A Velencei-tó nagylátószögű panorámája a Bence-hegyi kilátóból nézve

A túra útvonala a Google térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Mivel a múlt héten a Balaton keleti medencéjét tekertem körbe öreg Csepel Marathon kerékpáromon, most egyből adódott, hogy ugyanezt megtegyem a Magyar Tenger kistestvérével, a Velencei-tóval is. A szorosan vett velencei-tavi kör azonban csupán harminc kilométer hosszú, ezért úgy döntöttem, pár látnivaló kedvéért kitérőt teszek majd, hogy ezekkel mintegy felturbózzam az amúgy sem az egyhangúságáról ismert kerékpártúrát.

Szokásomhoz híven most is vonattal terveztem az utazásom, és mielőtt útnak indultam volna, hosszan elgondolkodtam azon, hol is vágjak bele a körtúrába? A vonat megáll Velencén, Gárdonyban és Agárdon is, azonban én a tó délnyugati végében fekvő Dinnyés vasúti megállóját választottam körtúrám kezdőpontjául, mivel hazafelé tartva itt áll meg először a vonat, tehát valószínűleg itt még nem lesz teli a Budapest felé tartó kerékpárosokkal!

Szombat reggel fél hét után már ki is toltam a bringát a házunk kerékpártárolójából, aztán felkapva rá alig húsz perc alatt le is gurultam vele a Kelenföldi pályaudvarra. Megvettem a jegyem és a kerékpárjegyet oda-visszaútra a pénztárban, aztán már nem volt más dolgom, mint megvárni a Stadler Flirtemet a peronon. Azt hittem, sok kerékpáros utazik majd le a tóhoz ezen a szombati napon, de csak ketten szálltunk fel bicajjal a vonatra, így aztán kényelmesen elfértünk fenn a kerékpárszállításra kijelölt részen.

Nyolc előtt pár perccel már meg is érkeztem Dinnyésre, aztán leszállva a vonatról néhány perc alatt előkészültem a kerékpártúrára. Bekapcsoltam a turista GPS-em, indítottam a mobilomon a Stravát, aztán felfűzve az övemre a fényképezőgépem tokját bele is vágtam a tekerésbe. A peronról egy rövid ösvényen kitekertem a tóparti, amúgy eléggé kisforgalmú aszfaltutat követő kerékpárútra és elgurultam rajta az alig több, mint kétszáz méterre lévő madármegfigyelő kilátóhoz. Tulajdonképpen most a tervezett, az óramutató járásával ellentétes bejárási iránnyal szemben tekertem egy keveset, de egyszerűen kíváncsi voltam a kora reggeli Velencei-tó látványára.

Megbámultam a fatorony tövében álló Sarvajc keresztet – Sarvajc Lajos a hajdani Velencei Vadásztársaság alkalmazásában a tavi vadvilág felügyelője volt, és úgy ismerte a tó nádlabirintusát, mint a saját tenyerét, szervezte és vezette a vadászatokat is. Többször kísérte el csónakon Széchenyi Zsigmondot is az útjaira. Persze mindezt nem saját kútfejemből tudom, hanem a kőkereszt melletti információs táblán olvastam. Aztán persze felkapaszkodtam a meredek lépcsősoron a kilátóba is, ahonnan – talán a kora reggeli időpont miatt – egyetlen fia madarat sem láttam, de azért megkapó panoráma nyílt a Velencei-tó nádvilágára, és a mögötte álló dombok sorára.

Felhős volt még az égbolt, csak délelőttre ígérték a meteorológusok, hogy feloszlik majd a felhőzet, de azért így is sok mindent lehetett látni odafentről. A legelső, amit észrevettem, az a tó alacsony vízszintje volt. Tavaly nyáron, amikor utoljára itt jártam, tragikusan kevés volt a víz a tóban, és bár télen próbálták feltölteni a környező víztárolókból, és a május és a június első fele is eléggé csapadékos volt, most is hiányzik vagy fél méternyi víz a tóból! Szárazon álltak a nádszigetek közötti csatornák, talán emiatt sem láttam egyetlen madarat sem! Azért persze alaposan körülnéztem fentről, még a távcsövem is elővettem, ezzel jól láttam az északi parti dombokra felkúszó településeinek házait is.

