Kilátás a Normafától. Balra a János-hegy, középen és jobbra az előtérben a budai hegyek, háttérben a Pilis és a Visegrádi-hegység csúcsai.

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Eléggé rám járt a rúd az előző hetekben, először feleségem gerincműtéte, otthoni lábadozása és a házi munkák miatt szenvedtem túrahiányban, aztán jött az erőműves nagykarbantartás – remélem az utolsó a munkával töltött életemben, ugyanis bár februártól már nyugdíjas vagyok, de még vállaltam fél év „továbbszolgálást” a cégnél – meg a lakásban is volt sok javítgatnivaló, így aztán erdőt csak fényképen láttam több mint egy hónapig. Kivettem hát két nap szabadságot ezen a héten csütörtökre és péntekre, mivel ezekre a napokra jósoltak szép időt a meteorológusok az esős, záporos hétvégével ellentétben, azonban két napig most is otthon kellett barkácsolnom és csak szombaton reggel vehettem végre a hátamra a 25 literes Tatonka hátizsákom.

Viszont ezen a napon már átfutó záporok, zivatarok, kisebb esők voltak várhatóak, de ekkor már minden mindegy alapon nekiindultam a túrának! Mivel másfél hónapja nem mentem már nagyobb távokat, nem is mertem hosszabb menetet megreszkírozni, inkább csak egy nagyobbacska kirándulásra vállalkoztam a budai hegyek között. Így aztán nem is indultam korán otthonról, fél hét felé léptem ki a lakásunk ajtaján, aztán leballagva Budafok központjába egy 114-es busszal és kelenföldi váltással egy 61-es tujával elbumliztam Hűvösvölgybe. Reggel nyolc és kilenc óra közé jósolták a meteorológusok egy kisebb esőfront átvonulását a város felett, ez be is jött nekik, ugyanis amikor háromnegyed nyolc felé leszálltam a villamosról a hűvösvölgyi végállomáson, szitálni kezdett az eső.

Kedvetlenül készülődtem össze az indulásra a végállomás padjainál, a hangulatom az sem javította, hogy amikor a fényképezőgépem övemre felfűzött tokján össze akartam rántani a cipzárt, a húzókája kiugrott az egyik oldal fogai közül. Próbáltam ott helyben, a padon megműteni, de akárhogy erőlködtem, csak nem tudtam visszaugrasztani a húzókát a helyére, végül pár percnyi küzdelem után feladtam a harcot és csak úgy, magamban legyintettem egyet: ebből sem lesz már prédikációs halott! Végül nyolc előtt pár perccel kaptam a hátamra a zsákot és indultam neki az utamnak.

Szitáló esőben gyalogoltam végig a hosszú peronon, aztán kaptattam fel a fedett lépcsősoron a Gyermekvasutas otthon előtti kis murvával felszórt placcra. Most is megbámultam a „befalazott” keskenynyomtávú mozdonyt – a valóságban persze csak az orrlemeze lett felszerelve a ház falára, de pont úgy néz ki, mintha csak a teljes mozdony orra lógna csak ki a falból – aztán felballagtam a sétányon az állomásépülethez. Üresek voltam még a peronok, pedig bíztam abban, hogy legalább egy szerelvényt lencsevégre kaphatok most! Na mindegy, várakozni nincs kedvem a szemerkélő esőben, inkább belevágok a túrába!

Kedvenc kilátó-túrámmal kezdtem most a napom, úgy terveztem, hogy a Kis-Hárs-hegy, Nagy-Hárs-hegy útvonalon mászom meg a János-hegyet és ezen a még most is folyamatosan csöpörgő eső miatt sem voltam hajlandó változtatni! Így aztán visszaereszkedtem a hegyoldalban a villamossínek felett vezető sétaútra és a sárga sáv jelzéseket követve vágtam bele a túra érdemi részébe. Elballagtam a szépen gondozott katonasír mellett – a budai hegyek között járva sok helyen össze lehet akadni a II. Világháború végén, Budapest ostromakor elesett katonák sírjaival – aztán pár perc múlva a villamosvágányoktól elfordulva nekiindultam a túra első komolyabb kaptatójának.

