Kilátás a Kis-Kevély sziklás csúcsáról

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Szinte az egész szeptember úgy telt el, hogy a hétvégéken kerékpárra sem ülhettem és bakancsot sem húzhattam, ebben aztán szerepet játszottak a céges munkák és az otthoni intéznivalók is, ráadásként az előző esős hétvégén sem volt kedvem otthonról kimozdulni. Na, de ami késik, az nem múlik, és egész héten a most szombati túrámat tervezgettem. Általában az október már a gyalogtúrák időszaka nálam, és habár most szeptember utolsó napján indulok útnak, de már ezt a megmozdulást is bakancsosnak terveztem. Végül a térképet nézegetve egy egyveleg útvonal mellett döntöttem, jelzett és jelzetlen ösvényeken, budakalászi indulással és pilisszántói érkezéssel. A túratervező körülbelül húsz kilométeresre saccolta a menetet, a hosszú kerékpáros szezon után ezt inkább csak formába hozó sétának szántam.

Mivel ezen a szombati napon vágányfelújítás miatt nem járt a szentendrei HÉV a Batthyány tér és Békásmegyer között, kicsit korábban kellett indulnom otthonról, öt óra felé léptem ki a lakásunk ajtaján és baktattam le a Budafoki elágazás villamosmegállóba, ahol pont elkaptam a Belváros felé induló 41-es tuját. A Batyin megvettem az aluljáróban a HÉV kiegészítő jegyem Békásmegyertől a Budakalászi Lenfonóig, aztán még percekig bámultam a rácsokkal lezárt HÉV végállomást. Nem is tudtam eddig, hogy be vannak építve ilyen, az aluljárót teljes keresztmetszetében elzáró, motoros mozgatású hatalmas rácsok! Alaposan megnéztem őket magamnak, aztán a felszínen a HÉV-et póló busz keresésére indultam. Nem kellett sokat kutatnom, a Szent Anna templom előtt hamar megleltem a csuklós Mercedes Conectot, amely aztán szinte azonnal indult is, miután helyet kerestem rajta magamnak.

A sofőr hajtotta a buszt, ahogy a csövön kifért, tulajdonképpen a HÉV menetrendet tartva érkeztünk meg Békásmegyerre, aztán egy gyors váltás után már indult is a zöld villamos Szentendre felé. Hét után pár perccel már ott álltam a Budakalászi Lenfonó megállójában és a lassan kihúzó szerelvényt fényképeztem, miközben bekapcsoltam a turista GPS-em és indítottam a mobilomon a Stravát. A nyáron megszokotthoz képest hűvös volt már ez a szombat kora reggel, nem is sokat szöszmötöltem a készülődéssel, gyorsan összekaptam magam és útnak is indultam azon hidegében – hogy stílszerűen fogalmazzak.

Ritkán szoktam innen Budakalászról nekiindulni a túráimnak, ugyanis az itt kezdődő zöld sáv jelzés útvonalát meglehetősen unalmasnak tartom, most is inkább csak azért döntöttem mellette, mert a blog lassan már hároméves fennállása óta még egyetlen túrám sem kezdtem innen! Végigballagva a hosszú peronon kereszteztem a HÉV vágányait, elsorjáztam a Kárpátok Őre favitéze mellett, kivártam a zöld jelzést a Pomázi utat keresztező zebránál, aztán pár lépéssel el is értem a Kőbányai út kezdetén egy parkocskában álló bronz Sorskereket (más néven Millenniumi Kereket). Most is megpróbáltam kisilabizálni a kerék peremén sorjázó jeleket, persze nem sok sikerrel, így néhány perc múlva megkerestem az első zöld sáv jelzést az utcasarkon és belefogtam a túra érdemi részébe.

Budakalász az emlékművek kisvárosa, pár perc múlva el is értem a következőt, az Ezeréves emlékművet. Átkelve a kis bakhátú hídon a Barát-patak felett megbámultam a túlsó partján álló, kőből és téglából rakott Hármashalom tetején emelkedő, repkénnyel befuttatott fakeresztet. Készítettem erről is pár képet, aztán indultam is tovább, mert még hosszú út várt rám ezen a napon! Végül a Kőbányai úton egy épülő lakópark mellett hagytam magam mögött a kisvárost és érkeztem ki a ligetes mezőkre. Elfogyott a lábam alól az aszfalt, a murvás, kavicsos földúton éppen kelet felé ballagva és az előttem hosszúra nyúlt árnyékom bámulva érkeztem meg az első lovastelepekhez.

