Eger várának díszletromjai a Nagy-Kevély lábánál

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Earth-ön

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

Most először adok helyt itt a blogon vendégposztnak, az apropót az adta hozzá, hogy régi túracimborámmal, Konfár Tiborral véletlenül összeakadva közösen jártunk egyet a pilisi hegyek között. Tibor sem kezdő író, cikkeit rendszeresen közli a Turista Magazin, és írását az teheti érdekessé, hogy mennyire mást látott ő a közös utunkban, mint én! És még egy dolog. Tibor „Hörpölin” néven emleget, ez a kéktúrázók és túrázó ismerősök között elterjedt nicknevem, ráadásul egy kicsit elfogult is velem szemben, hiszen az írásaim hatására kezdett el ő maga is túrázni, kéktúrázni! Tehát akkor jó szórakozást kívánok Tibor írásához!

TÚRALEÍRÁS

A hajnali négyet éppen csak elütötte az óra, mikor ébredezni kezdtem. Bevallom, majdnem vissza is aludtam, mikor hirtelen az egyik, kissé hiperaktív szobacicám átszáguldott a takarómon, ezzel verve ki az álmot végérvényesen a szememből. Ennek a sajátos, és igen korai ébresztésnek köszönhetően, és egy jó órás autózást követően reggel fél hétkor már frissen és üdén szálltam fel a Solymári vasútállomáson az Esztergom felől érkező zónázóra, mellyel Aquincumig utaztam. A cél Dobogókő volt, a közkedvelt hegytetőt Aquincumtól HÉV-vel és busszal terveztem megközelíteni. Gyanútlanul léptem fel az érkező szerelvényre, és mivel nagyon ritkán utazom HÉV-vel, meg úgy általában a fővárosi tömegközlekedés járműveivel, éppen ezért egy kis ideig el is bíbelődtem a menetjegy érvényesítésével.

Bár még hét óra sem volt, pár pillanattal később máris beköszöntött a nap legnagyobb meglepetése, mondhatni slusszpoénja! Rövidke bénázásom után felnézve láttam, hogy az első széksorból egy ismerősnek tűnő szempár figyelte minden mozdulatomat. Most már tudom, hogy ő sem tudta eldönteni, higgyen-e a szemének, avagy sem. Régi ismerősöm, kedves túratársam, a kéktúra doyenje, Hörpölin ült az első sorban! Minden olyan természetesnek tűnt, mintha megbeszéltük volna, pedig egyáltalán nem volt az!

Hörpölin a fővárosban lakik, én viszont Kecskeméten, neki is egy hirtelen ötlet volt ez a túra, éppen úgy, ahogyan nekem is, szinte ugyanazt az útvonalat terveztük bejárni mindketten, ráadásul, ha nem ébreszt fel a macskám, akkor az eredeti terv szerint két órával később érkeztem volna ide, és abban az esetben is simán elkerüljük egymást. Véletlenek? Sosem hittem bennük, sokkal inkább hiszek eme idézet igazságában:

Nincsenek véletlenek; s épp az, mit vak véletlennek hiszünk, a legmélyebb forrásokból fakad.

Bevallom, Hörpölinnel való baráti kapcsolatom mindig fontos volt számomra, még akkor is barátsággal gondoltam rá, mikor néha egy-egy fórumos beszélgetés, esetleges vita során valamiben nem értettünk egyet, vagy éppen összetűztük a bajuszt. Ő volt ugyanis, aki gyakorlatilag elindított a Nagy Kék Úton, és ezzel beindította túrázó "karrieremet", melynek során felfedeztem már szinte az egész országot. Nagy álmom volt gyermekkorom óta az Országos Kéktúra bejárása, de valahogyan egy picit mindig olyan lehetetlen vállalkozásnak tűnt, egészen addig, amíg 2008 tájékán bele nem botlottam Hörpölin nagyszerűen megírt honlapjába.

Ezen a honlapon emberközeli, elérhető módon mutatta - és mutatja be ma is a kéktúrát -, és mesélte el fiával, Gáborral átélt kalandjaik történeteit. Az ő túraleírásai, szakaszolásai alapján jöttem rá én is, és velem együtt szinte egy egész kéktúrázó generáció, hogy jé, ezt így is lehet! Még akkor, 2008 őszén bele is vágtam fiammal az Országos Kéktúrába, a túrázás azóta nem csupán a hobbim lett, szinte szenvedélyemmé vált. Hörpölinnel ezek után ismerősök lettünk, ennek ellenére mégis csupán nagyon kevés alkalommal volt szerencsénk együtt túrázni.

