Barangolások gyalogosan, bakancsban és túrakerékpáron

Bakancsban, két keréken

Bakancsban, két keréken

Keresztül-kasul a Gerecse dombjai között egy túrakerékpárral

Panoráma a Dunára a dombokról, látogatás Bajnán a Sándor-Metternich kastélyban és gurulás a Tarján-Bicske kerékpárúton (2023. augusztus 31.)

2023. szeptember 11. - horvabe

cimkep-t099.JPG

Kilátás a 633 méter magas Gerecse-tetőre a Tarjáni-horgásztó partjáról

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

99.png

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 70,71 km (kerékpár-computer)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 851/809 m (GPS)
- Nehézség: 8/10 (egész napos kerékpártúra átlagosnál több szintemelkedéssel.)
- Kilátások: 8/10 (Kilátás Dunaszentmiklóstól Tatára, a Hilltop borászattól a Dunára, valamint a Gerecse dombjai közötti országutakról számtalan helyen)
- Jelzettség a túra időpontjában: A túrának csak a Tarján-Etyek kerékpárúton megtett szakasza van jelezve

A megtett távolság a kerékpár-computer szerint letekert útvonal hossza. A szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. 

Természetesen nem kell mindegyik látnivalót egyetlen túrán felkeresni, a posztban csupán tippeket próbálok adni egy-egy rövidebb kiránduláshoz! 

TÚRALEÍRÁS

A blog majd hároméves története során most először döntöttem úgy, hogy a nyár közepén pár hét szünetet tartok a túrázásban és posztírásban is, ugyanis eléggé leterhelő dolog hetente két napot is erre a célra feláldozni. Az egyik napon ugyanis meg kell tenni egy gyalogos, vagy kerékpáros túrát, a másik napot pedig azzal tölteni, hogy elkészítsem a blogra a körítést, tehát hogy kiválasszam és fotosoppoljam a képeket, megszerkesszem az útvonalmetszetet és elkészítsem a túra leírását is. Persze nehogy azt higgyétek, hogy ez valami nemszeretem meló, hiszen imádok túrázni, barangolni gyalogosan és persze bicajjal is, meg sűrűn van közlési kényszerem is, de azért néha jó egyet lazítani! Így hát augusztusban inkább megültem otthon a fenekemen és élveztem a hétvégi semmittevéseket.

A hónap végén azonban már egyre jobban hiányzott az, hogy felüljek az öreg Csepel Marathonom nyergébe és tekerjek vele egy jót! Még tartott a „rendes” szabadságom is, végül egy csütörtöki napon már nem bírtam tovább, kora reggel nyeregbe pattantam és legurultam vele a dombról a Kelenföldi pályaudvarra, hogy végre pedálozhassak egy jót a Gerecse dombjai között! A probléma csupán az volt, hogy az indulásnál még halvány lila gőzöm sem volt arról, konkrétan merre is kellene tekernem!

Aki rendszeresen olvassa a blogot, az tudja már, hogy a Gerecse a kedvenc bringás tájegységem, hiszen sűrű az általában jó minőségű, de kis forgalmú úthálózata, kaptatói, lejtői pedig könnyen járhatóak egy túrakerékpár áttételezésével is. Mivel az útvonalról még az utolsó pillanatban sem döntöttem, a mobilos applikációval Tatáig (vagyis a Gerecse távolabbi végéig) vettem jegyet magamnak már a peron egyik padján üldögélve, hogy aztán addig bárhol leszállhassak majd a vonatról. Arra gondoltam, a túra majd csak kialakul valahogy, mint közmondásos púpos gyerek a prés alatt! Aztán pár perc múlva jött is a Győrbe tartó Stadler Flirt, végül a vonaton a kerékpáros atlaszom nézegetve döntöttem a túra első feléről: Tatáról Szomód és Dunaszentmiklós felé indulok először neki a domboknak, aztán Lábatlanban, a Duna partján fordulok majd vissza és vágok át újra a Gerecsén!

Fél nyolc felé már a tatai állomás peronján készülődtem az induláshoz, szokás szerint felfűztem a fényképezőgép tokját az övemre, bekapcsoltam a turista GPS-em és indítottam a mobilomon is a Stravát, aztán bele is csaptam rögvest a lecsóba, vagyis átcígöltem a bringát a vágányok feletti gyalogos felüljárón a Tavasz utcára kivezető keskeny, betonozott járdára. Most nem néztem körül a városban, hiszen már számtalanszor jártam erre bringával, meg aztán a belváros az Öreg-tóval és a várral pont az ellenkező irányba esett volna, ezért aztán a szinte vadiúj ipari parkon átvágva rátértem a Szomódra átvezető országút melletti kerékpárútra és gyorsan áttekertem rajta a Tatával már szinte egybeépült településre.