Keresgettem az útmenti fákon, villanyoszlopokon a zöld sáv jelzéseket, de nem sűrűn bukkantak elém. Na, ekkortól már figyelmesen megnéztem minden olyan helyet, ahová jelzésfestői logika szerint festeni érdemes, és meg is lett a jutalmam, ugyanis borostyánnal benőtt fatörzseken, betonoszlopokon itt-ott fel is tűntek a kopottas zöld sáv jelzések! Ha régebbi túráim alapján nem tudnám, hogy erre vezet a felfestett útvonal, jót keresgélhetném a turistajelzéseket az elágazásokban!

Szépen lassan emelkedve ekkor már jóval a Duna-parti síkság felett jártam, de visszatekintve még a reggeli párába veszett a lapály. Egy villanypásztorral elkerített mező szélén, a Péntek tanya mellett megbámultam a Visegrádi-hegység déli csúcsaira nyíló panorámát, aztán eldumálgattam a hozzám odaporoszkáló lovakkal is. Mivel cukrot nem hordok magammal, meg gondolom a sajtos kifli sem a paripák kedvence, ezért nem tudtam mit adni, csak egy kis simit kaptak tőlem, aztán továbbindultam a lovasfarmoktól is.

Erősebb kaptató kezdődött, most fel a Harapovac domboldalába, ahol aztán a jelzéshiány félre is vitt! Emlékeztem a régebbi túráimról, hogy jól kijárt földúton kellett elérnem a Kevélyre felvezető kaptatót, azonban egy idő után csak az árnyékom állásából vettem észre, hogy komolyan eltértem a nyugat felé vezető útiránytól! Megnéztem a GPS-em gyufaskatulyányi kijelzőjét, hát szerinte is több száz lépésnyire álltam a jelzett útvonaltól! Ejnye, ezt jól benéztem! Fejcsóválva ballagtam vissza arra a pontra, ahol eltértem az útvonaltól, de nem láttam semmilyen elágazást. Alaposabban is körülnézve pillantottam csak meg azt a csapást, amely bevezetett a bokros susnyásba. Mivel pont ezen az útszakaszon kellett elérnem az Ingókövet, és az alig látható nyomok éppen arra vezettek, habozás nélkül nekiindultam a dzsungelnek!

Az ösvény csak alig-alig volt kitaposva, néha csak sejteni lehetett az útját, inkább csak a bokrok közötti irtott sáv vezetett, így értem el az Ingókőhöz letérő, szinte láthatatlan nyomok kiágazását. Magát a letérést is csak a turista GPS segítségével tudtam azonosítani. Elküzdöttem magam a sziklákig, szerencsére azok még ott voltak a helyükön, csak éppen alaposan benőve! Megnéztem az Ingókövet közelről is, emlékeztem, hogy ezt tényleg meg lehetett régebben mozdítani, ha az ember úgy istenigazából nekiveselkedett, de most nem jártam sikerrel. Aztán a másik oldaláról is megvizsgálva a követ láttam csak, hogy valaki egy kisebb szikladarabbal kiékelte, hogy ne mozoghasson.

Az alig kitaposott nyomokra visszatérve értettem csak meg, hogy a régi földút nyomvonalán járok most is, csak éppen ma már nem használják azt! A bokrok közötti széles sáv még most is létezik, csak éppen benőtte a szinte embermagas gaz. Ha még pár évig nem használják az utat, csak a ritkásan érkező túrázók, teljesen el fog tűnni! Aztán néhány száz lépés után megjött balról az a földút, amelyről visszafordultam és innen már ismét kényelmes sétává vált a túra! Azon viszont frankón el lehetett gondolkodni, miért is változtatták meg a földút nyomvonalát? Az új útvonal hosszabb is, mint a régi, csak éppen elkerüli az Ingókövet. Ez lett volna a cél? Nem tudom.

