Barangolások gyalogosan, bakancsban és túrakerékpáron

Bakancsban, két keréken

Bakancsban, két keréken

A felhők felett mindig kék az ég – őszi túra a Börzsönyben

Napfényes őszi túra a ködből kiemelkedve a Börzsöny legmagasabb csúcsára, a Csóványosra, majd tovább a Nagy-Hideg-hegyre (2022. október 31.)

2022. november 07. - horvabe

cimkep-075-2.JPG

Napsütésben a Három-hárs gerincútján

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE
Külön jelölve van rajta a ködhatár. A napfényes (kék) és ködös (szürke) részek között éles volt a határ

75a.png

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 23,98 km (GPS)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 1142/1069 m (GPS)
- Lépések száma: 37518 (Mobiltelefon)
- Nehézség: 9/10 (Egész napos gyalogtúra sok szintemelkedéssel)
- Kilátások: 7/10 (Szép kilátás a Háros-hárs gerincútjáról, a Csóványostól, a Szabó-kövektől, a Nagy-Hideg-hegyről és a tarvágásokon keresztül)
- Épített látnivalók: 7/10 (Nógrádi kálváriakápolna, Fultán kereszt, Csóványosi kilátó, Nagyhideghegyi turistaház, Barna Ferenc emlékkereszt, Kisinóci turistaház, Kóspallagi kálvária)
- Jelzettség a túra időpontjában: 10/10 Ahogy gyakorlott turisták mondani szokták, az Országos Kéktúra jelzettsége mostanra már hülyebiztos, tehát különösebb tájékozódási ismeretek nélkül is végig lehet járni eltévedés nélkül az útvonalát csupán a jelzéseket követve!

A távolság- és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A lépésszám a telefonom lépésszámlálójából. A többi adat abszolút szubjektív.

Természetesen nem kell mindegyik látnivalót egyetlen túrán felkeresni, a posztban csupán tippeket próbálok adni egy-egy rövidebb kiránduláshoz! Persze az egész útvonalat végigjárni csodálatos élmény, de felkészületlenül ne vágjunk bele!

TÚRALEÍRÁS

Az elmúlt hetekben kedvenc túraterepemen, a Gerecsében jártam többször is, ezen az őszi hosszú hétvégén is oda szerettem volna visszatérni, azonban az idén váratlanul korán beköszöntő ködös, nyirkos időjárás elgondolkodtatott. Október utolsó hetében már megülte a Kárpát-medencét a telekre jellemző ködpaplan, és szokás szerint most is csak a hat-hétszáz méternél magasabb hegyek kukucskáltak ki belőle, tehát ha a Gerecse dombjai között maradok, akkor bizony nemigen látok majd napsütést a túrámon! De hát akkor hová menjek? Végül a Börzsöny mellett döntöttem, méghozzá több okból is. Egyrészt ez a Budapesthez – tehát a lakóhelyemhez – legközelebbi olyan hegység, ahol biztosan kijuthatok a ködből és egy jókorát túrázhatok majd a napsütésben, másrészt itt nem jártam még a negyedik Országos Kéktúra bejárásom folyamán, tehát ezen a túrán bezsebelhetek az ottani bélyegzőlenyomatok közül is párat.

A négynapos hosszú hétvégén a hétfőt szemeltem ki a túrára, előtte vasárnap alaposan tájékozódtam az időjárási viszonyokról. Az EOSDIS (Earth Observing System Data and Information System, magyarra ferdítve talán Földmegfigyelő rendszer adat és információs hálózat) vasárnap déli műholdképén az egész Magas-Börzsöny kiállt a ködtengerből, és mivel egyik kedvenc időjárási oldalam sem jósolt frontot a hétfői túrámig, nagy valószínűséggel ez is marad a helyzet. Gyerünk hát a Börzsönybe! Keleti irányból az Országos Kéktúra Nógrádról kapaszkodik fel a Börzsöny legmagasabb csúcsára, a Csóványosra, végighalad a hepehupás gerincen a Nagy-Hideg-hegyig és onnan ereszkedik le Kóspallagra, ez egy nagyjából 24 kilométeres túra és úgy számoltam, hogy az utam körülbelül felét a ködből kiemelkedve tehetem majd meg!

eosdis2.png

Magyarország északi része az EOSDIS 2022. október 31-i felvételén. Csak a Börzsöny, a Mátra és a Bükk csúcsai emelkednek ki a ködtengerből Forrás

