A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE
A túra útvonala a Google térképen
A TÚRA JELLEMZŐI:
- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 14,93 km
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 566/566m
- Nehézség: 4/10 (Félnapos túra átlagos szinttel)
- Kilátások: 1/10 (Kisebb kilátások a fák között a Gerecsére és a Duna völgyére)
- Épített látnivalók: 3/10 (Serédi Jusztinián nyári lakja a Gerecse-tető oldalában)
- Jelzettség a túra időpontjában: 9/10, (Kék sáv jelzettsége 10/10 - tökéletes jelzettség, a zöld sáv jelzettsége 10/10 - tökéletes jelzettség, a piros sáv jelzettsége 8/10 - kicsit ritkás, de azért követhető)
A fenti szintmetszet, valamint a távolság- és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív.
Figyelem! Bár a túra része egy Országos Kéktúra szakasz is, de mi letértünk róla a Bányahegyi rét után, amikor kitérőt tettünk a régi kőfejtőhöz!
TÚRALEÍRÁS
Most kivételesen vasárnap reggel vágtunk bele ebbe a könnyű túrába a lányommal kettesben. A koronavírus járvány miatt most is a családi autónkat vettük igénybe a kiindulópont megközelítésére, most azonban egy körtúrát terveztem, tehát a célunk ugyanott lesz, ahonnan elindulunk. A http://www.turistautak.hu szerint kitérők nélkül számolva egy nagyjából 13 kilométeres kirándulás várt ránk, de egy-két érdekes dologhoz tett kitérő miatt ez könnyen felhízhatott akár 15 km-re is!
A nyári időszámításra történő átállás miatt kicsit kapkodósan indult a nap, ugyanis amikor óra szerint fél ötkor felkeltem, csak a televíziónk UPC-s médiaboxának zölden világító óráján konstatáltam, hogy már fél hat van! Akkor viszont csapjunk a lovak közé! Szerencsére a lányomat a telefonja ébresztette, az pedig öntevékenyen átállt már az éjszaka a nyári időszámításra! Azért fél hétre csak összekaptuk magunkat, aztán a parkolóban beugorva a családi Opelünkbe Héreg felé vettük az irányt.
Abszolút forgalommentes utakon érkeztünk meg a Gerecse-tető (más néven Gerecse-hegy, Nagy-Gerecse, a Gerecse tájegység névadója) lábainál fekvő kis faluba, a faluvégi temető melletti parkolóban aztán pár perc alatt előkészültünk az útra. Miután minden túrám előtti rituáléként indítottam a turista GPS-em és felfűztem a fényképezőgépem tokját az övemre, háromnegyed nyolckor bele is vágtunk a túrába.
Tervünk a Gerecse-tető körbegyalogolása volt, ennek az útnak a jó részét már ismertem, hiszen egy jókora szakaszt az Országos Kéktúra, egy másikat pedig a Közép-dunántúli Piros túra jelzéseit követve kellett megtennünk, és ezeket már korábban bejártam. Tulajdonképpen csak az első két kilométert nem ismertem, amely során a zöld sáv jelzéseket követve fel kell majd kapaszkodnunk a Bánya-hegyre, a kéktúra útvonalára.
Megnéztük a másik irányból, a Gerecse megkerülésével a parkolóba visszaérkező piros jelzéseket, aztán nyolc előtt pár perccel belevágtunk a túrába. Kellemes erdőjárással indult a dolog, az idő is szép volt, már reggel is melengetően sütött a nap, aztán negyedóra után megérkeztünk a Halyagos, vagyis a Gerecse-tető egyik oldalpúpja lábához. A jól kitaposott ösvény ekkor sumák módon egyre meredekebbre váltott, mi pedig lihegve, néha-néha pár percre megállva kaptattunk felfelé a hegyoldalban. Amikor felértünk a fennsíkszerű tetőre, meg is ültünk pár percre egy jókora kőtömbön, hogy kissé kifújjuk magunkat! Erősen kezdtünk, de most már megszereztük a kellő magasságot arra, hogy a dereka magasságában körbejárjuk az egész tájegységnek nevet adó hegyet!
Innen már könnyű dolgunk volt, a tető szellős tölgyes-gyertyánosán átvágva hamar elértük az Országos Kéktúra útvonalát. Sárga útirányjelző nyilak mutatták az elágazásban az útvonalak és látnivalók hosszú sorát, ezek az információs nyilak aztán végigkísértek bennünket a kéktúra útvonalán. Súlyos százmilliókba került ezeknek a tábláknak a kihelyezése hat-hét évvel ezelőtt, aztán rengeteg kritika érte a rendszert, hogy lényeges információk maradtak le róluk, lényegtelen dolgok pedig teljesen feleslegesen szerepeltek a táblákon!