A bebokrosodott mezőn ballagva egyre magasabbra nőtt előttem a Nagy-Kevély erdős oldala, viszont egyre bágyadtabbá vált a kora reggeli éles napsütés. Lassacskán fátyolfelhőssé vált az ég, a Kevély felett már a szürkébb, vastagabb felhőzet pereme is feltűnt. Dél körüli időpontra ígérték az időjósok egy gyenge hidegfront érkezését kisebb záporokkal, hát úgy néz ki, előtte jön még egy melegfront is! Aztán a bokros, ligetes mezőről beléptem a Kevélyt körülölelő erdőbe és egy időre eltűnt az ég a fejem fölül, viszont örvendetes módon megszaporodtak körülöttem a zöld sáv jelzések. Hát persze, itt van mire festeni, viszont nem is takarja el semmi azokat!

Egy erősebb kaptatóval feljutottam nagyjából 350 méter magasra a hegyoldalban, innen pedig sokáig szintezett, hullámvasutazott a földút a Kevélyek északkeleti oldalában. A kilátópontot és a pihenőt elérve köszöntem az itt táborozó és a fedett esőbeálló asztalainál éppen reggelihez készülődő társaságnak, megbámultam a Pomázra és Szentendrére nyíló kilátást, aztán mivel nem akartam zavarni, inkább a távozás hímes mezejére léptem. Kényelmes séta végén egy apróbb kaptatóval érkeztem fel a két Kevély közötti nyereg rétjére.

Még az emelkedőn elgondolkodtam azon, hogy a Nagy-Kevély, vagy a kisebbik testvére kilátópontjára térjek ki, végül győzött a lustaság és a nyeregben a Kis-Kevély kilátópontjai felé vezető ösvényre tértem rá. Tényleg minimális szinttel pár perc múlva már az első kilátópont szikláin álltam és a panorámában gyönyörködtem, ami innen azért nem éppen kispályás! A széles Solymári-völgy terült el alattam a lenn fekvő településekkel, a háttérben pedig a Budai-hegység hegyei-dombjai álltak őrt. Érdemes itt alaposan elnézelődni, viszont kár, hogy most az egyre borongósabbra forduló idő elvette a panorámából a fényt és a kontrasztot!

A kövekre letelepedve megtízóraiztam, aztán amikor már mindent visszapakoltam a hátizsákba, a mobilommal felmentem a blog facebook oldalára és pár képpel bejelentkeztem oda. Csak tíz óra felé untam meg a semmittevést és ballagtam vissza a kanyargós ösvényen a nyereg rétjére, egészen megfeledkezve arról, hogy van még egy távolabbi kilátópont is.... Közben egy ötvenes úr érkezett fel egy terepjáróval, dossziékat vett elő a kocsijából, aztán minden teketória nélkül hozzám lépett és megkérdezte, hajlandó lennék-e részt venni egy felmérésben? Mint kiderült, látogatottsági és elégedettségi felmérést készítenek a Pilisről és a Visegrádi-hegységről, amelyet aztán a további turisztikai fejlesztéseknél felhasználnának.

Az órámra pillantva láttam, időm, mint a tenger, így hát az erdei pihenő egyik asztalához letelepedve kitöltöttem a kétoldalas, apróbetűs kérdőívet. Érdekes kérdések voltak, de inkább az autós kirándulók igényeihez és elvárásaihoz szabva. Őszintén szólva engem, mint öreg túrázót nem nagyon érdekel a jelzettség minősége, az erdei tájékoztató táblák és pihenőhelyek mennyisége, az autóparkolók sűrűsége és a szállások színvonala, de azért igyekeztem legjobb tudásom szerint megválaszolni a kérdések hosszú sorát! Végül negyed tizenegy után búcsúztam el az úrtól és az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követve indultam neki a Kevélyekről levezető meredek lejtőnek.

