Kilátás észak felé Drégelyvár falairól

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Egész héten változóan felhős, napsütéses idő volt, azonban most a meteorológusok szombatra jósolták a legszebb időjárást, mivel egy érkező gyenge hidegfront nyomában kicsit kitisztul majd a levegő és szinte zavartalan lesz a kilátás. Akkor viszont most is érdemes lesz szép kilátást nyújtó pontokat felkeresni, tehát odahaza egy olyan túrát terveztem magamnak szombatra, amely pár, a 2022-es Börzsöny térképemen szereplő kilátópontot is érint. Sajnos az elsőket, a Jenői-Závozt és a Kun-rétet még kora reggel fogom elérni, és mivel ezekről a helyekről éppen délkelet felé nyílik majd panoráma, azt a még alacsonyan járó nappal szemben kell majd megcsodálnom. Na, de annyi baj legyen!

A sok utazás miatt viszonylag korán kellett indulnom otthonról, az ötórás 250-es busszal rázattam le magam Kelenföldre, ott aztán metróra váltva háromnegyed hatkor már a Nyugatiban lestem az indulási csarnok hatalmas kijelzőjén, hogy melyik vágányról fog majd indulni a szobi zónázó. Az emeletes Stadler Kiss aztán kevesebb mint fél óra alatt lezúzta a távot Vácig, ahol kutyafuttában váltottam a Börzsöny keleti lábai mellett Diósjenőig végigcsattogó kis háromkocsis Bzmot motorvonatra. Amennyire gyors volt a Kiss, olyan megfontoltan döcögött végig a pályáján a kis majomringató, a Diósjenőig tartó 29 kilométeres utat ugyanis 47 perc alatt teljesítette, persze végig tartva a menetrendjét. Akárhogy is számolom, ez csupán 37 km/órás átlag, bár ebben benne van pár megállás is.

Napkelte Diósjenő vasútállomásán

Éppen napkeltekor érkeztem meg Diósjenőre, az állomásépület előtti egyik padnál pár pillanat alatt összekészülődtem a túrára ezen a csípősen hideg reggelen, vagyis indítottam a turista GPS-em és miközben vártam, hogy pontosan meghatározza a helyzetemet, felfűztem szokás szerint a fényképezőgépem tokját az övemre és pontban fél nyolckor nekiindultam a terveim szerint körülbelül húsz kilométeres túrának. Most is a zöld sáv jelzéseket követve baktattam be a faluközpontba, aztán a Coop áruház előtt érkeztek meg jobbról, Tolmács felől a Palóc sárga nevű túraútvonal sárga sáv jelzései. Ezeket fogom majd követni a túrám első felében!

Diósjenő főutcáján, a Szabadság úton végigballagva az előttem tornyosuló hegyeket figyelgettem, ugyanis éppen a Magas-hegy és a Kő-szirt közötti nyereg felé vezetett az utam, és persze a falut elhagyva az erdei utakon is éppen a két hegy közötti Jenői-Závoz nyergébe fogok majd felkapaszkodni. A wellness panzió és a kemping bekerített telke után hagytam magam mögött a községet, az erdei út a Jenői-patak völgyében kanyargott egy jó darabig, itt hagyott el két jóval fiatalabb túrázó, ahogy öreges tempómban ballagtam a nem túl erősen emelkedő úton.

Amikor széles ívben balra fordult az erdei földút, egy, a lehullott őszi avarban alig látható gyalogúton kezdődött a nyeregbe felvezető kapaszkodó érdemi része. Persze a sárga sáv jelzések felfestése szinte tökéletes volt itt is, az avarba belevesző ösvényen mindig láttam legalább egy felfestett jelzést magam előtt, így aztán könnyű volt tartani a megfelelő irányt.