Okom nem volt sietni, hiszen nyitás után szerettem volna megérkezni a Bence-hegy tetején álló kilátóhoz, ami tíz óra előtt nem volt várható. Egy tavalyi kerékpártúrámon már felkapaszkodtam egyszer a szerpentinúton a kilátóhoz, de akkor kilenc felé megérkezve még zárva találtam azt. Ebbe a hibába most nem szerettem volna újra beleesni, viszont a távolság odáig alig volt több, mint húsz kilométer, és ekkor még csak negyed kilenc felé járt az idő. Tehát nem kellett rohannom, jó sokáig elnézelődtem hát odafentről és csak fél kilenc felé indultam tovább.

A Velencei-tó nyugati része természetvédelmi terület, sokáig a nádasok mellett vezetett a parti kerékpárút, aztán elértem Agárd házait, de a település szélén még kitekertem a kikötő mólójára. Innen is megbámultam a vizet, tudva azt, hogy egy időre búcsút kell mondanom a látványának! A vasút melletti belső utat követő kerékpárúton tekertem tovább, innen sajnos nincs kilátás a tóra, legközelebb csak a strand után, a régi csónakkikötőnél térhettem vissza a partra. Megálltam egy percre Chernel István ornitológus szobra előtt, aki sok madármegfigyelést végzett az ő korában még szinte teljes egészében ősi nádivilágát őrző Velencei-tónál, aztán kifordultam a kerékpárúttal együtt a tópartra.

Végigtekertem a hosszú agárdi szabadstrandon, a felhős kora reggeli időpont miatt még nem volt mozgás a parton, bár a büfék már kinyitottak. Ráérősen gurulva is pár perc alatt átértem Gárdonyba, de a kerékpárút továbbra is kitartott a Velencei-tó partján! Azt hittem, a Balatonhoz hasonlóan itt is főként a nyaralók, szállodák között halad majd a kerékpárút, de nem! Itt a táv zömét a partot hol közelebbről, hol távolabbról kísérve tettem meg, szinte folyamatos rálátással a tóra! Ez bizony egy nagy jópont a bringautat tervezőknek, bár azt el kell mondanom, hogy a Velencei-tó déli partját mesterséges feltöltéssel jóval beljebb tolták pár évtizeddel ezelőtt, ezáltal létrehozva azt a sávot a tóparton, amely most a sétányok, szabadstrandok helye!

Velencét elérve népes vadlúdcsapat totyogott át előttem a kerékpárúton, kénytelen voltam megállni miattuk, persze fényképeken meg is örökítettem a vonulásukat. Aztán egy szakaszon a kitűnően kitáblázott bringaútvonal befordult a víkendtelkek és kisházak közé, itt aztán egy pillanatra zavar támadt az erőben, ugyanis egy közműjavítás miatt alaposan fel volt túrva teljes szélességében a keskeny aszfaltút és nem találtam kijelölt kerülőt! Egy-két percig a sarat dagasztva átküzdöttem magam az akadályokon, aztán már zavartalan volt az utam a Velence Resort & Spa szállodasora előtt egészen a Korzóig.

Tavaly már elsírtam a bánatom a korábban említett posztban, hogy kár volt felszámolni a füves szabadstrandot a tó északkeleti végében, de úgy látszik, a homokkal mesterségesen feltöltött tópart fejlődést jelent az azt megelőző árnyas, befüvesített part után, és biztosan hiányzott még egy butiksor is ide, ahol aztán bármit meg lehet vásárolni, amelyről a boltosok azt gondolják, hogy nélkülözhetetlen az itt nyaralók, strandolók számára! Itt is megálltam pár percre a bringával, és a mély, még a cipőmbe is utat találó homoktengeren keresztül lesétáltam a vízpartra.

