Kirándulók a Teve-sziklánál

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Azt hiszem, írtam már valamelyik posztomban, hogy egy igazi multinál dolgozom, a svájci székhelyű energiaipari cégnek több országban is vannak erőművei, többek között az is a tulajdonában van, ahol én munkálkodom lassan már negyed évszázada. A lényeg, hogy a központban egy akciót hirdettek „Kezdj el ma tenni a HOLNAPÉRT” címmel, és az a lényege, hogy mi, puttyadt fotelhuszárok mozogjunk többet, így alapozva meg a jövőbeli egészségünket. Mozgással töltött szabadidős tevékenységekért pontokat kapunk – persze önbevallás alapján, melyeket egy Excel táblában kell vezetnünk. Képzeletben megvontam a vállam: annál többet nem kívánok tenni az egészségemért, amennyit eddig is megtettem, így aztán naponta ugyanúgy gyalogoltam munkába járás címén több mint egy órát és folytattam a kéthetente esedékes túráimat is, ahogy eddig is tettem.

Lelkes kollégáim kirándulást szerveztek erre a hétvégére, a Kirándulástippek oldalról választva egy, a Házi-réti-víztárolótól (és horgásztótól) az Egri vár díszletromjaihoz és a Teve-sziklához vezető utat, amely a leírása szerint kevés szintemelkedéssel megtehető. Engem is magukkal hívtak erre a megmozdulásra, aztán megnézve a térképet úgy tíz kilométeresre saccoltam az út hosszát. Ez nekem kicsit soványka így magában, én ennek minimum a dupláját szoktam leballagni egy-egy túrámon, viszont nem szerettem volna visszautasítani a meghívást sem, hiszen azért a kollegialitás is fontos dolog!

Mivel délelőtt tízre tűzték ki az indulást a horgásztótól, adódott a megoldás: szokás szerint reggel hét felé indulva és kicsit kilépve épp hozzátoldhatok a kiránduláshoz még vagy tíz kilométert! A térképet böngészve hamar kiválasztottam a saját kirándulásom útvonalát: végigsétálok majd az Alsó-Jegenye-völgyben a Paprikás-patakot követve és teszek még egy kitérőt a Solymári várhoz is! Solymárról továbbindulva aztán átvágok a szántókon a Pilis gerincének tövében fekvő kis horgásztóhoz, a találkozási ponthoz. Úgy számolgattam, így épp kijön majd a táv húsz kilométerre. Legyen hát ez a következő túrám!

Fél hat felé indulva otthonról leballagtam Budafok központjába, ahol aztán egy 47-es tuját röptében elkapva becsattogtam vele a Morzsiig, ahol egy 61-esre váltva háromnegyed hétre már meg is érkeztem a hűvösvölgyi villamosvégállomásra. Rövid várakozás után egy 264-es busszal továbbindulva negyed nyolc felé már ott álltam a Kökörcsin utcai buszmegállóban, az esővédő bodega padjánál előkészülve az indulásra. Amíg a fényképezőgép tokját felfűztem az övemre, a GPS is bemelegedett, a mobilomon a Strava is méter pontosan megállapította a pozíciómat, így aztán nem is sokat szüttyögtem a padnál, nekiindultam az útnak a kora reggeli, még fagyos levegőben a sárga sáv turistajelzéseket követve.

Habár a nap már felkelt akkor, amikor a buszra vártam Hűvösvölgyben, de a mély Alsó-Jegenye-völgybe még nem sütött be, ráadásul a hideg levegő is lecsurgott a hegyoldalakból oda, meg is húzta a fagy a kisebb tócsákat a turistaút mellett! A Paprikás-patak azonban zavartalanul csobogott a sétányszerűen széles gyalogút mellett, kicsit meg is lepődtem a vízhozamán, de végül is éppen eléggé csapadékos volt az ősz és a tél ahhoz, hogy beinduljanak a budai hegyek forrásai!