A falu határában úgy ért véget a bicikliút, mint a bot, rátértem hát az országútra és a házak között bele is kaptam az első komolyabb emelkedőbe. Nem volt ez valami nagyon meredek hegymenet, öt kilométeren mintegy 150 métert kellett kapaszkodnom, mire felértem a Dunaszentmiklós határában lévő kilátóponthoz. A bringát nekitámasztva a korlátnak megcsodáltam a dombok tövében, a síkon fekvő Tata panorámáját, kicsit kifújtam magam, ugyanis a kaptató a vége felé némileg begorombulva volt már vagy 5-6%-os is, aztán már hamar feltekertem a házak között a kis nyeregbe, amelyen az országút átbillent és legurultam a rövid lejtőjén a templomig.

Lefényképeztem a kis parkban álló öreg tűzoltószekeret, ugyanis eddig mindig csak elgurultam mellette, aztán nekigyürkőztem a településről kivezető emelkedőnek. De ez már nem volt sem túl meredek, sem pedig túl hosszú és gyorsan felértem rajta a kis fennsíkra. Kordonos művelésű szőlőtáblák közé érkeztem, aztán szinte egyszerre pillantottam meg magam előtt a Duna kéklő szalagját és a Hilltop borászat épületeit. Nagyjából itt értem el eddigi utam legmagasabb pontját és kezdődött meg a folyóig vezető meredek lejtő, de azért a fékekre erősen rámarkolva megálltam az első kanyarban, ugyanis csodás onnan a Duna völgyére nyíló panoráma! Nyugodtam mondhatom, már csak ezért a kilátásért is érdemes felkapaszkodni ide!

Persze innen is megbámultam a Dunára és a folyóparti településekre nyíló panorámát, aztán megfordulva végigpillantottam a Gerecse hegyeinek, dombjainak hosszú során is. Most egy kicsit otthagyom őket, hogy leguruljak a dombok tövében, a folyóparton vezető 10-es útra, de még visszatérek közéjük, amikor majd Lábatlanból ismét nekiindulok a dombok között vezető alsóbbrendű utaknak!

A Duna felőli oldalon jóval meredekebb a lejtő, mint Tata felől volt az emelkedő, vannak benne 10% feletti szakaszok is, viszont az út minősége kiváló, ezért aztán pár perc múlva már el is értem a lejtő alján az Esztergom-Almásfüzitő vasút vágányát, azt keresztezve pedig a 10-es főutat. A csütörtöki nap ellenére eléggé kicsi volt rajta a forgalom, mindenesetre felvettem egy haladósabb tempót a még a szélén is tökéletes minőségű, széles aszfaltcsíkon és egyetlen lendülettel elgurultam rajra a Süttő előtti kanyarig, amelybe még az enyhe nyugati hátszél is besegített.

Az országút közel halad ezen a szakaszon a Dunához, azonban a folyóparti erdő fáitól nem lehet látni a folyót, itt nyílik az első nagyobb rés a lombok között, ahol az út ráfordul a vasúti megálló melletti sorompóra. Szemben a volt Süttői-zátony mára már beerdősült szigete tűnik fel, balra pedig a szlovák oldalon fekvő Dunamocs szélső házait is látni lehet. Itt is elnézelődtem egy sort, aztán az országúton továbbindulva Süttőn keresztül már gyorsan elértem Lábatlant. Megültem pár percre az útelágazás előtt a templomkertbe felvezető lépcsősorra letelepedve, megettem egy sajtos kiflimet, ittam rá a szörpömből, aztán háromnegyed tíz előtt pár perccel belevágtam a dombok közé visszavezető útba.

Az első kaptató rögtön az útelágazás után kezdődött el a házak között, meredeken fel az Öreg-hegy gerincére, ahonnan aztán rögtön vissza is gurultam az Apáca-völgybe, a Lábatlani-patakhoz. Az emelkedő azonban nem kegyelmezett, azonnal újrakezdődött, még ha egy kicsit enyhébben is a Gerecse rövid, de velős bemutatkozását követően. A házakat már gyorsan magam mögött hagyva tekertem tovább a kicsit kopottas, itt-ott kátyús, de azért bringával jól járható úton, közben megcsodáltam az útmenti réteken keresztül jobbra, a lebányászott oldalú Nagy-Bersek-hegyre nyíló panorámát.