A forgalmas Nagykovácsi utat keresztezve a sárga sáv jelzés szélesre taposott gyalogútja nekifutott a Hárs-hegy oldalának, és toronyiránt kapaszkodni kezdett az erdőben. Húzós emelkedő volt ez a javából, amely csak akkor szelídült meg, amikor felértem a Gyermekvasút Hárs-hegy állomása alá. Itt egy darabig szintezve haladt a turistaút a síneket követve, majd lassan felkapaszkodva melléjük keresztezte is azokat. Megállva pár pillanatra füleltem egy sort a csendben, hátha meghallom valamelyik irányból egy közeledő szerelvény hangját, de itt sem volt szerencsém, a szokásos erdei neszeken, zajokon túl semmi mást nem hallottam. Gyerünk akkor tovább!

Egyre inkább ellaposodó kapaszkodón értem fel a Kis- és Nagy-Hárs-hegy közötti széles nyeregbe, itt pedig habozás nélkül rátértem a Kis-Hárs-hegyre felvezető, már tényleg csak minimális emelkedésű, sárga háromszög jelzésű gyalogútra. Fél kilenc után néhány perccel pillantottam meg a csúcson álló, Makovecz Imre által tervezett kis fa kilátótornyot és léptem ki az erdő fái közül a csúcs tisztására. A kilátó zseniálisan egyszerű kialakítású: a vízszintes fa gerendákat úgy fűzték fel a központi, függőleges tartóoszlopra, hogy mindegyiket pár fokkal elforgatták az alatta lévőhöz képest, így egy hatalmas spirál alakult ki. Maguk a gerendák a lépcsőfokok is, így lehet rajtuk feltekeregni a „kilátószintre”.

Azért tettem ezt a szót időzőjelbe, mert pont a kilátó kialakítása miatt legfeljebb három ember tud egyszerre fenn tartózkodni, de most a szitáló esőben rajtam kívül senki sem járt errefelé. Felkapaszkodva a spirál lépcsőfokain persze fentről is körülnéztem, de most nem volt sok látnivaló, az eső és a borongós ég miatt alig lehetett bármit is látni. Minden meggyőződés nélkül fotóztam párat, de a távcsövem már elő sem szedtem hátizsákomból. Északnyugat felé fordulva megbámultam a még magasan fölém tornyosuló Nagy-Hárs-hegyet, aztán visszaereszkedtem a pihenőpadokhoz. Úgy gondoltam, megülök itt pár percre, de nem volt kedvem letelepedni az esőtől vizes ülőkékre, így aztán rögtön tovább is indultam.

A nyereg turistaút-elágazásába visszatérve ismét rátértem a sárga sáv jelzések szélesre taposott, köves gyalogútjára és átvágtam rajta a nyereg növendék tölgyesén. Aztán persze a kaptató újra elkezdődött, de szerencsére már az öreg erdő fái között, amelyek a még mindig csöpörgő esőt is felfogták. Negyed tíz felé értem fel a magasabbik Hárs-hegy tetején álló, Kaán Károly erdőmesterről, a hazai természetvédelem megteremtőjéről elnevezett kilátóhoz. Persze azonnal felkapaszkodtam a négyemeletes torony kilátószintjére. A Kis-Hárs-hegy csupán 362 méter magas, nagyobbik testvére viszont már 454 méteres, meg persze ez a kilátó jóval magasabb is a Makovecz-félénél, tehát itt már jó száz méterrel magasabbról nézhettem körül.

Kicsit tisztult közben az idő, a eső is lassan elállt már, jobb volt tehát a kilátás is. Észak felé tekintve szépen pipálgattak a pilisi hegyek – vagyis megfogták a csúcsaikkal az esőfelhőket –, Budapest belvárosában még mindig esett, viszont jól lehetett látni a János-hegy csúcsán álló Erzsébet kilátót. Még jó hetven méterrel fölém tornyosult, ráadásul innen egy komoly, több mint százméteres lejtmenettel kell majd továbbindulnom. Elkészültek itt is a szokásos fotók, aztán a kilátóból leereszkedve már hosszabban megültem a tövében az egyik pihenőpadon. Ez nem volt vizes, ugyanis a fák felfogták előle az esőt, megettem hát egy sajtos kiflim, ittam rá a szörpömből és csak fél tíz után cihelődtem fel, hogy folytassam az utam. A Nagy-Hárs-hegy platóján még megfogott egy percre az onnan Pesthidegkútra és a Pilisre nyíló szűk panoráma, aztán leereszkedtem a hegyről a Szépjuhászné nyergébe.