Pár perc sétával elértem a patak vízesését, a domboldalban szintező turistaútról leereszkedtem hozzá, lefényképeztem alulról-felülről, aztán indultam is tovább, mert fázni kezdtem, ahogy a víz mellett toporogtam. Útba esett még a kis duzzasztó mesterséges vízesése is, aztán háromnegyed nyolc felé elértem a Rózsika-forrást. Most is szerényen csordogált belőle a jéghideg forrásvíz, hogy végül pár méternyi útja végén a kis csermely vize beleolvadjon a Paprikás-patakba. Lassan elértem a patakvölgy végén a rétet, itt aztán döntenem kellett: maradok a jelzett turistaúton, vagy egy jelzetlen úton továbbra is a patakot követve egyenesen elsétálok a Solymári vár dombjához.

Az órámra nézve láttam, időm mint a tenger, hiszen még csak nyolc felé ballagott az idő, simán belefér még ebbe a túrába a fennsík mezejére való kitérő is! Így aztán a zöld kereszt jelzéseket követve kikapaszkodtam az Alsó-Jegenye-völgyből és a zöld sáv jelzések földútjára rátérve pár perc múlva kiértem a mezőkre. Megcsodáltam a széles völgy túlsó oldalán álló kétpúpú Kevélyt, meg az éppen magam mögött hagyott budai hegyekre nyíló panorámát, aztán a földúton továbbindulva feltűnt előttem a vár visszaépített őrtornya. Úgy tűnt innen, mintha egy völgyben állna, pedig dombtetőre épült, csak éppen annak a teteje alacsonyabban van a fennsík mezőinél!

Leereszkedtem hát a fennsíkról a keréknyomokon, hogy aztán felkaptatva a várkapuhoz konstatálhassam, hogy az még zárva van. Hát persze, más múzeumokhoz hasonlóan a nyitás csak tízkor várható, de gond egy szál se! Mivel a várfalakat sok helyen csak jelképesen építették vissza, így könnyű rájuk kívülről felkapaszkodni, hogy aztán bejuthassunk a romok területére. Felmásztam hát a falépcsőkön az őrtoronyba, aztán körbepillantottam onnan is. Innen sokkal szebb volt a rálátás Solymárra és a Pilis hegyeire, mint a mezőkről volt, el is nézelődtem pár percig odafentről, meg fényképeztem is rengeteget.

A várat a Lackfi család építtette még a XIV. század közepén, aztán a következő évszázadokban többször is tulajdonost váltott. A törökök Buda elfoglalása után rombolták le, sokáig csak a romok álltak a dombtetőn. A török kor után a vár maradványait a Solymárra betelepülő sváb lakosság gyorsan elhordta építési anyagként a házaikhoz, de a szájhagyomány tovább élt évszázadokon keresztül az itt állott várról. A föld alatt rejtőző alapokat Valkó Arisztid műkedvelő régész kezdte kutatni az 1930-as években, a hivatalos feltárás az 1970-es években kezdődött, mostanra már szépen helyreállították az öreg falakat.

A vártól leereszkedve a zöld négyzet jelzéseket követtem a vasútállomásig, onnan már csak a kék Mária Út ritkás felfestései vezettek egy darabon. A síneken átvágva Solymár bekötőútján ballagtam végig a telephelyek előtt, aztán a kék „M” betűk keréknyomokra fordítottak, és magam mögött hagyva egy magányosan álló romos épületet kijutottam a mezők szélére. Egy jobbkanyar után felkaptattam egy alacsony, de széles dombhátra, innen visszatekintve már szép volt a kilátás a magam mögött hagyott Solymárra és a budai hegyekre. Negyed tízre járt még csak az idő és a térképen láttam, alig kilométernyire járok a horgásztótól, így aztán hosszabb időre megálltam a mezei keréknyomok mellett letelepedve a fűbe.

Mostanra már alaposan kimelegedett az idő, a nap tűzött ezerrel a felhőtlen égből, ezért sütkéreztem egy nagyot, közben megettem két sajtos pogimat és ittam rá a szörpömből egy jót. Csak fél tíz felé álltam fel, aztán a forgalmas 10-es utat keresztezve már gyorsan leereszkedtem a dombhátról a tó melletti kis víkendtelepre és elballagtam az autóparkolóig. Két kollégám már ott üldögélt egy autóban, aztán tíz percen belül mindenki megérkezett, tehát tíz után kicsivel már bele is vághattunk az Egri várhoz és a Teve-sziklához vezető kirándulásba.

