon túrára indultam, na nem valami hosszúra, éppen csak egy akkorát terveztem, amely kicsit kimozdít az előző napok tespedtségéből! Még odahaza a Pilis és a Visegrádi-hegység térképét nézegetve gyorsan döntöttem: a Maróti-hegyek gerincének északi végén még sohasem jártam, valahogy kiesett eddig a túraútvonalaimból, pedig a térképem szép kilátással kecsegtető pontokat is jelzett ezen a vidéken. Gyerünk hát most ide!

Ez a pénteki nap a munkanapáthelyezések miatt szabadnap lett, tehát szombati menetrend szerint ritkábban közlekedtek a tömegközlekedési járművek, ezért indulás előtt alaposan átnéztem a menetrendeket. A derült ég alatt eléggé lehűlt a levegő, még a meleg síkesztyűim is felhúztam, amikor lesétáltam Budafok központjába. A 5:25-ös 133E buszt éppen elkapva hétkor már a Blahán jártam, aztán ott is épp elcsípve egy körúti tuját pár perc múlva már be is léptem a Nyugati pályaudvar indulási csarnokába. Még nem mutatta a hatalmas kijelző, hogy hányadik vágányról indul majd az Esztergomba tartó zónázó – úgy látszik, még nem érkezett meg a pályaudvarra –, de már rutinból indultam el a csarnokon kívüli egyes vágány peronjához, szokásos indulási helyéhez.

Épp akkor érkeztem meg oda, amikor a Stadler Flirt bekígyózott a Westend parkolója alatti oszlopcsarnokba, aztán bő tíz perc múlva, 6:21-kor már indultunk is. Valahányszor ezen a vonalon utazom, megbámulom a Pilis hegyeit, ahogy a vonat végigsorjázik a lábuknál, de most töksötétben tettük meg az út nagy részét, csak Piliscsaba után kezdett világosodni és akkor kelt fel a nap, amikor Esztergomba érkeztünk. A meleg vonatból kilépve kicsit fázósan kutyagoltam át a buszvégállomás peronjára, bízva abban, hogy csak enyhébb lesz az idő a már indulásra készülődő és a motorját járató buszon, de felszállva rá farkasordító hideg fogadott, úgy éreztem, benn talán még hidegebb van, mint odakinn!

Nyolc előtt pár perccel állt meg a busz a Búbánatvölgy nevű buszmegállóban, hát szavamra mondom, itt már jóval napkelte után is hidegebb volt, mint alig fél órája Esztergomban, vagy akár a fűtetlen buszon! A megállóhely kis üvegfalú bodegájában fázósan toporogva vártam arra, hogy a GPS végre kegyeskedjen pontosan meghatározni a pozíciómat, közben pár mozdulattal felfűztem a fényképezőgépem táskáját az övemre és éppen nyolc órakor indultam neki a túrának.

Vagy ezer lépésnyit még a 11-es főút mellett kellett a térképem szerint baktatni, hogy a ritkásan felfestett piros háromszög jelzéseket követve elérjem a szűk Hajagos-völgyben a Sas-hegy felé meredeken kapaszkodni kezdő ösvényt. A parti erdősáv miatt nem nagyon lehetett még a kopár ágak között sem látni a Dunát, ezért inkább a letérést figyeltem az út másik oldalán, de az szerencsére jól volt jelezve, már messziről észrevettem az ösvény kezdetét.

A gyalogút mellett kis csermely csobogott lefelé a főút melletti árokban egy jéghártyás pocsolyában fejezve be rövid pályafutását, ezt követve értem el pár perces kapaszkodóval a Hideg-kutat. A szépen kiépített forrás előtt nagy tócsában állt a víz, a lehullott őszi levelek kis gátat képezve duzzasztották vissza a patakocskát. Talán csak arrébb kellett volna kaparni az avart, hogy előbukkanjon a víz alól a kifolyócső, de a hidegben még a kesztyűim sem akaródzott levenni, nemhogy a jéghideg vízben kezdjek el turkálni a csupasz kezeimmel.

