Kilátás a Zuppa-tetőről Szárligetre

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Amikor szombaton délután hazaértem a Tarján és Csabdi közötti túráról, nem hittem volna, hogy rákövetkező kedden ismét belevágok a Közép-dunántúli Piros Túrába, hogy ott folytassam a bejárását, ahol abbahagytam! Azonban közbejött egy vasárnapi erőmű meghibásodás, ami miatt munkával kellett töltenem a vasárnapról hétfőre virradó éjszakát és az ezért kapott szabadnapon, mivel nem akadt semmi más dolgom, ismét túrázhattam egyet! Hétfő délután megnéztem gyorsan a menetrendeket, kigyűjtöttem a szükséges vonatok és buszok indulási időit, aztán még elolvastam, hol lesznek a pecsételőpontok a túra útvonalán, de másra már nem volt energiám az átvirrasztott éjszaka és az utána még ledolgozott hétfői munkanap után, ezért már késő délután eltettem magam aludni!

Most nem indultam túl korán otthonról, csak hatra buszoztam le a Kelenföldi pályaudvarra, ahol aztán megvettem a jegyem Bicskéig. Volt még vagy negyed órám a vonat indulásáig, ezért csak úgy lődörögtem egyet, megbámultam a pályaudvar szomszédságában, az Etele téren épülő pláza körül álló toronydarukat is. Csodálkozva figyeltem fel az egyik mellett a fogyó Hold keskeny sarlójára, készítettem is gyorsan pár képet róla, aztán visszaszaladva a peronra még éppen fel tudtam ugrani az érkező vonatomra.

A 6:28-as Flirttel huszonöt perc alatt értem le a bicskei vasútállomásra, itt is volt még pár percem arra, hogy kiballagjak az épület előtti terecskére, ahol a helyközi járatok már indulásra készen várakoztak. Nem kellett sokat keresgélnem a Csabdiba induló buszt, ugyanis pont a kijáróval szemben állt, aztán amint megvettem a jegyem, már indult is. Csak egymagam voltam utas rajta, úgy gondoltam, ez nem is fog változni, de aztán Bicskén több helyen is megálltunk és egy csomó hátitáskás kisiskolás lepte el a buszt, akik velem együtt szintén Csabdiba tartottak. Nem győztem csodálkozni, milyen iskola vonzhatja át a diákokat a kisvárosból egy szomszédos faluba, meg is fogadtam magamban, hogy ennek utánanézek majd az interneten!

Alig tíz perc alatt átértünk Csabdiba, negyed nyolc után pár perccel már le is szálltam a járatról, aztán pár lépéssel elsétáltam a Gero Café teraszáig, ahol az egyik asztalra lemálházva előkészültem az induláshoz. Szokás szerint a fényképezőgépem tokját felfűztem az övemre, és miután a GPS pontosan meghatározta a helyzetemet, lenulláztam a számlálóját és felcsíptettem megszokott helyére, vagyis a 25 literes Tatonkám jobb oldali vállpántjára. A kis presszó zárva volt, a kiírás szerint a keddi nap a szünnap, pedig szívesen megittam volna egy túraindító sört, de ezt kénytelen voltam bizonytalan időre elhalasztani. Pecsételnem most nem kellett, hiszen az előző túra végén már elintéztem itt a dupla bélyegzést, végül pár perccel fél nyolc előtt indultam el az utamra.

A csupán pár hónapja átadott Etyek és Tarján közötti kerékpárútnak a falun átvezető szakaszán indultam el a központ felé, itt a Béke utca útteste mellett vezetett a széles, kitűnő aszfaltozású, járdaként és kerékpárútként is funkcionáló aszfaltcsík. Végigkutyagolva az enyhe lejtőjén pillantottam meg a Csabdi másik felén, a domboldalban álló templomromot, az igazolófüzetem leírása szerint a falak a XII. századból maradtak fenn. A fényképezőgépem elővéve készítettem jó nagy zoommal pár képet róla, de persze tudtam, hogy a későbbiekben még útba fogom ejteni a romos falakat!