Itt aztán pár perc alatt elvesztettem szinte minden szintet, amelyet a hegymászással fáradtságosan gyűjtögettem! Egy útelágazásnál őrt álló hatalmas hársnál értem el a széles Csobánkai-nyeregbe levezető földutat, pár perc alatt érkezve meg rajta a Pilisvörösvár és Csobánka közötti országúthoz. Megcsodáltam az előttem álló hegyek látványát: jobbra a Hosszú-hegy gerince emelkedett, balra a Ziribár erdős oldala állt őrt, a közöttük lévő résen pedig a Pilis-tető kukucskált ki. Autók tucatjai várakoztak itt szokás szerint, innen szoktak a kirándulók nekiindulni a környék látnivalóihoz vezető sétáknak. Elsorjáztam a kirándulásra készülődő társaságok mellett, aztán az út lassan kapaszkodni kezdett a Hosszú-hegy gerince felé.

Épp a mezők szélén az erdőhatáron állt két úr, pont olyan dossziékkal, mint a Kevély-nyeregben már látott társuk. Amikor hozzám léptek, már sejtettem, miről lesz szó, így azonnal mondtam, hogy ismerem, sőt már ki is töltöttem korábban a kérdőívet! De azért elbeszélgettünk néhány percig és mivel a felmérés egyik kérdés az volt, hogy használok-e jelzetlen utakat az erdőben tett látogatásaimnál, nekik is elmondtam, hogy most jelzetlen úton fogom megmászni a Ziribárt! Aztán mivel nagyobb társaság érkezett a nyomomban az országút felől, gyorsan tovább is indultam.

A Ziribárt a Macska-barlangtól indulva érdemes megmászni, le is tértem a kéktúra útvonaláról a kék barlang jelzések ösvényére. A jelzések egy eléggé nagy kerülővel ereszkednek le a Macska-völgy aljában megbújó barlanghoz, én a rét után a fák közé betérve és egy rövidebb, de meredekebb utat választva hamar leértem a barlang széles szájához. A Macska-barlang oldással keletkezett a mészkő és homokkőrétegek határán és bár a többi barlanghoz hasonlóan fokozottan védett, de azért korlátozás nélkül látogatható. Én nem különösebben szeretek barlangászkodni (hosszú történet ez, talán egyszer majd elmesélem), ezért aztán fejlámpát sem hoztam magammal, de a tájékoztató tábla szerint érdemes bemerészkedni a 139 méter hosszú és 24 méter mély föld alatti járatba!

Háromnegyed tizenkettő felé indultam tovább a Macska-barlangtól, a jelzetlen ösvény még érintette a Tavasz kunyhó maradványait is, amelyből mára csak egy téglákból falazott boltív maradt meg, aztán elértem az útelágazást, ahonnan neki lehet indulni egy gyalogúton a Ziribárnak. Őszintén szólva nem tudom, miért nem mássza meg egyetlen jelzett turistaút sem a hegyet, pedig szép fentről a kilátás és tudtommal semmilyen látogatási korlátozás sincs a hegyre vonatkozóan. Pedig nem messze megy el tőle az Országos Kéktúra, talán megérné kialakítani egy, a tetőre felvezető kék háromszög jelzésű utat! Én egy teljesítménytúrán jártam először itt, vagy húsz évvel ezelőtt, akkor ki volt szalagozva az útvonal, azóta pedig már párszor visszatértem.

Az ösvény meredeken indított, de aztán a délkeleti gerincen az emelkedése beállt egy kényelmesen járható szintre, még csak nem is lihegtem kapaszkodás közben. Több kilátópontot is érintettem a hegymenet során, ezeknél sorra megálltam, de a tetőről nyílik a legszebb panoráma! Jól látható a távolban a Kis- és Nagy-Kevély, ebből az irányból is szinte egymás takarásában állnak, de szép a kilátás a Solymári-völgyre és a budai hegyekre is. Épp egy nagyobb társaság nyomában értem fel ide, a délkeleti csúcsra, még láttam a fák között eltűnni őket, aztán továbbindulva hamarosan utol is értem a nyugdíjas csapatot. Épp egy csoportképet készítettek a rövid gerinc túlsó végén, az északnyugati csúcson, elkértem hát a fényképésztől a kis kompakt gépét, hogy ő is a csoport tagjai mellé állhasson.