A vasárnapi óravisszaállítás miatt hétfőn is már hajnalban felébredtem, egy darabig még forgolódtam az ágyban, aztán arra gondoltam, akár fel is kelhetnék, és a tervezettnél egy vonattal korábban elutazva vághatnék bele a túrába. Úgyis korán fog már sötétedni és így legalább biztosan világosban járhatom végig az egész utat. Még aludt a család, miközben halkan összekészülődtem és elindultam otthonról. A dombról leballagva elkaptam Budafok központjában egy 133E gyorsjáratot, aztán a Blahán tujára váltva háromnegyed hatra már a Nyugatiban voltam. Az automatából megvéve a jegyet oda is, meg visszaútra is már nem volt más dolgom, mint megkeresni a vonatomat.

Az emeletes Stadler Kiss zónázó sehol sem állva meg huszonöt perc alatt lerongyolt Vácra, ahol már benn várakozott a szomszédos vágányon a két kocsis Bzmot majomringató. Azt hittem, sokan leszünk majd túrázók ezen a járaton, de talán a korai időpont miatt is csak egy kisebb túrázó társasággal futottam össze a váci állomáson, és mint kiderült, ők nem szálltak le Nógrád vasútállomásán, hanem továbbutaztak a vonattal. Egymagamban álldogáltam tehát a nyirkos ködben a nógrádi állomás egyik padjánál, miközben arra vártam, hogy elinduljon végre a turista GPS-em, közben végignéztem, ahogy a bakter a kézi tekerővel kinyitja a vonat indulása után a sorompót. Nem tudom, hány ilyen kézi működtetésű sorompó lehet még az országban, de talán ez a nógrádi az utolsó darabok egyike!

Indulás után megálltam még az állomás melletti kéktúra tájékoztató táblánál, pecsételtem a füzetembe a kis fémdobozából előhúzott bélyegzővel, aztán fél nyolc felé belevágtam a túrába. A sorompó utáni útelágazásban végigolvasva az irányjelző oszlop nyilainak szövegét tudomásul vettem, hogy ezen a ponton még 11,8 kilométerre vagyok a Csóványos csúcsától és kicsit kajánul elmosolyodva arra gondoltam, talán nem véletlenül nem írták ki az odáig vezető út szintemelkedését! Az ugyanis van vagy 1000 méter, és talán kicsit elriasztaná az erre az útra vállalkozókat. Én azonban nem először jöttem már ide, bejártam jó néhányszor ezt az utat oda is, meg vissza is, úgy gondoltam, nem tud már sok meglepetést okozni!

Végigballagva a rövid Vasút soron megálltam a faluvégi forrásoknál. A Csurgót a kirakott tábla szerint 1703-ban, tehát több mint háromszáz éve építették ki, szomszédját, a Természetvédők forrásának foglalatát viszont csak 1985-ben. Úgy látszik, őseink tudtak valamit, ugyanis a Csurgó a nevéhez méltóan vidáman csurgott most is, viszont a tőle csak pár lépésnyire lévő társa elapadt, nem adott egy csepp vizet sem! A Csurgó vizét egy autóval ott várakozó házaspár épp palackokba, kannákba töltötte, ritkán lehet úgy elhaladni a turistaúton, hogy ne botlanánk olyanokba, akik az itteni források vizét saját használatra kannázzák és viszik magukkal.

Az első kis emelkedés a nógrádi Kálváriadombhoz vezetett a mezők szélén, és miközben a ködszitálásban a keréknyomokon ballagtam, megcsodáltam a Várhegyet is. Pontosabban azt, ami ebben a ködben látszott egyáltalán belőle! Szinte csak a körvonalait lehetett kivenni, a vár romjai szégyenlősen el is bújtak a tetején. Ahogy nézelődtem, vaskerekek sűrű csattogására figyeltem fel, ez nem lehet más, mint a Diósjenő felől érkező vonat! Épp volt még időm elővenni a fényképezőgépem a tokjából, hogy megörökíthessem a tőlem alig kétszáz lépésnyire elrobogó kis tiritarka Bzmot szerelvényt! Volt közöttük két szokásos, piros-okker festésű kocsi, de a legújabb divat szerinti kék-okker színre pingált is akadt közöttük, az egyik viszont a régebbi telipiros festést viselte magán! Pár pillanat alatt elcsattogott előttem a rövid szerelvény, aztán úgy eltűnt, mint közmondásos szürke szamár a ködben!