A nyilak szövegét elolvasva pedig majdnem megtéptem a hajam, pedig láttam már egyet s mást! Itt ugyanis mindhárom rajtuk szereplő uticél kétszer volt kiírva! Az egyik nyíl szerint például Koldusszállás (a dél felé legközelebbi kéktúra pecsételőpont) 10,7 km a kéktúra útvonalán és egy másik nyíl szerint 10,7 km a Mária úton! Miért kellett ezt kétszer kiírni, hiszen a két jelzés ugyanazon az útvonalon halad! És ha már utalnak a Mária útra, annak a jele nem fért volna fel a kéktúra kék sáv jelzésével együtt egyetlen nyílra? A másik két nyilazott táblapár pedig ugyanezt eljátszotta a tardosi Kemencés étterem (talán fizettek a reklámért) és Pusztamarót vonatkozásában! A táblák összevonása esetén olyan fontos információk is helyet kaphattak volna itt, hogy merre és milyen távolságra van vajon a legközelebbi buszmegálló, vagy szálláslehetőség. Fejlövés, szavamra mondom! Képzeletben csak legyintettem egyet, nehogy már ezzel a kis magyar abszurddal elrontsam a jókedvemet!
A tábláktól már perc alatt megérkeztünk a Bánya-hegy rétjére, itt aztán az élénk északnyugati szél elől egy védett zugot keresve le is telepedtünk, hogy pihenjünk egyet. Mellettünk csendesen pusztult az egykor szebb napokat is megélt erdészház, állapotát jól tükrözte az egykor hatalmas csertölgynek, a rét díszének szánalmas, kormos csonkja. Egyesek szerint felgyújtották, mások szerint villám vágott bele néhány évvel ezelőtt.
Kilenc felé indultunk csak tovább, és egy rövid időre otthagyva a kéktúra útvonalát a márványbánya teherautói által használt széles, kőkeményre és tükörsimára döngölt földúton kezdtük meg a rétről való ereszkedést. Vagy tíz éve már jártam a hegy egyik katlanszerű, már régen felhagyott kőfejtőjében, de az akkori képeim a rossz fényviszonyok miatt nem sikerültek valami jól, és most ismét fel akartam keresni ezt a helyet. Nem vezet jelzett út oda, és most eléggé nehezen akadtunk rá a jól kitaposott földútból kiágazó alig járt ösvényre! Azonban kis keresgélés végén csak meglett, mi pedig felkaptattunk a hegyoldalban a középkori kőfejtőbe.
A Bánya-hegyen már Mátyás király korában is fejtették a márványt, sok követ hordtak innen a visegrádi és a budai palotákba. Tulajdonképpen, ha valahol Magyarországon vörös márványt látunk valahol beépítve, az szinte biztos, hogy innen, a Tardos határában fekvő kőfejtőből származik! A múlt század elejétől a hetvenes évekig kisvasúttal hordták innen a követ a Dunához, de a vasút felszámolása után már csak teherautókkal tehetik meg mindezt. Pedig fénykorában, az 1950-es években napi 200 tonna márványt szállított a keskenynyomtávú vasút innen a Dunapartra, de más kőfejtőkből is hordott követ és kiszolgálta az erdőgazdaságot is. Egy időben még személyszállítást is végzett!
A márvány jórészt a mészkő átkristályosodásával jön létre, és itt, a Bánya-hegyen ez a folyamat nem tudott teljesen végbemenni, viszont az itteni márványszerű mészkő is kemény, jól megmunkálható. Vöröses színét a benne lévő hematitnak köszönheti, és a belekövesedett, néha tenyérnyi ammonitesz csigák teszik egyedivé.
Megjegyzés:
Szeretném Lobo Marunga kommentjét iderakni, ugyanis, mint kiderült, az ammoniteszek nem csigák voltak! Köszönöm a helyreigazítást! "Az ammonitesz nem csiga (volt). Az ammoniteszek a fejlábúak osztályába tartozó puhatestűek voltak, amik a Kréta kor végén haltak ki (akkor, amikor a dinoszauruszok is). Valahogy úgy kell elképzelni, mintha a csigaházból nem egy csiga, hanem egy polip nézne ki. A házuk abban különbözik jelentősen a csigákétól, hogy nem térben, hanem síkban tekeredik fel (többnyire)."
