Panoráma a János-hegyen álló Erzsébet kilátóból

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Az előző napokban már szabadságon voltam, de az ünnepi készülődés és vásárlások miatt most is csak a szokásos szombati napon tudtam túrára indulni. Pénteken egy erős hidegfront elvitt magával minden párát és ködöt, így aztán arra gondoltam, miért ne lehetne ez a megmozdulásom a szép kilátások túrája? Azonnal eszembe jutott, hogy végig kellene látogatni a Kis- és Nagy-Hárs-hegy kilátótornyait, megfejelve az egészet a János-heggyel, de ez így eléggé soványka túra lett volna, így aztán a Budai-hegység hajtogatós térképét kezdtem el nézegetni, mivel tudnám még kiegészíteni az ötletemet. Így vettem észre a Budaörs határában álló Törökugratóra felvezető sárga háromszög jelzést, ráadásul ezen az útvonalon még soha nem jártam! Akkor pedig onnan indulok és majd a Csíki-hegyeken és a Sorrentón keresztül kapaszkodok fel a Normafához! Utána pedig jöhet a már eltervezett kilátótúra!

Ezelőtt négy héttel eléggé meglepődtem azon, hogy Budakesziről a 188-as busszal egyből eljuthattam a Kelenföldi buszvégállomásra, de csak most vettem észre a menetrendeket nézegetve, hogy egy egész csokor új vonal született, a 88-as, a 88A, a 188-as és a 188E járatok Diósdról, Törökbálintról és Budakesziről hordják az embereket Kelenföldre, és nekem valamennyi járat jó a Törökugrató nyergében lévő Csíki csárda buszmegállóig! Így aztán egyszerű volt az utam, a 250-es busz levitt a házunk elől Kelenföldre, ott pedig egyszerűen peront váltva felszálltam egy induló 88-as járatra. Fél nyolc előtt pár perccel kászálódtam le róla a Törökugrató és a Csík-hegy közötti kis nyeregben, ahová Budaörsről kapaszkodik fel az országút.

Felfűztem a fényképezőgépem tokját az övemre amíg arra vártam, hogy a turista GPS-em hajlandó legyen beindulni, aztán belevágtam a meredeken emelkedő Törökugrató utcán a csúcs felé vezető útba. Viszonylag új építésű házak között értem el azt a pontot, ahol az utolsó kertek után ösvényre kellett térnem, ezen aztán már egészen a csúcsig kapaszkodtam. Épp napkeltekor értem fel a sodronykorlátokkal biztosított lépcsősorokon és ösvényeken a sziklás tetőre, és persze egyből körbetekintettem. A kelő nap vörösen világította meg a szomszédos Csíki-hegyeket és a lábaim alatt elterülő Budaörsöt. Persze fényképeztem serényen, eléggé jól is sikerültek a képek, viszont az ellenkező irányban az alig a látóhatár felett járó nap miatt esélyem nem volt képeket készíteni! Nem baj, így is jó! Kicsit még elbámészkodtam a csúcs szikláin, de pár perc múlva az élénk, hideg északnyugati szél lekergetett onnan.

De honnan is származik a Törökugrató név? Múltkor az egyik olvasóm kicsit rosszallóan jegyezte meg, hogy igazán utánanézhettem volna, honnan erednek a leírásaimban megemlített beszédes földrajzi neveink, amikor a Dobogókő alatti Fagyoskatona nevű erdőrészről írtam. Hát ezt most megtettem, mint később olvashatjátok is! A hellyel kapcsolatban a következőket találtam: 1686-ban, a Budai vár törököktől való visszafoglalása közben Szolimán pasa felmentő serege Budaörs mellett ütközött meg az ostromló haddal, és a pasa felvágtatott a Törökugrató viszonylag enyhe lejtésű déli oldalán, hogy a csúcs felé keressen áttörési lehetőséget. Azonban csak a köves tetőn pillantotta meg a sziklás, meredek északi hegyoldalt, de ekkor már utolérték az üldözői. Mivel nem akart fogságba esni, leugratta a lovát a mélységbe és szörnyethalt. Ekkortól hívják ezt a különös formájú hegyet Törökugratónak!