Pár fotó kedvéért megálltam egy pillanatra a kis kálváriakápolnánál, aztán a régi zsidó temető után kiértem a mezőkre. Az útszéli öreg kőkereszt mellett elkutyagolva elértem a Fekete-patak csontszáraz gázlóját, aztán napelemtáblák fémvázai tűntek elő sejtelmesen a ködből. Nyolc után pár perccel értem el az erdőhatárt, itt aztán visszafordulva alaposan megbámultam a ködöt. Tiszta időben szép kilátás nyílna innen a falura és a Várhegyre, de most a nedves szürkeség vett csak körül. Nagyon reménytelennek tűnt innen az, hogy alig egy óra múlva már tűző napütésben fogok majd sétálni, de megbíztam a műholdképekben és az időjárás-előrejelzésekben, aztán továbbindulva beléptem az erdőbe.

Az erdei út szinte alig emelkedett alattam, inkább csak kanyargott, hullámvasutazott a fák között, itt még csak a Börzsöny lábainál jártam, a keményebb kaptatók csak később fognak kezdődni. Sokat fényképeztem a sejtelmesen ködbe vesző keréknyomokon, miközben a lépteim alatt zizegő avar neszét hallgattam. Ez volt az egyetlen hang közel s távol, még a madarak is csendben maradtak, egyedül egy harkály kopogott tétován egy fán, aztán ahogy egy kis odúra talált a kutakodásával, felhangzott a szapora kopácsolása. Élmény ilyenkor számomra az erdőjárás, a nyüzsi hétköznapok hajtása után az ilyen erdei meneteken tudnak kisimulni az idegeim, ilyenkor illan el nyomtalanul a stressz és töltődöm fel energiával a következő napokra!

A gondolataimba mélyedve baktattam a keréknyomokon, egyszer csak a kék sáv jelzések hiányára figyelve fel. Alaposan körülnézve sem láttam jelzést sehol, elvétettem volna egy útelágazást? A GPS gyufaskatulyányi kijelzőjére nézve láttam, szerinte is alaposan letértem a jelzett útról, most már tényleg kíváncsi voltam arra, hol téveszthettem irányt! Talán száz lépést ballaghattam visszafelé, amikor észrevettem a jobbra letérő, alig látható ösvényt, amelyet aztán a jelzések is követtek. Ezt néztem hát be! Innen már kicsit figyelmesebben mentem tovább, ami nem is ártott, mert a lehullott őszi lombok szinte teljesen eltakarták a gyalogutat! Érdekes, erre a szakaszra nem emlékeztem a korábbi túráimból, itt talán változott a jelzett útvonal egy darabon.

Ez az erdei menet folytatódott még jó hosszan, ködben hagytam magam mögött a Béla-réti elágazást, ahol az eddig a kéktúra útvonalával tartó, ritkásan felfestett zöld sáv jelzések balra tértek, a közeli Királyrét felé, és érkeztem meg további jó félórás kutyagolás végén a Szén-patak gázlójához. Persze ennek a medre is csontszáraz volt, szomorúan bújtak meg a víz által idáig sodort görgelékkövek a patakmederbe hullott őszi falevelek avarszőnyege alatt. Miután a köveken átugráltam, felkaptattam az erdőgazdasági kövesútra és feltűnt előttem a Saj-kút – más néven Semmelweis-forrás – kiapadt foglalata. Mindig szomorú látni az elapadt forrásokat, csontszáraz patakmedreket, és csak remélni tudom, hogy ez a tél hoz majd annyi csapadékot (havat már nem is merek írni), hogy ismét csoboghassanak az erdei patakok, források!

A Semmelweis-forrás után kezdődött a túra keményebbik része, ugyanis megkezdődött hegyek közé felvezető kaptató, én pedig felvéve egy lassabb, még hegymenetben is tartható tempót egyre feljebb kapaszkodtam a Saj-kút-bérc gerince közelében vezető ösvényen. Ezen az emelkedőn szabadultam meg az anorákomtól, és egyszer csak megéreztem, hogy nem csak a kaptató miatt melegedtem ki, valóban melegebb kezdett lenni, mint korábban! És mintha világosabb is lenne, kicsit feljebb érve és feltekintve az égre pedig észrevettem, hogy az is kékülni kezd! Lassan tehát megérkezem a napos hegytetők közé!