Lenn a völgyben kereszteztem egy hídon a Szent László-patakot, itt a hídnál vált el a kerékpárút a járdától, hogy egy szépen kiépített kerékpáros pihenőhely mellett elhaladva a patakparton induljon tovább Bicske felé. Én maradtam a járdán és a Béke utca enyhén emelkedő szakaszán felkaptattam a Szabadság utcára. Itt a piros sáv jelzések jobbra küldtek tovább, aztán néhány perc alatt elértem rajta a templomromhoz induló gyalogutat. A jelzések most erre a füves ösvényre fordítottak rá, és belevágtam a kaptatójába. Ez már komolyabb emelkedő volt, de pár perc múlva már a romok tisztásán álltam.

A feltárás nyomán napvilágra került alapokból jól látható a félkörívesen záródó szentély és az annál kicsivel szélesebb főhajó is. A templomnak két tornya volt, de most már csak a déli torony falainak egy része áll, mintegy 5-7 méter magasan, ezt láttam meg már messziről. A romok egy gondozott réten terülnek el, egy kör alakú árokkal övezve, mintha azt akarták volna ezzel szimbolizálni, hogy ez egy erődtemplom lehetett valaha. Pár percre megálltam a tisztás pereménél is, innen szép volt a kilátás a falura. Egy kicsit még elbámészkodtam, fényképeztem párat, aztán indultam tovább az utamon.

A romok tisztására egy gondozott, füves gyalogút vezetett fel, de innen már csak egy kanyargós túraösvényen indultam tovább a templomrom mögött fekvő világháborús szovjet katonai temető emlékműve mellett. Az ösvény kacskaringósan emelkedett a domboldalban, és felkapaszkodott a Csabdi feletti Dobogó nevű dombhát gerincére. Fenn a cserjés, ligetes mezőn megálltam egy pillanatra, megbámultam a párás távolban feltűnő Somlyót - a három nappal korábbi túrámon kapaszkodtam fel rá -, aztán a kopottas piros sáv jelzéseket követve továbbindultam a fennsíkon.

Nagyjából dél felé kanyargott alattam az ösvény, aztán később már keréknyomok, végül egy erdőfolton átvágva kiértem a megművelt földek peremére. Itt a szekérút beletorkollott egy jó kijárt, nagyjából délnyugat felé tartó földútba, az igazolófüzetem térképén pedig láttam, ezen kell majd ballagnom jó pár kilométert a következőkben. Még az előző túrán szaladtam le a Vértes-Gerecse túraatlaszom gerecsei lapjairól a Somlyó déli lejtőjén és majd csak Óbarok környékén érem el a vértesi térkép oldalait, addig kénytelen voltam a GPS-en kívül az igazolófüzetem színes térképvázlatai alapján navigálni!

A jelzéseket nem nagyon kellett hát keresgélnem ezen a szakaszon, így volt időm bámészkodni is, így vettem észre egy göcsörtös akácfán, pont egy felfestett piros jelzés mellett napozó szép pillangót, aztán csipkebogyó-, kecskerágó- és kökénybokrok hosszú sora mellett vezetett tovább az utam. Élvezve a párás késő őszi napsütés melegét baktattam a mezőszéli úton, egyedül a csend hiányzott a tökéletes kikapcsolódáshoz, mivel a zajos M1-es autópálya alig kilométernyire vezetett párhuzamosan az utammal, így aztán a forgalom hangja ide is elhallatszott. Ha arrafelé pillantottam, még a konvojokban haladó kamionok is feltűntek a szántókon túl!

Háromnegyed kilenc felé tartottam az első pihenőmet, csak úgy letelepedve a fűbe a földút mellett. Megettem az egyik még otthon készített szalámis szendvicsemet, ittam rá egy keveset, aztán még süttettem magam pár percig a bágyadt napsütésben, mielőtt továbbindultam volna. Az út hol a szántók peremén vezetett, hol pedig betért pár percre az erdő szélső fái közé, de végig könnyen járható volt, persze a hosszú és száraz ősz miatt csak úgy porzott a lábam alatt, sarat még hírmondóban sem lehetett találni még a helyenként mély kátyúkban sem! Néhány perc múlva érkeztem meg a hatalmas bányagödörhöz.

Az igazolófüzetem térképén nem szerepelt, a GPS-em viszont bauxit- és murvabányaként jelölte, a bánya szemben lévő falán tényleg egymás mellett sorakoztak a vöröses, tehát bauxitos és a fehér kőzetrétegek. Némi mozgás is volt a környéken, egy távolabbi ponton markolóval pakoltak éppen egy platós teherautót, tehát még most is működik ez a bánya! Azért látszott az is, hogy a gödröt nem csak kőfejtésre használják, hanem feltöltésre is, mivel pont ott, ahol a földutam végigszaladt a bánya déli oldalán, több rakomány sitt is le volt borítva a kráter peremére. Aztán végigvonulva a hatalmas gödör peremén a földutam belecsatlakozott a bánya bekötőútjába, egy széles, tökéletesen simára járt földútba. Talán 3-400 lépést tehettem meg rajta, azután erről az útról is letérítettek a piros sáv jelzések!

Ezen a helyen a széles földút hatalmas ívben balra fordult, én viszont egyenesen folytattam az utam egy keskenyebb úton, és érkeztem meg pár száz lépés után Óbarok szélső, magányos csoportban álló házaihoz. Ráfordultam az épületek előtt végigvezető keréknyomokra, aztán a házak után balra térítettek a piros jelzések és egy kecskefarm kerítése mentén letrappoltam a lejtőn az M1-es autópálya hangfogó kerítéséig. Itt a keréknyomok belefutottak a fal mellett haladó földútba, én pedig erre az útra rátérve északnyugat felé indultam el a jelzéseket követve.

Meredeken lejteni kezdett az út, innen jól be lehetett látni az autópálya pár kilométeres szakaszát, elhaladtam egy, a főút alatt átvezető gyalogos aluljáró mellett, aztán az út kicsit elfordult az autópályától és leszaladt a völgyben elterülő faluba. A Szőlőhegy utca házsora előtt térítettek jobbra a felfestett jelzések, és az Old Stone villa (panzió működik az épületben) bejáróútján felkutyagoltam az épületig. Mellette kezdődött az az ösvény, amelyen aztán néhány perc alatt felértem az Öreg-Kőszikla-tető meredeken leszakadó szirtfalához. Egy percre megállva fényképeztem párat, aztán a kis völgyből a túraösvényen felkapaszkodtam egy alacsony dombhátra. A lábaim alatt pillantottam meg újra Óbarokot, aztán a piros sáv jelzések leereszkedtek egy meredek utcácskán újra a Szőlőhegy utcára, egy szép kőkereszthez.

Ez az utca a térképem szerint átvág az autópálya felett elterülő egész falurészen, azt hittem, ez lesz majd a Fő utca, de nem volt szerencsém! A pecsételőhely lista szerint a Fő utca 55. szám alatt található söröző kerítésén található a pecsét dobozkája, lássuk hát akkor, hogy hol is van ez! A GPS-t a kezembe véve kerestem meg a térképén a kocsmát, akkor jöttem rá, hogy bizony alaposan túlszaladtam rajta, ugyanis a korábban látott kis gyalogos aluljárón tudtam volna a legegyszerűbben elérni az autópálya túlsó oldalán elterülő a falurészt!

Mérgelődtem pár percet, aztán rájöttem, nem érdemes visszamennem a már bejárt úton, jobban járok, ha most rögtön leszaladok a falu alsó részébe a kínálkozó Szőlőhegy utcán, aztán a Fő útra rátérve és az autópályát egy aluljáróban keresztezve megyek el a kocsmáig! Persze így már legalább negyedórás kitérő volt az italbolt, mármint negyedóra oda és ugyanannyi vissza! Ráadásul eltalpalva odáig még zárva is találtam, viszont legalább pecsételni tudtam a terasz oszlopára szerelt KDP bélyegzővel a füzetembe!

Nagyjából negyed tizenegyre értem vissza a kőkereszthez, aztán végigslattyogva a Szőlőhegy utcán már hamar elértem a faluvéget. Az utolsó házak után a villaszerű útelágazásban a bal oldali ágat választva leereszkedtem a Váli-víz völgyébe és a patakot követve folytattam az utam a hol keréknyomokká szélesedő, hol pedig csak ösvényként kanyargó jelzett útvonalon. Egy hosszú rét mellett elbandukolva értem el az erdőt, és itt kezdődött a túra talán legszebb szakasza a Váli-víz kanyargós folyását követve.

A száraz nyár és ősz ellenére most is vígan csörgedezett a patak, én pedig az ösvényről pár lépést le-letérve többször is elballagtam fényképezni a partjára. Egy, a térképen is jelzett, de névtelen szikla pont a Váli-víz mellett állt, azt hittem, itt át kell majd gázolnom a vízen, de pont maradt az innenső partján egy lábnyomnyi szélességű száraz csík, ahol óvatosan végig tudtam araszolni.

Aztán folytatódott még egy darabig a patakparton az erdei menet, később egy gondozott telken álló magányos ház mellett elhaladva ismét kiértem egy kaszáló peremére. A mezőn átvágó keréknyomokról szép rálátás nyílt a fantáziadús nevű Lófingató-hegy szikláira. Legalábbis a túraatlaszom így nevezte a sziklás oldalú dombgerincet, de a pecsételőfüzetem térképe szégyenlősen csupán Lóingató-hegyként említette, de hát ennek nem sok értelme van az előző névvel ellentétben. Ebből is látható, hogy mostanra már elértem a Vértes-Gerecse túraatlaszom vértesi oldalait, tehát nem kellett csupán a GPS-re és az igazolófüzet térképvázlatára hagyatkoznom a tájékozódásban!

Aztán az utam lassan elkanyarodott jobbra a Váli-víztől, az erdőbe visszatérve egy oldalvölgyben indultam tovább, később a piros sáv jelzések derékszögben balra fordítottak, és megmásztam az ösvényen a pataktól elválasztó dombhátat. A tetőn álltam meg a következő pihenőmre ott, ahol a gyalogút egy újabb derékszögű kanyarral jobbra indult tovább, fenn a széles gerincen. Ekkor már fél tizenkettő felé ballagott az idő és mivel korgott már a gyomrom piszokul, letelepedve a fűbe megebédeltem, vagyis elpusztítottam a magammal hozott szendvicseket. A térkép alapján már túl voltam az utam javán, de még előttem volt a legmagasabb hegy, a Zuppa-tető megmászása, így aztán csak akkor indultam tovább, amikor már alaposan kifújtam magam.

A pihenő után már hamar kiértem a Nagyegyházára vezető aszfaltútra, ennek a lejtőjén pedig lekocogtam néhány perc alatt a faluvégre. Itt csatlakozott be jobbról az aszfaltútba az Országos Kéktúra kék sáv jelzése, és együtt indult tovább a pirossal. A hosszú Gesztenye soron vágtam át a falun, közben megpillantottam egy velem szemben érkező, hozzám hasonló korú túrázót. Mindketten az úttest menetirány szerinti bal oldalán haladtunk, amikor elmentünk egymás mellett, éppen csak köszöntünk, aztán megállás nélkül folytattuk az utunkat. Egy idő után kíváncsian visszafordultam megnézni, vajon merre indul tovább az útelágazásban, ő a kéktúra útvonalán hagyta maga mögött Nagyegyházát.

Ekkor már dél volt, úgy számoltam, sötétedéséig legfeljebb már csak négy órája lehet, a tempóját látva így még éppen eljuthat Koldusszállásig, ahol pecsételhet és kiballaghat a közeli buszmegállóba! Nekem már nem volt hátra ekkora távolság, bár már korábban eldöntöttem, hogy felkapaszkodok a Zuppa-tetőre, mert bár a Közép-dunántúli Piros Túra végigvezet a Zuppa hosszú gerincén, de nem kapaszkodik fel a szép kilátást nyújtó csúcsra! Ez a hegytető már régóta a bakancslistámon volt, ugyanis a tatabányai vasútvonalon utazva mindig megnéztem a vonatablakból a hegytetőn álló fakeresztet, de az eddigi túráimon kiesett az utamból.

