Csákberény látképe a Kopasz-hegy egyik kilátópontjáról

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Tulajdonképpen még nem jutott el a tudatomig az, hogy ezelőtt egy héttel a végére értem a napra pontosan negyvennégy munkában töltött esztendőnek és kezdő nyugdíjasként már bármikor túrázni indulhatok, amikor csak kedvem tartja. Így aztán nem is használtam ki a múlt hét ragyogóan napsütéses napjait és szombatra időzítettem a mostani túrámat is. Csak a hétvége záporos-zivataros meteorológiai előrejelzéseit olvasva gondolkodtam el azon, hogy akkor melyik napot is válasszam, aztán félig-meddig találomra péntekre szerveztem meg a túrámat.

Aztán mint végül kiderült, ez a nap lett a legfelhősebb a három közül, de azért az élénk délkeleti szél eléggé tisztára söpörte a levegőt, így megint egy kilátás-túra mellett döntöttem. Már régóta izgatta a fantáziám a Vértes fennsíkjának délnyugat felé falként leszakadó oldala, ráadásul a 2022-es Vértes térképem jelölte rajta a kilátópontokat is, amelyek között jelzett turistautak kanyarogtak. Igaz, hogy ezek közül a piros rom jelzések útvonalát „Nehezen járható!” felirattal látta el a térkép szerkesztője, de hát van két erős és egészséges lábam, csak nem lesz majd probléma az ösvény végigjárásával!

Egyedül a közlekedéssel gyűlt meg egy kicsit a bajom, az egyetlen épkézláb eljutási lehetőség szerint a Kelenföldről 5:07-kor induló Göcsej Intercityvel kellett Székesfehérvárig utaznom, ahonnan aztán egy kisebb várakozás után indulhattam tovább Mórra a Komáromig közlekedő Bzmot majomringatóval. Képzeletben megvontam a vállam: még bennem van a koránkelés több évtizedes rutinja, legfeljebb erre a napra is bekapcsolom a megszokott időpontra az órám ébresztőjét! Így aztán péntek hajnalban rövid készülődés után a fél ötös 250-es busszal zötyögtem le a Kelenföldi pályaudvarra, ahol még dekkoltam vagy húsz percet a vonatom érkezéséig.

Az Intercity aztán alig több mint fél óra alatt lerohant Székesfehérvárra, ahonnan a már említett újabb húszperces várakozás után indulhattam tovább. Unottan és kissé álmosan bámultam kifelé az ablakon, amikor észrevettem, hogy éppen felkeléshez készülődik a dombok mögött a nap, ez aztán kirángatott egy pillanat alatt a letargiából. A fényképezőgépet előkapva a hátizsákból lőttem egy sorozatot a napkelte pillanatáról és bíztam abban, hogy valamelyik kép csak sikerül közülük! Szerencsém volt, a képeket visszanézve épp volt közöttük egy olyan, amelyen nem takarta el semmilyen fa vagy bokor a felkelő napot!

A menetrend szerint percre pontosan érkeztem meg a móri vasútállomásra, itt aztán a peronok melletti egyik padon pillanatok alatt összekaptam magam: indítottam a turista GPS-em és a fényképezőgép tokját is felfűztem szokás szerint a derékszíjamra. Még háromnegyed hét sem volt, amikor nekiindultam a túrának. Végigbaktatva az állomás bekötőútján pár perc alatt kiértem a városka főutcájára, a Deák Ferenc utcára és elindultam a központ felé. Péntek lévén a kisváros élte szokásos reggeli életét: nagy volt az autóforgalom, de a centrum felé közeledve egyre több lett a gyalogos is a járdán.

Mór igazi kisváros, itt még köszönnek egymásnak az emberek, amikor elsorjáznak egymás mellett a járdán, szaporán viszonozva az üdvözléseket érkeztem meg a Városháza sarkánál lévő körforgalomba. Rövid kitérőt tettem a Szent Kereszt templomhoz, más túráimhoz hasonlóan most is megbámultam a gótikus katedrálisokra jellemző támpilléreit és magas falait, aztán a Lamberg kastély kovácsoltvas kapuja előtt is megálltam néhány fényképet készíteni. Még zárva volt a bejárat, az épületben működő művelődési központ csak jóval később fog nyitni, bár már dolgoztak az udvaron a kertészek.