Háromnegyed kilenc felé értem fel a Jenői-Závoz rétjére, itt aztán meg is álltam pár percre, hogy kifújjam magam, eközben pedig a panorámát is megcsodáltam. Délkelet felé nyílt kilátás a fák koronái felett, jobbra a Naszály magányosan álló hegytömbje terpeszkedett el a látóhatáron, tőle balra a Cserhát dombvilágára nyílt széles betekintés. Még megülte a reggeli pára a völgyeket, de úgy láttam, a messzi távolban Budapesten már inkább ködös az idő. Elnézelődtem pár percig, aztán miközben a két fiatalabb túrázó az egyik padra letelepedett pihenni, én folytattam az utam.

A kemény kaptató véget ért a nyeregben, újra egy erdei útra térve kerültem meg észak felől a Kő-szirt erdős hegytömbjét és értem el a Kun-rét tisztását. A régebbi térképek szerint a sárga sáv jelzés végigvezetett a hosszú kaszálón, hogy aztán a meredeken leszakadó délkeleti peremén a térképen is jelzett kilátónál forduljon balra és mássza meg a Király-hegyet, de nemrégiben új útvonalra festették fel a jelzéseket, amely elkerüli már a kilátópontot. Én viszont most letérek a jelzett útról, hogy felkereshessem azt.

Végigballagva a kaszálón egyre a kilátót kerestem a tekintetemmel, aztán meg is pillantottam valamit, amely leginkább egy girbegurba lécekből összerótt jókora vadász magaslesre emlékeztetett. Ez lenne a kilátó? Megnéztem a telefonomra telepített Locus térképét, tényleg ez az! A létrán felkapaszkodva az alkotmányra aztán körbepillantottam. Lehet, hogy ez a kilátó csupán egy magasles, viszont a róla nyíló panoráma egyszerűen csodálatos! Alapvetően ugyanazt lehet innen is látni, mint a Jenői-Závoz rétjéről, de sokkal szélesebb innen a kitekintés. A Cserhát dombvilága terült el a lábaim alatt, a távolban még a Karancs hegytömbje is feltűnt a látóhatáron. Közvetlenül alattam Diósjenő feküdt a hegyek lábánál, onnan kapaszkodtam fel ide. Légvonalban alig két kilométerre voltam tőle, csak éppen vagy háromszáz méterrel felette! Megérte megtenni ide azt a rövid kitérőt!

A sárga sáv jelzések útvonalára visszaballagva aztán az új útvonalán másztam meg egy szinte vadiúj vadvédelmi kerítést követve a Király-hegyet (valószínűleg emiatt a bekerített terület miatt van most elterelve a turistaút), aztán a hosszan elnyúló gerincen indultam tovább észak felé. A kopasz faágak között pillantottam meg magam előtt a következő úticélomat, a Kámor hegytömbjét. Még magasan felettem tornyosult a csúcsa, pedig már itt is 600 méter magasan járhattam, ráadásul most még először le kell ereszkednem a Király-hegy és a Kámor közötti széles nyeregbe a Jász-bükk-rétre!

A kapaszkodó hosszú volt a Kámor déli gerincélén, de a kanyargós túraösvényen tíz előtt pár perccel elértem az első kilátópontot. Letérve a gyalogútról kiballagtam a hegy meredeken leszakadó keleti peremére és körbetekintettem. Innen is a Cserhát hegyes-dombos vidékére nyílt széles betekintés, de jobbra, dél felé fordulva már jól látható volt a Király-hegy gerince is, ahonnan alig fél órával korábban felpillantottam ide, a Kámor csúcsára! A merészebbek innen még továbbmehetnek a sziklák felső peremén egy talán szebb kilátást nyújtó helyre is, de én inkább megültem a fenekemen ezen a ponton pár percre, hogy kicsit kifújhassam magam és fényképezhessek.

A turistaútra visszatérve pár perc múlva elértem a következő kilátópontra kivezető ösvényt is, de onnan gyakorlatilag ugyanazt lehetett látni, mint a korábbi kilátóhelyről. Innen már hamar megmásztam a Kámor csúcsát, ahonnan persze semmi kilátás nincs a fák miatt. Azért megálltam itt is egy-két percre, csak hogy kifújhassam magam és a GPS-en is csekkoljam, milyen magasan járok éppen (a kütyü 663 méteresnek mérte a térképen 662 méter magas hegyet, de ugye a kezemben fogva nagyjából egy méter magasan lehetett a talaj felett).