Egy-két perc után már árnyékuk kezdett lenni a fáknak, ahogy a napsütés áttört az egyre vékonyabb ködön, a Fultán kereszt rétjére pedig már tűző napsütésben értem fel! A Csóványosra kapaszkodók megszokott pihenőhelye ez a rét, kényelmesen meg lehet ülni az itteni erdei pihenő asztalainál, padjainál. A Nógrádról indulók itt már túl vannak a kaptatók zömén, innen már csak alig több mint kétszáz méter szintet kell a Csóványos tetején álló kilátóig kapaszkodni. Én is lezöttyentem az egyik padra, ittam egy keveset, megettem az egyik sajtos kiflimet is. Néhány perc alatt kifújva magam elsétáltam az öreg kőkeresztig. Az oldalán lévő tábla szerint 1890-ben állították Fultán (Foltán) János erdész emlékére, akit ezen a környéken gyilkoltak meg fatolvajok 1853-ban.

És hogy miért írtam le zárójelben a Foltán nevet? Az erdészt ugyanis Foltán Jánosnak hívták, csupán a kereszt táblájára került tévesen a Fultán név! Az erdész történetének Sziva Zoltán járt utána és egy érdekes cikket írt belőle a Turista Magazin számára két évvel ezelőtt. A cikk feltárja az erdész halálának körülményeit és a leírásból megismerhetjük az akkori emberek életét is.

A kereszttől továbbindulva már kicsit megszelídült az emelkedő, a Három-hárs gerincén, ritkított bükkösben kanyarogtak felfelé a keréknyomok, időnként szép kilátásokat engedve a fák között a magam alatt hagyott ködtengerre. Szeretek járni az őszbe forduló erdőkben, figyelgetni a sárguló, vörösödő, barnuló lombokat, és azt hiszem, ebben az évben sikerült elkapnom azt az alig pár napos időszakot, amikor a bükkök lombjai a legszínesebbek és még csak éppen elkezdenek lehullani az ágakról. Szinte káprázott a szemem a kissé még párás napfényben a kék égbolt előtt ragyogó falevelek aranysárgájától, aranybarnájától és persze fényképeztem is ezerrel, de úgy látom, az akkor fotózott képek nem nagyon adják át a pillanat hangulatát!

A polárpulcsimat levettem már a Fultán keresztnél, egy szál fehér pólóban élveztem az október végi váratlan meleget és napsütést. Így belegondolva azonban nem is lett volna szabad ezen a nyárias melegen meglepődnöm, hiszen a Kárpát-medencében (és úgy általában a medencékben) pont azért szokott kialakulni ez a talajt néhány száz méter vastagságban takaró ködpaplan, mert az alul leülepedett hidegebb levegőből hamarabb kicsapódik köd formájában a nedvesség, mint a föléje rétegződött jóval melegebb levegőből. Hát, most értem el a meleg levegő légrétegét! Ezt a jelenséget hívják a meteorológusok hőmérsékleti inverziónak és én is írtam már róla egy korábbi útravaló posztomban.

A Csóványoshoz közeledve egyre több túrázóval akadtam össze, ahogy a turistautak összefutottak a csúcsra tartva, végül egy végső, erősebb kaptató végén, negyed tizenkettő felé felértem a 938 méter magas hegytetőre! Régebben egy vasbeton geodéziai mérőtorony állt a tetőn, ennek a meredek tyúklétráin lehetett felmászni a tetőszintre, hogy gyönyörködhessünk a fák koronái felett a kilátásban, de aztán 2014-ben a régi tornyot tartóvázként használva megépítették köré a most is látható kilátót. Létrák helyett most már egy 133 lépcsőfokból álló fém csigalépcső vezet fel a tetőszintre, de a kilátás maradt ugyanaz!

Szinte a Börzsöny központjában állunk itt, be lehet látni innen az egész hegyvidéket, de tiszta időben feltűnik a messzeségben a Mátra és a Visegrádi-hegység is. Most persze a csúcsok kivételével a ködpaplan mindent eltakart, de éppen ez adta a mostani panoráma különlegességét! Mi, fent nézelődők nem is tudtunk betelni ennek a szépségével! Percekig tartott, mire minden irányban széttekintettem, meg persze fényképeztem is. Még a kis távcsövem is elővettem a hátizsákból.