A korai túrakezdés miatt nem volt különösebb okom a sietségre, megültem hát a kastély kerítése melletti egyik pihenőpadon, reggeli-pótlásként megettem egy sajtos kiflimet és ittam rá a szörpömből, aztán még percekig elnézegettem ez előttem elsietőket. Ahogy múlt az idő, egyre több iskolás is megjelent a járókelők között, végül fél nyolc felé megunva a lebzselést továbbindultam az utamon. A Főtér után már Bajcsy-Zsilinszky út volt a város főutcájának a neve, a járdáján ballagva értem el Mór peremét, ahol az aszfaltút kifordult alólam, én pedig a Schiffer dűlő földútján indultam tovább. Eddig a Közép-dunántúli Piros Túra piros sáv jelzéseket követtem Móron keresztül, de az erdőt elérve kiágazott a dűlőútból a zöld sáv és a piros rom turistajelzések gyalogútja, erre tértem hát rá és vágtam bele a hegyek közé felvezető kaptató érdemi részébe.

Habár az erdőben kapaszkodott egyre magasabbra az ösvény, de hallottam, hogy valahol a fák mögött komoly munka folyik, traktorok, emberek hangja szűrődött át hozzám a lombok között, végül a gyalogút is egyre közelebb kanyarodott a szélső fákhoz és megpillantottam a hatalmas, nagyüzemi szőlőtáblát. Éppen folyt a szüret, gondoltam, készítek pár fotót erről is, de a terület el volt kerítve, így nem mehettem közelebb az emberekhez. Hosszabb kaptató végén értem fel a szőlőtábla felső sarkára, innen már jól belátható volt, mennyit is kapaszkodtam idáig Mórról!

Alattam terült el a széles völgyben a városka és a másik irányba fordulva mintha már nem is lett volna olyan magasan fölöttem a Csóka-hegy erdős orma, mint amennyire Mórról nézve volt. Az emelkedés egy pár percre eltűnt, ahogy a szőlőtábla felső pereme mellett indultam tovább, de aztán az erdőbe visszatérve egy gatyafékes ösvényen leereszkedtem a fantáziadús nevű Lófar-völgybe, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel ki is kapaszkodjak belőle a túlsó oldalán. Na, nem egészen a másik pereméig, a gyalogút kitartott a szurdok túlsó oldalában, itt aztán meg kellett küzdenem egy komolyabb erdőpusztulás során kidőlt fákkal is. Vagy tucatnyi, az avarban fekvő fatörzsön léptem-másztam át, de a vékonyabb ágak is megtéptek egy kicsit, mire felértem egy korábbi végvágott erdő (tarvágás) helyén terpeszkedő vadföldre.

Persze a kaptató még mindig nem ért véget, folytatódott az a Harmatos-völgy kicsit dzsindzsás, csalános aljában, ahol aztán ismét tucatszámra feküdtek a völgy aljára ledőlve-lecsúszva a fatörzsek! Háromnegyed kilenc felé enyhült meg végül a kapaszkodó, ekkor értem fel a Csóka-hegy erdőritkításos fennsíkjára. Átvágtam a tetőn a kanyargós ösvényen, aztán észrevettem a fák között, hogy ismét lejteni kezd az utam. Elértem hát a fennsík délnyugati peremét, itt fogom megtenni a mai túrám zömét!

Pár perc múlva fel is tűnt az első kilátópont, ezt a Vértes térképem siklóernyős starthelyként mutatta és valóban: a kiégett füvű kaszáló éppen a fennsík peremén terült el, ideális hely volt hát a siklóernyősök indulásához. Mivel megállás nélkül jöttem idáig Mór belvárosból, letelepedtem hát a fűbe és onnan csodáltam a panorámát. Miközben a városból kapaszkodtam idáig, lassan beborult az ég, a nap elbújt a felhők mögött, viszont csak egy kicsit volt párás a levegő, messzire el lehetett látni. A távcsövem elővéve alaposan megnéztem rajta keresztül Mórt, meg is találtam egy pillanat alatt a Szent Kereszt templom magas tornyát és a mellette álló Városháza épületét.