Éppen azon morfondíroztam magamban, hogy egy telefonnál is kisebb vacak kütyü már méter pontosan meg tudja mutatni, hogy éppen hol tartózkodom a Föld felszínén, amikor egy fiatal nő érkezett meg a nyomomban méretes hátizsákkal a vállán a csúcsra. Többnapos túrán lehet, de sátrat nem láttam nála, talán szállásokon szállhat meg? Miközben én továbbindultam a csúcsról, ő pár méterre tőlem letelepedett pihenni. Vajon merre tarthat?

Tulajdonképpen pár hete nekem is azon jár az agyam, hogyan járhatnám be a Börzsönyt úgy, hogy még azokat az eldugott, de szép kilátásokat nyújtó gerinceit is felkereshessem, amelyeket egynapos túrákon nem tudnék meglátogatni a távolságuk miatt. Illetve meg tudnám őket nézni, ha a napi túráim hosszát 30-35 kilométerre emelném, de akkor pont azt kellene elhagynom, ami miatt a hegyeket járom, vagyis a rohanás miatt nem tudnék nézelődni és fényképezni sem! Na, erre alszom még néhányat, mindenesetre a többnapos túrával egybekötött sátorozás jó megoldásnak tűnik.

A Kámorról levezető út egyetlen hosszú lejtő volt és az Oroszi-závoz nyergében ért véget a fák között elterülő kicsiny Békás-tó mellett. De mi is az a závoz, amelyet már másodjára említek ebben a leírásban? Ennek nekem is utána kellett néznem, hogy tulajdonképpen mit is jelent. A závoz a helyi nyelvjárásban a hegyoldalban ferdén felfelé vezető, meredek mélyutat jelenti, ez ragadt aztán rá arra a gerincre, illetve arra a nyeregre is, ahová tulajdonképpen felvezet. Tehát a Jenői-Závoz Diósjenőről indul, az Oroszi-závoz pedig Nagyorosziból. Eddig rendben, de hogy a Börzsöny térkép szerint az egyiket miért kis „z”-vel, a másikat pedig nagy „Z”-vel kell írni, arra már nem találtam magyarázatot!

Tehát a Békás-tó után az Oroszi-závozban tértem rá arra az erdei makadámútra, amelyen aztán a sárga sáv jelzéseket magam mögött hagyva és a kék kereszt jelzéseket követve át kellett ballagnom Pénzásásra. Ez az erdei gyűjtőút kényelmesen hullámzott végig a Kőember-hegy és a Halyagos oldalában, a gondolataimba merülve ballagtam rajta, amikor egyszer csak a kék kereszt jelzések hiányára figyeltem fel. Azannya! Ezek vajon hová tűntek? Nosza, előkaptam a GPS-em, aztán a gyufaskatulyányi kijelzőjén láttam is, hogy a jelzett út valószínűleg egy ösvényen levágja az út egy hajtűkanyarját. Akkor minden rendben, ugyanoda tartok én is, csak kicsit hosszabban gyalogolva.

Pár percre rá meg is jöttek a kék kereszt jelzések egy gyalogúton és újra ráálltak az itt már aszfaltozott erdei útra. Most már figyelmesebben indultam tovább és ennek meg is lett az eredménye, ugyanis a kopár faágak között hirtelen megpillantottam Drégelyvár romjait! Itt még légvonalban lehettem tőle vagy három kilométerre, turistaúton pedig még jóval többre is, de azért jó volt meglátni a következő úticélomat! Erről a pontról továbbindulva már néhány perc alatt elértem a Pénzásási-rétet. Ekkor már fél tizenkettő felé ballagott az idő, leültem hát egy, az út mellett felhalmozott farakás egyik fatörzsére és megebédeltem a melengető napsütésben.