Persze látszott innen az a hepehupás gerinc is, amelyen végig kell majd gyalogolnom a már közelinek tűnő, kicsit alacsonyabb Nagy-Hideg-hegyig, de a távolban a köd fölé emelkedett a Dobogókő hosszú gerince és a Mátrából a Galyatető és a Kékestető is. Próbáltam megkeresni a Magas-Tátrát, de nem találtam északkelet felé tekintve a jellegzetes, fűrészfogas kontúrját! Amikor még utoljára körbesétáltam a kilátószinten, észrevettem az árnyékos északi oldalán felszerelt hőmérőt. Rápislantottam, éppen húsz fokot mutatott majd’ ezer méter magasan október utolsó napján!

A kilátóból leereszkedve már nem sokat nézelődtem a tetőn, hiszen hosszú út várt még rám, számításaim szerint itt éppen csak a felénél jártam az erre a napra betervezett túratávnak. Erősen gatyafékes lejtőn kanyarog a Csóványos délnyugati oldalában a turistaút, egymás után jöttek szembe velem a lihegve felfelé kapaszkodók, akik aztán szívesen húzódtak félre az utamból, így legalább szusszanhattak egyet ők is.

Csak a Korona-kőnél álltam meg egy pillanatra, hogy pár képet készíthessek a tarajos andezittufa szirtről, aztán egészen a Szabó-kövekig folytatódott még a lejtmenet. Több mint száz méter szintet veszítettem el néhány perc alatt, de ezt feledtette az itt szinte pengeéles gerincről visszafelé, a Csóványosra nyíló kilátás! Már magasan felettem állt a hegytetőn a kilátó tornya, az arrafelé túrázók kicsit feszülten méregették, hiszen oda még fel kellett kapaszkodniuk, jó érzés volt tudni, hogy én viszont már onnan jövök, a Börzsöny legmagasabb csúcsáról!

A hosszú gerincen olyan volt egyébként a szembejövő forgalom, mint a budapesti belvárosban, szinte nem volt perc, hogy ne találkoztam volna kisebb-nagyobb csoportokkal, túrázó társaságokkal a kanyargós ösvényen. Az Égés-tetőn egy újabb gatyafékes lejtő várt rám, újabb jókora szint elvesztésével értem le a Rakodó széles nyergében a fakereszthez, ahol aztán csak úgy lendületből belekaptam a Nagy-Hideg-hegyre felvezető végső kapaszkodóba. Végül fél egy felé felérve a hegytető alá a turistaházhoz akkora tömeg fogadott, hogy minden ide tervezett pihenőről és nézelődésről lemondtam. Gyorsan pecsételtem a kéktúra füzetembe a ház teraszajtajánál lévő bélyegzővel és már indultam is tovább!

A síszezon kivételével ennyi embert még soha nem láttam itt, pedig jártam már errefelé jó párszor! Több tucatnyian heverésztek a déli hegyoldal füvében élvezve a meleg napsütést, de egy tűt nem lehetett volna leejteni a teraszon sem! Ez már egy kicsit zsúfolt hely volt az ízlésemhez képest, így aztán gyorsan vettem is a sátorfámat. Óhatatlanul elgondolkodtam, honnan került ide, a Csóványos és a Nagy-Hideg-hegy közötti gerincre ennyi ember és nem találtam rá más megoldást, mint hogy a többségük csakis a Király-rét feletti parkolóból jöhetett! Onnan alig négy kilométer az út idáig turistaúton, igaz, több mint 400 méter szinttel, de ez azért a hétvégi kirándulók számára is bevállalható!

A turistaház öreg bükkök között szerpentinező köves szervizútján lefelé ballagva hamar magam mögött hagytam a hegytető tömegét, errefelé már a nézelődő kirándulók is megritkultak, a lefelé vezető utamon már szinte egy lélekkel sem találkoztam. Először kicsit még hullámvasutazott a jól kitaposott turistasétány a tetők között, de később kitartóan süllyedni kezdett, végül a Luczenbacher út öreg, ritkított bükkösét elérve már közvetlenül magam alatt láttam elterülni a ködtengert.