Az erdőben járva folyamatosan hallottam a Gyermekvasút mozdonyainak hangját, de amikor a sínjeit kereszteztem, üresen kongott az állomás peronja, szóval itt sem volt szerencsém! Viszont úgy nézett ki, végleg elállt az eső és a felhős ég képe is egyre barátságosabb lett, sőt, nyugaton mintha szakadozni kezdett volna a zárt felhőtakaró! Kicsit elnézelődtem itt is, aztán a forgalmas Budakeszi utat egy zebrán keresztezve belevágtam a nap legnagyobb kaptatójába. A Szépjuhászné nyerge nagyjából 350 méteren fekszik, innen kellett felkapaszkodnom az 527 méteres János-hegyre, ami azért nem piskóta emelkedő, legalábbis itt a Budai-hegységben.

A Gyermekvasút vágányánál társult a sárga mellé a piros sáv jelzés, egy ideig együtt haladtak, aztán amikor elváltak egymástól, én már a pirosat követve folytattam az utam. Az addigi laza emelkedést egy erősebb kaptató követte, én pedig megadva magam a sorsomnak visszavettem a tempómból és hegymeneti fokozatba váltottam. A kapaszkodás nem volt egyenletes, a meredekebb részeket lazább szakaszok váltogatták, a középső részen pár percig szinte meg is szűnt az emelkedés. Végül negyed tizenegy felé értem fel az Erzsébet kilátóhoz a hegytetőre. Persze itt is megrohamoztam a szinte teljesen néptelen kilátót.

Sokszor, ha erre járok, fel sem megyek az ott csoportosuló tömeg miatt a felső szintekre, hát most ezt nyugodtan megtehettem! Az esős délelőtt alaposan elvehette a kirándulók kedvét, eddig csupán a magamfajta megszállott erdőjárókkal találkoztam a kocogókon kívül. Az alig talpalatnyi legfelső szintről talán hazánk legszebb körpanorámája nyílik, érdemes hát felkapaszkodni a csigalépcsőkön odáig! Most már Budapest belvárosa felől is továbbvonultak az esőfelhők, sőt, foltokban a napfény is sütötte már a háztengert. Az eső tisztára mosta a levegőt, talán még soha nem láttam ilyen élesen innen a várost! El is bámészkodtam sokáig, rengeteget fényképeztem, még a kis távcsövem elővéve is körülnéztem.

Mivel még a torony tövében is megültem az egyik padon, csak tizenegy felé gondoltam úgy, hogy tovább kellene már indulnom. Még a piros sáv jelzéseket követve ereszkedtem le a turistaút falépcsőin a Libegő előtti kis terecskére és kisétáltam a talán hét-nyolc éve épített kilátóteraszra. Újkorában egészen szép kilátás nyílt innen a városra, de azóta már megnőttek előtte a fák és mostanra szinte teljesen elzárják a panorámát. Tudom, hogy fontos természetvédelem, de ha már építünk egy kilátóteraszt sok-sok millióért, akkor gondoskodjunk arról, hogy kilátás is legyen hozzá, különben semmi értelme az egésznek! Azért egy előnye még így is lehet az egésznek: a kilátást benövő fák árnyat adhatnak délelőttönként az itt megpihenőknek, ugyanis korábban keletről, Budapest felől idetűzött mindig a nap!

Rövid mérgelődés után visszaballagtam a Libegő előtti terecskére és rátértem a Normafa sétányára. Szép időben itt is tömegek szoktak lófrálni, de most kihalt volt ez az útvonal is, alig néhány sétálgatóval akadtam csak össze. Az eddigi hosszú kapaszkodók után jólesett szintezve haladni, kicsit rá is kapcsoltam, hogy gyorsabban elérjem a Normafa kilátópontjait.