Fenn a hegyek között egészen mostanáig fagyos maradt az idő, de a mélykék égen ragyogó Nap szinte már tavaszi hangulatba ringatott azzal, hogy kellemesen melegítette a sötétkék anorákomat. A farakáson üldögélve megettem két sajtos kiflim is, aztán szemügyre vettem az út szélén álló turista iránymutató nyilak szövegét. Az egyik 2,8 kilométerre és 40 percre taksálta a vár távolságát a kék sáv jelzések útvonalán. Gyerünk hát!

Kényelmes erdei földút vezetett végig a Karajsó oldalában és kapaszkodott fel a Borjú-hegy és a Kerek-bükk közötti nyeregbe, a térképem szerint Törökasszony útja a neve. Aztán a Kővágó-hegyen megérkezett jobbról a Palóc piros jelzés és a kék sáv jelzésekkel együtt érték el a Drégely vára alatti útelágazást. A piros és kék sáv jelzés nem kapaszkodik fel a várhoz, oda ebből az irányból a kék rom jelzés ösvénye vezet fel, ezen értem el egy kiránduló családdal együtt a romokat.

Kicsit meglepődtünk azon, hogy a falak közé felvezető kőlépcső alagútja egy piros-fehér szalaggal el volt zárva, de se tábla, se semmi egyéb tájékoztatás nem volt kitéve, ráadásul fentről a romok közül hangokat is hallottunk, hát akkor gyerünk mi is fel! Pár perc múlva már fenn álltunk a várfalakon.

Drégely várában még sohasem jártam, de nyugodtan mondhatom, kihagyhatatlan látnivaló! Egyrészt ugye a romok is nagyon ismertek, másrészt pedig a kilátás is csodálatos a várfalakról. Innen nem csak a Börzsönyt észak felől határoló síkság látszik, de még mindig látótértben van a Cserhát dombvilága és a Börzsöny csúcsai is. Egy kicsit alaposabban körülnézve még a hegység legmagasabb csúcsát, a 938 méter magas Csóványost is meg lehet pillantani! Érdekes, ott már többször is jártam, de soha nem vettem észre a kilátóból a vár romjait! Na, majd legközelebb jobban figyelek!

Azt hiszem, Drégely várának történetét nagy vonalakban szinte mindenki ismeri. A törökök 1552-es nagy offenzívájában éppúgy megtámadták ezt is, mint Eger várát, de amíg az egri erőd kiállta a többhetes ostromot és a törökök kénytelenek voltak visszavonulni, a sokkal kisebb Drégelyvárat három nap alatt rommá lőtték az ostromágyúkkal. Amíg az ostromló sereg létszám körülbelül 12.000 fő volt, a várvédők mindössze 146-an voltak! A várat védő Szondi György és a még életben maradt várvédők kitörtek a várból, a törökök valamennyiüket lekaszabolták, csak Szondi két apródja marad életben, akiket még korábban a várkapitány az ostromló sereg vezéréhez, Ali pasához küldött, hogy gondoskodjon rólunk. Ebből a történetből írt balladát később Arany János.

Egy óra felé indultam csak tovább és a szintén a várhoz vezető piros rom jelzéseket követve ereszkedtem le meredeken a piros kereszt jelzés jól kitaposott erdei gyalogútjára. Innen már csak egy könnyű séta volt az út hátralévő része, ugyanis enyhén, de folyamatosan ereszkedve értem le a Schaffer-kút szépen kiépített foglalata melletti erdei pihenőt és rétet. Bár hívogatóak voltak a padok és a forrás is vidáman csörgedezett, itt már nem telepedtem le pihenni, inkább indultam tovább a már közeli Drégelypalánk felé.

Pár perc múlva a Sáferkút vasúti megálló peronja mellett kereszteztem a vasút sínjeit, elbaktattam a Drégelyvárhoz látogatók számára kiépített földes-murvás parkoló mellett és egy jól járható, helyenként kőszórással megerősített földúton indultam tovább a falu felé. Később kereszteztem még egyszer a síneket, aztán már gyorsan elértem a szélső házakat. Még csak éppen elmúlt két óra, elsétálhattam volna Drégelypalánk vasútállomására, de a térképem szerint volt ezen a faluvégen is egy megálló, oda indultam hát, és pontosan negyed háromkor kapcsoltam ki a GPS-t a megálló egyetlen padjára letelepedve. Volt még háromnegyed órám a vonatig, úgy gondoltam, a hátra lévő időt a napos padon lebzselem végig, de aztán hirtelen tudatosult bennem, hol is álltam meg.