Bizony, jócskán hiányzott a víz a tóból, tényleg nem sokat ért az, hogy télen leürítették ide a környékbeli víztárolók vizét! A kövezett parton belül hosszan szabadon volt a tó medre, az a pár kora reggeli fürdőző is alig térdig gázolt csak a vízben. Víz kéne a Velencei-tóba, de sürgősen! Másként megfogalmazva eső kellene a tó vízgyűjtő területén, de erre a nyár beköszöntével nincs sok remény! Márpedig a forró nyári napokon a tó párolgási vízvesztesége elérheti akár a napi egy centimétert is, tehát július-augusztus folyamán a vízszint negyven-ötven centimétert apadhat! A történelem során többször is kiszáradt a Velencei-tó, a feljegyzések szerint legutóbb 1863 és 1866 között történt ilyen, akkor a fehérvári huszárok még gyakorlatoztak is a száraz tómederben! Reméljük, ez nem fog újra bekövetkezni! Mármint nem a huszárok gyakorlatozása, hanem a tó kiszáradása.

Itt is fényképeztem párat, aztán mivel már háromnegyed tíz felé ballagott az idő, továbbindultam a Korzóról is. Hátulról kerültem meg az épületeit a Tópart utca kerékpáros nyomain, aztán ahol a bringaút visszakanyarodott a partra, én maradtam a házak között, ugyanis itt egy extra kitérőt iktattam a körtúrába! Velencén érdemes egy kicsit eltávolodni a tóparttól, hiszen vannak a közelben egyéb látnivalók is, bár ehhez ott kell hagynunk eddigi palacsinta laposságú utunkat! Én megreszkíroztam a dombnak felfelé tekeréseket, ezért Velencén átvágva ráfordultam a Nadap és Lovasberény felé vezető országútra, kereszteztem az M7-es autópályát egy felüljárón és már el is értem a Bence-hegyre felvezető Panoráma út kezdetét!

Persze a Bence-hegy nem adja könnyen magát, több mint száz méter szintet kell kapaszkodnunk ahhoz, hogy felérjünk a hegytetőn álló kilátóhoz, ez nagyjából annyi emelkedést jelent, mintha a Dunától másznánk fel a Gellért-hegyre! Mintegy két és fél kilométeres úton kell hegynek felfelé tekernünk nagyjából száz méternyit, ez átlagosan 4%-os emelkedést jelentene, de az út lépcsőkben emelkedik, vannak viszonylag sík szakaszai és 10% feletti kaptatói is. Ennek ellenére csakis azt mondhatom, hogy az eléggé furcsa alakú, nyíló virágra emlékeztető kilátóból a szemünk elé táruló panoráma minden fáradságot megér!

Negyed tizenegyre értem fel az autóparkolóba, aztán az utolsó pár méteren a meredeken emelkedő kavicsos sétányon és lépcsősoron pedig már feltoltam és felcipeltem a bringát a torony tövébe. Kipányváztam a kerékpárt az ismertető táblák egyik oszlopához, aztán megrohamoztam a kilátót. Sejtettem, hogy lesz belépődíj, ha egyszer naponta nyitják és zárják a kilátót, de azért az ötszáz forintos jeggyel kissé hasba akasztott a bejárat előtt posztoló kedves nyugdíjas bácsika (amúgy pár évvel lehetett idősebb nálam). Leperkáltam a belépődíjat – jobban belegondolva egy gombóc fagyi ára is már nagyjából ennyi, márpedig a kilátás megéri ezt a pénzt, sőt, akár még két gombóc fagyi árát is!

Körpanoráma a Bence-hegyi kilátóból. A képre kattintva nyílik meg külön lapon a 7000 pixel széles panorámakép.

