A PILISI PIROS TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE KISKOVÁCSI ÉS CSILLAGHEGY KÖZÖTT AZ OSZOLYRA ÉS A KIS-KEVÉLYRE TETT KITÉRŐVEL
A TÚRA JELLEMZŐI:
- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 16,75 km
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 727/810 m
- Nehézség: 6/10 (A távolság és a szintemelkedés együtt egy erős félnapos túrát jelent. Ha a Csobánkai elágazás buszmegállótól indulunk, a táv kb. 2,5 km-rel kevesebb lesz, de úgyis ott kezdődnek a látnivalók!)
- Kilátások: 9/10 (Ez bizony a szép panorámák túrája!)
- Természeti látnivalók: 1/10 (Az Ezüst-Kevély kőfejtője)
- Épített látnivalók: 1/10 (A Margitligeti kastély)
- Jelzettség a túra időpontjában: 8/10, figyelmesen haladva követhető
A fenti szintmetszet, valamint a távolság- és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív.
TÚRALEÍRÁS
Már csak egyetlen túraszakasz maradt hátra a Pilisi pirosból: a Kiskovácsi és Csillaghegy közötti körülbelül 15 kilométer, ennek a bejárását nem szerettem volna sokáig halogatni, ezért aztán az újév első szombatján bele is vágtam. Nem jósoltak erre a napra sem különösebben szép időt a meteorológusok, viszont esőt sem jeleztek, ami azért jelentős pozitívum ezen a nem különösebben hideg, viszont annál inkább esős télen. Úgy néz ki, a globális felmelegedés miatt a havat hosszú időre elfelejthetjük, legfeljebb csak mutatóba láthatjuk majd néha-néha. Mindenesetre csillagos volt az ég, amikor reggel öt után pár perccel kiléptem a házunk kapuján és elindultam lefelé a dombról a 41-es tuja megállója felé.
Leérve aztán a peronról láttam, hogyan sziporkáznak a távolban a Szabadság-hegy oldalában a fények, a majdnem telihold is világított ezerrel és reméltem, hogy tiszta időm lesz majd ezen a túrán. Az előzővel ellentétben, amikor főként völgyekben haladtam Dömös és Kiskovácsi között, most rengeteg szép panoráma várt rám, pláne, ha az eltervezett kitérőket is megteszem! Aztán megjött a villamos, szokás szerint most is elcsattogtam vele a Batyiig, ott pedig HÉV-re váltva már háromnegyed hét felé Pomázon voltam. Eléggé sokan vártunk mi, túrázók a végállomáson a hegyek közé, Dobogókőre és Esztergomba induló buszra, felszállva szinte el is foglaltunk minden ülőhelyet, ennek ellenére én voltam az egyedüli utas, aki leszállt róla a Kiskovácsipuszta nevű megállóhelyen.
Éppen ekkor pirkadt, a még a látóhatár alatt járó nap már megvilágította alulról a fejem felett lassan átvonuló felhősávot, és a környező hegyeket is tisztán lehetett látni. El is könyveltem magamban, hogy szépek lesznek a kilátások, aztán bekapcsolva a GPS-t és az övemre fűzve a fényképezőgép tokját elindultam. Kiskovácsit hiába keresnénk a magyar települések jegyzékében, mivel nem önálló, csupán a közeli Pomáz egyik külterülete. Egy pszichiátriai rehabilitációs intézet, egy öregek otthona és néhány telephely épületei bújnak meg az országút és az erdő közötti szűk területen, de a turisták számára a lényeg az, hogy a buszmegállótól nem messze kezdődő piros kereszt jelzések vezetnek aztán a Holdvilág-árokba!