A huzatos csúcsról pár perc alatt visszaereszkedtem az országútra, a buszmegállóhoz és a rövid kitérő után a túlsó oldalán kezdtem meg a kapaszkodást a Csíki-hegyek gerincére, most már a sárga sáv jelzéseket követve. A gyorsan fejlődő Budaörs talán legújabb lakónegyedén vezetett át az utam, újépítésű családi és társasházak között baktattam egyre magasabbra. Majdnem a gerincen értem csak el az erdőhatárt, a fák közé betérve pedig hamarosan egy újabb sárga háromszög jelzés elágazásához értem! Tapasztalatból tudom, hogy a Huszonnégyökrösre vezető rövid kitérőt is érdemes megtenni, ugyanis nagyon szép panoráma nyílik a sziklás csúcsáról, így hát habozás nélkül arra indultam tovább!

Egy újabb beszédes név! Ennek a legendájáról már gyerekkoromban is hallottam és eszerint egy fiatalember alkut kötött az ördöggel, hogy felszántja a hegyet, hogy elnyerhesse egy szép, szőke budaörsi sváb leány szerelmét, de még huszonnégy ökörrel vont ekéjével sem tudta feltörni a meredek, sziklás hegyoldalt, így az ördög a szerződés értelmében elvitte magával. Most ennek is utánaolvastam, a „hivatalos verzió” szerint egy kövér mészárosmester huszonnégy ökörbe fogadott, hogy egyszuszra felfut a hegytetőre. Meg is tette, de a tetőre felérve összeesett és meghalt.  Ezután nevezték el a hegyet Huszonnégyökrösnek. Azért az általam ismert verzió kicsit romantikusabb, nem igaz?

Visszatérve a sárga sáv jelzés útvonalára már nem volt más dolgom, mint hogy szintezve, lassan emelkedve végigbaktassak a túraösvényen a Csíki-hegyek déli oldalában. Ez egy viszonylag könnyű, de nagyon látványos része a túrának, hiszen a meredek hegyoldalakban kanyarogó, sokszor csak keskeny ösvény szép kilátásokat kínál a kopasz, lombjuk vesztett fák között Budaörsre. Ráadásul a gerinc napos, szélárnyékos oldalán haladtam most, már azon gondolkodva, hogy megszabadulok az anorákomtól, amikor a Ló-hegy és a Szállás-hegy közötti nyeregben a turistaút kifordult a gerinc északi oldalába!

Egy pillanat alatt eltűnt a melengető napfény, megkaptam viszont cserébe a viharos északnyugati szelet, fázósan a nyakamig rántottam hát az anorákom cipzárját! Zegernye idő volt errefelé, a pocsolyákat vastag jégkéreggel húzta be a fagy, gyorsítottam is a tempómon, hogy kicsit kimelegedjek, így aztán hamar elértem a Sorrento dolomitszikláit. Újabb beszédes név, vajon hogyan került a híres olasz üdülőhely neve ide, a budai hegyekbe? A válasz egyszerű, a turisták nevezték el így valaha ezt a helyet, ugyanis ezek a sziklák emlékeztették őket az ottani tengerparti sziklákra. Itt is megálltam pár percre (közben a szél cibált ezerrel az északi hegyoldalban kanyargó ösvényen), készítettem néhány képet a dolomitsziklákról és a Nagy-Kopasz innen kitűnően látható erdős fennsíkjáról.

Innen már csak egy szép erdőjárás volt a további utam. A Sorrento után egy komolyabbat ereszkedve magam mögött hagytam a kitett gerincet és jól járható, sétányszerű utakon kereszteztem a Budakeszi felett elterülő erdőséget. A szelet itt már nem lehetett érezni, csak hallottam, ahogy zúg a tölgyes-gyertyános ágai között. Rövid kitérőt tettem a Magas-kő oldalában a kőfejtőhöz és egy pillanatra megálltam a BTSSZ (Budapesti Természetbarát Sportszövetség) emlékhelyénél. Itt minden elhunyt tagjuk nevét egy-egy kis fém emléklap őrzi az oszlopok oldalán. Már több tucatnyi ilyen lapocska sorakozik egymás mellett és alatt! Az én egyesületemnek is van egy hasonló emlékhelye, távol Budapest zajától, az Őrségben. Hát őszintén, kell-e ennél több egy erdőjáró turistának ahhoz, hogy a neve fennmaradjon az utókor számára?