Kicsit feljebb a völgy aljára dőlt és az ösvényen keresztben fekvő fák kényszerítettek kisebb tornagyakorlatokra, de most még ennek is örültem, mivel kicsit kimelegedtem tőle a kapaszkodás közben. Hamarosan elértem a Hideglelős kereszthez vezető piros kápolna jelzések kezdetét. Persze nincs kápolna fenn a hegyormon, de a jelzésfestők valahogy mutatni szerették volna, hogy ez nem egy „közönséges” piros kereszt jelzés elágazása. Gyorsan megmászva a sziklás csúcs oldalában kanyargó ösvényt pár perc múlva már fenn álltam a hegyormon a kereszt tövében.

Közvetlenül a lábaim alatt feküdt a Duna, benne két apró sziget is feltűnt, a közelebbi Törpe-sziget és a távolabbi Helemba-sziget, de jól lehetett látni a folyó szlovákiai oldalát is, bár kissé már belevesztek a kora reggeli párába Helemba házai és a mögöttük álló hegyvonulat sziklás oldala. Jobbra, észak felé tekintve már a Börzsöny hegyei is képbe kerültek, az alacsonyabbak közül kimagaslottak a Galla csúcsai. Pár percig elnézelődtem az 1871-ben felállított fémkereszt tövében (amelyet végül is a már majdnem száz éve itt állott fakereszt helyett tettek ide), aztán visszaereszkedtem a piros háromszög jelzés ösvényére.

Itt kezdődött aztán a feketeleves, vagyis a Sas-hegy csúcsára felvezető igen meredek, köves gyalogút. Alaposan kimelegedtem, mire elértem a hegyoldalban a következő kilátópontot, ahonnan éppúgy rá lehetett látni a Dunára, mint a Hideglelős kereszttől, de már feltűntek a Búbánat-völgy házai is. Mélyen alattam a Hideglelős kereszt csúcsa állt, hát jókorát kapaszkodtam onnan egészen idáig! Megálltam ezen a ponton is néhány percre, a nézelődés közben kicsit ki is fújtam magam, aztán nekiveselkedtem a kapaszkodó maradékának és talán kétszáz lépés után fel is értem a 322 méter magas csúcsra, ahonnan persze már egy deka kilátás sem nyílt a fák miatt.

Kényelmes erdőjárás kezdődött itt, a jól kitaposott gyalogút ereszkedett egy keveset alattam a Sas-hegy és a Hosszú-hegy közötti széles nyeregbe és itt már élvezhettem a lombtalan fák közé beragyogó napsütést is, hiszen eddig a hegyek árnyékos északnyugati oldalában kapaszkodtam. Érdekes, de ebben a magasságban megmaradt a még karácsony előtt leesett kevés hó, bár a többszöri olvadás és visszafagyás érdekes jégtűkké formálta a hókristályokat. Még soha nem láttam ilyet, most a polifoam ülőkémre letérdelve pár közeli fotót is készítettem róla.

Helyenként egészen vékony köd is megült a hegytetők közötti horpadásokban, annyira ritka volt, hogy szinte zavartalanul át tudott sütni rajta a nap, de valami sejtelmes jelleget adott a kopár tölgyes-gyertyánosnak. Így értem el a Hosszú-hegy és a Vasard közötti széles nyerget, itt ért véget a Búbánatvölgy buszmegállónál kezdődött piros háromszög jelzés, ahogy beletorkollott a basaharci kompállomástól érkező piros kereszt jelzés útvonalába.