Már a múltkor megnéztem a szurdokvölgyet, ezért aztán csak addig gyalogoltam ezen a jelzett ösvényen, amíg meg nem érkeztek a keresztező piros sáv jelzések a Lom-hegyi-nyereg felől. A múltkor itt tértem le róluk a Holdvilág-árok felé, most innen folytatom, egyetlen lépésnyi utat sem kihagyva a Pilisi piros jelzés útvonalának bejárásából. Szinte rögtön a letérés után kereszteztem a Holdvilág-árok itt már egészen sekély árkának alján csörgedező patakot, aztán egy gyalogúton vágtam neki az erdőnek. Nézelődve ballagtam az avar borította ösvényen és csak a kopasz fák között beszűrődő fényekből láttam, hogy valahol velem szemben felkelt vörösen a nap. Aztán negyedórás út végén elértem a volt Csikóváraljai turistaház bekötőútját és kiballagtam rajta az országútig. Itt szálltam buszra az előző túrám végén, most azonban az út szélén indultam tovább a csobánkai elágazás felé.
Szerencsére eléggé széles volt a füves útpadka, így nem volt gondom a meglehetősen sűrű autóforgalommal, azonban láttam, hogy míg az erdőben jártam, valami megváltozott. Egyre fátyolosabb lett a kora reggeli napsütés, ugyanis a széles völgy szántói és mezői ködöt leheltek, amely aztán egyre jobban beszűkítette a látóteret. A Csobánkára vezető keskeny aszfaltutat elérve egy jobbkanyarral magam mögött hagytam a forgalmat és elindultam a közeli falu felé, közben megcsodáltam az Oszoly északi végének éles sziklaletörését. Ez a hegytető lesz az első célpontom, a piros jelzésről való rövid, de meredek letérés végén!
Elhaladtam a Margitligeti kastély tornyocskás épülete előtt, aztán már hamarosan elértem Csobánka határát. A Dera-patak hídja után rögtön letértem az aszfaltútról, itt a jelzések egy ösvényre fordulva meredeken nekiindultak az Oszoly oldalának. Szuszogva kapaszkodtam pár emelettel magasabbra, aztán a köves gyalogút már csak inkább hullámvasutazott a hegyoldal erdejében. Így ballagtam végig a falu felett egészen a keresztező sárga kereszt jelzésig. A szélső házak melletti kis réten kellemes erdei pihenő hívogatott, de én inkább azon melegében belefogtam a kapaszkodásba, gondoltam, majd a tetőn megpihenek! A sárga kereszt, később a sárga sáv, végül pedig a sárga háromszög jelzésen negyedóra alatt felkaptattam a sziklás hegytetőre. A kettőskereszt és a zászlórúd mellett aztán megálltam pár percre és körbepillantottam.
A völgyben egyre sűrűbbé váló köd eléggé tönkretette a kilátást, a feltámadó éles délkeleti szél pedig tépett felhőfoszlányokat kergetett a csúcsok között. A nyakamig rántva az anorákom cipzárját előkaptam a fényképezőgépem az övtáskámból és készítettem pár képet a tájról, aztán miközben a szél cibált ezerrel, felettem pedig a zászló megkésett szilveszteri petárdaként csattogott a szélben, próbáltam gyönyörködni a kilátásban. Azonban a szélárnyékos völgyben fekvő Csobánkára egyre jobban rátelepedett a köd, és azt sem bírtam kivárni, hogy a pipáló Kis-Kevélyről (a következő uticélomról) a szél elvigye a felhőket, így aztán a kitett hegytetőről visszaereszkedtem a már egyszer bejárt ösvényeken a piros jelzés útvonalára.
A falu legszélső utcáján végigoldalaztam a legmagasabban fekvő házak és telkek mellett (itt egy-két helyről azért szép kilátás nyílt Csobánkára), aztán erdei útra térve felkaptattam a Csúcs-hegy és a Kevély közötti Majdán-nyeregbe. A távvezeték széles nyiladékát keresztezve innen indultam neki a Kevély-nyeregbe vezető hosszú, monoton emelkedőnek. Végül negyed tizenegy után érkeztem fel a Nagy- és Kis-Kevély csúcsai közötti kis rétre, a volt Stromfeld Aurél turistaház romhalmaza melletti erdei pihenőhöz.