A telepen végiggyalogolva és egy sorompót kinyitva tudtunk ráállni a Solymári-völgyben kanyargó zöld sáv jelzésű turistaútra, ezen aztán hosszasan kaptattunk hullámvasutazva a Pilisborosjenői-fennsíkra, közben megcsodáltuk a meredek domboldalban közvetlenül felettünk álló Jenői-torony dolomitszirtjét.

Érdekesség, hogy a díszlet Egri várhoz nem vezet jelzett turistaút, pedig közkedvelt látnivaló. Jelen pillanatban 26.526 kilométer jelzett turistaút van Magyarországon, szinte minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyre vezet már felfestett turistajelzés, hát pont ide nem akadt egy-két doboznyi festék? Na mindegy, a korábban már említett túraleírás szerint úgy jutunk el a várhoz, hogy ahol egy erdei földút keresztezi a turistautat, ott kell jobbra térni és azon ballagni még pár száz lépést.

Egy idő után a földút maga mögött hagyta az erdőt, egy bebokrosodó hajdani mezőn átvágva pillantottuk meg balra a cserjék felett a vár egyik bástyáját és a kaputornyot. Egy ösvényen indultunk meg a falak felé, néhány perc múlva pedig ott álltunk már a díszletvár kapujában. A várat még 1967-ben építették fel a Várkonyi Zoltán által rendezett Gárdonyi Géza regény, az Egri csillagok forgatására, itt vették fel a Egri vár ostromának csatajeleneteit, hiszen az eredeti várat már körbenőtte a modern Eger, ráadásul azt műemlékvédelmi okokból nem is akarták félig lerombolni. A még álló falakat a forgatás után a sorsukra hagyták, de a vasbetonnal erősített várfalak és bástyák már több mint ötven éve ellenállnak az idő vasfogának. Mostanra már közkedvelt kirándulási célpont lett az Egri vár, legkönnyebben Pilisborosjenő felől lehet megközelíteni a fennsík mezőin keresztül.

Mi persze jó nagy hegymászással értük el a romokat, meg is pihentünk a falak között és a napos kövekre letelepedve elsziesztázgattunk vagy tíz percet. Nagy volt most is a forgalom, egymás után jöttek-mentek a kiránduló társaságok, családok, ha újra akarnák forgatni az Egri csillagokat, simán kijönne az ostromló török sereg az egy hétvégi napon a romokat felkereső kirándulókból! Csak fél tizenegy felé indultunk tovább, hogy aztán egy alig negyedórás sétával átballagjunk a Teve-sziklához az Egri vár kapuja előtti rétről induló jól kitaposott gyalogúton.

Ha valaki rászánja magát, hogy kirándulást tesz az Egri vár díszletromjaihoz, ne hagyja ki a Teve-sziklát sem! A Pilis hegyeit részben alkotó dolomit itt a felszínre bukkan, és a hajdani forróvizes források kovás vize által átjárt és ezért keményebbé vált szirt egyszerűen kipreparálódott a környezetéből. Szóval, amíg a szabadba került dolomit felaprózódott az évmilliók során, a Teve-szikla (és a környék további sziklái is, mint például a korábban látott Jenői-torony) megkeményedett kőzete ellenállt az időjárás koptató hatásának, és a mai napig fennmaradt.

A Teve-szikla körbesétálható, sőt, az ösvényeken meg is mászható! Mi is felkaptattunk itt-ott a sziklák közé, sőt, még a barlangszerű átjárókon is végigsétáltunk! Egy ösvényen felkapaszkodva a szikla melletti fennsíkra felülről is jól megbámultuk a sziklaszirtet, bár a napközben már-már viharossá erősödött nyugati szél hamar elkergetett bennünket a fennsík kopár pereméről. Már éppen továbbindultunk volna az utunkon, amikor Attila, egyik munkatársunk szólt, hogy itt a szikla környékén van elrejtve az ezredik geoláda és próbáljuk megkeresni!