Még elbeszélgettem pár percig az életvidám, jókat nevetgélő nyugger kommandóval (nekem is már csak kevesebb, mint öt hónapom van hátra a nyögdíjig, tehát nyugodtan hívhatom őket így), aztán míg ők megfordultak, hogy visszaereszkedjenek a Csobánkai-nyeregben hagyott autóikhoz, én továbbindultam a jelzetlen ösvényen. A Ziribár északnyugati gerincélén ereszkedő útról már nem nyílik olyan szép kilátás, mint a délkeletin emelkedőről, hamar lekocogtam rajta Ziribár-nyeregbe, ahol végül is visszatértem ugyanarra a jól kitaposott földútra, amelyről letértem vagy egy órával korábban a Macska-barlanghoz vezető ösvényre.

Most már nem voltak nagy terveim, a valóban hosszú Hosszú-hegy oldalában szintező úton szándékoztam elballagni egészen Pilisszántóig. Ekkor már fél egy felé járt az idő, ekkora ígérték a meteorológusok a záporok érkezését és valóban, a fák között láttam, egyre borultabbá válik az ég, aztán pár perc múlva csöpörészni kezdett az eső. Megállva pár percre ellenőriztem a www.met.hu oldalon a radarképet, de látszott, hogy ez csak valami helyi jellegű szemerkélés, nem lesz nagy jövője neki. Abba is hagyta néhány percen belül, de még sokáig lógott az eső lába a felhőkből.

Lassacskán elértem a Pilisszántó feletti víkendházas övezetet, hosszan kanyargott az út a legfelső házak felett, néha még az erdőbe is vissza-visszatérve. Jelzése szerint ez egy lovas- és terepkerékpáros útvonal, pacikkal azonban nem találkoztam, csak az általuk otthagyott citromokkal, viszont rengeteg MTB-ssel futottam össze ezen a pár kilométeren. Még sohasem jártam erre, úgy gondoltam, majd szép kilátások nyílnak innen, de csak pár ponton volt érdemes megállni, ahonnan jól be lehetett tekinteni a környéket.

Egy ilyen kilátóponton éreztem meg, hogy a délelőtti szélcsendet követően feltámadt a hűvös északnyugati szél, tehát megérkezett a hidegfront, de egyelőre nem tudott megbirkózni a zárt felhőzet felszaggatásával. Háromnegyed kettő felé értem el a tulajdonképpeni Pilisszántót, zegzugosan leereszkedtem a szűk utcácskákon a római katolikus templomhoz, ahol még láttam elhúzni a község főutcáján a pilisvörösvári autóbuszt. Nem is volt célom elérni ezt a járatot, viszont volt még fél órám a következőig, így aztán elhatároztam, hogy felsétálok a meredeken emelkedő Kossuth Lajos utcán a felső faluvégre, a buszfordulóhoz.

Egy érdekes kis dioráma mellett vitt el az utam, hasonló volt a kialakítása, mint a karácsonyi jászolos élőképeknek, csak itt a szent család és a birkák parafrázisaként egy, talán az elfogyasztott sok musttól (vagy inkább boroktól, esetleg más alkoholoktól) réveteg tekintetű borászmester állt középen a kézi prés mellett, körülötte hordók, dézsák és demizsonok sorakoztak költői összevisszaságban. Ebből az irányból még soha nem gyalogoltam fel a buszvégállomásra, tehát most akadtam össze először ezzel a műalkotással, ami szerintem a maga nemében egyedülálló és most, a szüreti időszakban pedig éppen aktuális is! Egyébként utánanéztem a Google utcaképen, ott az idén áprilisban készült felvételen egy húsvéti élőkép van megörökítve nagyfülű nyuszival és festett tojással. Szinte biztosra veszem, hogy karácsony előtt a szokásos betlehemi jászolt rakják itt össze! Na, majd meglesem, mert az egyik decemberi túrámon erre kanyarítom majd az utam!

Innen már gyorsan felértem a buszfordulóba, aztán az egyik padra letelepedve megvettem a Pilisvörösvártól a Nyugatiig szóló vonatjegyet a mobilos applikációval. A busz pontosan jött és szokás szerint épp a vonat érkezésére érkeztem át vele Pilisvörösvárra. Negyed négyre már a Nyugatiban voltam, aztán a hármas és négyes metróval fél óra alatt átérve Kelenföldre volt még pár percem a buszom indulásáig. Negyed öt felé léptem be a lakásunkba.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!