A Gerecse számos más bányájához hasonlóan itt is márványt, illetve a márványhoz nagyon hasonlító márványszerű kőzetet bányásznak már évszázadok óta. A márvány közönséges mészkőből keletkezik, ez a folyamat a föld mélyében nagy nyomáson és hőmérsékleten zajlik le, és az itteni kőzetben ez az átalakulás, a tulajdonképpeni kikristályosodás nem tudott teljesen lezajlani. Mivel az itteni mészkő az egykori Tethys-óceán vizében elpusztult és leülepedett tengeri élőlények mészvázaiból keletkezett, sokszor lehet benne akár tenyérnyi nagyságú, csigához hasonlító ammonitesz maradványokat is találni. Az itteni vörös márványt Mátyás király visegrádi palotájának építésénél is felhasználták.

A nézelődés közben egyre magasabbra kapaszkodtam a csupán mértékkel emelkedő, abszolút kisforgalmú országúton, végül kellemes, jól tekerhető emelkedőn érkeztem fel a Vörös-kereszthez. Maga a kereszt egy egyszerű, vörösre pácolt, krisztusos fakereszt, most meg sem álltam mellette, hanem egyből nekiindultam a nyereg túlsó oldalán a lejtőnek. Pár száz méterrel arrébb, az erdőhatáron azonban csikorgó fékekkel megálltam, ugyanis az onnan nyíló kilátást sem szabad elszalasztani!

Arről a pontról tárul fel legszebben az alattunk húzódó, mezőkkel, erdőfoltokkal tagolt Bikás-völgy, lenn feltűnik a Bajót és Bajna között kanyargó országút is. Oda fogok majd leereszkedni a még itt is kicsit kátyús, egyenetlen aszfaltozású mellékúton. Kicsit távolabb tekintve a Gerecse dombjai, hegyei sorjáztak körülöttem, most már a dombság szívében jártam, de innen még nem lehetett látni a központi hegyet, a 633 méter magas Gerecse-tetőt. Ezen a ponton is elnézelődtem néhány percet, fényképeztem is párat, aztán az egyenetlen úton óvatosan belefogtam a lejtőzésbe. Egy-két perc múlva már az útelágazásban álltam meg a bringával az elsőbbségadás kötelező táblánál.

Jobbra indultam el a mezők peremén futó tükörsima országúton, aztán a rétek után az erdőbe visszatérve az emelkedés is újra elkezdődött. Először a fák között, aztán a mezőkre ismét kiérve két nagy lépcsőben visszakapaszkodtam újra a Vörös-kereszt magasságába, aztán egy kis nyergen bukott át az országút, én pedig megpillantottam magam előtt Bajna házait, mögöttük pedig az Őr-hegy (347 m) és Nagy-Őr-hegy (361 m) erdős oldalú párosát. Miközben az enyhe lejtőn gurultam a bringával, elgondolkodtam azon, érdemes-e megtennem a rövid kitérőt a csupán két éve felújított és ismét megnyitott Sándor-Metternich kastélyhoz, hiszen tavaly már jártam ott, de az órámra pillantva láttam, idővel nagyon jól állok, hiszen még csak háromnegyed tizenegy felé ballagott az idő. Akkor pedig hajrá!

Így aztán Bajna határában, az útkereszteződésben nem fordultam semerre sem, hanem egyenesen továbbindulva begurultam a településre. A kastély tényleg nem jelent nagy kitérőt, pár perc múlva már a kastélypark kapujában álltam meg, aztán a sóderes sétányon betekertem a főépületig. Tavaly még ingyen jártam végig a park útjait, de most egy úr rámkurjantott, hogy meg kellene vennem a belépőt! Hiába védekeztem azzal, hogy nem szeretném most megnézni a kastélyban létrehozott interaktív kiállítást, csak sétálni egyet a parkban, de bizony akkor is meg kellene vennem az ide szóló látogatói jegyet! Úgy látszik, nincs kibúvó, itt tejelni kell, ha akarom, ha nem, de azért a pénztáros hölggyel próbáltam elhitetni azt, hogy nyugger vagyok – amúgy is csak kevesebb mint fél év hiányzik hozzá –, de ez is felesleges volt, ugyanis a parkba való belépőjegy ára mindenkinek 1000 Ft, aggoknak is és csecsemőknek is!

