A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE
A TÚRA JELLEMZŐI:
- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 22,46 km
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 1155/1160 m
- Nehézség: 9/10 (A távolság és a szintemelkedés együtt egy teljes napos túrát jelent. A Prédikálószékről lefelé vezető szakasz eléggé technikás a Vadállókövek között)
- Kilátások: 9/10 (Ez a szép panorámák túrája!)
- Természeti látnivalók: 5/10 (Vadálló-kövek)
- Épített látnivalók: 2/10 (Felszabadulási emlékmű a Vörös-kőn, Szűz Mária kápolna, Prédikálószék kilátója)
- Jelzettség a túra időpontjában: 8/10, (Részletesebben: a piros sáv jelzettsége Leányfalu és Pilisszentlászló között 10/10 - tökéletes jelzettség, a piros kereszt jelzettsége 3/10 - csapnivaló, a piros háromszög jelzettsége 9/10 - eltévedés nélkül követhető.)
A fenti szintmetszet, valamint a távolság- és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív.
TÚRALEÍRÁS
Csapadékosak voltak a túrám előtti napok, végül pont erre a szombati napra jósoltak a meteorológusok egy kis esőszünetet, így aztán minden teketória nélkül bele is vágtam a soron következő menetbe. Mivel viharos szél is szerepelt az előrejelzésekben, biztos voltam abban, hogy szép kilátások lesznek, így szándékosan olyan túrát kanyarítottam magamnak, ahol két pontról is gyönyörű panoráma nyílik majd. Mindenesetre azt is biztosra vettem, hogy ezen a napon a kamásli lesz a túrafelszerelésem legfontosabb darabja, hiszen a két héttel korábbi túrám fagyos időjárását januárban szokatlan meleg váltotta fel, napközben akár 10 fok feletti csúcshőmérsékletekkel.
Leányfaluról terveztem az indulást, így aztán némi lelkifurdalással még a kijárási korlátozás ideje alatt, fél ötkor indultam otthonról és a már megszokott módon a 41-es villamossal, aztán a HÉV-re váltva érkeztem meg háromnegyed hétre Szentendrére. Akkor kezdett világosodni, amikor a helyközi busz elindult a 11-es úton és megnyugodva láttam, hogy működik az utastájékoztató tévéképernyő, így nem kellett a szemem meregetnem, hogy a leszállás helyét lessem az amúgy tök egyhangú, családi házak között vezető úton.
A megállók lassan sorjáztak a kijelzőn, még mindig szentendrei neveket jelezve, én pedig álmosan bámultam ki az ablakon. Hirtelen feltűnt a MOL benzinkút az út bal oldalán - uramatyám, hiszen nekem itt kell leszállnom! A kijelzőre meredtem, szerinte még mindig Szentendrén jártunk, holott a már teljesen összenőtt településeken átértünk Leányfaluba! Egy csukafejessel rávetődtem a leszállásjelzőre, szerencsére még időben, és a sofőr egy nagyobb fékezéssel beállt a megállóba. Hű, ez nem sokon múlott!
Pár perc alatt összekészülődtem a buszmegálló üvegkalitkájának padján, bekapcsoltam a GPS-t és felfűztem a fényképezőgépem tokját az övemre, aztán fél nyolc felé bele is vágtam a túrába. A turistautak.hu túratervezője 22,1 km-re saccolta a távot 962 méter szinttel, tehát nem sok időm volt lazsálni, ugyanis Dömösön még el szerettem volna érni a negyed négyes szentendrei buszt! Megkerestem hát az első piros sáv jelzést az útkereszteződésben, ezt kell majd követnem egészen félútig, Pilisszentlászló határáig.
A kaptató eléggé lazán indított a Gyulai Pál utca vadgesztenye fasorában, és ahogy előrepillantgattam, feltűnt magasan felettem a Vörös-kő erdős oldala. Az lesz az első úticélom! Aztán a kapaszkodás egyre meredekebbé vált és amikor egy felhősáv mögül kibújva kisütött a nap, már eléggé magasan jártam a hegyoldalban. Megálltam egy pillanatra és visszafordulva megcsodáltam a kora reggeli napsütést.