Bizony, a vasúti megálló a falu cigánysora mellett található, és ezen a napsütéses, de azért hideg kora délutánon javában zajlott itt az élet. Vagy tucatnyi kisgyerek, fiúk és lányok vegyesen szaladgáltak, játszottak a házak közötti placcon. A peronnal szemben, a sínek túlsó oldalán lévő kék csapnál rendszeren megjelentek a nagyobbak, hol másfél literes palackokba töltötték a csapvizet, hol pedig az ebéd utáni mosatlant öblítették el a folyóvízzel. Már vártam, hogy az Országos Kéktúra által érintett faluk gyerekeihez hasonlóan odajöjjenek édességet, vagy pénzt kunyerálni, de ez elmaradt. Talán ennyire ritkák lennének erre a turisták, hogy ez nem jött itt szokásba?

Fél négy felé vagy tucatnyi kamaszlány indult bandázva a faluközpont felé, talán a helyi szórakozóhely (kocsma, vagy presszó) felé tarthattak, időnként fiatal srácok által vezetett szakadt autók keresztezték a sorompót, persze bömbölve szólt a zene bennük. Aztán megjött a vonat, én pedig felszállva a Bzmot motorkocsin kerestem helyet magamnak. Csak fenn a vonaton vettem elő a telefont, hogy megnézzem a Google Térképen, mekkora is ez a telep, ugyanis én csak három házat láttam a padról. A légifelvétel szerint nyolc ház áll itt egy csomóban a sínek falutól távolabbi oldalán. Ebben a nyolc házban élne ez a temérdek gyerek?

Nem szeretek politizálni, most sem teszem, de eszembe jutott akkor és ott egy politikusunk örökbecsű mondása: A világ azoké, akik teleszülik! Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy itt a nyolc házban több gyerek született az elmúlt húsz esztendőben, mint a maradék teljes faluban! Innentől kezdve pedig ez már lejátszott meccs.

Szívesen mondanám, hogy a gondolataimba mélyedve figyeltem az ablakon keresztül az elsuhanó tájat, de a táj egyáltalán nem akart elsuhanni mellettem… A Bzmot sebessége valahol az álmos csiga és a beteg lajhár tempója között ingadozott, közben akkorákat döccent néha a sínek illesztésénél, hogy azt hittem, menten elharapom a nyelvem. Már hazaérve gyűjtöttem ki a MÁV hivatalos menetrendjéből a következő adatokat:

A Drégely vasúti megálló és Vác vasútállomása közötti távolság 46 kilométer, ezt 84 perc alatt tette meg a vonat, közben megállt tizenegyszer, minden megállóban körülbelül 10-15 másodpercre. Az átlagsebesség tehát 33 km/óra a teljes vonalra számolva, de a Drégely és Diósjenő közötti útra, amely 17 kilométer, 32 perc a menetidő, tehát kevesebb, mint 32 km/óra az átlag azon a szakaszon. Nyugodtan mondhatom, ez a vasútvonal már végletesen le van amortizálódva, ha semmit nem javítanak rajta, egy évtizeden belül használhatatlanná válik.

Látszik a MÁV szándéka: a rendelkezésre álló pénzből a fővonalakat igyekszik fenntartani, az ilyen eldugott szárnyvonalakra szinte semmi sem jut. Ez pedig meghatározza a sorsukat. Hogy úgy mondjam, már ez is lejátszott meccs.

Váctól Budapestig azonban már suhant a Stadler Kiss, szinte észre sem vettem, már a Nyugatiban voltam vele. Most is bruttó 32 percem volt arra, hogy a vonatról leugorva elérjem a Kelenföldről hazafelé induló 250-es buszt. Most összejött, épp elkaptam még a járó motorral várakozó járatot a végállomásán, háromnegyed hatra már otthon is voltam vele.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!