Így tehát most pénzért sétáltam körbe kívülről az amúgy szépen rendbehozott kastélyt, amelyet Sándor Móric gróf, a híres ördöglovas építtetett át a jelenlegi formájára a Metternich Leontinával kötött házassága után 1834-ben. A legendák szerint a tényleg ördögien ügyesen lovagló gróf néha lóháton is bejárt a kastélyba, aztán hogy a felesége, aki egy valódi Metternich hercegnő volt, mit szólt ehhez, azt nem tudom, bár biztosan nem személyesen a saját kicsi kacsóival takarította fel a lovak által emlékül otthagyott citromokat. Mindenesetre a park is szépen rendben tartott és a kastély főépülete melletti rétről csodás a rálátás az Őr-hegy, Nagy-Őr-hegy párosra! Végül a park kapuja előtt telepedtem le egy árnyas padra és ebédeltem meg a hazaiból.

Ejtőzés közben a padon gondolkodtam el a továbbiakon. Itt Bajnán több továbbindulási lehetőség között is választhattam: mehetek egyrész egyenesen tovább, Zsámbék felé, arrafelé már egyre jobban ellaposodnak a dombok és a szomszédos Herceghalomról vonatozhatnék haza, másrészt indulhatok Héreg felé is, akkor viszont még fel kell kaptatnom a Páter-kő gerincére, amely a nap legmagasabb pontja is lehetne a nyereg mintegy 310 méteres magasságával. Mivel eléggé fickósnak éreztem magam még egy hegymászáshoz, nem is töprengtem sokáig, nyeregbe kapva visszatekertem a faluszéli útelágazásba és balra kanyarodtam, Héreg és Tarján felé.

Már az útkereszteződésben feltűnt a távolban a Páter-kő hosszan elnyúló, erdős gerince, tapasztalatból már felfedeztem rajta azt a kis nyerget is, ahol majd az országút átbukik rajta a Tarjáni-medencébe! Nekiindultam hát a hullámzó tájnak és a mezőkön keresztül eltekertem a nagy emelkedő aljába. A komolyabb kaptató az erdőbe beérve kezdődött, de ez sem volt túl meredek, az átlagosan 5-6%-os emelkedő kanyarjaiban még csak meg sem izzadtam, mire felértem a gerincre!

Megállás nélkül indultam neki a túlsó oldal lejtőjének, és habár ezen a szakaszon vannak szép kilátópontok, most fékezés nélkül eltéptem mellettük. A keleti domboldalban kanyargósan, szerpentinszerűen emelkedő országútra ezen az oldalon a hosszú egyenesek és a laza, nagy ívű kanyarok a jellemzőek, így aztán nekiengedtem a bicajt a szinte tökéletes aszfaltozású lejtőnek és hagytam, hogy guruljon kedvére. Itt aztán elvesztettem egy pillanat alatt mindazt a szintet, amelyet Bajna óta fáradságosan gyűjtögettem és csak Héreg határában ért véget a pihentető gurulás.

Felvéve egy kényelmes tempót áttekertem Tarjánba és közben azon morfondíroztam, hogyan tovább? Folytathattam az utam Tatabánya felé is az országúton, és választhattam a Tarján-Etyek kerékpárutat is, hogy aztán Bicskén szálljak vonatra. Mindkét irány hasonló hosszú, viszont a kerékpárúton nincs forgalom, gyerünk hát arra! Így aztán a központban, a római katolikus templomnál otthagytam a csupán mérsékelt forgalmú országutat és a házak között eltekertem a kerékpárút kezdetéig. A település határában, a borospincéknél álltam csak meg és húzódtam be a diófák árnyékába egy pihenőpadra. Még csak fél egy felé járt az idő és innen már csak egy laza huszas volt a távolság a kerékpárúton Bicskéig! Megettem hát az ebédem maradékát, aztán már csak punnyadtam egy nagyot a padon. Végül háromnegyed egy felé vettem erőt a lustaságomon és vágtam bele a túrám utolsó szakaszába.

Eltekertem a kis füves-murvás parkoló mellett, bejáratánál ki volt téve a „Parkolj és tekerj” tábla arra utalva, hogy aki autóval érkezik, az nyugodtan hagyja azt itt és bringán induljon tovább a zöld színű kerékpáros útvonal jelzőtáblákat követve. A hétköznap ellenére már parkolt itt pár autó, tetejükön, vagy a hátsó ajtóra felszerelve ott díszelegtek a kerékpártartók. Egyre többen ismerik ezt a kerékpárutat!

A Tarjáni-medencéből való távozás csupán errefelé nem jár kapaszkodással, hiszen a hegyek közé zárt kis síkság vizeit összegyűjtő Szent László-patak völgyét követi a kerékpárút, habár nem pontosan az erecske szélén, hanem itt-ott felkapaszkodva a domboldalakba. De ezek a „dombmászások” már szinte elhanyagolhatóak az eddigiekhez képes, bár a borospincék utáni első emelkedő rövid, de azért cseppet szivatós volt. Mindenesetre a rövid erdei szakasz után a mezők közé felérve szép volt visszafelé a kilátás Tarjánra és a medencére, most is megálltam és megcsodáltam ezt. Aztán továbbindulva már gyorsan legurultam a horgásztavakhoz.

