A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala letölthető GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Joggal kérdezhetitek, kedves Olvasók, hogy miért „Bakancsban, két keréken” a blog neve, ha eddig folyton csak gyalogtúráztam, és fél éves élete alatt egyetlen szó sem esett még benne a kerékpározásról? Ennek egyedül a kényelemszeretetem az oka, vagyis nem szeretek rossz időben, csúszós utakon bringázni, és a hideg szélben elgémberedve megérkezni az úticélomhoz. Ezért általában csak tavasszal, a melegebb idő beköszöntével szállok nyeregbe, és október vége felé már el is teszem a bicajt, hadd aludja téli álmát a házunk kerékpártárolójában. Ráadásul idén egy, a tavaszi karbantartáskor a hátsó váltóoldali villasarun felfedezett törés javítása miatt a kezdés több hetet csúszott! De ami késik, nem múlik – tartja a mondás, és május közepén ebben az évben is megkezdtem a kerékpáros szezonom.

Pár formába hozó gyakorlókör után döntöttem úgy, hogy ideje lenne egy hosszabbat is menni, az úticél és az útvonal pedig adott volt: már egy ideje gondolkodtam arról, hogy jó lenne kipróbálni a Budapest északi határa és Szentendre között tavaly kiépített kerékpárutat! 2018-ban, az Országos Kerékpáros Körtúrán jártam utoljára ezen a részen, és akkor még eléggé áldatlan állapotokat tapasztaltam. Hát akkor erre indulok most ezen a túrán, aztán Szentendréről még tekerek egyet Visegrádig! Hatvan kilométerre saccoltam az utat Budafoktól (a lakóhelyemtől) Visegrádig, onnan hazatekerni megint csak ugyanekkora távot jelent, azt viszont egyelőre még nem bírnám kondival, ezért úgy döntöttem, inkább átkompozok majd a Dunán és Nagymarosról úriasan vonattal fogok visszajönni a Nyugati pályaudvarra!

Nem jósoltak kimondottan szép időt erre a hétvégére, bár pénteken még ragyogóan sütött a nap, de a túrám napjára, szombatra egy gyenge hidegfront érkezését ígérték a meteorológusok megélénkülő északi széllel és változóan felhős, záporos, zivataros idővel. Betettem hát az anorákomat is indulás előtt a hátizsákomba, de azért bíztam abban, hogy nem kell majd használnom! Reggel hét előtt pár perccel toltam ki a bringát a kerékpártárolóból, nulláztam le a kis kerékpárcomputerem napi számlálóját és szálltam nyeregbe. Borult volt ekkor a kora reggeli ég, híre-hamva nem volt napsütésnek, de bíztam abban, hogy ez még változni fog! A csendes kora reggeli utcákon legurultam a Tétényi-fennsík széléről a Duna-partra, és a Hosszúréti-patak torkolata előtti hídon egy percre megállva kapcsoltam be a GPS-em. Itt tértem rá az EuroVelo 6 kerékpárútra, amely Franciaországból, az Atlanti-óceán partjától vezet Bulgáriáig, a Fekete-tenger partjáig. Ezen teszem meg a teljes utam innen egészen Visegrádig!

Nem szoktam részletesen leírni az útvonalamat a blog posztjaiban, de most mégis ezt teszem, ugyanis szeretném azt, hogy mások is minél részletesebben megismerhessék ezt az útvonalat, hogy aztán belevágva tekerjenek egy jót rajta! Tehát igyekeztem követni az egészen jó táblázást, valamint a kerékpárutakat Budafoktól egészen a visegrádi befutóig. A ritka útkereséseknél pedig egy kitűnő kerékpáros útvonaltervezőre hagyatkoztam, amelyet a mobilomon is elérhetek. Ez szinte napra pontosan jelzi a kerékpárutakat, ami nagyon fontos szempont most, amikor gomba módra szaporodnak ezek kis hazánkban!

Elindulva a keskeny aszfaltcsík kikanyarodott a Duna-partra, és pár perc alatt elgurultam rajta a Dunaparti Megállóig, vagyis a két piros, londoni emeletes buszig, melyeket itt leállítva átalakítottak büfévé. Gyakran járok erre és általában meg is szoktam állni egy üdítőre, hot dogra ennél a pihenőnél. Most a korai időpont miatt még zárva voltak a buszok, a terasz székein sem üldögélt senki, én is csak pár fotót készítettem, aztán továbbindultam. A volt házgyárhoz vezető úton tekertem ki a Hunyadi János útig és azt keresztezve a Mezőkövesd utca járdáján a Szerémi út kerékpárútjáig. Ráfordultam és végigtekertem rajta a volt gyártelepek helyén épülő lakóparkok között egészen a Dombóvári útig.