Már írtam egy korábbi posztomban a Budapest környéki turistaházak szomorú sorsáról, akkor a Nagy-szénási turistaház pusztulása miatt tettem, de most ismét beszélnék róla, mert nagyon nehéz ezt magamban tartani. A két világháború között több fővárosi turista egyesület is épített házat a saját tagjai és más vendégturisták számára a budai hegyekben, ezeket aztán a II. Világháború után államosították. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, de az már igen, hogy nem költöttek a fenntartásukra, ezért a hetvenes, nyolcvanas évekre az állapotuk végletesen leromlott. Életveszélyesekké váltak, ezért eldózerolták, vagy egyszerűen csak sorsukra hagyták őket, azonban a Kevély-nyergi háznak más sors jutott.
A hatvan hálóhelyet biztosító turistaházat a Pilisi Parkerdőgazdaság üzemeltette és megérte a rendszerváltást! Sőt, 1992-ben pályázatot írtak ki a működtetésére, amit a Budapesti Természetbarát Szövetség meg is nyert, azonban egy nappal azelőtt, hogy a házat átvehette volna, az kigyulladt és leégett. Állítólag felgyújtották. Az okokat sokáig lehetne keresni, hogy vajon kinek lehetett útban a ház, vagy ellenszenves az új üzemeltető, de mindenképpen bicskanyitogató a történet! Pedig itt, ebben a sokat látogatott nyeregben mindenképpen rentábilis lett volna az üzemeltetése! Maga a Kevély-nyereg fontos csomópont a jelzett turistautak hálózatában, ezt jelzi az is, hogy itt találkozik a négy főjelzés útvonala: a kék, a piros, a zöld és a sárga sáv útvonala a nyereg rétjén keresztezi egymást!
Elővéve a hátizsákomból a polifoam ülőkét letelepedtem az esővédő házikó egyik padjára és nekifogtam az otthon csomagolt szendvics-ebédemnek, közben persze nézelődtem. Óriási volt itt a forgalom, vagy féltucatnyian álltak a kéktúra pecsételőpontnál, hogy a bélyegzővel igazolhassanak a füzetükben, de amúgy is szünet nélkül jöttek-mentek a kirándulók, turisták a réten egymást keresztező jelzett utakon. Viszonylag sokan indultak el a Kis-Kevély csúcsára vezető kék háromszög jelzésen is, ez nem szerepelt még a 2011-es kiadású Pilis térképemen, viszont a túrám tervezésekor a https://www.turistautak.hu már jelezte ezt az utat, így aztán belevettem az útitervembe!
Rövid szieszta után el is indultam, és nem bántam meg a rövid kitérőt! A talán ezer lépésnyi hosszú ösvényen több kilátópontról is szép panoráma nyílt volna a tájra, csak hát az a fránya köd! Illetve nem is tudom, hogy mondjam! Szóval a Kis-Kevély 461 méter magas csúcsa továbbra is pipált, a szél pedig hol ellebbentette pár másodpercre a csúcsot megülő felhőt, hol pedig összezárt megint a tetőt beborító köd! Azért pár képet tudtam innen is készíteni, de nem sikerültek valami jól! Végül nem volt türelmem kivárni az idő jobbra fordulását és inkább visszaballagtam a nyeregbe.
Kicsit még elnézelődtem ott, aztán nekiindultam a Pilisi piros jelzés utolsó kaptatójának: az 534 méter magas Nagy-Kevélyre felvezető köves turistaútnak. Itt aztán óriási volt a forgalom, el nem tudtam képzelni, hogyan kerül ide ennyi kiránduló! Jó negyedórás húzós emelkedő végén értem fel a csúcs melletti sziklás kilátópontra, itt is jó páran álldogáltak a folyamatosan változó kilátást bámulva. Mert az aztán egy másodpercig nem volt változatlan, a szélvihar által kergetett felhőpamacsok hol ellepték a tetőt, hol pedig továbbszáguldottak onnan! A szél párszor szinte belém fojtotta a lélegzetet, rángatott is erősen, ki sem mertem menni a sziklák peremére, nehogy letaszítson onnan! Előkapva a fényképezőgépem lőttem pár fotót, aztán a mobilommal is próbáltam néhány rövid filmet készíteni, hát nem tudom, mennyit tudnak visszaadni az ottani fílingből! Feltöltöttem kettőt a Youtube-ra, elég a megnyitásukhoz a képekre kattintani.