Csak negyed tíz felé indultam tovább, hogy végigjárjam a kanyargós és a fennsík peremén folyamatosan hullámvasutazó ösvényen a kilátópontokat. Lassan rá kellett jönnöm, a Vértes turistatérkép szerkesztője jogosan írta fel a piros rom jelzésű ösvény mellé, hogy nehezen járható! Az alig kitaposott gyalogút sokszor lemerészkedett a fennsík pereméről a meredek hegyoldalba, ezeken a helyeken aztán egymást érték a súvadások, tényleg minden lépésnél a lábam elé kellett néznem!

Ráadásul nem is csak lefelé kellett figyelni, mivel sokszor a gyalogút fölé benyúló faágak alatt is bujkálnom kellett, meg az errefelé is szép számmal heverő kidőlt törzseken átmásznom. Éppen egy, a fejem fölé benyúló ág alatt bújtam át hétrét görnyedve, amikor beleakadt a bal lábam egy, az avarban megbújó gyökérbe, és úgy elvágódtam, mint az ólajtó! Olyan erővel fogtam talajt, hogy azt talán még a Földrengésjelző Obszervatórium szeizmográfjai is jelezhették Budapesten, aztán saját ügyetlenségemen mérgelődve tápászkodtam fel a földről.

De minden nehézségétől függetlenül megéri végigtalpalni ezen a kanyargós ösvényen! Itt nagyjából 300 méterrel jártam a Móri-árok széles síksága felett és a kilátópontokról mint egy térkép, úgy nyílt meg előttem a táj, megpillantottam a széles völgy alján fekvő településeket és elláttam egészen a Keleti-Bakony távoli lankáiig. Persze a látvány folymatosan változott, ahogy a fennsík peremén ballagva más és más pontokról néztem ugyanazt a panorámát. Sokan dicsérik a Visegrádi-hegységben kanyargó Spartacus-ösvényt a róla nyíló kilátások szépsége és az útvonal nehézségéből fakadó kihívások okán, hát meg kell mondanom őszintén, elbújhat a Vértes peremének piros rom jelzésű ösvénye mellett!

Nagyjából negyed tizenegy felé értem el a fennsík északi részének a végét, itt ugyanis a mély, szurdokszerű Vár-völgy mélyen belevágódva a Vértes dolomitos alapkőzetébe két részre osztja a platót. Mindenképpen le kellett ereszkednem a völgy aljába, hogy aztán visszakapaszkodhassak a fennsíkra a túlsó oldalán, de ha már lenn leszek, akkor érdemes kitérőt tennem Csókakő várához is, ugyanis az csak egy rövid séta onnan!

A szurdokba levezető út nem is volt olyan meredek, mint vártam, lenn aztán a piros rom jelzések csatlakoztak az Országos Kéktúra szélesre taposott gyalogútján futó kék sáv jelzésekhez és megindultam azokat követve Csókakő felé. Magam korabeli pár jött szembe velem az úton utcai ruhában, aztán amikor találkoztunk, nekem szegezték a kérdést, hogyan juthatnak fel Csókakő várába? Erre persze visszakérdeztem, hogy rövid úton, fáradtságosan, vagy kerülővel, de egy kényelmes sétával szeretnék ezt megtenni? A várba ugyanis tényleg két módon juthatunk fel: egyrészt innen a Vár-völgyből a piros rom jelzéseket továbbra is követve egy nagyon hosszú és meredek lépcsősoron (pont mellettünk kezdődött, meg is mutattam), vagy pedig a vár alatti parkolóból a várkapuig vezető keskeny aszfaltúton, amerre a kék rom jelzések vannak felfestve.

A pár felmérve a lépcsősor hosszát és meredekségét kapásból a második lehetőséget választotta, mivel pedig én is így szerettem volna feljutni (a lépcsősort még húsz éve próbáltuk ki egyszer a fiammal, azóta ezt az örömöt meghagyom másoknak), felajánlottam, hogy elkísérem őket. Így aztán együtt sétáltunk le a vár alatti mezőn kialakított parkolóba, aztán kaptattunk fel a Zrínyi utca szerpentinjén az utóbbi időkben szépen rendbe hozott várromhoz.

Persze egyből felcsábítottam a házaspárt a Felsővár kilátóteraszára, ugyanis az onnan a környékre nyíló panoráma egészen káprázatos! Ekkor már tizenegy felé ballagott az idő, az időjárás is megemberelte kicsit magát, a felhők lassan elvonultak és fátyolosan bár, de kisütött a nap. Tehát maga a vár is egy szép kilátópont, de ha az időnk engedi, érdemes sétálni is egyet a falak között és megnézni a kiállításokat. Ezen a pénteki napon azonban minden be volt zárva, de szerencsére a vár belépőjegy nélkül látogatható. Még régebben, vakító délelőtti napsütésben készítettem egy túrámon egy panorámaképet a várfalakról, beteszem azt is ide.