Nagyegyháza túlsó végét elérve egy gyalogos aluljárón átballagtam az M1-es autópálya alatt, aztán egyből megkezdődött a Zuppa-tető gerincére felvezető kaptató. Fenn a hegyháton érkeztem meg a kék és piros sáv jelzések elágazásába, és a piroson indulva tovább egy-két percen belül már a kék háromszög jelzés elágazásában voltam. Letérve a Közép-dunántúli Piros Túra útvonaláról elindultam a csúcs felé, és már mentem is az ösvényen pár percet, amikor lekapva a hátizsákom vállszíjáról ellenőriztem a GPS-en is az utamat. A térképem szerint nem lett volna szabad ilyen gyorsan elérnem a csúcsra vezető ösvényt! A kütyü képernyőjén aztán láttam is, hogy két kék háromszöggel jelzett ösvény is van a hegyen, az egyik valóban a csúcsra vezet, a másik – amire most rátértem –, csak végigkanyarog a szép kilátást nyújtó délnyugati hegyoldalban! Én pedig a csúcsra akarok feljutni, gyerünk hát vissza a piros jelzés útvonalára!

Így aztán végigbaktattam a dombháton szintező a földúton a csúcs északkeleti oldalában, aztán a másik kék háromszög jelzésű ösvényt elérve rohamoztam meg a Zuppa-tetőt sziklás csúcsát. Tízperces hegymászással legyűrve a mintegy 50 méteres szintkülönbséget pillantottam meg magam előtt a csúcson álló keresztet és a kissé már megtépázott magyar zászlót. Lerogytam pár percnyi pihenőre a karsztos hegytető egyik kövére, és miután kifújtam magam kissé, már volt erőm körbepillantani is. Mélyen alattam vettem észre a vasúti síneket, kissé távolabb tőlük az 1-es főút aszfaltcsíkja futott, mögötte már a Vértes hegyei sorjáztak szélesen elterülve. Nyugat felé tekintve Szárliget feküdt a Zuppa-tető lábainál, de dél felé nézve Szár még beleveszett a párás messzeségbe. Pedig oda kellene még ma délután eljutnom, ezért igazából arra lettem volna kíváncsi! Pár percet még elüldögéltem a köveken, aztán fél kettőkor elindultam lefelé.

A piros sáv jelzés földútja aztán szépen levezetett a hegy lábához, kényelmes menettel kettő után pár perccel értem el az 1-es főutat, ezt keresztezve pedig néhány száz lépés után már a vasúti sínek alatt átvezető aluljárót is megpillantottam magam előtt. A vasútállomás pont itt volt, akár meg is várhattam volna egy Kelenföld felé tartó vonatot, de eldöntöttem, hogy a Közép-dunántúli Piros útvonalán besétálok még Szárra, hogy elintézhessem a pecsételést, hiszen most valószínűleg nyitva lesz majd az Aréna söröző, ahol a pecsét található! Időmbe belefér, és ki tudja, nyitva lesz-e majd a söröző akkor, amikor legközelebb innen folytatom majd az utat?

A falu és maga a söröző bizony még alaposan kilépve is jó húszperces menet volt a vasútállomástól, de nyitva találtam, és amikor a pultos hölgy látta a hátizsákos belépőmet, már mosolyogva szedte is elő az asztalfiókból a bélyegzőt egy pecsétpárnával együtt! Gyorsan elintéztem hát a papírmunkát, aztán kérve egy hideg Sopronit leültem pár percre az egyik asztalhoz sziesztázni. Az órámra nézve láttam, hogy a soron következő vonatot még éppen el tudnám érni, ha most felhajtanám a sört és visszaindulnék az állomásra, de nem kellett sietnem, hiszen a személyvonatok fél óránként jártak ezen a kedd délutánon! Ezért aztán a következő vonatot céloztam meg, és elüldögéltem a söröm egyre fogyatkozó társasága mellett még jó húsz percet.

Végül háromnegyed három után álltam fel az asztaltól, köszöntem el a törzsközönségtől és indultam vissza a vasútállomásra. Még kényelmes sétával is kiértem a peronokhoz negyed négyre, aztán pár percen belül jött is a vonatom. Négyre megérkezve Kelenföldre átballagtam a buszvégállomásra, ahol még épp elkaptam egy hazafelé induló 250-est. Fél ötre már otthon is voltam.

<< Ugrás az előző túrára

Ugrás a következő túrára >>

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!