Visszatekintés a Gyulai Pál utcáról. Itt még nem sütött a nap
Hamarosan magam mögött hagyva a házakat erdei utakon kapaszkodtam tovább. Eléggé sárosnak tűnt az út, szerencsére éjszaka egy kis fagy lehetett, amely megszilárdította a dagonyákat és vékony jégtakarót húzott a pocsolyákra is. Még a HÉV-en felvettem a kamáslikat, de turbófokozatra kapcsolva igyekeztem kilépni, hogy legalább a csúcsra feljuthassak, mielőtt a talaj kienged!
Meg sem tettem a rövid kitérőt a Gyulai Pál emlékkőhöz (a költő, irodalomtörténész Szendrey Júlia húgát, Máriát vette feleségül és sokszor megfordult apósa leányfalui házában), és a Meteor-forrásnál is csak pár fotó erejéig álltam meg. A Rekettyés-tó melletti turistaút elágazás után kezdődött a hegymászás érdemi része, lihegve kaptattam felfelé a Vörös-kő délkeleti gerincén cikkcakkozó ösvényen. Végül felértem a lapos tetőre és pár perc múlva megpillantottam magam előtt az emlékmű kőoszlopát. A fák közül kilépve láttam csak, hogy tépett felhőfoszlányok nyargalnak át az égen, a tisztáson pedig a szelet is telibe kaptam, belém is fojtotta a szuszt pár pillanatra!
Az 1948-ban épített, mostanra emléktáblájától megfosztott volt felszabadulási emlékmű kőoszlopa az 521 méter magas csúcson áll, és a talapzatára felkapaszkodva tényleg fantasztikus, félköríves panoráma tárul elénk! Letekinthetünk a mélyen alattunk kanyargó Duna két ágára, ahogy körbeölelik a Szentendrei-szigetet, és tiszta idő esetén, mint például a mostani, még a távoli Mátra is látszik a Cserhát dombsorai felett! Egymagam voltam ebben a korai időpontban a tetőn, készítettem hát egy panorámaképet, aztán a távcsövem elővéve még sokáig elnézelődtem a huzatos hegytetőn.
Csak a hideg északkeleti szél kergetett le pár perc múlva a kitett kilátópontról, így aztán kilenckor rövid szerelvényigazítás után tovább is indultam az utamon. Pontosabban csak indultam volna, mert a szél úgy elvitte az üres szemüvegtokomat az emlékmű talapzatáról, hogy több perces keresgélés végén leltem csak rá a hegytető tisztását övező bozótos szélén!
A Vörös-kőn készített 6000 pixel széles panorámakép külön ablakban nyílik meg, ha az alábbi képre kattintasz:
Az első nagy kapaszkodáson túl voltam, most már csak szelíden hullámvasutazott a túraösvény a tetők között. A Vörös-kő csúcsán szegődött a piros sáv jelzés mellé a sárga sáv, együtt kapaszkodtak fel egy kis nyereg után a Kis-Bükk-tetőre, itt pedig a sárga után a zöld sáv jelzés társult az utamhoz, de később ez is elfordult másik irányba. Rátértem egy, a tetők között kanyargó erdőgazdasági makadámútra, ezen ballagtam el majdnem a Pap-rétig, közben az Országos Kéktúra kék sávval jelzett útvonala csatlakozott az enyémhez.
Megültem pár percre a Pap-rét erdei pihenőjében, megettem az egyik, még odahaza készített szendvicsemet, aztán negyed tizenegy felé, pár perc szieszta után jobb ötlet híján továbbindultam. Az erdészház kerítésére szerelt bélyegzőnél szinte sorbanálltak a kéktúrázók a pecsételés miatt, aztán amikor továbbindultak, készítettem pár képet a vénséges, terebélyes tölgy alatti barátságos helyről. Miután már végigjártam az Országos Kéktúrát, bizton állíthatom, hogy ez talán a leghangulatosabb pecsételőhely a több mint ezeregyszáz kilométeres útvonalon, most persze dagonyává taposták itt is a sarat!