A kőfejtő szűk nyílásán belépve láttuk, hogy egy hegymászó páros gyakorolja éppen a sziklamászást a katlan falán, egyikük mindig a földről biztosította a másikuk mászását. Elnézelődtünk itt sokáig, rengeteget fényképeztünk, de sajnos a kőfejtő monumentális méreteit nehezen tudják visszaadni az itt készített felvételek! Ide egyszerűen el kell jönni és a saját szemünkkel kell látni az egészet!
A kőfejtőben a lányom készített a mobilja nagylátószögű optikájával egy panorámaképet. A fentebbi fotóra kattintva külön ablakban nyílik meg a 4000 pixel széles kép.
A régi kőfejtőből visszaereszkedve az útra egy darabig még azon baktattunk Tardos felé, aztán a kék háromszög jelzéseket követve felkapaszkodtunk újra a kéktúra útvonalára. Egy erdei földúton kerültük meg észak felől a Gerecse-tetőt, és itt nagyon elszomorított az irtásfoltok látványa! Talán négy éve járhattam itt utoljára, akkor még végig erdőben hullámvasutazott az út a Gerecse oldalában, mostanra azonban szinte egymásba értek a tarvágások!
Egy korábbi posztomban már elsírtam a bánatom, hogy nem lenne muszáj kopaszra tarolni a domboldalakat, léteznek már másféle, modernebb fakitermelési módok is, de úgy néz ki, a tarvágás a legegyszerűbb és legolcsóbb erdészeti módszer! Pedig kár az északi hegyoldal csodaszép szálbükköséért, talán 40-50 évnek is kell telnie, hogy ismét hasonló erdőben járhassunk a Gerecse északi oldalában! Mindenesetre legalább a kilátás megnyílt néhány ponton észak felé, a Duna völgyére és Szlovákiára. Az egyiken megálltunk fényképezni, aztán a vén, már csonka óriásként álló Sandl hárs alatt elhaladva pár perc alatt, épp tizenegykor elértük a kastélynak is beillő hercegprímási üdülő kerítésének sarkát.
Mindig megcsodálom ezt a szép épületet, ahányszor csak errefelé járok! Nagyon furcsa és meglepő, hogy több órányi járóföldre minden lakott helytől itt az erdő közepén egy ilyen gyönyörű ház áll! Serédi Jusztinián bíboros, hercegprímás építtette fel ide 1935-ben az épületet nyárilaknak a saját magánvagyonából. Helyben égetett téglákat és helyben bányászott márványt használak fel az építkezéshez. 1950-ben államosították a kastélyt, és gyermeküdülőként használták azután. A rendszerváltást követően az üdülőt környezetvédelmi okok miatt bezáratták, ugyanis a szennyvizet kezeletlenül engedték ki az ülepítőbe. 1999-ben kapta vissza a katolikus egyház, korszerűsítették, szennyvízkezelő berendezéssel látták el, az egyik melléképületét szálláshelyjé alakították. Állítólag turistákat is szívesen látnak, de erről nincs konkrét információm.
Megnéztük a kerítéssarkon felszerelt kéktúra pecsét dobozkáját, végigsétáltunk az üdülő hosszú kerítése mentén, aztán egy újabb randa, kiábrándító irtásfolton átvágva kezdtük meg az ereszkedésünket le a Vízválasztó völgyébe. A Kis-Gerecse oldalában egy köves ösvény kanyarog lefelé, az egyik sziklába még sok évvel ezelőtt véstek egy kis üreget, ahová gyertyákat rakhattak a kis kegyhely látogatói. Ez aztán egyre bővült, most már Mária szobor is áll egy másik, jóval nagyobb üregben, egy keresztet is felerősítettek a sziklafalra. Ezen az túraösvényen vezet a lila „m” betűvel jelzett Mária út is, gondolom a zarándokok miatt fejleszthették fel ennyire a helyet.
Nagyjából itt érkeztünk meg a medvehagyma birodalmába. A Kis-Gerecse oldalában a talajszintet szinte teljesen elfoglalja a medvehagymás, és ez az óriási medvehagyma-mező kiterjed a hegy lábain túl is szinte egészen Pusztamarótig! Összességében egy több tucat hektáros területről beszélünk, amely aztán ilyenkor, kora tavasszal rengeteg embert vonz ide, erre a környékre. Már az üdülőnél felfigyeltünk a kosarakkal és nejlonszatyrokkal felfegyverkezett gyűjtögetőkre, de a számuk csak gyarapodott, ahogy lesétáltunk a hegyről a Vízválasztó völgyébe.