A Hálás-bérc gerince közelében ereszkedő, szinte nyílegyenes Inóci-vágás földútján értem el a ködöt. Megállva egy percre a ködhatáron készítettem pár képet arról, hogy a szemmagasságom alatt már ködben állnak a fák, fölötte pedig napsütésben, aztán továbbindulva hamarosan belemerültem az egyre sűrűbb ködbe. Véget ért hát a csupán pár órás napsütéses túraszakasz és újra elkezdődött nyirkos ködszitálás. Hamarosan fázni is kezdtem, mint a kutya, ezért egy perc alatt magamra kaptam a hátizsákból előrántva a pulcsim és az anorákom is! Kisebb túrázó társaság jött velem szemben lassan kapaszkodva, vidáman odaszóltam nekik, hogy még tíz perc és kiérnek a napsütésre, aztán elégedetten figyeltem, hogy ettől szinte új erőre kapva indultak tovább!

Háromnegyed kettő felé voltam a Barna Ferenc emlékkeresztnél, amely egy 1935-ben síelés közben itt elhunyt fiatalembernek állít emléket, csodálkozva vettem észre, hogy a kereszt mellett az útra dőlt terebélyes tölgy majdnem a kőkeresztet is magával sodorta esés közben. Innen már csak egy laza ereszkedés volt az út maradéka, amely a Pokol-völgyi-patak gázlójánál ért véget, ahol két éve egy emlékezetesen havas, hideg túrán beszakadt alattam a patak jege. Most is csordogált némi víz a köves mederben, de két lépéssel úgy jutottam át rajta, hogy még a bakancsom talpa sem lett vizes! A pataktól aztán már pár perc alatt elértem a Kisinóci turistaházat. A ház melletti, ilyenkor késő ősszel már zárva tartó sörkert teraszának kapujánál beütöttem a kéktúra füzetembe a mai túrám harmadik, utolsó stemplijét, aztán pár percre leülve az egyik asztalhoz végiggondoltam a lehetőségeim.

Egyrészt itt is megvárhatnám a Kismarosra és onnan tovább Vácra induló 15:37-es buszt, de addig volt még több mint egy teljes órám! Itt üldögélni az üres teraszon a hideg ködben botorság lenne – talán még ha egy napsütéses nyári délután lenne, akkor egy korsó sör társaságában ellennék az egyik asztalnál –, ezért aztán kapásból a második lehetőséget választottam, amely a további gyaloglást jelenti Kóspallag felé. Odáig már csak alig több, mint két kilométer az út, és a buszra ott is felszállhatok! Így gyorsan megettem az egyik sajtos kiflimet, megittam rá a vizem maradékát és elindultam a falu felé.

Régebben a kéktúra az aszfaltúton vezetett Kóspallagig, ott, ahol a busz is jár, de pár éve áthelyezték az útvonalát és most kanyarog egyet a Ló-hegyi-patak dzsindzsás völgyében, aztán egy gázlón átkelve a patakon hátulról kapaszkodik fel a kálváriához. Most ezt az útvonalat végigjárva értem fel a keresztekhez, ahonnan persze a köd miatt semmit sem láttam, pedig amúgy szép innen a kilátás a falura és a környékre! Így aztán nem maradt más hátra, mint a stációk mentén leereszkedni a házak közé. A templomnál lévő buszmegállót elérve még mindig volt vagy húsz percem a buszig, de itt már befejezettnek tekintettem a túrát: a GPS 24,66 kilométert mutatott 1144 méter szintemelkedéssel, ennél többet gyalogoljon egy napon az, akinek két édesanyja van!

A busz szinte üresen érkezett a turistaháztól, de később megtelt a környéken túrázókkal, aztán Kismaroson leszállva együtt baktattunk fel a pár percnyi járásra lévő vasúti megállóba. Alig tíz perc volt már csak a zónázó érkezéséig, és amíg a többiek megrohamozták a peron túlsó végén lévő jegypénztárt, én úriasan nekidőltem a korlátnak és sziesztázgatva vártam a vonatra. Ötkor már a körúton várakoztam a tujára a Nyugati előtti megállóban, aztán hat előtt pár perccel már haza is értem. A városban egész nap megült a köd, a család el sem akarta hinni, hogy fél napot egy szál pólóban sétáltam a hegyek között!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is! 