A Budafoki utat keresztezve pillantottam meg az épülő MOL tornyot, gyorsan megszámoltam az emeleteit, és úgy láttam, már elérte a tervezett 28 emelet magasságot. Egyébként ez lesz hazánk legmagasabb épülete a 120 méteres magasságával. Az építkezés miatt itt le is volt zárva a kerékpárút egy rövid szakasza, biztonsági őrök tereltek ki a Dombóvári út 2x2 sávos aszfaltcsíkjára. De a rakpartra kifordulva már ismét a kerékpárúton tekerhettem, aztán a vasúti híd és a Lágymányosi híd alatt átgurulva megláttam a túlparti Nemzeti Színházat, végül oldalt váltottam az ELTE új campusa előtti járdára. Az utóbbi tíz évben nőttek ki ezek az épületek a földből, és innen, a járda-kerékpárútról nagyon impozánsnak hatottak!

Aztán a Petőfi-híd alatt áttekerve már a Műegyetem épületei előtt jártam, végül ismét oldalt váltva érkeztem meg a Gellért térre. Tulajdonképpen itt kezdődik a kerékpárút leglátványosabb szakasza, a budai felső rakparton végigvezető rész. Nagyon helyes, hogy itt vezetik végig a nemzetközi kerékpárúton érkezőket, csak az a probléma, hogy rengeteg gyalogos turista is szeret nézelődni errefelé, úgy kell szlalomozni közöttük a sok helyen osztatlan járda-kerékpárúton! De most még csak fél nyolc felé járt az idő, szinte csak egymagamban gurultam a járdán, sűrűn meg-megállva, hogy fényképezhessek.

A következőkben nem szeretnék komplett listát adni a látnivalókról, hiszen csak ez a pár kilométeres szakasz is megérdemli, hogy végigtekerve rajta megcsodáljuk Budapestet, éppen csak megemlítek most néhány látnivalót. Eltekerve a Gellért-hegy szikláinak a tövében az Erzsébet híd után értem el az újjáépített Várkert Bazárt, gurultam át a Lánchíd alatt, aztán már pár perc alatt megérkeztem a Batthyány térre. Itt nagyon helyesen a kerékpárosokat kivezetik egy szakaszon az úttesten felfestett kerékpársávra, ugyanis napközben eszméletlen nagy erre a gyalogosforgalom! Itt, a Batthyány téren vagyunk pontosan szemben a Parlamenttel, innen érdemes egy fotót készíteni róla! Aztán a tér után elkezdődött a járdától elválasztott kerékpárút, ezen gurultam egészen a Margit hídig. Áttekertem a híd alatti kerékpáros alagúton, és ezzel a belvárosi látnivalók végére is értem. Az itt felszínre bukkanó HÉV sínjei mellett folytatódott a kerékpárút, aztán ez a sáv a Zsigmond tér magasságában kifordult a rakparti út mellé.

Érdekesség a Timár utcánál a HÉV sínek és az Árpád fejedelem útja felett átvezető felüljáró: habár pont nekiszalad mindkét irányból a kerékpárút, és ki van rajta alakítva a kerékpáros le- és felhajtó, tilos rajta kerékpározni, ki is van téve a kerékpárral behajtani tilos tábla mindkét oldalán! Szabálykövetően a nyeregből leszállva áttoltam rajta a bicajt, aztán már néhány perc alatt elértem az Árpád hidat. Átgurulva alatta rövidesen véget ért az eddigi kényelmesen tekerhető aszfaltos kerékpárút, az úttestet keresztezve macskaköves utcácskák következtek! Elértem hát Óbuda nagyon szépen kicsinosított, ódon hangulatot árasztó belvárosát!

A macskaköves burkolat a lelket is kirázza az emberből, pláne, ha nem valami jó tömlős kerekű bicajon ülünk, de itt jól tesszük, ha toljuk pár percen keresztül a járgányt, ugyanis látnivaló is akad errefelé! A Szentháromság oszlop mellett érjük el a Főteret, itt áll a Városháza, vele szemben a Sipos Halászkert és a Zichy kastély épületét láthatjuk. Jórészt egyetlen nagyobb háztömb alkotja a történelmi városmagot, amely a HÉV sínjei, a forgalmas Árpád híd és Szentendrei út, valamint az óbudai lakótelep tízemeletes paneltömbjei közé van beszorítva, de azért jó végignézni a szépen rendben tartott épületek sorát. Persze itt is sokat fényképeztem, mielőtt továbbindultam volna.