Ezeket a tavakat a Szent László-patak felduzzasztásával hozták létre, az egyiket szinte már körbenőtték a horgászok bungalói, a másikat viszont meghagyták természetes állapotában. Persze itt is megálltam pár percre, megbámultam mindkét tavacskát és most is megérintett a táj hangulata. Soha nem tudtam egyhelyben megülni a fenekemen, ezért is nem lett a pecázás a hobbim, de itt a horgásztavak partján szívesen eltöltenék hosszabb időt is elmélkedve, az úszó leheletnyi rezdüléseit figyelgetve!

Szólnék pár szót itt a kerékpárútról is, amely tulajdonképpen nem „igazi” kerékpárút, hanem úgynevezett vegyes használatú út, tehát a környező földeket, szőlőket megművelő gazdák használhatják azt a járműveikkel, sőt, a horgászok is ezen járhatnak a tavakhoz. Azonban azt is el kell mondanom, hogy az aszfaltút felavatása óta jártam már erre vagy féltucatszor, de még soha nem akadtam össze ezen a szakaszán egyetlen motoros járművel sem! Sem hétköznap, sem pedig hétvégéken, és ez most sem volt másként. A kerékpárosok viszont szeretik ezt az utat, most is összefutottam rajta pár országútis sráccal.

Az egyre jobban ellaposodó dombok közötti gurulásnak az vetett véget, hogy elértem a Vasztély és Csabdi közötti aszfaltutat. A kerékpárút itt véget ért, és kerékpáros nyomokként kifordult a hibátlan aszfaltozású országútra, hogy aztán azon vezessen tovább Csabdi felé. Ez nagyon kisforgalmú út, hiszen csak a kicsiny Vasztélyra igyekvők használják azt, de most külön számoltam, hány gépjárművel akadok össze rajta a Csabdi határáig vezető mintegy három kilométeren. Hát összesen három személygépkocsi jött szemből és hátulról ért utol egy mustársárga helyközi busz! Tehát ezen a szakaszon is bátran végigtekerhetnek akár kisgyerekes családok is!

Egy tényleg szerény emelkedőn felkapaszkodtam a Csabdi előtti gerincre, aztán az első házak között az út bal oldalán vezető széles járda-kerékpárútra tereltek fel a jelzések. Ezen gurultam vissza ismét a Szent László-patak völgyébe, ott aztán meg is álltam a patakparti kerékpáros pihenőnél. Itt is fényképeztem párat, megörökítettem az éppen itt elhaladó nagyobb bringás társaságot, aztán belevágtam a bicskei vasútállomásig még hátra lévő utolsó hat kilométerbe.

Itt a patakparton vezetett egy szakaszon a kerékpárút, aztán egy aluljáróban kereszteztem az M1-es autópályát, végül egy bekerített horgásztó és egy napelempark között elkerekezve értem ki a Bicske és Mány közötti országútra. Eltekertem a mellette futó kerékpárúton az 1-es főút körforgalmáig, onnan aztán felkapaszkodtam Bicske központjába a Kossuth Lajos utcán. A központban jobbra fordultam a Szent István útra, hamarosan pedig már a vasútállomás előtti kis terecske tankcsapdányi gödrei mellett szálltam le a bringáról két óra után pár perccel. Szépen haladnak itt a buszállomás és a P+R parkoló felújításával, szerintem egy-két hónapon belül már készen is lesznek vele!

Átcígöltem a kerékpárt a vágányok alatti aluljárón a peronra, aztán az egyik padra letelepedve megvettem Kelenföldig a jegyet magamnak és a drótszamárnak. Csak néhány percet kellett várnom az Oroszlányból érkező Flirtre. Kelenföldön is végigtoltam a bringát a hosszú aluljárón, aztán a buszvégállomásról nekiindultam a hazafelé vezető utolsó nyolc kilométernek. Hazaérve eltettem a bringát a földszinti kerékpártárolóba és a lépcsőházban felfelé ballagva végigpörgettem a kerékpárcomputer regisztereit. Szerinte kaputól kapuig 86,23 kilométert tekertem ezen a túrámon.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!

A bejegyzés trackback címe:

https://bakancsban-ket-kereken.blog.hu/api/trackback/id/tr5718211069

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása