Barangolások gyalogosan, bakancsban és túrakerékpáron

Bakancsban, két keréken

Bakancsban, két keréken

Egész napos bicajos körtúra Dél-Buda vonzáskörzetében

A biatorbágyi viadukt, a sóskúti kőfejtő és kálvária, valamint a százhalombattai régészeti park egyetlen túrába belevéve

2023. május 22. - horvabe

cimkep_3.JPG

A Sánc-hegy meredeken leszakadó keleti peremén parkol a kerékpárom

A túra útvonala a Google térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 74,96 km (GPS)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 562/562 m (GPS)
- Nehézség: 8/10 (Egész napos kerékpártúra átlagos szintemelkedéssel)
- Kilátások: 7/10 (Kilátás a biatorbágyi viaduktról, a sóskúti Kálvária-hegyről és a Százhalombatta és Érd közötti Sánc-hegyről)
- Épített látnivalók 10/10: A Budapest-Balaton kerékpárút, a biatorbágyi viaduktok, a Peca-tó, a sóskúti Kálvária-hegy kőfejtője és a kálvária, a Dunamenti Hőerőmű kéményei, a százhalombattai Régészeti Park, az érdi minaret és a nagytétényi Rudnyánszky kastély
- Jelzettség a túra időpontjában: a túra útvonalából csak a BuBa van jelezve, de az kíválóan (10/10)

A távolság- és szintadatok a kerékpár-computeremből és túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív.

Természetesen nem kell mindegyik látnivalót egyetlen túrán felkeresni, a posztban csupán tippeket próbálok adni egy-egy rövidebb kiránduláshoz! A körtúra három nagyjából egyforma hosszúságú szakaszra bontható, ezek külön-külön is teljesíthetőek (bővebben a szövegben).

TÚRALEÍRÁS

Sajnos az elmúlt hetek csapadékos időjárása eléggé a kedvem szegte, ezért idén csak ezen a hétvégén ültem fel először öreg Csepel Marathon bringámra úgy, hogy nem a munkába járás miatt akartam tekerni a pedálokat! Sokáig gondolkodtam, merre is induljak vele, egy gerecsei kört tervezgettem, de szombat reggel, amikor meg szerettem volna venni a jegyem a telefonos applikáción az esztergomi vonatra, láttam csak, hogy Pilisvörösvártól vágányzár van a vonalon, a pótló buszon pedig nem lehet bringát szállítani. Ez a túra tehát kútba esett, de aztán arra gondoltam, hogy miért ne tekerjem végig az egyik szokásos edzőkörömet pár látnivalóval megspékelve?

Egyből adta is magát az egyik Dél-Buda vonzáskörzetében kanyargó kedvencem, a Biatorbágy-Sóskút-Érd menet egy kis százhalombattai kitérővel fűszerezve, ugyanis az ottani Régészeti Park már régóta bakancslistás nálam! Gyors kalkulálást végeztem a megszokott kerékpáros útvonaltervezőmmel, nagyjából 90 kilométerre adódott az össztávolság háztól házig, ez még így minimális kondícióval és némi tavaszi súlyfelesleggel is teljesíthetőnek tűnt. Gyerünk hát erre a körtúrára!

Hét előtt pár perccel kaptam fel a bringára a házunk előtt, aztán a 7-es úton, mint a szél lezúdultam vele Kelenföldre, a pályaudvar melletti P+R parkolóig. Mivel minden túrám ajánlónak is tekintem az olvasóim számára, ezért olyan helyet teszek meg mindig kezdőpontnak, amely autóval is könnyen megközelíthető a környékről. Habár az itteni parkoló csak június végéig marad ingyenes, de a linkelt cikk szerint eléggé jutányos díjért lehet majd használni, nem húzzák le ingét-gatyáját annak, aki egy teljes napra szeretne itt megállni az autójával!

Ráadásul ez kerékpáros körtúra némi vonatozással három szinte egyforma hosszúságú részre bontható. Az első szakasza innen Biatorbágyig külön is bejárható, onnan pedig vonattal alig negyedóra alatt visszajuthatunk ide, Kelenföldre. A körtúra második része Biatorbágy és Százhalombatta között is megtehető magában, hiszen innen leutazunk a tatabányai vonalon Biatorbágyig, Százhalombattáról pedig vissza ugyanide a pusztaszabolcsi vasútvonalon. A harmadik része is bejárható magában, hiszen csak le kell utaznunk Százhalombattára, hogy aztán ide érkezzünk vissza már a kerékpárunk nyergében! A tatabányai és a pusztaszabolcsi vonalon is alacsony padlójú Stadler Flirtek közlekednek már évek óta, szóval még a bringákat sem kell emelgetnünk a fel- és leszállásnál!

Felírtam hát a kis kerékpár-computerem kilométer számlálójának állását, aztán bele is fogtam a körtúrába, ahonnan terveim szerint valamikor délután három felé fogok majd visszaérni ide! A Koszorúslány utca kerékpárútjára rátérve feltekertem rajta a volt Osztapenko nagy autópálya-csomópontjáig, a kerékpáros aluljárón átbújtam az út alatt, aztán rátértem a Budaörsi útra. Itt is volt kerékpárút, ezen aztán elgurultam a Gazdagréti útig, ott pedig oldalt váltva már hamar elértem a Kőérberki út kiágazását. A feledhető minőségű bringaútján feltekertem a Budaörsi repülőtér füves mezője mellé, aztán megálltam egy pillanatra a repülőtér egyre jobban lepusztuló utasforgalmi épületénél.

1937-re készült el az akkoriban nagyon modernnek számító légikikötő, és egyből az egyre dinamikusabban fejlődő polgári repülés budapesti központjává vált. Azonban a II. Világháború után az egyre nagyobb repülőgépek megjelenésével szűkössé vált, terjeszkedni nem tudott, hiszen akkorra már szinte teljesen körbeépült, ezért is építették fel a Ferihegyi repülőteret. Manapság már csak a sport- és hobbirepülőgépek használják a füves kifutópályáját, azonban a főépületet hiába nyilvánították 2000-ben ipari műemlékké, a már évtizedek óta bezárt ház egyre pusztul. A tulajdonosa, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő semmit sem tesz az állaga megóvásáért.

A repülőtér sarkánál kereszteztem a vasutat, aztán a már szintén évtizedek óta zárva lévő Vasvári Pál laktanya kerítése mellett elgurulva értem el a 41-es tuja sínjeit. Sokszor szoktam túrára indulni ezzel a villamossal, hiszen Dél-Budáról el lehet jutni vele a fővároson keresztül Óbudára, azonban kevesen tudják, hogy ez a szakasza valaha HÉV vonal volt, Törökbálinton volt a végállomása. Amikor az 1960-as években megszűnt a HÉV, villamos járt már erre, de a sínjei már csak Budaörsig vezettek, aztán az épülő autópálya miatt a vonalát még jobban visszavágták, végül egy végső csonkolással a Kamaraerdei Ifjúsági Park lett a végállomása. Útjának utolsó szakaszát az erdőben teszi meg, itt kereszteztem a vágányát és még éppen láttam elhúzni egy villamost a közeli végállomás felé.

Az ifjúsági park hátsó kerítése mentén gurultam el egészen a forgalmas Kamaraerdei útig, ahol aztán végre megpillantottam a BuBa, vagyis a Budapest-Balaton kerékpárút hivatalos kezdőpontját. Tavaly már végigtekertem a Bubán, most azonban csak Biatorbágyig akartam eljutni rajta. Akkor szinte csak egymagamban gurultam a vadiúj kerékpárúton, alig találkoztam más kerékpárosokkal, most azonban örömmel konstatáltam, hogy szinte percenként összefutok más bicajosokkal! Egy jó részük hozzám hasonló hobbikerékpáros volt a legváltozatosabb korösszetétellel, de gyakran előzgettek, vagy jöttek velem szemben országútisok is.

Szép itt a kerékpárút vonalvezetése, erdők-mezők között hullámzik a szinte tökéletes minőségű aszfaltcsík, időnként még szép kilátás is nyílik róla a környező dombokra, hegyekre. Szóval élvezet rajta a tekerés! Nyolc óra felé értem el Törökbálintot, a családi házas övezetben csendes utcácskákon vágtam át rajta sűrűn váltva közöttük, de az aszfaltra felfestett kerékpáros nyomok és a táblácskák megbízhatóan vezettek a teljes útvonalon. A Shopping City mellett hagytam magam mögött a lakott területet, itt kezdődött az egészen Biatorbágyig vezető kerékpárút szakasz. Nagyrészt a vasút mellett vitt az út, aztán elfordulva a sínektől hirtelen értem ki az egyik viaduktra.

Még az 1970-es években helyezték át róla a síneket, amikor a teljes vasútvonalat átépítették és levágva a kanyarjait nagyobb sebesség elérését tették lehetővé. Ekkortól állnak partra vetett halként a viaduktok is, egyre csak pusztultak, azonban pár éve teljesen felújították az északi hidat és átvezették rajta a BuBa útvonalát. Déli szomszédja azonban továbbra sem látogatható, veszélyes is lenne, ugyanis egyszerűen nincs rajta hídpálya! Persze itt is megálltam pár percre, elkészítettem a szokásos képeket a panorámáról és a szomszédos hídról, aztán indultam tovább. Még a BuBa útvonalán vágtam át a városkán, azonban a Szent István utat elérve én jobbra kanyarodtam, hogy elguruljak a közelben lévő tóparti kilátóponthoz.

A Biai-tó körbe van kerítve, tehát nem látogatható, azonban pár pontról szép a kilátás rá. Ilyen hely az is, amelyet most felkerestem, a rövid Kölcsey Ferenc utca végén egy kis pihenőhely padjaitól jól be lehet tekinteni a nádas partú tavacskát. Itt aztán megültem hosszabb ideig, hiszen az utam harmadát már végigtekertem, megettem hát két sajtos kiflimet, ittam rá a szörpömből, aztán már csak a kilátásban gyönyörködtem percekig. Csak negyed tíz után unva meg az üldögélést indultam tovább az utamon.

Itt most egy időre magam mögött hagyva a kerékpárutakat a Biatorbágyról Sóskúton keresztül Érdig vezető eléggé forgalmas összekötőúton indultam tovább, de a látnivalók miatt érdemes volt ezt az irányt választani! Éppen csak elhagytam a Biatorbágy végét jelző táblát, már meg is pillantottam magam előtt a Nyakas-kő és a Madár-szirt szikláit! Alig három hete közöttük tettem egy túrát mindkét sziklára felkapaszkodva. Én persze akkor is egy hosszabb gyalogtúrám egyik állomásaként érkeztem ide, de rengeteg kirándulóval összeakadtam. Úgy láttam, most is jó pár autó áll már a főút melletti kis autóparkolóban, ahonnan a legkönnyebben meg lehet közelíteni a szirteket. Egy-két fotó kedvéért itt is megálltam, de ezek a képek nem sikerültek túl jól, hiszen éppen nappal szemben kellett fényképeznem a sziklákat!

Továbbindulva pár perc múlva már a Peca-tóhoz vezető letérésnél jártam, aztán le is gurultam a keskeny aszfaltút lejtőjén a völgyben fekvő horgásztóig. A Benta-patak felduzzasztásával hozták létre ezt a hangulatos helyet, és ahogy a neve is mutatja, ez egy igazi horgászparadicsom! Persze ez is bekerített tó, de a gondnokkal beszélve bekéredzkedtem pár fotó kedvéért.

Csak nagyon halk morajként ér le ide az országút zaja, és nekem is kedvem lett volna letelepedni a pecások mellé a füves partra élvezni a napsütést, meg a hely békéjét. Végül a távozás mellett döntöttem, hiszen még nem jártam most sem a körtúra felénél és éreztem, egyre jobban kezd kimelegedni az idő! Jó lenne eltekerni legalább Százhalombattáig, mire kitör a kora délutáni hőség! Így aztán fájó szívvel bár, de otthagytam a tóparti csendet és a rövid, de kemény emelkedőn visszaküzdöttem magam az országútig.

Na, nem tértem rá hosszú időre, hiszen néhány perc múlva már meg is pillantottam magam előtt a sóskúti Kálvária-hegy védett kőfejtőjét. Jó a rálátás az országútról a kopár domb oldalába vájt boltozatos üregekre, ezekből termelték ki a mészkövet, amelyet aztán építkezéseknél használtak fel. Itt tehát már bezárt a bánya, de az út bal oldalán lévő dombon továbbra is folyik a kőfejtés. Még nem jártam fenn a Kálvária-hegy kopasz tetején, pedig már számtalanszor eltekertem az országúton alatta, hát most itt a lehetőség! Indulás előtt otthon megnéztem a Google Streetview-ban a felvezető utat, így aztán a pusztazámori út kiágazásánál jobbra tértem, felkaptattam a húzós emelkedőn Sóskút központjába, aztán a katolikus templom után egy újabb jobbkanyarral már a Vörösmarty után tekertem tovább. Egy utolsó jobbos forduló után a Gárdonyi utcán értem el a legfelső házakat, innen már csak meredeken emelkedő keréknyomok vezettek a stációk mentén fel a dombtetőre.

Itt már toltam a bringát, így érkeztem fel negyed tizenegy után a fakeresztekhez. Jól sejtettem, tényleg szép volt fentről a kilátás, alaposan el is nézelődtem. Jól lehetett látni az alattam futó országutat, pár perce még azon tekertem és onnan néztem fel ide, a dombtetőre. Észak felé végig lehetett tekinteni a Benta-patak völgyén, bár a Peca-tó és Biatorbágy már elbújt az erdőfoltok és dombok mögött. Dél felé már a Duna-parti síkság terült el szélesen, a távolban már jól lehetett látni a százhalombattai Dunamenti Erőmű 200 méter magas vasbeton kéményeit, egyelőre még csak gyufaszálnyi méretben. Nem baj, leszek még közelebb is hozzájuk! Nyugat felé Sóskút terült el alattam, távolabb Pusztazámor is feltűnt a dombok között. Ezért a kilátásért bizony érdemes volt felkapaszkodni ide!

Visszagurulva az országútra továbbindultam rajta. Errefelé már semmilyen látnivaló sincs, az M7-es autópálya alatt átbújva az országút nyílegyenesen futott egészen Érdig, itt aztán ráfordultam pár méter erejéig a 7-es út városon átvezető régi útvonalára, hogy aztán egyből jobbra térjek róla a Százhalombatta felé induló Szajkó utcára. A gidres-gödrös aszfaltúton tekerve hagytam magam mögött Érdet, aztán kiértem a 7-es út új, a várost elkerülő nyomvonalához. Hatalmas volt rajta a forgalom, legalább egy percig kellett várakoznom, hogy egy rövid forgalmi szünetet kihasználva áttekerhessek rajta! Innen már csak egy földút vezetett tovább, kicsit tartottam attól, hogy a múlt heti országos eső miatt sáros lesz, de még csak egy pocsolyát sem láttam a széles, keményre döngölt mezei úton.

Kereszteztem egy átjárón a pusztaszabolcsi vasutat, egy hídon az M6-os autópályát, aztán már perc múlva a 6-os országúthoz értem. Áttekerve rajta az erőműhöz vezető, már ismét aszfaltozott úton indultam tovább és pár perc múlva a hatalmas kémények tövében jártam. Kis nosztalgiával gondoltam arra, hogy még a múlt században itt dolgoztam tizennégy éven keresztül, de akkor még teljes kapacitással működött az erőmű, most pedig már sok épületet, kazánt le is bontottak. A még működő gázturbinás egységek alacsonyabb kéményei már nem is mérhetőek a magas vasbeton kémények magasságához. Egyébként a 200 méteres kémények csak azért állnak még, mert sok pénzbe kerülne a lebontásuk.

Az erőmű sarkán szinte teljesen körbejártam a körforgalmat, hogy aztán a temető felé vezető úton gurulhassak tovább. Kitartó, de jól tekerhető emelkedő kezdődött itt a Százhalombatta és Érd közötti dombhátra, a kaptató aztán ki is tartott alattam egészen az út végéig, a város határában fekvő Régészeti Parkig. Az utóbbi években már többször is jártam errefelé bringával, de soha nem vettem a fáradtságot ahhoz, hogy meg is látogassam azt. Most viszont még csak fél tizenkettőre járt az idő, ráadásul az utam nagyjából kétharmadát megtettem már, tehát volt időm bőven nézelődni! Megvettem hát a belépőjegyet és a következő egy órát itt töltöttem a parkban!

Százhalombatta nevében a halmok valóságos dombocskákra utalnak, a nagyjából 2700 éve itt megtelepedett hallstatti kultúra népe hagyta maga után ezeket a sírhalmokat. Rekonstruálták az itteni bronzkori, illetve vaskori település néhány épületét is, ezek belülről is megtekinthetőek. Sőt! Az egyik sírhalom belsejébe is bemehetünk, tulajdonképpen át lehet sétálni a rajta átvezető alagúton. Még egy nagyjából húszperces filmvetítést is meg lehet tekinteni a halom belsejében! Persze mindent végigjártam, ami egy óra alatt lehetséges, és csak fél egy felé vettem a sátorfámat és pattantam nyeregbe ismét.

Egy murvás út vezet át Százhalombattáról Érdre a dombhát víkendházas övezetén keresztül, ennek indultam neki, hogy aztán pár perc múlva, egy útszéli kőkeresztnél már le is térjek róla, hiszen szerettem volna még meglátogatni a Sánc-hegy kilátópontját is! Szerencsére, a korábbi mezei úthoz hasonlóan ezek a keréknyomok sem voltak egy cseppet sem sárosak, így aztán pár perc múlva már fenn jártam a dombhát Duna felé meredeken leszakadó pereménél. Ezt a kilátást sem szabad elszalasztani, ha valaki errefelé jár, feltétlenül keresse fel! De miért is nevezik Sánc-hegynek ezt a dombot? A korábban már említett halstatti kultúra népe sáncokat építve védte az ellenséges törzsektől a dombhát tetejére, a sírhalmoktól nem messze épített faluját. Ezeknek a sáncoknak a maradványai még most is fellelhetőek a dombon járva.

Az agyagos-löszös dombhátat kelet felől a Duna pusztította hosszú-hosszú időn keresztül, egyre újabb és újabb darabokat kiharapva belőle, így aztán meredeken szakad le a folyó partjára. A pereméről csodálatos kilátás nyílik a folyóra és a szemközti Csepel-sziget településeire. Észak felé a Duna útja egészen Budapestig követhető, sőt, a távcsövem elővéve még a házunkat is felfedeztem a Tétényi-fennsík hátán! Persze Érd is jól látszik a dombról, különösen a közeli Ófalu házaira jó a rátekintés. Persze itt is elnézelődtem egy darabig, aztán a mobilomon bejelentkeztem a blog facebook oldalára is. A Régészeti Parknál nem ebédeltem meg, itt ezt is pótoltam, aztán csak egy óra felé gondoltam arra, hogy már ideje lenne továbbindulni!

Visszatekertem a murvás útig, azon pedig már hamar megérkeztem Érd szélső házaihoz. A meredek Római úton ereszkedtem le az Ófaluba, az aszfaltcsíkba beleépített macskaköves szakaszok az út eredeti, 2000 éves burkolatát mutatják, hiszen erre vezetett egykor a Római Birodalom határa, vagyis limese, és az ide épített erődöket és településeket kötötte össze az út. Alaposan megcsodáltam ezeket a köves betéteket, az ókori útépítés máig fennmaradt hagyatékát, aztán a fékeket erőteljesen markolva leereszkedtem a templomhoz. Itt már ráfordulhattam volna a Duna gátjára, de tettem még egy rövid kitérőt a minarethez.

Magyarországon mindössze három minaret maradt fenn épségben, az egri és a pécsi torony persze ismertebb az érdinél, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy itt egy valódi (igaz, kicsit visszaépített) minaretet talál a látogató! A 22 méter magas torony a XVII. században épült, és mivel a csúcsa egy villámcsapás miatt leomlott, 1971-ben visszaépítették azt vasbetonból. Utána sokáig látogatható volt, vagyis fel lehetett kapaszkodni a szűk csigalépcsőn a körbefutó erkélyére (gyerekfejjel jártam is ott), de pár éve lezárták, mert életveszélyessé vált. Sajnos, mostanáig semmi sem történt a megmentése érdekében!

A kis kitérő után a már évek óta zárva tartó Thermal Hotel Liget előtt fordultam rá a Duna árvízvédelmi gátjának tetején futó keskeny aszfaltútra és tekertem el rajta Budapest déli határáig. Sajnos, az aszfalt egy idő után véget ért, a gát koronáján végigfutó füves keréknyomokon pedáloztam el a 6-os főútig. Itt ráfordulva a forgalmas főútra tekertem rajta vagy 800 métert, mire elértem az ipari parkon átvezető mellékutat. Ez a park a volt sertéshizlalda területén épült a rendszerváltást követően, mementóként meghagyva a volt telep téglából épült víztornyát, silóját és irodaházát. Gyorsan átvágtam rajta, aztán a Nagytétényi úton indultam el befelé a városba.

Letértem pár percre a felújítás miatt már évek óta zárva tartó Rudnyánszky kastélyhoz, vagyis a Kastélymúzeumhoz. Hogy történt-e egyáltalán bármilyen felújítás az épületben, az erősen kérdéses, külsőleg egyre jobban le van pusztulva, ráadásul már a kastélykertet is felverte a gyom. Ezt persze csak a kovácsoltvas kapuján keresztül bekukucskálva láttam, aztán lehet, hogy belül lázas tempóban dolgoznak az építők – habár ezt nem tartom valószínűnek.