Már korábban kiszúrtam a 2022-es Pilis és Visegrádi-hegység térképemen, hogy a piros kereszt jelzés útvonalából fog majd kiágazni a hegyoldalban lévő Róka-szikláig meredeken lejtő, megint csak piros háromszög jelzésű ösvény és elhatároztam, hogy bár komoly szintvesztéssel jár, de leereszkedem arra a kilátópontra is! Utoljára a Savó-kúti-tisztás útelágazásban vettem elő a térképet (itt ágazott ki az utamból a rövid időre hozzá csapódott piros sáv jelzés), akkor meg is jegyeztem, hogy még nagyjából egy kilométert, vagyis negyedórányit kell mennem az elágazásig. Hát akkor előre, csapjunk a lovak közé, mert sosem érek oda!

Ekkor már tíz óra felé ballagott az idő, kicsit ki is melegedett közben, talán a fagyhatáron billeghetett a hőmérséklet, mivel nem olvadt még a hó. A decemberi meleg napsütést élvezve baktattam az erdei keréknyomokon, persze közben a leágazó jelzéseket is figyelgetve, de nem akadtam beléjük, végül egy ponton megtorpantam: milyen régen hagytam magam mögött a savó-kúti elágazást? Az órámra pillantva láttam csak, hogy jó húsz perce bandukolok már az úton. Akkor viszont túlfutottam rajta, de miért nem láttam a piros háromszög jelzéseket?

Persze el kell ismernem, különös ez a papírtérképen jelzett letérés, hiszen a GPS-en lévő viszonylag friss Openstreetmap térkép és a mobilom Locus térképe is jelzetlennek mutatta ezt a leágazást, de hát csak tudja a Cartographia, a turistatérképeim kiadója, hogy mit csinál! Na, szóval visszabaktattam az elágazásba, mindkét kütyü mutatta is az ösvényt és valóban ott kanyargott előttem a lehullott avarban, de egy fia jelzés nem volt a fákon! Talán csak tervezett jelzés lenne ez? Azt viszont fel szokták tüntetni a térképeken.

Na mindegy, az ösvény ott kígyózott a fák között, gyerünk hát! Aztán rövid szintezés után a gyalogút gyengén lejteni kezdett, ami pár perc múlva már egészen begorombult. Az északi hegyoldal még erősen fagyos volt, csúszott is a kijegesedett ösvény mint egy jól beszappanozott jégpálya, ezért felpattintottam a bakancsomra a pár éve egy törzsolvasómtól kapott hómacskákat, azokkal már biztonságosabban lehetett ereszkedni.

Hát ereszkedtem, egyre csak ereszkedtem, az erős lejtő már köves, sziklás is lett, de vajon mikor érem már el a kilátópontot? Előkaptam a GPS-t, szerinte távolságban még csak az ereszkedés felénél tartottam, de szintben az mennyi? Nosza, számoljuk meg a szintvonalakat a kijelzőn! Hát bizony az 120 méterre adódott és annak is majdnem a fele még hátra volt. Na álljon meg a menet! Ereszkedjek tovább, hogy egy gellérthegynyi szintvesztés után érjek el egy számomra ismeretlen kilátópontot, aztán küzdjem vissza magam a jeges ösvényen, sziklákon a gerincre? Kissé megalkuvó módon erre már nemet mondtam magamban.

Viszont itt éppen egy kicsi kilátópontnál álltam, a fakoronák egy nagyobb résén keresztül le lehetett látni a Búbánat-völgybe, alattam a Kerektó és a Vaskapu-hegy északkeleti oldalának víkendházas zártkerti övezete húzódott és innen is feltűnt a távolban a Duna túlsó partján álló Helembai-hegység sziklás oldala. Most ennyi, nem megyek tovább. Gyerünk vissza a gerincre! Hát így esett, hogy kihagytam a Róka-szikla kilátópontját, aztán még jól le is izzadtam, mire visszakaptattam a kényelmesen járható gerincútra.