A Pap-rétről még egy utolsó, húzós emelkedőn felkapaszkodtam a Szent László-hegy oldalába, aztán elkezdődött az egészen Pilisszentlászlóig tartó hosszú lejtő. Mostanra már teljesen kiengedett a fagy, cuppogóan sáros erdei ösvényen érkeztem le a faluba. Rögtön az első házaknál a piros sáv jelzés jobbra fordult, hogy az Apát-kúti-völgyben ereszkedjen le Visegrádra, én pedig az itt kezdődő piros kereszt jelzéseket követtem ezután. Útba igazítottam egy házaspárt az Apát-kúti-völgy felé (egyenesen tovább, mindig csak az orruk után), aztán átvágtam a hegyek közé ékelődött falucskán és a másik oldalán az országutat keresztezve felkapaszkodtam a Kis Rigó vendéglőhöz.
A vendéglő közkedvelt hely, jól főznek és szép az alatta elterülő falura is a kilátás, általában rengeteg autó szokott állni előtte. Most viszont a járvány miatt zárva kell tartania minden vendéglátó helynek, ennek ellenére most is egymás hegyén-hátán parkoltak előtte a kocsik! Akkor viszont ezek az emberek kirándulni jöttek a környékre! Ekkor már negyed tizenkettő felé ballagott az idő, nem volt sok időm ezen gondolkodni, indultam tovább az utamon, hiszen a nagyobbik – ráadásul nehezebb – fele még előttem állt!
Mint már korábbi túráimon is észrevettem, a piros kereszt jelzések felfestése itt gyalázatos! Ritkásak is, meg kopottak is, még szerencse, hogy a Prédikálószékre vezető utat nehéz eltéveszteni, ugyanis a kilátó felépülése óta rengetegen indulnak innen, Pilisszentlászlóról a kilátópont meghódítására! A ösvényen vezető lábnyomokból ítélve sokan túráztak most is arrafelé, így aztán nem volt más dolgom, mint követni az alaposan kitaposott, sokszor dagonyásan sáros utat!
Egymás után jöttek a csúcsok a széles gerincen, a Tövises-hegy után megpihentem az Akasztó-lyuk-nyeregben egy, az út mellett fekvő kőtömbön, itt ettem meg a másik szendvicsem, aztán továbbindulva felkapaszkodtam a Nyesett-bérc irtásfoltos tetejére. Innen nyílt az első, még meglehetősen szűk kilátás a Dunakanyarra, de láttam így is, hogy szép lesz a panoráma a Prédikálószékről, ugyanis még a távoli Magas-Börzsöny is feltűnt a látóhatáron!
A Hármashatárnál megjöttek a Király-kút felől a piros háromszög jelzések, most már ezeket kellett követnem egészen a Prédikálószék csúcsáig! Ebből az irányból nem túl meredek a csúcsra vezető út, ráadásul egy idő után rátértek a jelzések egy keményre döngölt erdőgazdasági útra, ezen értem el a hegytetőt negyed kettő felé. Rengetegen voltak a kilátónál, sokan a pihenőpadokon üldögéltek, én azonban azon melegében felkapaszkodtam a kilátóteraszra.
A Prédikálószéken 2016-ban épült kilátó nem igazán torony, inkább egy háromszintes teraszra hasonlít és az előtte álló fák miatt csak a legfelső szintről nyílik igazi panoráma. Ahogy felfelé ballagtam a hosszú és szűk lépcsősoron, hallottam, hogy egy társaság odafenn épp a Himnuszt énekli meglehetősen fals hangon, aztán felérve láttam, hogy egy nyolc-tízfős csoport áll a korlátnál pont a legszebb kilátást nyújtó ponton és a nálam pár évvel idősebb, nagyhangú vezetőjüket hallgatják.