Végigtekerhettem volna a Nagytétényi út kerékpárútján is egészen Budafokig, de tettem még egy kitérőt a Hárosi-Dunához. Már többször írtam róla a blogon, kedvencem ez a Duna-öböl, munkából hazafelé jövet sokszor megállok a partján és üldögélek pár percet a pecásokat figyelgetve és a vízparti fűzek és nyárfák susogását hallgatva. Most az utóbbi hetek csapadékos időjárása miatt eléggé megárad a folyó, el is öntötte a kavicsos vízpartot, a fűzfák most vízben álltak, a horgászok közöttük horgonyozták le a csónakjaikat. Most nem telepedtem le a füves partoldalban, lőttem pár képet és indultam is tovább.

A Dunát követő kerékpárúton tekertem végig egészen a Dunaparti Megálló emeletes londoni buszaiig. Tavaly még csak kettő állt a parton, mostanra eggyel megnőtt a számuk, már három is várakozik a kikövezett rakparton. Mióta kiépült a kerékpárút, állandó, megbízható fogyasztói réteget jelentenek a kerékpárosok, azonban úgy látom, a szomszédos budafoki és albertfalvai lakótelepekről is szívesen sétálnak ki ide a családok. Most is telt ház volt, szinte egyetlen széket sem láttam üresen az asztaloknál, tehát csak lőttem pár képet itt is, aztán indultam tovább.

A volt házgyár bekötőútján gurultam ki a Budafoki útig, aztán azt keresztezve tértem rá a Szerémi út kerékpárútjára. Ezen, aztán az Etele úti kerékpárúton érkeztem vissza a Kelenföldi pályaudvarhoz. Áttekertem a vágányok alatti régi, kicsit sötét alagúton, és már vissza is értem a P+R parkolóhoz, ahonnan reggel útnak indultam! Éppen fél négy volt, amikor megálltam a buszvégállomáson és letelepedtem az egyik padra. Felírtam most is a kerékpár-computer számlálóját – a reggeli kelenföldi indulás óta 74,96 kilométert tettem meg szerinte –, aztán nagy nehezen rászántam magam a továbbindulásra. Úgy hiányozott visszakapaszkodni a házunkhoz a Tétényi-fennsíkra, mint közmondásos ablakos tótnak a hanyattesés, de aki dombra költözik, az számoljon azzal, hogy oda minden irányból hegymenettel lehet feljutni!

A 7-es utat választottam a hazajutásra, nyögvenyelően felpedáloztam a hosszú, 4-5%-os meredekségű emelkedőjén, aztán már csak el kellett gurulnom a lapos fennsíkon a házunkig. Négy órakor tettem el a bringát a ház kerékpártárolójába és másztam meg a lift nélküli három emeletet. Csak úgy végigpörgetve a computer regisztereit láttam, hogy ezen a napon 90,32 kilométert tettem meg a kerékpár nyergében ülve kaputól kapuig – bár ebbe bele van mérve az a távolság is, amikor toltam a bringát a sóskúti kálváriánál.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!

A bejegyzés trackback címe:

https://bakancsban-ket-kereken.blog.hu/api/trackback/id/tr5018129386

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2023.05.22. 11:44:16

A dunai magaspartok egyik legszebb élménye az (bár ezt én Dunaújvárosnál éltem meg először), hogy az ember várja a Napkeltét.
Feljön a Nap, fent az ember már napfényben van, de lent még minden árnyékban lapul, majd van az a pillanat, hogy a Nap az érintője fölé bukik és elszalad az árnyék.

Csak ajánlani tudom mindenkinek az ilyen élményt.

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2023.05.22. 12:14:49

@gigabursch: Ez csodálatos lehetett! Amúgy is hajnali kelő vagyok, lehet, hogy egyszer kitekerek ide a Sánc-hegyre hajnalban és ott várom meg a napkeltét. Persze ehhez tiszta idő is kell!
Amikor 2016 nyarán végigjártam az Alföldi Kéktúrát, akkor csináltam azt, hogy napkeltekor, sőt még előtte indultam útnak a sátorozóhelyekről, gyalogoltam délelőtt 10-11-ig, aztán elpihentem egy árnyékos helyen és csak délután folytattam az utam, amikor enyhült már a hőség. Na, akkor láttam többször is azt, hogy napkelte előtt már sütötte a nap a felhőket felettem, pedig még nem jelent meg a látóhatáron. Hát igen. A gömb érintője.
süti beállítások módosítása