Nosza, akkor menjünk geoládázni! Én valahogy nem kaptam rá erre a hobbira, nincsenek is fenn a GPS-emen a geoládák pozíciói, így nem is segíthettem a kutatásban, csak a nézelődéssel. Ha valaki nem tudná még, mi a geoládázás – eredeti angol nevével geocaching – akkor pár szóban elmondom. A lényeg, hogy érdekes, szép helyek közelében kis műanyag dobozkákat rejtenek el fák odvába, résekbe, avar alá temetve és megadják a GPS koordinátáit, tehát a földrajzi hosszúságát és szélességét pár méteres pontossággal. Persze azok GPS-e is téved pár métert, akik meg szeretnék a dobozt találni a pozíció alapján, tehát nem is olyan egyszerű a doboz, vagyis a geoláda fellelése!

Mi, mivel többen is voltunk, pár perc alatt rábukkantunk a fák között egy tölgyfa tövében a geoládára, persze beírtuk a dobozban talált kis jegyzetfüzetbe a dátumot és a megtalálók neveit, aztán visszatettük azt a megtalálás helyére. Visszatértünk a fennsík peremére és ott ráfordultunk az Országos Kéktúra ösvényére. Ezen kanyarogtunk végig a fennsík peremén, másztunk meg egy kis fenyvessel benőtt dombocskát és érkeztünk meg Pilisborosjenő határába. Végigvonultunk a lakott terület peremén vezető földúton, később a kék sáv jelzések pár percre bevezettek a házak közé is. Végül az Erdő utca kapaszkodóján értük el újra az igazi erdőt.

Éppen csak emelkedő, de jól kitaposott turistaúton kapaszkodtunk fel a Köves-bérc lapos tetejére és vágtunk át a régi kőfejtők között kanyargó ösvényen. Kisétáltunk a kilátópontra, de most a kicsit párás levegőben nem sokat lehetett látni a széles Pilisvörösvári-völgy túlsó oldalán álló Hármashatár-hegyből és Csúcs-hegyből. Az ereszkedő előtti utolsó sziklán kis kőtornyok egész serege állt szabályos piramisokba építve, persze a társaség készített egy csomó fotókat róluk. Rémlett, hogy valamit olvashattam ezekről a kis kőtornyokról, kőbabákról régebben, aztán hazaérve elő is kerestem a Turistamagazin online kiadásából a cikket. Ajánlom mindenki figyelmébe a benne foglaltakat!

Aztán egy jobbkanyar után megkezdődött a Köves-bércről levezető, az elején a hegy nevéhez méltóan meglehetősen köves, sziklás ereszkedő. Városlakó, kissé már megfáradt zergékként ugrálva egyik kőről a másikra értünk le a meredek lejtő aljába, ahol már megszelídült az ereszkedés. Kényelmes sétával értük el a kék kereszt jelzés elágazását, itt aztán ráfordultunk a kiágazó ösvényre, amely a leírás és a térképek szerint visszavezetett a Házi-réti-tóhoz.

Már írtam korábban, hogy a Kirándulástippek túraleírása nem sok szót vesztegetett a teljes útvonal szintemelkedésére, idézem: „Könnyű, változatos gyalogtúra jól jelzett turistautakon, ösvényeken kevés szintkülönbséggel”. Eddig tényleg így is volt, a kirándulás eddig a pontig vezető útvonalát már amúgy is jól ismertem a korábbi túráimról, valóban nem is volt benne sok szint a tótól az Egri várig vezető, hullámvasutazó emelkedőtől eltekintve. Na, de ami ettől a ponttól következett, az nem volt piskóta!

Itt már a Köves-bérc oldalának alsóbb régiójában jártunk, nem sokkal a Bécsi út felett, még az úton haladó forgalom zaját is folyamatosan hallottuk az erdei ösvényen gyalogolva. Kényelmesen ereszkedtünk még pár száz lépésen át, aztán emelkedő jött és szinte visszakapaszkodtunk rajta a hegytetőig! Persze az emelkedést lejtő követte, most egy mély árokba ereszkedett le alattunk az ösvény. A szurdoknyi vízmosás aljába egy fa lépcsősoron ereszkedtünk le, aztán persze ezt megint kemény kapaszkodás követte, és nem csak az árok túlsó oldalán, de szinte újra visszajutottunk a fennsíkra!