Most, március végén még csak éppen kidugták a medvehagyma zsenge levélkéi a fejüket az avarból, ilyenkor érdemes gyűjteni azt ételízesítésre. A Vízválasztó autóval is megközelíthető, több tucatnyi kocsit láttunk parkolni az erdei út mellett, az erdőt pedig ellepték az emberek! Mi azonban csak nézelődtünk itt, egyetlen levélkét sem szakítottunk le!
2013 májusának elején jártam erre, amikor egy túravezetőképző tanfolyam keretein belül úttalan utakon kellett megtanulnunk a tájékozódást egy laptájoló és egy térkép alapján az erdőben. Éppen akkor virágzott a medvehagyma, és átható illata betöltötte az egész erdőt. Medvehagyma-tengereken vágtunk át a szellős tölgyes-gyertyánosban, miközben az ellenőrző pontokat kerestük, a jellegzetes illat pedig még napokon keresztül az orromban maradt! Az akkori mobiltelefonommal rengeteget fényképeztem errefelé, felteszek pár képet azok közül is ide.
Aztán fél tizenkettő felé véget vetettünk a nézelődésnek és a Közép-dunántúli Piros jelzés útvonalára rátérve elindultunk vissza, Héreg felé. A nagy emelkedőknek már a végére érünk, egy ideig a Gerecse-tető széles hegyhátán álló TV torony lustán kapaszkodó kiszolgáló útján ballagtunk felfelé, aztán az egyik hajtűkanyarjában otthagytuk, és létrán bemásztunk egy elkerített volt irtásfoltra. Pár percre megültünk egy fatönkön, aztán lassan elindultunk lefelé a hegyről. Vagy félórás ereszkedés végén érkeztünk meg a Király-kút rétjére, miközben tucatjával jöttek velünk szemben a felfelé kapaszkodók. Szinte mindegyikük kezében ott volt a kosár, vagy a nagyméretű szatyor! Úgy látszik, népszerű lett mostanában a medvehagyma!
Ez a rét is teli volt kirándulókkal, mi pedig az erdei pihenő mellett szalonnasütéshez tüzet rakók mellett leereszkedtünk a rét aljára, a forráshoz. A száraz tél ellenére is vígan csobogott a szépen foglalt forrás kifolyója, akár ihattunk volna belőle, de még volt saját vizünk és tudtuk, hogy úgyis hamarosan visszaérünk majd az autóhoz. A rétről továbbindulva már tényleg negyedóra alatt, negyed kettő felé megérkeztünk a Héreg szélén létrehozott autóparkolóba. Reggel a miénkkel együtt mindössze három kocsi állt itt, mostanra azonban teljesen megtelt! Innen indult hát a rengeteg szembejövő kiránduló!
Itt tulajdonképpen a túránk végére értünk, azonban miután elindultunk, eszembe jutott, hogy hazafelé akár Zsámbék felé is mehetnénk és útba ejthetnénk az ottani csodálatos, romjaiban is monumentális templomot! Így aztán most nem Tarján felé indultunk, hanem Bajnán keresztül Zsámbék felé vágtunk át a Gerecsén a kanyargó műúton. Nem voltam biztos abban, hogy nyitva lesz-e a templom romkertje, hiszen most minden kiállításnak zárva kell tartania a járvány miatt, de arra gondoltam, hátha egy jótét lélek kinyitja a kertet a látogatók előtt… Hát, nem nyitották ki, viszont látogató volt rajtunk kívül még több tucatnyi!
A templomot és a mellette lévő kolostort 1220 és 1234 között építették a premontreiek, a templom alapvetően román stílusú, de már a korai gótika jelei is láthatóak rajta. Mátyás király a pálosoknak adományozta a templomot és a kolostort, a török hódítás korában a muszlimok erődnek használták a falakat és akkor kezdett pusztulni az épületegyüttes. A templom sorsát az 1763-as földrengés pecsételte meg: beomlott a főhajó teteje, és romba dőlt a kolostor épülete is. Senki sem próbálkozott a helyreállítással, bár még a múlt században állagmegóvás történt a templomon.
A zsámbéki romtemplom a kerítésen kívülről fényképezve
A kerítésen kívül sétáltuk körbe a romkertet, már amennyire lehetett és készítettünk pár képet a falakról. Engem ez a templom a Jákon álló társára emlékeztet, végül is szinte egyszerre épültek, és nemrég ünnepelték a jáki templom megalapításának 800. évfordulóját! Tehát aki épen szeretne egy ilyen öreg templomot látni, annak Jákra kell elzarándokolnia. Én már kétszer megtettem, amikor a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli útvonalát járva a nagy hátizsákommal a többnapos túráimon eljutottam oda!
Kocsiba ülve fél háromra értünk haza erről a túránkról.