Mindezek tükrében most már mindenki el tudja képzelni, hogy miért is örültem annyira Hörpölinnek, mikor megpillantottam a Pomáz felé robogó HÉV legelső üléseinek egyikén. A Dobogókőig tartó utat ezek után természetesen végigbeszélgettük, majd a szinte minden fűtést nélkülöző kis Credo autóbuszról abban a reményben szálltunk le a hegytetőn, hogy talán ezúttal megpillanthatjuk innen is a Magas-Tátra hófödte csipkéit! Túráink során mindketten többször, több helyről láttuk már eme tüneményt, Dobogókőről azonban még nem volt hozzá szerencsénk.

Nem történt ez másként ezúttal sem, a párás légtömegek miatt a Magas-Tátrát sajnos nem láthattuk, cserébe viszont remek kilátást kaptunk a Vadálló-kövek, a Duna kanyarulatai, a Naszály és a Börzsöny vonulatai felé. A kora reggeli órának köszönhetően Dobogókőn még csend honolt, nyoma sem volt a turista tömegeknek, így nyugodtan bélyegezhettünk, és nézelődhettünk a magyar turistaság bölcsőjének tartott ikonikus hegytetőn. Sajnos, sok nézegetnivaló nincsen, az elmúlt évtizedek gondatlansága, rombolásai mély nyomokat hagytak a hegytető infrastruktúrájában. A régi turista emlékek, az ország első, rönkökből épült turistaháza és a mellett álló nagy testvére szépen rendben vannak, ugyanakkor a szálláshelyek és a hotelek, a Nimród, a Manréza, és az egykori BM Üdülő elhagyatottan pusztulnak.

Rövid bámészkodást követően a Matyi büfé érintésével kezdtük meg az ereszkedést Pilisszentkereszt felé. Régóta kutatgatom az egykor volt, mára már megszüntetett kéktúra útvonalakat, így pontosan ismerem a Dobogókőről Pilisszentkereszt felé kanyargó egykori kék ösvényt is, amely a Kanyargós-patak medrének peremén futó széles szekérúton vezetett. Mivel ezúttal is ezt az utat szerettem volna bejárni, így a patak felett átívelő kis fahídnál egy rövid szakaszon kettéváltak útjaink. Hörpölin a mai kéken indult el az egyébként rendkívül látványos Zsivány-sziklák felé, én pedig a kék kereszt jelzések alól itt-ott kibukkanó régi kék sáv jelzések mentén kezdtem meg az ereszkedést Pilisszentkereszt irányába.

Az erdőbe azért jön az ember, hogy kikapcsolódjon, feltöltődjön, nem pedig azért, hogy bosszankodjon. Azonban, ha az értelmetlen pusztítás nyomaival találkozunk, azok mellett egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül! Értem én, és tudom, hogy a fakitermelésre szükség van, no de ezt csak úgy és abban a formában lehet megvalósítani, ahogyan azt a Kanyargós-patak völgyében - és később láttuk lentebb is - tették?

A mély, szinte szakadékszerű bevágásokkal tarkított, csodálatos, meghitt környezetben szaladó kis patak partján egykor nem csupán a kék jelzés, de egy több ezer éves római út is futott, amely még a XX. század elején is olyan állapotban volt, hogy az I. világháborús emlékmű avatására érkező József főherceg fellovagolhatott rajta Dobogókőre. Ezt trancsírozták szét immár sokadszorra a brutális szélességű, súlyú és méretű munkagépekkel! Nem is állhattam meg szó nélkül, azóta levelet írtam a Pilisi Parkerdő Zrt. erdőgazdaságának, válaszukban megígérték az utak helyreállítását is.

Sovány vigasz egy több ezer éves emlék esetében, mert úgy sem lesz már olyan, mint előtte volt! Mindezek miatt kissé bosszúsan érkeztem meg a faluba, bosszúságomat egy kávéval oldottam a Felső-kocsmában, majd hamarosan újra csatlakoztam az éppen adminisztrációs tevékenységét elvégző, azaz a füzetébe éppen stempliző Hörpölinhez. Rövid tapasztalatcserét követően a Dera-patak szurdokvölgyének immár kisimulva, jókedvűen vágtunk neki.

Bár már fél 10 körül járt az idő, még ezzel a rendkívül népszerű látványossággal is szerencsénk volt, a néptömegek még csupán készülődtek elárasztani az egyébként igen látványos szurdokot. Fotózgatva, beszélgetve, nézelődve, kényelmes tempóban sétálgattunk a mederben, csupán az autós parkolónál szembesültünk vele, hogy mi várt volna ránk, ha csak egy picivel is később érkezünk! Itt ismét egy rövid pihenőt tartottunk, majd újult erővel vágtunk neki az útnak, immár a Csobánka feletti Szentkút felé.