Épp nem volt fenn senki a kilátószinten, ezért készítettem gyorsan egy teljes körpanorámafotót, így tehát magad is meggyőződhetsz arról, kedves Olvasóm, hogy ez a kilátás valóban megéri-e a fáradtságot, hogy feltekerjünk hozzá? Elnézelődtem jó sokáig itt is – ha már fizettem érte, akkor alaposan kiélvezem azt –, aztán visszaereszkedtem a hosszú csigalépcsősoron a torony tövébe. Az egyik árnyas pihenőasztalnál megettem az egyik sajtos kiflimet, ittam rá a szörpömből, aztán mint a villám, visszagurultam a Panoráma úton a Nadapra és tovább Lovasberénybe vezető útra. Azt csak lefelé haladva érthetjük meg, miért is lett Panoráma út a neve a nyaralók, villák között szerpentinező utcának: több pontjáról is csodálatos kilátás nyílik róla a tóra!

A Panoráma út végén visszatérhettem volna a tóparti kerékpárútra, de én inkább a dombok felé indultam tovább, pár ottani látnivalót is útba ejtve! Csodálkozva fedeztem fel, hogy tavaly óta egy szép, tökéletesen sima, széles, vadiúj kerékpárút épült az országút mellett, örömmel tértem rá, de ennek egy rövid szakasza egy útmenti tanya előtt még nem készült el, itt kénytelen voltam áttolni a bringát a tankcsapdányi akadályokon. Aztán már újra tökéletes minőségű kerékpárút vezetett Nadap határáig, egy baja volt csak, egyre meredekebben kapaszkodott a faluig! A tető a templom előtt volt, itt letérve az útról legurultam a Főalappontig. Na de mi a szösz az a főalappont?

Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén hét helyen hozták létre ezeket a főalappontokat, hogy hosszú időn keresztül őrizzék ezen pontok tengerszint feletti magasságát. Magyarország jelenlegi területén ez az egyetlen ilyen pont, szerepe pedig az, hogy innen, mint kezdőponttól határozzák meg háromszögeléssel és magasságméréssel az ország többi pontjának magasságát. Az alappont magasságának megállapításhoz az Adriai-tenger szintjét használták bázisnak, a precíz mérések szerint a nadapi pont 173,8385 méterrel van a tenger szintje felett. 1960-ban szovjet nyomásra kellett áttérnünk a Balti-tengerre, mint bázisra, érdekes módon annak a szintje több mint fél méterrel magasabb az Adriai-tengernél, tehát a kis emlékmű csupán 173,1638 méterrel magasodik föléje. Többek között ez miatt csökkent le (és persze a kerekítés miatt) a Kékestető magassága a korábbi 1015-ről 1014 méterre, a Dobogókőé pedig kerek 700-ról 699-re.

Felmerülhet bárkiben a kérdés, hogy na de miért éppen ide helyezték ezt a geodéziai alappontot? Erről a geológusok döntöttek, mivel a Velencei-hegységnek ezen a részén bukkan felszínre egy nagyon ősi kőzet, és úgy gondolták, hogy ennek a tektonikai mozgása minimális lehet csak! A GPS-ek korában a földmérők már másféle eszközökkel dolgoznak, mint akár egy emberöltővel ezelőtt, azonban ennek a pontnak a jelentősége továbbra is megmaradt.

Itt is elbámészkodtam pár percig, elolvastam a kihelyezett tájékoztató tábla szövegét is, aztán mivel egy népes kerékpáros csoport érkezett éppen, továbbindultam az utamon. Visszatekerve a főutcára úgy döntöttem, hogy nem a már egyszer bejárt úton térek vissza a partra, hanem az internetes kerékpáros térkép által jelzett dombok közötti bringaúton Sukoró felé kerülve egy kicsit. Rá is tértem erre az útra, aztán rajta tekerve nem győztem csodálni a szépségét! Csodálatos természeti környezetben, rétek, erdőfoltok között gurultam főként lejtmenetben Sukoró határáig, ahol aztán a Gyapjaszsák megállított! De mi is az a Gyapjaszsák?