Aztán persze a Normafánál is leragadtam, megcsodáltam a Budapestre nyíló kilátásokat, ugyanis itt több kisebb kilátópont is van, mindegyikről más és más kilátás tárul a városra a fák között. Cifra lett az időjárás délre, ugyanis bár elvonult a reggeli, kora délelőtti esőfront, de záporfelhők sötét foltjai rohantak át az égen, néha pár percre meglocsolva engem is és távolabbra tekintve látni lehetett azt is, ahogy helyenként alaposan megöntözik a város háztengerét! Szóval itt is elvoltam, mint a befőtt! Végül még megültem egy ebédszünetre egy pihenőpadnál és mivel láttam, hogy jól állok az idővel, sziesztáztam egy nagyot.

Végül is itt már túl voltam az utam nehezebbik felén, innen már csak egy kényelmes erdőjárás lesz az utam egészen Budaörsig! Épp a padon süttettem magam a felhők közül előbukkanó a nappal, amikor meghallottam, hogy a Széchenyi-hegyi végállomástól egy gőzmozdony vontatta szerelvény érkezik a Gyermekvasút Normafa megállóhelyére. Talán százötven lépésnyire lehettem a sínektől, ha gyorsan összekapom magam és átrohanok az egyszem vágányhoz, elkaphattam volna egy-két fotó kedvéért a vonatot, de ekkor már nem volt kedvem mozdulni. Hadd menjen az útjára, majd én is megyek, ha kedvem lesz hozzá! Hát így adódott, hogy bár ezen a túrán az utam eddig szinte összefonódott a Gyermekvasút sínjeivel, mégsem fotóztam le egyetlen vonatot sem!

Aztán persze háromnegyed tizenkettő felé csak összecihelődtem és megkerestem a zöld kereszt jelzések kezdetét, ahol az útvonaluk kiválik a Normafa sétányából. Hosszú ereszkedés kezdődött, kereszteztem ismét a Gyermekvasút vágányát – de persze most megint nem jött egyetlen vonat sem, de még csak a hangjukat sem hallottam semerről –, aztán újabb katonasír mellett ballagtam el. Lakonikusan csak annyi volt a keresztre írva: „Három katona”. Alatta a fémtáblán kicsit bővebben magyarul és németül: „Itt nyugszik békében három ismeretlen katona”. Itt is megálltam egy percre és arra gondoltam most az ukrán-orosz háború árnyékában, hogy tökmindegy, kik nyugszanak itt az erdő mélyén a sírjukban, magyarok, németek, esetleg oroszok, egy a lényeg, mindet ugyanúgy meggyászolta a családja.

Kicsit később a kék és zöld kereszt jelzések elágazásában hirtelen döntve a sárga kereszt jelzéseket követve folytattam az utam. Ugyanoda vezet mindkét útvonal, de így útba ejthetem a Csacsi-rétet is! Persze nincs ott semmi különös látnivaló, csak egy kis erdei pihenő és egy roskatag esőház áll a réten, de ha errefelé járok, általában útba ejtem ezt a kedves nevű erdei tisztást. Talán szamarak legelésztek itt régebben? Nem tudom, de barátságos hely ez a kis füves mező a hegyek között.

Végül a sárga sáv jelzés útvonalára – ugyanarra a sárga sáv jelzésre, amelyet már követtem Hűvösvölgytől a Szépjuhásznéig is – tértem rá Makkosmária felett és végigoldalaztam rajta a Csillebérc oldalában. Innen tettem egy rövid kitérőt a BTSSZ emlékhelyére. Mostanában szokás a turista egyesületeknél, szövetségeknél, hogy emléket állítanak egyhunyt tagjaiknak, ez így van a BTSSZ (Budapesti Természetbarát Sportszövetség) esetében is. Egy volt kőfejtő kis sziklakatlanjában állnak a kopjafák és a földbe kerítésszerűen leszúrt póznák, rajtuk sok-sok kis réztáblácska az elhunyt tagok neveivel. Elolvastam párat közülük, de nem találkoztam egyetlen ismerős névvel sem. Végül innen is továbbindultam.

Folytatódott a kellemes erdőjárás, aztán csatlakozott a sárga sáv jelzésekhez a piros sáv jelzés is (ugyanaz, amelyet követve megmásztam a János-hegyet), és együtt kapaszkodtak fel a Budai-hegység legdélibb vonulata, a Csíki-hegyek gerincére. Itt vált külön a két jelzés útvonala, a sárga továbbindult a dimbes-dombos gerincen, de én a pirosat követve folytattam az utam a Farkas-hegy felé.