Kilátás Csókakő várából a községre és a Móri-árok széles völgyére. A képre kattintva külön ablakban nyílik meg a 4000 pixel széles panoráma.

Aztán a parkolóba visszatérve a házaspár továbbindult kocsival Mórra és pedig letelepedtem egy padra ebédelni. Komoly készülődés folyt a mezőn: ezen a hétvégén vannak a várjátékok, a színpadon már hangoltak a zenészek, de már állt a sátrak egy része is, ahonnan mindenféle ínycsiklandozó illatokat sodort a délkeleti szél felém. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy veszek valamelyik pecsenyesütőnél egy kis hozzávalót a sajtos kiflijeimhez, de aztán rájöttem, hogy teli hassal nehezebb hegyet mászni – márpedig abból lesz még elég az utamon – így aztán a szerény ebédem végén, miután feltöltöttem az időközben kiürült palackomat egy köztéri csap jéghideg vizével, tovább is indultam.

Itt, a vár parkolójában ismét jelzést váltottam, most már a kék kereszt jelzéseket követtem a fennsík oldalában a szőlők és víkendházak között. Persze kilátás innen is volt folyamatosan a síkság felé, de ezen a szakaszon a figyelmem megoszlott a panoráma és az éppen érő szőlőfürtök között. Az egyszerű házikók és pincelejárók között egyből szemet szúrt egy bekerített telken álló jókora, kastélyszerű épület, bár ahogy elnéztem, már évek óta lakatlanul állhat. Itt-ott már pereg a falairól vakolat, az ablakok is függönyök nélkül, vakon bámulnak a világra, vajon ki építhette és lakhatott itt?

A „kastély” után vagy ötszáz lépéssel értem el azt az útelágazást, ahonnan a kék háromszög jelzések nekifutottak a hegyoldalnak. Követve azokat keréknyomokon kaptattam fel a szőlők között az erdő pereméig, aztán a fák közé beérve egy kis nevenincs oldalvölgyben váltott egyre meredekebbre a kapaszkodás. Lihegve kaptattam egyre magasabbra és még az orromról is csöpögött a verejték, mire elértem azt a pontot, ahol a kék háromszög jelzések balra letérve a keréknyomokról egy ösvényen indultak tovább. Pár perc alatt elértem itt is az első kilátópontot, meg is álltam egy kis időre, hogy kifújjam magam. Csókakő feküdt közvetlenül alattam, de a vár már eltűnt egy lefutó erdős gerincél mögött. Elnézelődtem ezen a ponton is néhány percig, aztán indultam tovább.

A GPS mutatta, hogy lenne rövidítési lehetőség a jelzetlen erdei utakon haladva, de inkább megtettem a kis kitérőt az erdei földúton, hogy találkozhassak a szemből érkező zöld sáv és zöld kereszt jelzésekkel. Élesen megtört itt az utam, majdnem 180 fokot fordultam, ahogy ráálltam a zöld jelzések útvonalára és ballagtam el rajta addig a pontig, ahol azok különváltak egymástól. A zöld kereszt jelzéseket követve vágtam át a Pap-irtás nevű ligetes erdőrészen, közben a kiégett, sárguló fűben megbújó őszi kikericseket figyelgettem, párat le is fényképeztem közülük.

Egy ligetes erdőrész mezején kis kőhalom jelezte az egyik kőre festett zöld háromszög jelzéssel, hogy elérkeztem a következő jelzésváltáshoz. Jobbra indultam tovább a kiégett füvű réten átvágó, szinte alig látható nyomokon, aztán pár perc alatt elértem a Kopasz-hegy első kilátópontját. Errefelé már megritkultak az erdők, inkább csak a nevéhez méltóan valóban kopasz hegyet szabdaló oldalvölgyekben bújtak meg a fák, ezért nagyon szép kilátás fogadott a délnyugati oldalcsúcson. Elnézelődtem itt is, aztán az órámra pillantva láttam, hogy még gyerek az idő, éppen csak fél kettő múlt.