Még macskaköveken tekertem át a kis háromszögletű terecskére, ahol Varga Imre szobrászművész Várakozók nevű szoborkompozíciója áll. A négy esernyős hölgy laza csoportot alkotva tényleg a várakozás illúzióját kelti a nézelődőben, és a szobrász egy interjúban elmondta, hogy az esőben álldogáló párizsi örömlányokról mintázta az alakokat. A szobroktól még végigrázattam magam a rövid Laktanya utca macskakövein, aztán parkok és tízemeletes házak között folytattam a kerekezést. A volt textilgyárak helyén épülő lakóparkok mellett vezetett el az utam, aztán a keresztező Bogdáni utcán kitekertem a HÉV sínjei mellé. Elgurultam a már-már ikonikus graffitis fal mellett, aztán a HÉV megállónál kereszteztem a síneket.

A Mozaik utcai autószervíz és vizsgaközpont után tértem rá a Jégtörő út kerékpársávjára, majd a Gázgyári lakótelep öreg házai között átvágva értem ki a vasút töltése mellé. Egy aluljárón kereszteztem ezt is, és máris a Római-part murvás sétányán találtam magam. Valahogy ez a terület is át tudta menteni magát a múlt századból, éppúgy állnak még a csónakházak és büfék, a Dunán is egymást érik az evezősök, kajakozók. Habár sokszor hallani a médiából, hogy rendezni akarják már a területet, árvízvédelmi gátat is terveznek ide, hiszen ez az rész az ártéren fekszik, de eddig még nem változott semmi és a Római-part köszöni, jól érzi magát így is!

Itt aztán tényleg nem lehet sietni! Mivel nagyjából félúton vagyunk Szentendre felé, érdemes is megállni pár percre, csak úgy nézelődni, vagy leülni valamelyik teraszra! A murvás úton (amely azért néha kopottas aszfaltburkolatot is kap) amúgy sem lehet sietni, már csak az itt sétálgató sok ember miatt sem. Nekem most itt is szerencsém volt a korai időponttal, mert a nyitásra készülődő vendéglátóipari egységek között még kevés volt a járókelő, inkább csak a reggeli kutyasétáltatók, kocogók adták a gyalog járók zömét. Viszont már sütötték a büfékben a halakat, kolbászokat és a rósejbnit, ínycsiklandozó illatfelhőkön vágtam keresztül, ahogy lazán végigtekertem a sétányon.

A hosszú murvás út végén tudtam rátérni az árvízvédelmi töltésen nemrég kialakított kitűnő kerékpárútra, amelyen aztán magasabb fokozatba kapcsolhattam. Ez az az út, amely kedvéért belevágtam ebbe a túrába! Pár kilométer után a Duna-parttól tett rövid kitérővel áttekertem a Barát-patak hídján, aztán visszakanyarodtam a kerékpárúton a folyópartra. Itt már nem a gáton vezet a jól megépített út, hanem az ártéri erdőben, sokszor közvetlenül a vízparton, a mostani aránylag magas vízállás miatt (a Duna Budapesten 340 cm volt) saccra másfél-két méterre lehetett a Duna szintje a kerékpárút alatt! Tehát még mielőtt árvíz miatt a budai alsó rakpart lezárásra kerülne 600 cm vízállás körül, ezt a kerékpárutat már elönti a Duna! Furcsa kompozíciók tűntek fel a kerékpárút mellett: a farönkökbe valaki rövid ágacskákon üres csigaházakat tűzött. Aztán a kerékpárút kifordult a szépen kiépített Lupa-tó partjára, itt aztán ismét megálltam pár percre.

Egyrészt innen csodálatos panoráma nyílik a Pilis és a Visegrádi-hegység hegyeire, dombjaira, másrészt pedig szép innen a tó is. Csúszdák, strandok, kábeles vizisí és wakeboard pályák sora csábítja ide nyáron az embereket. Eléggé néptelennek tűnt a tó, persze a félig-meddig napos idő ellenére is hűvös volt még, meg az éles északi szélben hullámzott a víz is. Pár percet itt is elnézelődtem, a drótkerítésen keresztül néhány képet is készítettem (na nehogy már valaki innen lejuthasson a vízpartra, gondolhatja az üzemeltető), aztán továbbtekertem a kerékpárúton. A kitűnően megépített aszfaltcsíkon nagyjából negyed óra alatt értem be Szentendrére. Sportpályák mellett ért véget ez az út, innen már a Duna-korzón tekertem be a belvárosba. Rövid kitérőt tettem a belváros macskaköves utcáin, aztán megálltam egy hosszabb pihenőre a vízparti sétány egyik padjánál.

