Az ingókövek jellegzetes példánya a Kőkocka
A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE
A túra útvonala a Google térképen
A túra útvonala GPX formátumban
A TÚRA JELLEMZŐI
- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 20,08 km (GPS)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 1041/1064 m (GPS)
- Lépések száma: 29105 (Mobiltelefon)
- Nehézség: 9/10 (Egész napos gyalogtúra átlagnál több szintemelkedéssel. A nehézségét főként a sok apró, de meredek lejtő és emelkedő adja.)
- Kilátások: 8/10 (Szép kilátások az ingókövektől, körpanoráma a Bence-hegyi kilátótól)
- Jelzettség a túra időpontjában: 8/10 (Túrám valamennyi jelzett útvonala jól követhető volt, de a jelzések felfestése több helyen kicsit ritkás, mindenesetre az elágazások jól voltak jelezve.)
A távolság- és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A lépésszám a telefonom lépésszámlálójából. A többi adat abszolút szubjektív.
Természetesen nem kell mindegyik látnivalót egyetlen túrán felkeresni, a posztban csupán tippeket próbálok adni egy-egy rövidebb kiránduláshoz! A teljes túra végigjárása egy téli rövid nappalon csak megfelelő kondícióval lehetséges!
TÚRALEÍRÁS
Sokáig gondolkodtam, merre induljak túrázni ezen a szombati napon. Egyrészt esett pár centi hó pénteken szerte az országban, de riasztó előrejelzések is jöttek a hidegfronttal együtt érkező szél erejéről is. Havat már láttam két hete a Pilis-tető és Dobogókő környékén, ezzel az élménnyel pedig el leszek már a következő télig, de a szélre mindenképpen figyelnem kell! El kell tehát kerülnöm a kitett gerinceket, tehát magas hegyekbe nem indulok most, de tekintettel kell lennem a sárra is a lehullott csapadék miatt, szóval síkabb vidékre sem érdemes menni! Gyerünk hát a Velencei-hegységbe, ott még eddig nem túráztam gyalogosan, hát itt az ideje elkezdeni!
Ellenőriztem még, lesz-e azon a környéken vadászat, vagy nagyobb tömegeket megmozgató teljesítménytúra, de egyikre sem találtam utalást sem Heyjoe erdőlátogatás korlátozásáról szóló oldalán, sem pedig a túranaptárban, így aztán nyugodtan hozzáláthattam a túrám megtervezéséhez. Végül egy kissé bonyolult útvonalat raktam össze magamnak, sokszor kell majd váltanom a jelzett utak között, de így sok mindent láthatok ezen az alig húsz kilométeres túrán. Végül kiválasztottam a netes menetrendekből a szükséges vonatokat és helyközi buszt, aztán még péntek este összekészítettem a hátizsákot a másnapi túrára.
A hatórás 250-es busszal zötyögtem le Kelenföldre, ahol volt még majdnem fél órám a székesfehérvári zónázó indulásáig, ezt az időt az Etele tér környékén lófráltam végig. Még vizes volt az aszfalt az éjjeli esőtől, de már kezdett felszakadozni a zárt felhőzet, itt-ott előbukkantak a csillagok is a hajnali égen. Megjött a viharos szél is, na majd az gondoskodik a víz felszárításáról! Percre pontosan érkezett a kétkocsis Flirt, ezzel aztán negyed nyolckor már Kápolnásnyéken voltam a vasútállomáson. A netes menetrend szerint is és a buszmegállóba kirakott tábla szerint is 7:25-kor kellett indulnia innen a Pákozdon keresztül Székesfehérvárra tartó helyközinek, és a megfelelő időben be is fordult a peron elé egy busz.
Az Etele tér és a pláza egy szeles februári reggelen
Amikor azonban Pákozdig kértem jegyet, a buszvezető megütközve nézett rám. Ő Verebre indul most, Pákozdra pedig csak akkor, amikor onnan visszatér, 8:10-kor! Ezen viszont én ütköztem meg. Indul talán egy másik busz is most innen? A sofőr azonban megnyugtatott, hogy rajta kívül most más busz nem indul az állomásról. Nem volt mit tenni, leléptem a buszról és miközben az kihúzott a peronról, megnéztem a kirakott menetrendet, amelyen fel volt tüntetve pákozdi járatként a 7:25-ös és a 8:10-es is. A mobilom előkapva azon is megnéztem a menetrendet, de az sem mondott mást! Évek óta használom a menetrendek.hu-t, de most tévedett először, ugyanis feltételeztem, a sofőr csak jobban tudja, mikor merre kell mennie!