Próbáltam valamilyen jó kilátópontot találni, ez viszont nem volt könnyű, mert a merevítő fagerendák sok helyen takarták a képet, meg voltunk összesen vagy kéttucatnyian odafenn, ráadásul a terasz íves is, szóval nem volt egyszerű a helyzet! Aztán egy jobb helyre befurakodva elnézelődtem pár percig, közben a harsány túravezetőt voltam kénytelen hallgatni. Szerintem már a csoportja is unhatta a szövegelését, ugyanis arra a mondatára sem kapott választ, hogy ha valaki szeretné, akkor elmondja a környező hegycsúcsok neveit (a korlátra egyébként ki voltak téve a tájékoztató panorámaképek a szükséges infóval), és az a kijelentése is érdektelenségbe fulladt, hogy szívesen megmutatja innen, hogy hol lakik. Ez némi elégtételt adott, ugyanis a vezetőjüket körbeálló társaságot egyszerűen nem lehetett kirobbantani sem a terasz korlátja mellől, így aztán pár perc múlva elindultam lefelé épp akkor, amikor a társaság áldomást ivott valamire.
A Prédikálószéken készített töredék panoráma az alábbi képre kattintva nyílik meg külön ablakban (jobbról-balról a merevítő gerendák határolják a képet):
Hátra volt még a túrám utolsó négy kilométere, na de micsoda négy kilométer! A táv első felén a piros háromszög jelzés ösvénye a Vadálló-kövek meredek és keskeny gerincén ereszkedik lefelé, alig két és fél kilométeren elveszítve majdnem 500 méter szintet! Felfelé sem könnyű a menet itt, az ember a tüdejét elhajítja, mire felér a kilátóhoz, viszont lefelé sem könnyű menni rajta, ugyanis a sziklás gerincen ereszkedve nem látja sokszor az ember, hogy hová is teszi a lábát! Erre most a sár is rátett még egy lapáttal, mert a súvadásokal tarkított ösvény is csúszott ezerrel! Viszont a kilátás megért minden szenvedést és lefelé haladva ezt inkább élvezhettem, mint a lihegve felfelé kapaszkodók!
Mert azok aztán jöttek szembe sűrű sorokban, sokszor meg is kellett állnom, hogy a szűk helyeken előreengedjem a lentről érkezőket! Jó órámba telt, mire leértem a Malom-völgyben futó aszfaltútra a Szentfa kápolnánál, ahol már jártam egy előző túrámon is. Ekkor már fél három felé járt az idő és csodálkozva láttam, hogy még akkor is indultak kisgyerekes családok fel a Prédikálószékre! Lássuk csak: talán felérhetnek négyre, de akkor már alkonyodik, és ha szinte rögtön visszafordulnak is, negyed hatnál korábban nem érkezhetnek vissza ide! Az pedig már sötét este, lámpát pedig biztos nem vittek magukkal. A múltkor már írtam ide a blogra egy posztot a mobiltelefonnal való tájékozódásról, de azt hiszem, a túratervezésről is beszélnem kell majd egy cikkben!
A kápolna és a Kaintz-forrás melletti pihenőpadoknál leműtöttem a lábamról a rettenetesen sáros kamáslikat, hiszen innen már aszfalton megyek Dömösig. Először úgy gondoltam, elmosom őket a mellettem csörgedező Malom-patakban, de aztán beláttam, hogy erre már nincs időm: ha most indulok, akkor még éppen elkapom a dömösi templomnál a negyed négyes buszt! Így csak a bakancsról áztattam le a félig-meddig már rászáradt sarat a patakban tapicskolva, aztán a kamáslikat úgy, ahogy voltak, sárosan beletömtem a kiürült elemózsiás zacsiba, végül még útba igazítottam egy fiatal párt, akik a kocsijukhoz szerettek volna visszatérni. Egy kis reklámot csaptam a blogon a múlt héten megjelent cikkemnek, amikor megmutattam nekik a telómon az autójukhoz visszavezető utat. Végül összekaptam magam és a szemerkélni kezdő esőben én is elindultam az erdei aszfaltúton lefelé, Dömösre.
Öt perccel a busz érkezése előtt értem a megállóba, épp volt még időm arra, hogy kikapcsoljam a GPS-t és eltegyem a fényképezőgépem tokját a hátizsákba, aztán már jött is a helyközi járat. Elzötykölődtem vele Szentendréig, itt aztán HÉV-re váltva hat után pár perccel érkeztem haza.