Így másztam meg a Budaörsi-hegy (leánykori nevén Magas-Frank-hegy) széles hátát, és kezdtem meg az ereszkedést Budaörs felé. Itt ágazott ki a piros kereszt jelzés, amelyre aztán rátértem, hogy némi kitérővel felkereshessem a Farkas-hegyen a volt vitorlázó-repülőteret. Egy idő után aztán magam mögött hagytam a tölgyest, kiértem a Budaörs feletti kopár dolomitdombok közé. Satnya bokrok próbálnak foltokban megkapaszkodni a csak vékony talajrétegen, de sok helyen szabadon állnak a sziklás dombtetők. Ezen a kietlen területen épült fel az I. Világháború után a Farkashegyi vitorlázó-repülőtér, ugyanis a könnyű vitorlázók motoros repülőgép általi vontatás híján az ilyen szeles, kopár dombtetőről tudtak csak startolni.

Persze az első utam az egyik sziklahalmon álló hatalmas „V” betűt formázó vitorlázórepülő-emlékműhöz vezetett. A kopasz dombtetőre felérve vettem csak észre, hogy levágták a két szárnyat, most csak a csupasz betonalap terpeszkedett a sziklák tetején. (Egy kommentelő említette a blog facebook oldalán, hogy egy szélvihar nemrégiben letörte az egyik szárnyat, a másikat viszont úgy fűrészelték le és elvitték őket javításra. Később visszarakják majd őket a helyükre.) 1929-ben itt született meg a magyar vitorlázórepülés, ennek az ötvenedik évfordulójára állították fel először a szárnyakat, ezeket aztán pár évvel ezelőtt teljesen felújították. Egyébként hangárok, műhelyek álltak itt régebben a kopár a fennsíkon, a szomszédos Szekrényes gerincén még egy starthelyet is kiépítettek, amelyről gumiparittyával lőtték ki a vitorlázógépeket.

Felsétáltam a Farkas-hegy déli oldalában álló kopár sziklacsúcsra, a legszebb kilátást nyújtó pontra, és onnan is körbepillantottam. Innen dél felé, Budaörs irányába nyílik szép panoráma, végig lehet tekinteni a város feletti kopár dolomitcsúcsok során, de jól látszik Budaörs és Törökbálint is. Több méter hosszú ismertetőtábla panorámaképe mutatja a környék látnivalóit, pár percig elnézelődtem a képen és megkerestem a valóságban az általa mutatott dolgokat. Végül felkutyagoltam a Szekrényes nevű sziklás dombra is.

A tetőn megálltam egy percre a már sok éve nem használt repülőgép-katapult betonépítményénél, és innen is körbetekintettem. Kelet felé fordulva leláttam a Farkas-hegy hepehupás fennsíkjára, a távolban jól látszott a szárnyaitól megfosztott emlékmű alapzata, dél felé az Odvas-hegy hosszú gerincére és Budaörsre nyílt kilátás. Észak felé feltűnt a jelenleg is használt vitorlázó-repülőtér, mögötte Budakeszi és a Nagy-Kopasz erdős oldala is jól látszott. Felettem vitorlázók köröztek hangtalanul, de annyira soha nem jöttek közel, hogy hallhattam volna a jellegzetes, suhogó hangjukat. Jó sokáig elnézelődtem, csak kettő után ereszkedtem vissza a volt repülőtér kietlen, köves mezejére, vagyis a dombok közötti Katlanba.

Terveim szerint még felkapaszkodtam volna a Szállás-hegyre is, de aztán a GPS-re pillantva láttam, ez már az utam tizenhatodik kilométere, ráadásul már a hétszáz métert is meghaladta az eddig összegyűjtött kapaszkodás! Ezt már a lábaimban is éreztem, így aztán döntöttem: egyenesen visszaballagok Budaörsre! A Szekrényes és a Farkas-hegy közötti horpadásban ismét rátértem hát a piros kereszt jelzések útjára és kényelmesen lesétáltam rajta Budaörs központjába. Háromnegyed három felé kapcsoltam ki a GPS-t a Városháza melletti buszmegállóban, aztán alig több mint fél óra alatt haza is buszoztam innen. Negyed négy után pár perccel léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!