Aztán jó félóra múlva visszatért a busz, addig vagy a váróteremben üldögéltem, vagy az égképet figyelgettem. Tépett felhőket kergetett az időnként viharos szél az égen keresztül, viszont errefelé már kezdtek felszáradni az éjjeli eső pocsolyái. Egyedüli utas voltam a buszon, megállás nélkül gurultunk végig a már összeépült Kápolnásnyéken, Velencén és Sukorón, fél kilenc után érkezve meg Pákozdra. A Honvéd utcánál leszállva csodálkozva ismertem fel a nyáron a kerékpárosok között népszerű Oázis sörözőt, itt én is megálltam eddig a bicajtúráimon. Most persze zárva volt, az épület szélárnyékába húzódva készültem össze a túrára az egyik rusztikus faasztalnál. Végül jó fél órával a tervbe vett indulás után 8:34-kor vágtam bele a menetbe a piros kereszt jelzéseket követve.
Az égkép Kápolnásnyéken reggel fél nyolc felé
Az Arany János utca és az Ingókő utca kaptatóján gyorsan magam mögött hagytam a lakott területet és felértem a bokros, ligetes fennsíkra. Itt aztán beindult a szél, amelyet a faluban a házak kicsit megfogtak, csak úgy huhogott a bokrok és facsoportok ágai között, zizegve kergetve a jól kitaposott földúton az ősszel lehullott lombokat. Alig félóra alatt felértem az ingókövekhez, itt aztán szeszélyesen kanyargó ösvények indultak szerteszét a kőcsoportokhoz. Én sem maradtam a jelzett úton, elindultam az elsőként kiszúrt kőrakás felé. De mik is azok az ingókövek? A következőkben a Wikipédia erről szóló cikkéből idézek:
A Velencei-hegység lepusztult felszínéből előbukkanó gránittömbök ellenálltak az eróziónak, s a köztük lévő hasadékokból a víz és a szél felszínalakító munkája hordta ki a törmeléket és a mállási anyagot. Napjainkra a környezetükből kiemelkedő, lekerekített élű, egymásra tornyozódó sziklacsoportok formájában bukkannak a felszínre. Némelyikük festői, esetenként bizarr formációt alkotva olybá hat, mintha a bizonytalan egyensúlyi helyzetű sziklákat emberkéz hányta volna egymásra.
Az idézetben megemlített „bizonytalan egyensúlyi helyzet” pedig hétköznapi nyelven annyit jelent, hogy ha valaki erősen nekiveselkedik, képes megmozdítani egy-egy szikladarabot! Tehát erő hatására inognak a helyükön. Én nem próbáltam meg ezt a túrám során, azonban készséggel elhiszem másoknak, hogy ez lehetséges.
Az ösvényeken ballagva végignéztem a sziklacsoportokat, közben persze a kilátásban is elgyönyörködtem, ugyanis az sem volt hétköznapi! A viharos szél elfújt minden párát a levegőből, a kora reggel ellenére szokatlan távlatok nyíltak minden irányban. Jól látszott kelet felé a Meleg-hegy és a Bence-hegy, az ingókövek után arra indulok majd tovább. A Bence-hegy mellett feltűntek a távoli százhalombattai olajfinomító lepárlótornyai is, pedig azok legalább 25 kilométerre vannak innen!
Útba ejtettem a Pogány-követ, az Oroszlán-sziklát (a híres rajzfilm után szaporodott meg ez a név minden olyan szikla esetén, amelyik csak leheletnyit is hasonlít a filmben szereplő szirtre), meg a Kőkockát, de ott sorjáztak az út mellett a kisebb, névtelen kőhalmok is. A Kőkocka szélárnyékos oldalában megültem pár percre, bejelentkeztem a blog facebook oldalára, feltöltöttem pár képet az ingókövekről, megettem egy sajtos kiflim és ittam rá a szörpömből. Kicsit elgémberedve felkelve a kövekről a sárga háromszög jelzés kanyargós ösvényén indultam tovább, ugyanis a kőhalmok legnagyobbikát, a Pandúr-követ még feltétlenül meg akartam nézni!