A Velencei-hegységet főként gránit alkotja, melynek a felszínre kerülő sziklái felhasadoztak, majd a letörött szikladarabok éleit az időjárás, vagyis a szél és a csapadék legömbölyítette. Így jöttek létre a krumpli formájú szikladarabok, melyek kesze-kusza összevisszaságban hevernek a talajon. Speciális fajtájuk az ingókövek, ezek a szikladarabok megmozdulnak, ha erősen nekik feszülünk. De a Gyapjaszsák nem ingókő, csak éppen a környéken szétszórtan heverő sziklák legnagyobbika, embernél jóval magasabb példány.

Miután körbejártam a sziklákat, begurultam Sukoró központjába, ahol rögtön egy XIX. századi ágyú torkába bámultam a főtéren. Bizony, ezen a környéken minden a pákozdi csatáról szól, ez az öreg ágyú is pont ebből a célból lett kiállítva! 1848. szeptember 29-én itt aratta első hadisikerét a szabadságharc serege Jellasics horvát bán hada felett. Itt is megálltam egy percre, aztán már egyszerűen legurultam a kerékpárúton a faluból a Velencei-tó partjára. Persze útba ejtettem még a pákozdi csata emlékművét is, ez körül alakult ki napjainkra a Katonai Emlékpark.

Miközben a dombok között tekertem, alaposan beindult a tóparti kerékpáros élet, bringások tucatjaival futottam össze az emlékparkot járva! Van itt minden, az emlékmű monumentális kőtüskéjén kívül egy tank és ágyúk, Szent László szobor és a magyar katonák békemisszióinak emléket állító kopjafák, még egy látogatóközpont is! Itt is megültem az egyik padon, és mivel láttam, a 12:56-os vonatot már nem érném el Dinnyésen, kényelmesen megebédeltem, aztán már csak ejtőztem az árnyas padon.

Csak negyed egy felé indultam tovább, kitérőt téve a Velencei-tó partján álló Szúnyog-szigeti Halászcsárdához (már rég nem sziget a Szúnyog-sziget, viszont szúnyog akadt még most is arrafelé), aztán a kerékpárútra visszatérve áttekertem az egyre jobban benépesülő kerékpárúton Pákozdra. Itt nem sok időt vesztegettem, azonnal ráfordultam a Dinnyésre visszavezető abszolút nulla forgalmú mellékútra (errefelé ez a kijelölt kerékpáros útvonal is), aztán a Velencei-tó védett nyugati oldalán tekertem szinte Dinnyésig.

Pontosabban itt nincs is határozott tópart, hiszen a rétek szélén egyből kezdődik a nádas, amely aztán védett is, szinte még látogatni sem szabad! Tehát látnivaló sincs sok errefelé, csupán a körtúrám bezárása előtt egy kilométerrel álltam meg a bringások között népszerű Kanyar-büfénél. Kértem egy hideg kólát, azt elkortyolgattam egy árnyas padon, aztán még megálltam annál a madármegfigyelő toronynál is, ahol reggel kezdtem a napot. Innen már csak egy perc volt a vasúti megálló peronja, a vonatom érkezéséig hátra lévő több mint negyedórát pedig az egyik padon dekkoltam végig. Aztán 13:56-kor megjött a Flirt, de tele volt székesfehérvári pedeleces bringázókkal a kerékpártároló rész, viszont ők leszálltak Velencén, így lett elég hely, hogy elhelyezzem a bringám.

Háromnegyed háromra már Kelenföldön voltam, onnan pedig még haza kellett tekertem, végül negyed négy felé léptem be a lakásunk ajtaján. A kerékpárcomputer szerint, melyet még indulás előtt nulláztam odahaza, pontosan 64 kilométert tekertem ezen a napon összesen.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!