Persze kilátás nélkül így sem maradtam, mindössze 6-700 lépés után elértem a következő kilátópontot és ráadásul ehhez csak pár lépést kellett letérnem az erdei keréknyomokról! Innen azonban már nem csak a Vaskapu-hegyre nyílt elsőosztályú kilátás, de balra eltekintve látszottak már a távoli pilisi hegyek is. A Dorogi-medencében és a távolabbi völgyekben megállt a köd, a csúcsok, vagyis a Dorog feletti Tábla-hegy és Nagy-Strázsa-hegy, meg a mögöttük álló Nagy-Gete csúcsai szigetekként álltak ki belőle. Ez a látvány azért kárpótolt valamennyire a Róka-szikla kihagyott kilátópontjáért!

Innen már egy rövid sétával elértem a térképem által jelzett Képesfánál az útelágazást. Ekkor már elmúlt tizenegy óra is, megpucoltam a rajta összegyűlt kérgesre fagyott hótól egy fa ülőkét és letelepedve rá megebédeltem. Most ültem le először a reggeli indulásom óta! Megettem két sajtos kiflim is, ittam rá a jéghidegre hűlt szörpömből és pár percig élveztem a melengető déli verőfényt. Csak negyed tizenkettő felé indultam tovább, szokás szerint most is megfeledkezve arról, hogy megkeressem a Képesfát! Na, majd legközelebb – ha pedig elfelejtem, akkor is ezt fogom mondani!

Itt ért véget a Dunától induló piros kereszt jelzés, egyszerűen beletorkollott az erdei úton szemből érkező zöld sáv jelzésekbe. Már ezeket követve ereszkedtem le a gerincről a Szilva-rétre, aztán tovább a Csenke-patak völgyébe. Kereszteztem a patakot, után pár perccel a Búbánat-völgyben végigfutó, keményre taposott földutat, aztán lovastanyák mezeje mellett vágtam bele a Vaskapu-hegyre felvezető, kezdetben eléggé enyhe kaptatóba.

Pár percre megálltam a Fári-kútnál, szerényen csörgedezett a hatalmas foglalattal kiépített forrás, innen aztán nekiveselkedtem a hegyre felvezető emelkedő érdemi részének. Majdnem két éve egy túrámon a Mély-völgyben egyenesen kapaszkodó zöld kereszt jelzésen kutyagoltam fel a Brilli Gyula menedékházhoz, most a hosszabb, szerpentinező zöld sáv jelzés útját választottam. Kényelmes kapaszkodással értem fel a menedékházhoz vezető aszfaltútra, aztán azt keresztezve és a hegytető sziklái között átvágva pillantottam meg magát a házat.

De itt, a Vaskapu-hegy meredeken leszakadó nyugati ormán nem is a menedékház a lényeg, hanem az eléje épített, a sziklákról jócskán kinyúló teraszról nyíló gyönyörű kilátás! Szinte teljes Esztergomra rálátunk és a Kis-Kúria-hegy ligetes csúcsa felett feltűnik a távolban a Bazilika is. Persze tiszta idő esetén sokkal szebb a kilátás innen, de a Duna völgye eléggé párás, kicsit ködös maradt kora délutánra is, a szlovákiai oldalon lévő Párkányt már éppen csak ki lehetett venni a távolban. Nyitva volt a menedékház, de most nem mentem be oda, a teraszról alaposan megbámultam a panorámát, aztán elindultam lefelé a városba.

Egy óra előtt pár perccel hagytam magam mögött a menedékház teraszát, a zöld és piros sáv jelzéseket követve ereszkedtem le a Kis-Kúria-hegy ligetes hátára, megbámultam innen is a Helembai-hegység látványát, aztán a Hármas-szikla kőtüskéi között átvezető gyalogúton elértem a turistajelzések útelágazását. A piros sáv jelzések a külvárosban lévő vasútállomásra vezetnek, de a zöld sáv jelzés a belváros felé veszi az útját, ahonnan már rövid sétával elérhetőek a látnivalók. Erre indultam hát tovább.