Pár perc alatt meg is érkeztem a szinte hihetetlen kőrakáshoz, amely méreteit tekintve kenterben veri a korábban látottakat! Több emelet magasan halmozódtak itt egymásra a sziklatömbök, mérnökfejjel nehéz volt elképzelnem, vajon mi tartja egyben ezt az óriási kőhalmot? Elbóklásztam itt is sokáig, az ösvényeken felkapaszkodtam itt is, ott is a sziklák közé, és persze fényképeztem is rengeteget! Csak tíz óra felé indultam tovább és a sárga háromszög jelzés ösvényének gatyafékes lejtőjén leereszkedtem a Pandúr-kő alá, a völgybe. Itt már kényelmes úton indulhattam tovább.
Pár száz lépés után ismét utat váltottam: bal felé ráfordultam a sárga sáv jelzés keréknyomaira, ezeken aztán visszakapaszkodtam a völgyből a fennsíkra. Itt ismét a füves, ligetes, enyhén hullámzó platón jártam, itt tértem rá újra a piros kereszt jelzés jól kijárt földútjára. Kellemes erdőjárás volt a túrának ez a szakasza, az út lustán hullámzott a kisebb tetők, dombhátak között, volt időm és energiám a tájban is gyönyörködni. Erdőfoltok, megművelt földek között jártam itt, az idő is egyre szebbre fordult, az égen átrobogó felhőfoszlányok is megritkultak ekkorra, amikor épp nem takarták el a napot, élveztem melengető sugarait.
Tizenegy felé megültem pár percre egy szélárnyékos völgyecskében, ettem, ittam egy keveset, aztán a jól kitaposott földútról lefordulva rátértem a piros forrás turistajelzés alig kitaposott ösvényére. A kis völgyecskében kanyargott hosszan a gyalogút, aztán egy gázlónál átlábaltam egy nevenincs patakon a teljesen elapadt Barlang-kút forrásához. Újabb váltás a jelzett turistautak között: a forrás mellett tértem rá a piros háromszög jelzés ösvényére, hogy aztán ezt követve újabb ingókövek felé vehessem az irányt.
Egy kisebb kaptatóval újra felértem a dombtetők közé és itt egymást követve sorakoztak az út mellett az újabb kőrakások. Mintha csak valami szeszélyes óriás szerte-széjjel hajigálta volna a kőtömböket, úgy csoportosultak az út mellett, a fák között! Persze mindegyiknél megálltam pár percre, alaposan megnézve őket készítettem róluk néhány fotót és csak rövid nézelődés végén indultam tovább. Legjobban egy általam csak Kőujjnak elnevezett alakzat tetszett, itt mintha a természet be akarná mutatni az egyezményes, magasba tartott középső ujjat, úgy állt meredtem egy gránittömb az alacsonyabbak között! Persze itt a terep sem volt könnyű, sűrűn álltak a dombok, gerincek, és az ösvény könyörületet nem ismerve mindre felkapaszkodott, hiszen a kövek általában a tetők közelében álltak! Ez a szakasz a szintmetszeten is felismerhető a szinte fűrészfogas vonalról.
Aztán megérkezett jobbról a zöld sáv jelzés szekérútja, a piros háromszög jelzések egy időre hozzá csapódtak, és amikor kiváltak jobbra, akkor maradtam a továbbra is a zöld sáv jelzés útvonalán. Itt már véget ért a korábbi hullámvasút, kényelmes földúton érkeztem meg az Angelika-forrás vizenyős, lápos horpadásába. Itt a bővizű forrás szinte tavakat alkotott az úton, de letérve a kitaposott nyomokról sem találtam száraz foltokat, úgy kellett átlábalnom a kis lápon, hogy sokszor bokáig süllyedtem a vízbe! Igazi szárazulatot csak ott találtam újra, ahol utam beletorkollott a piros sáv jelzés földútjába.