Ezen a szakaszon ismét szembesültünk a fakitermelő gépek áldásos tevékenységének nyomaival, az egyik hatalmas keréknyomban szinte eltűnő Hörpölint le is fotóztam. A rombolás szerencsére csupán csak a közelben felhalmozott farakásokig tartott, innen jól járható szekérúton haladhattunk tovább az egyre közelebbről integető Kevélyek felé. Egy jó órás beszélgetős hullámvasutazást követően egy éles irányváltással kezdtük meg a kapaszkodást a Hosszú-hegy oldalában megbújó Szentkúti kápolna felé. Pár perc szuszogtató emelkedő után értük el a kis kápolnát, és az alatta fakadó forrást. A szép, kora tavaszi időnek köszönhetően egyre több turistával futottunk össze, itt is üldögéltek már jó páran.

Egy újabb pár perces pihenőt követően egy embert próbáló, erős emelkedő leküzdésével kapaszkodtunk fel a Hosszú-hegy gerincén futó széles szintútra, melyen immár a Kevélyekig sétálhattunk el kényelmesen, beszélgetve. A Csobánka felé kanyargó aszfaltot keresztezve enyhén emelkedő lett az utunk, ezen a szakaszon több pontról remek panoráma nyílt a község, és a felette magasodó Oszoly impozánsan kiugró sziklaszirtjei felé.

A Kevélyek oldalában kanyargó út érdekessége, hogy egykor ezen a vonalon haladt a rómaiak által remek minőségben megépített régi Aquincum-Brigetio (Aquincum-Szőny-Komárom) út, amelynek nyomai még az 50-es években is nagyon jól láthatóak voltak. Ez az ókori kereskedelmi útvonal a leírások szerint Ürömnél ágazott ki a völgyben futó római utakról majd Pilisborosjenőtől a Kevélyeken, a Lipáron, Ziribáron, és a Hosszú-hegyen keresztül érte el Pilisszántó vonalát. Egy vandálok által megrongált tájékoztató tábla szerint egy rendkívül ritka leletet is találtak errefelé, mégpedig a tíz esztendősen elhunyt római kislány, Nemoratta sírkövét, aki Speratus római helytartó leánya volt. Mindkét név kelta eredetű, Speratus a romanizálódott kelta arisztokrácia képviselője lehetett, ugyanis a sírkőállítás már inkább római szokás volt. A sírkő a magyar Nemzeti Múzeumban tekinthető meg.

A Kevély-nyeregig tartó masszív, szuszogtató kaptató rövid időre elvette a kedvünket a beszélgetéstől, nagyjából húsz lépésenként meg kellett állnunk pihenni egy picit. A nyeregbe felérve meglepődve tapasztaltuk meg a napsütötte hétvége áldásos hatásait, mégpedig a szokatlanul nagy tömeget, melyre egy pillanatig sem lehetett azt mondani, hogy autós turisták, ugyanis ide bizony kitartóan gyalogolva kell felkapaszkodni! A Kevély-nyeregben hosszabb pihenőt tartottunk, és közben megbeszéltük, hogy mekkora barbárság volt a rendszerváltozást is túlélő Stromfeld-turistaház felgyújtása 1992-ben, itt ugyanis mindmáig lenne létjogosultsága egy ilyen turistákat kiszolgáló építménynek!

A Nagy-Kevély napsütötte, déli oldalán tavaszias melegben ereszkedve értük el túránk egyik legérdekesebb színfoltját, az 1968-ban bemutatott Egri Csillagok című film forgatásához díszletként felépített Egri vár másolat romjait. Nagyon érdekesek ennek az alig fél évszázada épített „várnak” a romjai, ugyanis szinte hamisítatlan történelmi hangulatot árasztanak! Az itt lévő, és várfalakon csüngő turisták tucatjai miatt fotózni ugyan alig lehetett, de a hangulat így is érzékelhető volt.

Az Egri vár díszlet-falai kiváló hátteret biztosítottak nem csupán az ötven évvel ezelőtti filmhez, de a Hörpölintől való búcsúzásomhoz is, amelynek itt jött el az ideje. Az én autóm a solymári vasútállomáson várakozott, míg neki a Rozália-téglagyár felé induló kék ösvényen volt még némi dolga, így útjaink elváltak. Érzékeny búcsút vettünk egymástól, és megpróbáltunk fogadkozni, hogy találkozunk még, de a mai nap után ez nem is lehetett kétséges.

A Solymári-völgyben kanyargó zöld jelzésű túraúton még nem jártam sosem, így bevallom meglepett az ösvény változatossága, látnivalói. Nagyjából egy óra múlva értem el a vasútállomás P+R parkolójában várakozó autómat. Hazaindulva elkezdtem átgondolni aznapi túránk történetét, eseményeit, látnivalóit és magamban még mindig alig hittem el, hogy pusztán a véletlennek köszönhetően hogyan is jöhetett létre egy ilyen remek kis gyaloglat, amelyet eltervezni sem lehetett volna ennél jobban!

 Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!