Barangolások gyalogosan, bakancsban és túrakerékpáron

Bakancsban, két keréken

Bakancsban, két keréken

Őszi túra a Keleti-Bakony sziklás fennsíkján keresztül

Vándorlás a fennsíkot keresztező meredekfalú horgok között, végén kicsit párás kilátás a környékre a Baglyas csúcsáról (2019. október 22.)

2023. december 11. - horvabe

cimkep-k08.jpg

A Szenes-horog panorámája a nyugati pereméről

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

k08.png

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 23,16 km (turista GPS-sel mérve)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 859/948 m (emelkedés/lejtés, GPS-sel mérve)
- Nehézség: 9/10 (Egész napos túra részben nehéz terepen átlagosnál kicsit több szintemelkedéssel)
- Kilátások: 8/10 (Szép kilátás az útvonal mentés több helyről, körpanoráma a Baglyas csúcsáról)
- Jelzettség a túra időpontjában: A Közép-dunántúli Piros Túra jelzettsége a Bakonyban általában jó (8/10), de a Baglyas és Inota között vannak gyéren felfestett szakaszok (2/10). Itt ajánlott valamilyen GPS alapú navigáció.

A megtett távolság és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív. 

A leírt útvonalat természetesen nem kell végig bejárni, csak ötleteket próbálok adni a rövidebb kirándulásokhoz. 

TÚRALEÍRÁS

Mint a címből is látható, nem jutottam el Várpalotáig, ameddig a négynapos túrám előzetesen terveztem, előtte nagyjából öt kilométerrel, Inotán fejeztem be azt! Na, de haladjunk szépen sorjában a dolgokkal! Ezen a napon is fenn kukorékoltam már hajnali négy órakor, persze a fogyó, utolsó negyedében járó Hold most is betűzött a ritkásan álló facsoportok között a sátramba. Komótosan, félig még a hálózsákomban fekve megreggeliztem, aztán hozzáláttam a holmik elpakolásának. Már felöltözve elnetezgettem egy darabig, az Időkép meteorológiai oldal felhőképén kicsit meglepődve, hiszen eléggé ködösnek mutatta a Közép-Dunántúlt. Negyed hét felé hazatelefonáltam, röviden közölve a nejemmel, hogy túléltem ezt az éjszakát is, aztán mindent kidobáltam a sátorból és még a fejlámpám fényében lebontva azt hét előtt pár perccel bekapcsoltam a GPS-t és belevágtam az utolsó túranapomba.

A facsoportok között visszatörtettem a magas fűben az erdei útra, ezen aztán már pár perc alatt kijutottam a felsőkincsesi zártkertek és víkendházak övezetébe. A földút keskeny, de jó minőségű aszfaltburkolatot kapott, én pedig a Szeg-hegy oldalában ereszkedve egyre jobban belemerültem a ködbe! Nem tévedtek hát a meteorológiai oldalak, tényleg köd terpeszkedett a környéken, és csak a dombtetők álltak ki belőle. Úgy látszik, a telep jó pár házában életvitelszerűen is lakhattak, mert több autó elől is félre kellett húzódnom, ahogy elsorjáztak mellettem az országút felé tartva.

A telepet elhagyva egy széles mezőre fordult ki az út, pár tucat lépés után erről letérve délkelet felé indultam tovább, a Kő-hegy fenyvese felé. A szellős feketefenyvest elérve a fák között kanyargott tovább az ösvény, korábban a Google Earth légifelvételei alapján ide terveztem a sátorozást. Tényleg eszményi hely volt sátorverésre a ritkított, füves aljú fenyves, de végül is a másik hely sem volt rossz, ahol ténylegesen sátoroztam! Aztán egy földút fordult alám, ez pedig levitt egészen Iszkaszentgyörgy határáig, a temetőhöz. Csak itt figyeltem fel a piros sáv jelzések hiányára, és a GPS kijelzőjére pislantva vettem csak észre, hogy a Közép-dunántúli Piros túra (KDP) útvonala már percekkel korábban letért erről az útról!

Visszaballagtam a letérésig, ami jelezve volt, csak éppen a köd miatt nehezen volt észrevehető! Szinte láthatatlan, a rétek magas füvébe belevesző gyalogösvényre tereltek a jelzések, ezen ballagtam vagy négyszáz lépésnyit, mire egy másik földútra akadtam, ami aztán valóban levezetett a faluba. Keskeny aszfaltúton értem el a kastélyparkot, már tudtam, hogy itt kell letérnem a piros sáv jelzések útvonaláról, hogy beballagjak a központba pecsételni. Rátértem hát a Rákóczi Ferenc utcára és elsétáltam a falu főteréig, a Kossuth térig. Bélyegeztem a Patkó presszó falán található bélyegzővel a füzetembe, aztán betértem egy üveg sörre.