Megettem az egyik magammal hozott szendvicsemet, ittam rá a bodzaszörpömből, aztán pár percig még üldögéltem a bágyadt napsütésben. Csak negyed tizenegy felé ültem ismét nyeregbe, és arra gondoltam, jó lenne délre már Visegrádon lenni! Nem volt már nagy a távolság, az utam majdnem kétharmadát megtettem, ráadásul tudtam, innen már több helyen is rá kell majd térnem az országútra, ahol azért tempósabban haladhatok! A Duna-korzón tekertem ki a 11-es úthoz, pár percig mellette gurultam, aztán a kerékpárút visszatért a folyópartra. Szinte észre sem vettem, már át is értem Leányfalura, aztán a révátkelő után nem sokkal véget ért az eddigi kerékpárút, egyszerűen beletorkollott a 11-es főútba!

Persze nem lepett meg ez a fejlemény, hiszen odahaza alaposan átnéztem az útvonalat, így aztán a főút szélére kifordulva kicsit a lovak közé csaptam és az addigi kényelmes tempó után igyekeztem felvenni a forgalom ritmusát. Ez nem is volt nehéz, ugyanis sokszor a kocsisor is kerékpáros tempóban haladt. Ebben a segítségemre volt egy mustársárga, csuklós helyközi busz is, amely egyáltalán nem sietett, ráadásul párszor meg is állt. Habár a megállókban kikerülhettem volna, de jó volt vele húzatnom magam, széles háta szélárnyékot adott az egyre jobban megélénkülő északi szélben.

Így értem át Tahitótfaluba, aztán csak a település vége után kezdődött egy jó kerékpárút az országút mellett. Ennek a kezdetén álltam meg a következő pihenőre, megültem egy, a kerékpárút szélére gurított sziklán, és alaposan körülnéztem. Éppen szembe kerültem a Vác melletti Naszály heggyel, észak felé tekintve pedig azt láttam, hogy egyre sötétebb felhők gyülekeznek a Börzsöny csúcsai felett! Lelkileg felkészültem arra, hogy mégiscsak használnom kell majd az anorákomat, aztán belevágtam a mezők között átvágó tökegyenes kerékpárútnak.

Nem volt szerencsém ezen a szakaszon, a nyílt terepen pont szembe kaptam az északi szelet, én pedig a kormányra hajolva próbáltam minél kevesebb felületet adni a hideg légáramlásnak. Országútisok jöttek velem szemben, aztán villámgyorsan el is téptek mellettem. Hja kérem, hátszéllel könnyű virgonckodni! Aztán elértem Dunabogdány szélét és a kerékpárút a nyílt terep után újra kifordult a parti sétányra, ahol a magas fűzfák már megfogták a szelet. Végiggurultam a hosszú piknikrét mellett és láttam, hogy errefelé is élénk a vízi élet: kajakosok, kenusok tucatjai szálltak már vízre, egy másik részük pedig épp akkor igyekezett a hajóikat vízre tenni. Aztán egy idő után véget ért ez a kerékpárút is, és megint kinn találtam magam az országút szélén.

Innen már a 11-es úton tekertem át a szomszédos Visegrádra, de pár percre még megálltam Szentgyörgypusztán, és a kompállomás padjain szusszantam egyet. Az órámra nézve láttam, időm van bőven, a háromnegyed tizenkettes komp épp akkor indult át Nagymarosra, a következőig pedig volt még egy teljes órám! Aztán a maradék távot már lezúztam az ellenszélben is tíz perc alatt, és a déli harangszót már Visegrádon hallgattam. Elgurultam az országúton a révállomásig, aztán megvettem a jegyet magamnak és a bringának a következő kompra.

Visegrádon már rengetegszer jártam, családdal is, és csak úgy magányosan is egy-egy túrámon, így aztán alaposan végignéztem már mindent. Nem szeretnék itt sem listát adni a látnivalókhoz, de kihagyhatatlan a királyi palota, a Salamon torony, és persze, ha az időnk engedi, érdemes bringával feltekerni a Fellegvárhoz is. Utoljára három éve jártam fenn kerékpárral, a Visegrádról a fellegvárhoz felvezető Panoráma út nagyon jól kerékpározható, állandó 4-5% emelkedésű, széles aszfaltút!

A háromnegyed egyes komppal keltem át Nagymarosra, elzötykölődtem a macskaköves Magyar utcán a vasútállomásig, aztán ott is megvettem a jegyet a bicajnak és magamnak a Nyugatiig. Jött is pár perc múlva a zónázó Stadler KISS, kettőkor toltam ki a bringát a pályaudvarról a Nagykörútra. A szokásos Nagykörút – Petőfi híd – Budafoki út útvonalon tekertem el Budafokra, aztán ráadásként még nekiindultam a dombra felvezető Péter Pál utcának. Ez már úgy hiányzott nekem, mint a közmondásos ablakos tótnak a hanyatt vágódás, de aki dombra költözik, az számoljon azzal, hogy oda mindenhonnan felfelé vezet az út! Végül három után pár perccel léptem be a lakásunk ajtaján.

 Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!