Végül a Makkosmáriai kegytemplom felett keresztezte az utamat a zöld kereszt jelzés, itt hagytam magam mögött – de csak átmenetileg – a sárga sáv jelzéseket, hogy felkapaszkodjak a Normafához. Ahogy egyre magasabbra jutottam, megjelentek a talpam alatt az első jégfoltok, végül már jégpáncél borította a turistautat annak ellenére, hogy az erdőben, a fák között már csak imitt-amott tűnt fel egy-egy kósza hófolt. Jó kérdés, hogy miért van ez? A válasz egyszerű: a turisták kérgesre tapossák, tömörítik a turistautakon a havat, így az nehezebben tud elolvadni, mint ott, ahol nincs letaposva. Persze a teteje így is megolvad, ha picivel fagypont fölé emelkedik a hőmérséklet, viszont azonnal visszafagy, ha hidegebbre fordul az idő. Így alakul hát ki a turistautakon a korcsolyapálya! Ez ellen nem lehet mit tenni, mint hogy a lefagyott sáv mellett próbálunk járni az avarban.

A Normafához felérve visszacseppentem az eddigi néptelen erdei utak után a civilizációba, megültem a zsúfolt parkoló mellett egy pihenőpadon, és megettem a korai ebédemet. Újabb beszédes név: Normafa! Hát ez meg honnan jött? Ezt pontosan tudjuk, hiszen viszonylag nem régen történt. Egy ősöreg bükk állt ezen a helyen már századok óta, a környékbeliek Viharbükk néven emlegették csak. A turizmus a XIX. század közepén született meg a főváros környékén, sokan sétálgattak már ekkor is errefelé, többek között a Nemzeti Színház társulata is itt tartotta az egyik piknikjét. A kor neves színésznője, Schodelné Klein Róza a Viharbükk tövében egyszer elénekelte Bellini operájából Norma áriáját, és ez ragadt rá az öreg fára, Normafa néven kezdték ezután emlegetni. A fa 1927-ben dőlt ki egy villámcsapás következtében, emlékét egy tábla őrzi csak, de most már magát a helyet is így hívják.

Itt aztán korcsolyapálya volt a turistautakon kívül a rét teljes területe! Még a túrabotjaimmal sem mertem kimenni oda, de más is gondosan elkerülte az összetaposott és emiatt lejegesedett szánkó- és sípályákat! Nem volt mit tennem, a turistaút helyett a Jánoshegyi út szélén kialakított futópályán indultam tovább, ezt ugyanis sózták, így nem csúszott! Aztán a Libegő felső végállomásánál feltűnt előttem a János-hegy csúcsa az Erzsébet kilátóval, én pedig pár perc alatt felkaptattam a tetejére! Mivel eléggé huzatos volt most is a hegytető, nem ültem le pihenni a padoknál, egyből felszaladtam a felső kilátóteraszra!

Most nem voltak fenn sokan, talán az erős szél tartotta otthon a kirándulókat, vagy a karácsonyi bevásárlás csábította el őket, nem tudom, mindenesetre most nem kellett attól tartanom, hogy tolongástól nem férek majd korláthoz! Persze, a viharos szél itt is kitett magáért, ezért aztán a nézelődést eléggé rövidre szabtam! Most tiszta volt az idő, jól látszottak a Pilis és a Visegrádi-hegység távolabbi vonulatai is, de Budapest felé is szép volt a kilátás, megnéztem a további uticéljaimat, a Nagy- és a Kis-Hárs-hegyen álló kilátókat is. Bőszen fényképeztem egy ideig, aztán a szélvihar visszakergetett a torony belső lépcsőházába.

Sejtettem, hogy a János-hegy északi gerincén ereszkedő piros sáv jelzés útvonalán nem lesz egy leányálom lejutni a Szépjuhásznéhoz, de a valóság még erre is rátett egy lapáttal! Itt, az északi hegyoldalban a hó is megmaradt és a fűrészfogasan, cikk-cakkban ereszkedő sétány persze jégpálya volt. Megpróbáltam az út mellett, az avarban menni, de a fák miatt ez sokszor nem volt lehetséges. Így aztán kénytelen voltam ráfanyalodni a kanyarokat levágó, meredeken ereszkedő ösvényekre, mivel ezek nem voltak lefagyva. De bármennyire is szerettem volna elkerülni a jeges szakaszokat, ez sokszor nem volt lehetséges, így aztán bemutattam pár műkorcsolyázó figurát is, mire leértem a Szépjuhásznéhez, bár a seggre ülést azért sikerült elkerülnöm!