Ja, és még valami! A Nagy-Kevély sziklás csúcsáról látszik talán a legjobban az Egri vár! Na nem az, amelyik Eger főtere fölé magasodik zordonan a súlyos várfalaival, hanem az, amelyiket az Egri csillagok forgatására építettek még az 1960-as évek vége felé, és amit a statisztákból álló török sereg megostromolt és fel is gyújtott! Akkor, a filmforgatás végén a sorsára hagyták a romokat, azonban a vasbetonnal megerősített várfalak dacolnak az idővel és mivel már a turistatérképek is jelzik a helyét, sokan keresik fel azt. Pilisborosjenő autóbusz fordulójából félórás kényelmes sétával elérhető a várrom! Meg is örökítettem a falait, amikor a ködlepel pár másodpercre fellebbent róla!
Aztán meguntam egy idő után, hogy viharos szél próbálja az utolsó szuszt is belém fojtani, ezért elindultam lefelé a csúcsról. Időnként még meg-megálltam egy-egy szebb kilátást nyújtó ponton, aztán elértem az erdőt és egy menetben elgyalogoltam egészen az Ezüst-Kevély kőfejtőjéig. A bánya feletti sziklákról még fényképeztem párat, aztán már gyorsan leszaladtam az Üröm és Budakalász közötti országútig. Kereszteztem a forgalmas aszfaltutat és már lelkiekben felkészültem a sárosságáról a turisták között már hírhedt útszakaszra, de meglepetésemre a rissz-rossz földutat mostanra már leaszfaltozták! Több tucatnyi autó parkolt a szélén, a velem együtt a hegyről leérkező kirándulók aztán ezekbe szálltak be! Hát innen jött fel a Nagy-Kevélyre a rengeteg kiránduló!
Azért a sárból is maradt valamennyi, mert később a piros jelzések letérítettek erről az útról, és egy 4-500 lépés hosszú szakasz hozta a megszokott formáját. Aztán egyszer a sárdagasztás is véget ért, és a Róka-hegy oldalában egy erdőfolton keresztül leereszkedtem Csillaghegy lakóövezetének felső szélére, közben a kopasz fák között a Békásmegyeri lakótelepben gyönyörködhettem felülnézetből. Innen már az utcákon folytattam a menetet és értem el egy negyedórás út végén a csillaghegyi HÉV megállót, közben még arra is volt időm, hogy a sáros bakancsom tisztára csiszatoljam az út melletti füves foltokon.
Az utolsó piros jelzés egy beton lámpaoszlopra volt felfestve az Ürömi út és a Szentendrei út sarkán, a festője precízen még egy pöttyöt is rakott az alsó fehér mezőbe, hogy jelezze, ez a turistaút utolsó (vagy ha úgy tetszik, legelső) jelzése. A végére értem hát a Pilisi piros jelzés hosszú útvonalának! Öt túranapot szántam rá, és bár a nagyobbik részét már ismertem korábbi túráimról, de egyáltalán nem bántam meg, hogy most az elejétől a végéig bebarangoltam ezt a csodálatos túraútvonalat! Habár a jelzettségében vannak kisebb hiányosságok, mindenkit csakis arra bíztathatok, hogy ha nem is akarja a teljes, kitérőkkel majdnem száz kilométeres útvonalát végigjárni, de a legszebb látnivalóit feltétlenül igyekezzen felkeresni!
A HÉV éppen kiment előttem a megállóból, és amíg a következő szerelvény meg nem érkezett, volt időm levenni és elpakolni a saras kamáslikat és a fényképezőgép tokját is lefűzni a derékszíjamról. Aztán pár percen belül jött a következő HÉV és fél négyre már haza is értem a városon keresztül.