Volt még majdnem három órám a 16:16-kor induló, Csákberényből Székesfehérvárra tartó közvetlen autóbusz indulásáig, ezért aztán egy nagy sziesztát tartottam a kopár hegyormon és végigfeküdve a csenevész fűben élveztem a fátyolos napsütés melegét. Persze lett volna korábbi buszom is Csákberényből, de azok nem közvetlen járatok, ráadásul eléggé csücskös átszállásokkal: ha csak egy-két percet késik az egyik busz, elszalaszthatom a másikat. Tehát nem érdemes rohanni. Lehet, hogy egy-két percre el is szundikáltam, ahogy a füvön feküdtem a hátizsákom használva párnaként, végül háromnegyed kettő felé vettem csak erőt a lustaságomon és indultam tovább az utamon.

Persze a kopár, ligetes hegyoldalból a fák között állandóan láttam a környező tájat, de pár perc múlva egy újabb oldalcsúcson elértem a következő kilátópontot. Itt is megálltam pár percre, lenéztem Csákberénynek az Ezerjó Borút mellett álló legszélső házaira, aztán a sziklakiszögellést megkerülve átvágtam a következő völgy csenevész erdején egy másik oldalcsúcsig. Itt a zöld háromszög jelzések nem vezettek ki a kilátópontra, de egy jelzetlen gyalogúton kisétáltam itt is a sziklákhoz. Újabb adag bámészkodás után tértem csak vissza a zöld háromszög jelzések ösvényére és ezt követve érkeztem vissza pár perc múltán a zöld kereszt jelzések keréknyomaira.

Már csak alig kilométernyire lehettem Csákberénytől, amikor újabb zöld háromszög jelzésű ösvény vált ki az erdei útból. Nosza, járjuk végig ezt is! De ez az ösvény már nem vezetett semmilyen hegyoromra, egyszerűen csak végigkanyargott a ligetes domboldalban Csákberény házai felett. Végül fél három felé értem el a dombok lábainál kanyargó Ezerjó Borút keskeny aszfaltcsíkját és erre rátérve a sportpályát. Megültem pár percre a fűben a focipálya sarkában és megnéztem a GPS-en, hogyan juthatok el leggyorsabban a metrókocsiig?

Ugyanis Csákberénynek egy igazi, budapesti metrókocsija is van, ráadásul nem is volt túlságosan messze sem. Ez a képzőművészeti alkotás Zsemlye Ildikó Munkácsy Mihály-díjas szobrász, éremművész műve. A műalkotás címe "A Földből kitörő metró kocsi", üzenete pedig a következő: 40 évi földalatti munka után a fény felé tör a felszínre, mindig van remény, ezáltal a pozitív szemlélet fontosságát hordozza ez az alkotás. A mű tájolása sem véletlenszerű, hiszen "az orosz metró kocsi" nyugat felé tör a felszínre. Ezt az okosságot persze nem én találtam ki, innen származik.

Körbejártam a metrókocsit, még az egyik kitört ablakán is beleskelődtem. Egészen épen megmaradt a belseje, még az üléseket takaró kárpit is viszonylag tisztának látszott. Kár, hogy össze volt kívülről graffitizve a kocsi, bár egy másik cikk szerint még a festés is műalkotás volt kezdetben, de aztán jöttek a mezei graffitisek, akik egyszerű tagekkel dekorálták ki a metrókocsi földből kiálló részét.

Sokáig elbámészkodtam itt is, de három után pár perccel már egyszerűen nem volt mit csinálnom, elsétáltam hát a csupán pár száz lépésnyire lévő Kilroy Was Here rendezvényközpont külső büféjéig, ahol egy árnyas padra letelepedve elszopogattam a buszra várva egy Heinekent. A helyközi busz aztán percre pontosan érkezett és Székesfehérvárra érve volt még pontosan 25 percem arra, hogy eljussak a buszpályaudvarról a vasútállomásra. Biztos van valamilyen helyi járat a két pályaudvar között, de eddig soha nem vettem a fáradságot arra, hogy ennek utánanézzek, ugyanis jól kilépve negyedórányira vannak egymástól. Most azonban nem kellett sietnem, kényelmesen sétálva is elértem még a 17:18-kor Budapestre induló Stadler Flirtet. Végül negyed hét után léptem be a lakásunk ajtaján.

 Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!