Úgy látszik, ez a mostani túrám a beszédes nevek túrája, hiszen a Szépjuhászné elnevezésnek is megvan a saját sztorija! A történelmi anekdoták szerint Mátyás király eléggé sokat vadászgatott a budai hegyekben és az egyik útján találkozott itt, a János-hegy és Nagy-Hárs-hegy közötti nyeregben egy szép juhásznéval. Hogy mi történt közöttük, arról nem beszél a fáma, viszont azt tudjuk, hogy Pavianovich János épített ide egy vendéglőt Szép Juhászné néven még a XVIII. század végén, és innen eredeztethető a hely neve. A vendéglő az 1930-as években tönkrement, sorsára hagyták, később lebontották. A szocializmusban a Gyermekvasút (akkoriban még Úttörővasút) itteni állomását Ságváriligetnek nevezték el, és próbálták ezt a nyeregre is ráragasztani, de sikertelenül.

Szokás szerint megpihentem a most is zárva tartó „Mint a mókus” nevű kis büfé faasztalainál, itt ettem meg a magammal hozott szendvicsek maradékát és ittam rá a szörpömből. Végül pár perc ejtőzés után belefogtam a Nagy-Hárs-hegy ormára felvezető kaptatóba. Itt tértem vissza a sárga sáv jelzés útvonalára, és kapaszkodtam fel a széles, de azért meredeken emelkedő, sétányszerű gyalogúton a Nagy-Hárs-hegy fennsíkjára. A tetőn álló Kaán Károly kilátóhoz vezető út vége már csak egy kényelmes séta volt. Persze itt is azonnal felszaladtam a lépcsőkön a kilátó tetőszintjére.

Miközben a Szépjuhásznétól felértem ide, egy széles felhősáv kúszott az égen a nap elé, a viharos szelet pedig még hidegebbnek lehetett érezni ettől! De azért itt is körbefényképeztem a látnivalókat, aztán már csak nézelődtem pár percig. A Nagy-Hárs-hegy mindössze hetven méterrel alacsonyabb a János-hegynél, a távolság is alig két kilométer légvonalban a két csúcs között, mégis teljesen más panoráma fogadja itt a látogatókat! Nyilván alacsonyabbról látunk innen mindent, de más nézőpontból is, tehát ezt a kilátást sem érdemes kihagyni!

Habár rosszabbat vártam, de a Nagy-Hárs-hegyről az északi oldalában levezető turistaút jobb állapotban volt, mint reméltem! A Báthory-barlang előtti meredek ereszkedőn nemrégiben felújították a lépcsőfokokat, így nem kellett ott gatyaféken lecsúszni, a jeges részek is hamar elfogytak alólam, valószínűleg azért, mert négyszáz méter alatt kiértem a fagyott zónából. Végül a két hegy közötti széles nyeregben rátértem a Kis-Hárs-hegyre vezető rövid, sárga háromszög jelzésű ösvényre és felkaptattam itt is a kilátóhoz.

Az itteni, egészen apró kilátót Makovecz Imre tervezte még az 1980-as évek elején, formabontó kialakítása egyértelműen magán viseli a híres építészünk keze nyomát! A csigalépcsőn felkapaszkodva innen is érdemes körbepillantani. Most már magasan felettünk látjuk a János-hegy csúcsán álló Erzsébet kilátót és a Nagy-Hárs-hegy fennsíkjának peremén álló Kaán Károly kilátó tornyát is. Viszont ettől eltekintve innen is nagyon szép kilátás nyílik a környékre, de a Parlament félig már elbújik a Rózsadomb mögé, a Duna is csak itt-ott tűnik fel az alacsonyabb dombok között.

Pár percre még megültem a tető viszonylag szélárnyékos padjainál, aztán a sárga sáv jelzés útvonalára visszatérve már alig fél óra alatt leértem Hűvösvölgybe. Arra gondoltam, ha lesz még időm, akkor továbbindulok innen a Vadaskerti-hegyen keresztül az Árpád kilátóhoz, de ekkor már fél három felé járt az idő, már csak alig egyetlen órám maradt alkonyatig! Addig biztosan nem érném el a kilátóteraszt, meg csak most éreztem, hogy a szél is alaposan átfújt ezen a napon. Gyerünk hát haza! Így aztán felugorva a villamosvégállomáson egy indulófélben lévő 61-es tujára fél óra múlva már a Morzsin voltam, és pontban négykor léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!