Épp mikor kiléptem a presszóból a pihenőm végén, akkor kezdett feloszlani a köd a faluban, és melegen kisütött a reggeli nap. Visszasétálva a faluvégre elgondolkodtam azon, hogy megnézzem-e a barokk Amadé–Bajzáth–Pappenheim kastélyt, de beláttam, hogy egyrészt még zárva van, másrészt pedig győzött a lustaságom, hiszen lesz még ezen a túranapon éppen elég legyalogolandó kilométer, nem kell azt még szaporítani kisebb-nagyobb kitérőkkel! Így aztán csak végigsétáltam az országúton a kastélypark kőkerítése mellett, aztán annak a túlsó sarkánál befordultam az erdőbe.

Persze ehhez a hosszúnevű kastélyhoz visszatértem még egy későbbi utamon, amikor a Vértest és Székesfehérvár környékét jártam be egy kerékpártúrámon, teszek is fel pár képet róla, amely bár belülről nem tekinthető meg jelenleg, de a parkja szabadon látogatható.

Röviden a kastélyról: Amádé Antal és Tádé építtette a XVIII. század közepén, valószínűleg egy korábban már itt állott kisebb kúria alapjaira. Később az épület Bajzáth József veszprémi püspök tulajdonába került, aki kibővíttette azt, mostani formáját a Pappenheim grófok tulajdonaként nyerte el 1909 körül. A II. Világháború után ez a kastély is végigjárta a hazai kúriák és kastélyok kálváriáját, volt benne menekültszállás, BESZKÁRT üdülő, munkásszálló is, de működött benne egy ideig a polgármesteri hivatal, rendőrörs, vegyesbolt, gyógyszertár és posta is. A kastély felújítása 1995-ben kezdődött, jelenleg az épület hasznosításra vár.

Az erdőben egy darabon a KDP útvonala fonódott a Kastélybirtok tanösvénnyel, széles, szinte sétányszerű gyalogúton kezdtem meg a kapaszkodást a dombok közé. A gyalogutak között többször is váltva értem fel a ligetes dombtetőre, elhaladtam a Kőasztal és a mellette felállított erdei pihenő padjai előtt, majd hamarosan elértem a csillag-hegyi kilátót. Itt megálltam pár percre és felkapaszkodtam a favázas toronyba. Bár a kilátó már kiemelkedett a ködből, de a pára még ott gomolygott a dombtető körül, így aztán szinte semmit sem lehetett látni odafentről. Viszont a már percek óta egyfolytában hallott monoton háttérzaj forrását végre megpillanthattam: egy murvabánya és a zajos kőaprítója működött alig pár száz lépésnyire tőlem! Nem is vesztegettem sok időt itt, leereszkedve a favázas kilátóból a hátamra kaptam a betyárbútort és folytattam az utam.

Mint később kiderült, ezen a ponton mindössze pár száz lépés távolságra ballagtam el hazánk egyetlen kőpiramisa mellett, de nem vettem észre a ködtől! A helyi legenda szerint a gúlát Pappenheim Szigfrid gróf építtette egy elhunyt rokona emlékére, aki állítólag egy rangon aluli lányba szeretett bele, de feleségül nem vehette el a rokonok tiltása miatt. A rokon neve nem maradt fenn, de az bizonyos, hogy öngyilkos lett szerelmi bánatában, és az ő emlékét őrzi a piramis.

Az is bizonyos, hogy 1936-ben már állt és az 1960-as években bontották le – állítólag nem illett az akkori ideológiai vonalba a létezése. Akármi is volt az oka a megszüntetésének, a helyi lakosok elhordták a lebontott piramis köveit és 2014-ben épült csak újjá az ottani erdőgazdálkodó társaság segítségével. Az eredeti építmény tíz méter magas volt, a mostani piramis valamivel alacsonyabb, kicsit egyszerűbb kivitelű, ezzel együtt a története és egyedisége folytán érdemes felkeresnünk! Ezt a legegyszerűbben a Kastélybirtok Tanösvényen tehetjük meg, amely a kastélyt, a parkot és a közeli erdő pagonyait járja végig. A piramis egyébként nagyjából ötszáz lépésnyire található a kastély kapujától délnyugati irányban az erdő fái között.