Persze a csapat nem pont erre számított a kirándulás utolsó harmadában, de még engem is meglepett ez a sok szint! Nyugodtan mondhatom, ez az út adta ki a teljes kirándulás szintemelkedésének zömét, és ezt csak azért hangsúlyozom ki ennyire, mivel ezen túraleírás alapján is biztos többen belevágnak majd a Házi-réti-horgásztótól induló körtúrába. Na, szóval ez az utolsó, mintegy négy kilométeres út egyáltalán nem valami könnyű séta, pláne úgy, hogy itt már a társaság lábában volt ennek körülbelül a duplája!

De persze maga az út csodálatos volt, a ragyogó kora délutáni napsütés hatására szinte tavasziasan meleg lett, bár azt el kell ismerni, hogy a itt, a hegyek délnyugati oldalában a napsütés szinte merőlegesen érte a talajt, így alaposan fel is melegítette azt a még lombtalan fák között. Aztán később az út kisimult alattunk, véget értek a komolyabb emelkedők, aztán lassan ereszkedni kezdett az ösvény, a végén pedig beletorkollott abba a zöld sáv jelzésű gyalogútba, amelyet követve nekiindultunk a túrának még délelőtt tíz óra felé. Pár perc alatt visszaértünk rajta a kis horgásztelepre, aztán a házak között átvágva éppen háromra értük el az autóparkolót.

Szerencsém volt, az egyik kollégám hozzám hasonlóan született budafoki, ráadásul csak pár utcányira lakunk egymástól, így aztán a hazautat úriasan Balázs autójában tettem meg és négy óra felé már otthon is voltam.

Összefoglaló:

Mint a címben is írtam, a mostani túrám két kirándulásra bontható. Az első, rövidebbik része a Kökörcsin utcai buszmegállóból induló séta végig az Alsó-Jegenye-völgyön keresztül a Paprikás-patakot követve, aztán a Solymári várhoz vezető kitérő utáni séta a vasútállomásig. A kiindulópontot Hűvösvölgyből érhetjük el a 64-es, 64A, 164-es és 264-es buszok bármelyikével, Solymár vasútállomásáról pedig vonattal utazhatunk vissza a Nyugatiba. Ez a kirándulás csak 3,7 kilométer hosszú, összesen nagyjából százméternyi szintemelkedéssel, de ennél jóval több az a lejtő, amelyen végigballagunk a patakvölgyben. Még úgy is végigjárhatjuk két óra alatt az utat, hogy a várban is elnézelődünk.

A második kirándulás a Házi-réti-horgásztó parkolójából indulva a kapaszkodás a Solymári-völgyön keresztül a zöld sáv jelzéseket követve, a végén jelzetlen úton az Egri várig. Onnan tovább a Teve-szikláig, majd az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követve a Köves-bércig, végül annak lejtőjétől a kék kereszt jelzéseken vissza szinte egészen a horgásztóig. Ez már egy komolyabb kirándulás, talán inkább egy rövidebb túrának is vehető a 10,8 km hosszú útvonalával és a több mint 800 méter szintemelkedéssel, bár ebbe a GPS-em belemért mindent, még a Teve-sziklára való felkapaszkodást is!

Én magam is csodálkozva néztem a GPS-emen a szintemelkedést, hiszen nagy kaptatók nem voltak az útvonalon, viszont a sok apró kapaszkodó összes emelkedése kiadhatja ezt az eredményt! Ezt a kirándulást ezért csak a gyakorlottabbak erdőjáróknak ajánlanám, annál is inkább, ugyanis öt óra kellett ahhoz, hogy a csapat végigjárja, bár ebből több mint fél órát elnézelődtünk az Egri várnál és a Teve-sziklánál. A geocachinges kitérő is mintegy negyedórás elfoglaltságot jelentett.

 Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!