Valamilyen papírlapot lengetett a szél az útelágazásban magányosan álló fa törzsén, kíváncsian léptem oda és olvastam el a szövegét. A lefóliázott lap arra hívta fel a figyelmet, hogy január 21-én társas vadászatot tartanak ezen a területen (térkép is mutatta a határait), és hogy ezen idő alatt tilos a területen történő áthaladás. De ez már két hete történt, viszont azóta sem távolították el a lapot a fáról! Egyébként az innen a Meleg-hegyig tartó útvonalon még vagy tucatnyi ilyen lefóliázott lap mellett haladtam el.
A piros sáv jelzés földútjára rátérve ismét felvehettem egy haladósabb tempót, errefelé a látnivalót az időnként a Velencei-tóra nyíló szűk kilátások és az egyre közeledő Meleg-hegy adta. Ezt a hegyet nem kellett megmásznom, az út a csúcsa alatt haladt el nem sokkal, de jól lehetett látni a tetőn álló antennatornyot. Nagyjából itt fordult lejtésbe az utam, és alaposan kilépve rajta háromnegyed egy felé értem el Pákozd legmagasabban álló házait. Innen pillantottam meg újra a Bence-hegy csúcsán álló kilátótornyot is, most már jóval közelebb voltam hozzá, mint reggel az ingóköveknél!
Éppen csak továbbindultam az úton, amikor újabb kilátás állított meg, most a házak felett Nadapra láttam rá, és a dombok közötti nyergen át feltűnt a síkság is. Messze a távolban egy hegygerincet pillantottam meg, rázoomoltam a fényképezőgép keresőjével és csodálkozva állapítottam meg, hogy a Budai-hegységet látom éppen, még a TV adó tornya is látszott a Széchenyi-hegy tetején! Azannya! Ez tényleg jó messze van! Hazaérve megmértem a távolságot, ekkor 38 kilométerre voltam az adótoronytól!
Keskeny aszfaltútra értem le, valahonnan ismerősnek tűnt, de perceknek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, ez a Nadap és Sukoró közötti erdei kerékpárút, amelyen tavaly nyáron tekertem egyet, amikor körbebicajoztam a Velencei-tavat – persze kicsit tágabbra véve a kört a vízparti kerékpárútnál! Ezen is ballagtam egy sort, mire jobbra lefordulhattam egy mezőre, hogy a sárga sáv jelzéseket követve továbbindulhassak a Bence-hegy előttem emelkedő erdős oldala felé.
Kis emlékmű állt az út mellett, már messziről virított rajta az 1945-1975 felirat. Felszabadulási emlékmű lenne? Azokat már rég lebontották. Közelebb érve hozzá feltűnt rajta a természetjáró szövetség régi emblémája a hegyek előtt parolázó kezekkel és a háromágú virággal. Tehát turista emlékmű, ezért maradhatott meg, bár eléggé elfeledetten áll ezen a helyen. Aztán a kis emlékművet elhagyva beléptem a csúcs oldalának fenyvesébe és csak a gerincet elérve hagytam magam mögött. Víkendházak között átvágva értem ki a Bence-hegy csúcsára szerpentinező Panoráma útra.
A sárga sáv jelzések lefelé indultak meg az aszfaltúton, de a sárga háromszög jelzések csábítóan hívogattak az út túlsó oldalán álló fákon. Biztos voltam benne, hogy a szélvihar miatt zárva lesz a kilátó, de ahogy a közmondás is tartja: próba, szerencse! A fenyvesben vezető ösvénynek nekiindulva öt perc múlva már a tetőn álltam, viszont a kilátó tényleg zárva volt! Nem tudtam mit tenni, körbetekintettem a torony tövéből, mivel azért onnan is szép volt a kilátás, persze nem olyan tágas körpanoráma, mint fentről. De hogy ne maradjatok panorámakép nélkül, berakom azt a képet, amelyet a még tavaly nyáron készítettem a kilátóból a már említett Velencei-tavat megkerülő bicajos körtúrámon!
Körpanoráma a Bence-hegyi kilátóból. A képre kattintva nyílik meg külön lapon a 7000 pixel széles panorámakép.