A bejegyzés trackback címe:

https://bakancsban-ket-kereken.blog.hu/api/trackback/id/tr317970932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

olahtamas- 2022.11.07. 06:57:02

Szerintem nincs is olyan, akinek ne tetszene ez a látvány, amikor kibújunk a felhők felé :)
Egy ilyen túrán talán az a legszebb, amikor megy le a nap, csak ugye ilyenkor már sötétben ér bele a túra vége amit ráadásul ködben kell leküzdeni.
Sajnos én azon a hétvégén csak alacsonyabb csúcsokon voltam.

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2022.11.07. 09:31:11

@olahtamas-: Egyszer elcsábítottak engem és Gábor fiam egy hajnali kirándulásra a Csóványosra! Akkor is hasonló idő volt, hőmérsékleti inverzióval, az utolsó busszal mentünk fel Kóspallagra, a nagyhideghegyi turistaház halljában éjszakáztunk, és olyan négy felé indultunk a Csóványosra. Napkeltekor már a toronyban voltunk. Na, majd előbányászok képeket arról a túráról!

gigabursch 2022.11.07. 18:36:52

Szép túra

Kis kiegészítés:

Fultán gyilkosai - nevezzük nevén a dolgokat - egytől-egyig cigányok voltak.
Az épp azelőtti helyükről is egy ugyanolyan ügy miatt tipliztek.
Innen már a bitóra mentek.

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2022.11.07. 19:36:00

@gigabursch: Köszi! Ez tényleg szép túra volt!

Manapság a "megélhetési fatolvajlás" tényleg erősen a cigánysághoz köthető. Akkoriban, a XIX. század közepén azonban még híre-hamva sem volt a PC-nek, az akkori sajtó a következőket írta a gyilkosokról:
"A főgyilkos Bolda András, 23 éves, perőcsényi, hontmegyei születés, Kánai József szokolai lakos szolgája, szabadságos katona. Segédje Bricsko Szabó József, 21 éves, nős, özv. asszony fia Szokoláról."
Az idézet a posztban hivatkozott cikkből van. Szerintem ha cigányok lettek volna, akkor itt böcsülettel kiírták volna. Meg hát az egyik - a cikk szerint - szabadságos katona volt. És hát ez nem volt jellemző akkor sem kedvenc kisebbségünkre. És mindkét elkövető születése benne a volt a helyi anyakönyvekben. Ez megint nem volt jellemző az akkori cigányságra.
A cikk:
www.turistamagazin.hu/blog-bejegyzes-1/a-borzsony-sziveben-talalhato-kokereszt-legendaja

gigabursch 2022.11.07. 20:00:02

@horvabe:
OK, kihívás, megkeresem a forrását az én ismereteimben.

gigabursch 2022.11.07. 20:00:42

@gigabursch:
Mikor tanul meg ez a nyavalyás Android okostelefon intelligens szójavítás egy helyes ragozást nem elrontani???

gigabursch 2022.11.11. 09:54:15

@gigabursch:
Nos, egy kicsit utánamentem.,

Két dolog biztos:
1.) Tévedtem
2.) Nem tudom melyik esettel kevertem össze.

S ehhez kapcsolódóan érdekes, hogy elém került már egy alapos cikk és erre sem emlékeztem:
hiuzhaz.blog.hu/2020/04/28/lehullott_a_lepel_a_foltan-legendarol

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2022.11.11. 11:22:59

Az általad linkelt cikk ugyanaz, amint amiből én is vettem az információt, csak éppen más helyen jelent meg, ráadásul teljesen más formátumban. De a szöveg - úgy néz ki - teljesen azonos, meg a szerző neve is!

Úgy néz ki, Sziva Zoltán volt az egyetlen, aki utánajárt ennek a sztorinak! Mindenesetre érdekes adalék ahhoz a korhoz!

Aureliano Buendía 2022.11.12. 19:51:48

a NHH-re a Cseresznyés parkolóból szoktak felmenni a tömegek, onnan tényleg hamar fel lehet jutni.
Mi tavaly télen mentünk fel a csemetékkel, mert ott volt végre viszonylag értékelhető mennyiségű hó. Becsülettel fel is sétáltak. Lefelé azért beleraktam egy kis kitérőt, hogy táv is legyen benne.
És a reggel szinte üres parkoló tényleg csurig volt.
De legalább itt meg kellett dolgozni annak, aki felment, nem úgy, mint Dobogókőnél.
süti beállítások módosítása