Már számtalanszor jártam Esztergomban, mindig megbámultam a város fölé magasodó Szent Tamás-dombon álló kápolnát, ilyenkor általában átfutott a fejemen, hogy mennyire szép lehet onnan a Bazilikára nyíló kilátás, de eddig mindig kimaradt a városnézésekből. Hát most ezzel indítom a városi sétám - gondoltam, aztán megálltam egy pillanatra a Vörösmarty és az Imaház utca sarkán álló Szent István kápolna előtt. Valahogy nem így nézett ki a kápolna régebben, de ott helyben nem tudtam eldönteni, mi lehet vele a difi. Lehet hogy csak rosszul emlékszem rá?

Hazaérkezve össze-vissza keresgéltem a több tízezer képből álló fényképgyűjteményemben, de nem találtam régebben készített képet a kápolnáról, pedig hóttbiztos, hogy lefényképeztem már valamikor korábban is! Szerencsére gugli a barátom most is segített, a 2022-ben készült streetview képen még áll a kápolna előtt a pici, klasszicista stílusban épített belépő, melyet most, a legutóbbi felújításkor elbontottak. Hát ezért volt most furcsa számomra a kápolna kinézete!

Továbbindulva a Bajcsy-Zsilinszky útról kapaszkodtam fel a szerpentinező lépcsősoron a dombra, közben elballagtam az óriási napóra alatt is. Latinból egyáltalán nem vagyok profi, de azért megértettem a feliratait: „NIHIL EGO SINE SOLE” és „NIHIL TV SINE DEO”. Vagyis nem létezem nap nélkül és Nem létezel Isten nélkül. Egy napóra esetén az első szólás tökéletesen ül, a második már világnézetfüggő.

Jót mosolyogtam a latin nyelv betűhasználatán is, aztán a végén nagyon mélyen elgondolkodtam. A klasszikus latinban nem létezett „U” betű, azt a „V” betűvel írták (nem voltak kisbetűik sem), tehát a második feliratban a „TV”-t „tu”-nak kell ejteni, ami azt jelenti magyarul, hogy „te”, vagyis a mondat jelentése: Nem létezel isten nélkül (szó szerint semmi vagy Isten nélkül).

De mi van, ha a „TV”-t tévének, vagyis televíziónak értelmezzük: Isten nélkül nincs tévé! Hát, a gyakorlat azt mutatja, hogy nagyon is létezik, sőt! Az „istentelenségben” már csúcsokat döntöget a televízió, ráadásul egyre igénytelenebbé züllik az egész. Nem véletlenül nevezem már évek óta kanálisoknak a tévé csatornákat és úgy gondolom, minél több lesz, annál több butaság, hazugság és mocsok dől ránk belőlük. Nem is nézek tévét már hosszú évek óta. Lehet, hogy a napórát tervező és az építését vezető Klotz József erre is gondolt 2009-ben? Nem tudom, de talán meg kellene kérdezni.

A kilátás persze csodálatos volt a Bazilikára és az egész Várhegyre a Szent Tamás kápolna előtt álló keresztektől, de jól lehetett látni a teljes belvárost is. Szinte be lehetett kukkantani a házak udvaraira erről a kilátóponttól! Mindenkinek azt javaslom, ha Esztergomban jár, a világért ki ne hagyja ezt a szép kilátást nyújtó pontot! Körbefényképeztem a panorámát, kicsit elnézelődtem, végül a kápolnához felvezető kálvária stációit követve ereszkedtem vissza a városba és vettem az irányt a Bazilika felé.

Szerintem a Bazilika egyedül kelet felől, vagyis az autóparkolón keresztül érkezve hozzá mutat jól – most is innen közelítettem meg –, a másik három égtáj felől nézve olyan, mintha egy hatalmas kőkockára építettek volna egy kupolát. Most, a poszt írásakor olvastam csak utána és tudtam meg egy, a Bazilika építését részletesen leíró posztból, hogy a tervezett katedrálisnak csak egy része valósult meg, az eredeti elképzelés szerint állt volna mellette még két palotaszárny is, amelyek végül nem épültek meg! Tehát egyszerűen mondva azért kocka a Bazilika, mert hiányoznak mellőle a szárnyépületek.