Jól lehetett látni a Velencei-tavat, meg persze Velence házait is, sajnos szinte ellenfényben, ami azért akadályozta a fotózást. Aztán a tetőn sétálgatva vettem észre, hogy Nadap is feltűnik a fák között a távolban, de aztán annyi! Sajnos, innen többet nem lehet látni. Gyerünk hát tovább! Lebaktattam a sétányon a csúcs alatti autóparkolóba, de onnan sem nyílik valami szép panoráma, hiszen Velence egyre magasabbra kapaszkodó házai és kerítései szinte minden kilátást elvesznek! Visszaballagtam hát a Panoráma úton addig a pontig, ahová a sárga sáv jelzések megérkeztek és azokat követve indultam tovább.
Azért szép kilátás nyílik az útról több helyen is – nem véletlenül Panoráma út a neve – jól látszik innen is a tó, egy másik pontjáról újra a távoli olajfinomítót pillantottam meg, amely innen olyan közelinek tűnt, mintha csak mellette állnék. Persze fújt még most is a viharos szél, ami aztán abban a pillanatban elállt, hogy beértem a hegy szélárnyékába. Ez már nem volt „igazi” túra, hiszen talpam alól ki nem kopott már az aszfalt egészen Velence vasúti megállójáig, de persze élveztem ennek is minden méterét!
Egy gyalogos felüljárón kereszteztem a M7-es autópályát, aztán a házak között a sárga sáv jelzést otthagyva leballagtam a tóparti sétányra. Írhatnám, hogy rajtam kívül ezen a szeles februári napon a kutya sem járt erre, de ez nem igaz, ugyanis a kutyatartók az az egyetlen embercsoport, akik a turistákkal együtt kinn vannak a szabadban akár esik, akár fúj! Persze itt most nem esett, viszont fújt ezerrel! Nyugodtan mondhatom, a vízparton szélvihar tombolt, a hideg északnyugati szél a dombokról lezúdulva a víz felett akadálytalanul rohanhatott egészen a Korzó homokos partjáig.
Pici, tarajos hullámok fodrozták a Velencei-tó vizét, a vadkacsák és szárcsák is fedezékbe húzódtak előlük a csónakkikötő öblöcskéjébe. Megint megütköztem azon, hogy a hajdani füves szabadstrand hogyan változott át előkelő Korzóvá! Régebben több száz család találhatott itt magának árnyas helyet a fűben közel a vízhez a fűzek és nyárfák árnyékában, strandolhattak, napozhattak, a kis büfékben viszonylag olcsón ehettek, ihattak is. Aztán megindult a „fejlődés”, megépült a Korzó épülettömbje, a partot pedig fű helyett homokkal töltötték fel. A fűbe le lehetett teríteni akár egy takarót is, na de a homokra? Most a szél homokfelhőket felkapva apró dűnékbe rendezte azokat egy-egy akadály mögött, a kikövezett sétányon bóklászva orrom-szám teli lett egy perc alatt a púder finomságú porral. A VIP strand a rácskerítés mögött, most tetszhalottként várta a nyáron visszatérő látogatóit.
A kerítés egy nyitott kapuján keresztül kisétáltam a homokon át a partra. A tavaly augusztusi legkisebb vízszint óta a leesett őszi és téli csapadék már majdnem 40 centivel megemelte a tó vízszintjét, de még legalább ugyanennyi kellene, hogy idén el lehessen kerülni az olyan tragikus vízszint csökkenést, mint az előző évben! Talán még összejöhet ez, ha az átlagnál csapadékosabb lesz a tavasz és akkor a Velencei-tó egy-két évre megmenekülhet a kiszáradástól!
Az órámra pillantva láttam, nem ártana igyekeznem a vonathoz, mert még a végén itthagy a Székesfehérvárról érkező zónázó! Csak úgy, gyaloglás közben vettem meg a mobilomon a vonatjegyet Kelenföldig, aztán mire felértem a peronra, már fel is tűnt a hosszú, több kilométeres egyenes végén az érkező Flirt. Habár sokan szálltunk fel Velencén, szinte üresen indult tovább a szerelvény Budapest felé.
Habár Tárnokon félreállítottak bennünket egy késéssel érkező Intercity elől, még így is akkora időelőnnyel érkeztünk Kelenföldre, hogy most futás helyett kényelmesen végigballagva az aluljárón elértem a dombra induló 250-es buszt, amelyről négy után pár perccel szálltam le szinte a házunk előtt. Otthon meg is lepődtek kicsit, hogy ilyen korán hazaértem erről a túráról!