Pedig egy tényleg csodálatos építmény lett volna az egyik oldaláról hozzá kapcsolódó prímási palotával és a másik oldalán álló papi szeminárummal! Ráadásul a teret délről és északról határoló két hosszú épület, a két kanonoksor is kapott volna egy félköríves lezárást, amely méltó keretet adott volna a Bazilikának és a Szent István térnek. Tehát hasonlóan nézett volna ki a teljes épületegyüttes, mint a római Szent Péter Bazilika és az előtte fekvő Szent Péter tér, de még talán annál is monumentálisabb! Érdemes elolvasni a katedrális építésének történetét a feljebb már linkelt posztban! Megtudható belőle az is, miért épült 47 éven keresztül és van benne egy kép arról a makettről, amely teljes kiépítettségében mutatja a Bazilikát és környezetét!

Mire kiértem a várfal Dunára néző oldalára, már fél három felé ballagott az idő és egyre lejjebb ereszkedett a Duna felett a most amúgy is alacsony íven vándorló nap. A tőle induló ezüstös fényhíd hosszan ragyogott a Dunán és a Mária Valéria híd éppen ketté vágta ezt a vakítóan fénylő sávot. Lenn a belváros házai közötti girbegurba, szűk utcákon már megállt az alkonyati homály és szinte szemmel láthatóan vált ismét egyre párásabbá a levegő.

Elsétáltam még a vár északi rondelláján álló monumentális szoborhoz, a Szent István megkoronázásához, amelyet mindig megcsodálok, ha errefelé járok, csak éppen a mondanivalójával nem értek egyet. Melocco Miklós a leendő király szakállas, hosszú hajú, kicsit torzonborz alakjával valószínűleg a pogány Vajkot próbálta megjeleníteni, csak éppen nekem nem ilyen az elképzelésem Magyarország első, ráadásul keresztény királyáról. Ettől persze lehetett még ilyen, sőt, talán ez a valószínűbb. Az ezer évvel ezelőtti férfiak még nem úgy néztek ki, mintha most léptek volna ki a legújabb divatkatalógusból. Talán még a borotvát sem ismerték. Arra viszont egy nagy lájkot nyomok, hogy a szobor legszebben Párkányból, vagyis a Duna szlovákiai oldaláról látszik. Talán azért is építették ekkorára, hogy onnan látsszon jól!

Utoljára még megnéztem a Bazilika délkeleti sarkáról a Szent Tamás kápolnára és a hegyekre nyíló kilátást, aztán visszaballagtam a belvárosba. Rápislantottam a GPS kijelzőjére, még csak 18,5 kilométeren állt a számlálója, tehát ekkora utat tettem meg a Búbánatvölgy buszmegállóból indulva. Egyre inkább besűrűsödött az alkonyat, fényképezni már nem volt érdemes, de még éreztem némi kilométerhiányt a lábaimban, szóval levezetésképpen kisétáltam a talán két kilométerre fekvő vasútállomásra. Nem terveztem, hogy elérem a 15:35-kor a Nyugatiba induló Flirtet, de még benn állt az állomáson, amikor megérkeztem.

Most is bámultam kifelé az ablakon egész úton és még pont elkaptam a naplemente utolsó fényeiben fürdő pilisi hegyeket, de már szinte töksötét volt, mire Budapestre érkeztem. Átmetrózva a város alatt még elcsíptem a Kelenföldről 17:26-kor hazafelé induló 250-es buszt és háromnegyed hatkor léptem be a lakásunk ajtaján. Végére értem az idei utolsó túrámnak!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!