A dombtetőről leszaladva a bekerített murvabánya mellett vezetett egy rövid ideig az utam – itt a jól kitaposott földút megint félrevitt, mert nem figyeltem a letérő jelzésekre –, aztán a szántóföldek széléről már ismét az erdőben visszakapaszkodtam a fennsíkra. A fákat magam mögött hagyva kiértem a köves, füves pusztára, egy darabig az erdőhatártól nem messze kanyarogtak a kavicsos keréknyomok, majd kereszteztem egy másik, a fennsíkon fekvő kőbánya széles földútját és elértem a Leányvágó víkendházas övezetét. Átvágtam a telepen, utána ismét a köves fennsíkon kanyarogtak a keréknyomok, melyek bal felé kunkorodva egy erdőfolt szélére vezettek. Innen pillantottam meg magam előtt az utamba eső első szurdokvölgyet, vagyis a Szenes-horgot.

Már korábban, az igazolófüzet térképét nézegetve láttam, hogy ezen a túranapon több párhuzamos, északnyugatról délkelet felé tartó eróziós völgyet is kereszteznem kell, ez volt közülük az első. Ezen a környéken horognak nevezik ezeket, a Keleti-Bakony köves, erdőfoltos felszínét tagoló csapadék vájta, de állandó vízfolyással nem rendelkező, sokszor sziklás falú völgyeket. Utam során szám szerint négy ilyen mély árkon kellett átkelnem, sorrendben a Szenes-horgon, a Száraz-horgon, a Sár-horgon és már közvetlenül Inota előtt a némileg szélesebb Hideg-völgyön.

A meredek oldalú szurdokvölgy pereméről próbáltam felmérni az ereszkedés nehézségét, de nem sok rálátásom volt a lefelé vezető ösvényre, így aztán a lesz, ami lesz elvet követve belevágtam a lejtőbe. Az ösvény első szakasza eléggé meredek volt a sziklák között, alaposan a lábam alá kellett néznem, nehogy gatyaféken csússzak le a lejtőn, de aztán egyre lejjebb jutva már jól járható ösvényen értem el a mély eróziós árok fenekét. A Szenes-horog túlsó oldalán a kikapaszkodás nem volt olyan hosszú, meg talán a meredeksége is enyhébb volt, mint a túlsó oldalé, így aztán pár perc múlva már ismét a fennsík köves rétjein álltam. Innen sokkal jobb volt a rálátás a völgyre, mint a keleti oldaláról, készítettem hát pár fényképet róla. Egy horog tehát kipipálva a négyből!

A piros sáv jelzések ráállítottak a fennsíkról levezető keréknyomokra, ezeken ereszkedtem egészen Csór határáig. Az ezen a szakaszon nagyon precízen felfestett piros jelzések csupán egyszer bicsaklottak meg, egy elágazásban a jobban kijárt, bal oldali út mellett volt felfestve egy piros sáv jelzés, de utána aztán semmi. A GPS-re nézve az a másik úton jelezte a KDP útvonalát, ezért aztán arra indultam tovább, végül azon az útvonalon a jelzések is feltűntek hamarosan.

Csór legszélső házainál fordítottak vissza a piros sáv jelzések, és ismét kapaszkodó kezdődött vissza a fennsík felé. Egy ligetes erdőfolton keresztül kanyarogtak a keréknyomok, fenn a tetőn aztán ösvényre váltva visszajutottam ahhoz a kavicsos, murvás úthoz, amin egy kisebb darabon már ereszkedtem Csór felé. Az ösvény az úttal párhuzamosan vezetett az erdőszélen, itt álltam meg a következő pihenőmre. Viszonylag jól álltam idővel, még csak tizenegy múlt pár perccel, és a térképen láttam, hogy már közeledem a második szurdokvölgyhöz, a Száraz-horoghoz. Rápihentem hát egy kicsit a meredek lejtőjére és az azt követő emelkedőre, aztán továbbindultam.

A levezető lejtő azonban nem volt nagyon meredek, és ráadásul ki sem kellett kapaszkodnom a horogból, ugyanis az ösvény a szurdok alján északnak fordult, és csupán enyhén emelkedve végigvezetett a völgyön, egészen annak az északi végéig, ahol aztán elenyészett körülöttem az erdőben! Innen azonban egy eléggé technikás rész kezdődött a fák között, ugyanis a piros sáv jelzések többször is utat váltottak, és bár a letérések mindig pontosan jelezve voltak, folyamatosan figyelni kellett, mert a legkisebb elbambulás esetén is könnyen le lehetett térni a KDP jelzett útvonaláról! És ezt tapasztalatból mondom, mert többször is elkevertem és csak a jelzések hiánya tűnt fel pár perc múlva!

Végül dél után pár perccel álltam meg a harmadik szurdokvölgy, a Sár-horog nyugati pereménél. Az igazolófüzet térképe ezt jelezte a szintvonalak alapján a legsekélyebbnek, viszont innen pillantottam meg először a távolban a Baglyas csúcsát magam előtt. Itt már csak alig két kilométerre voltam tőle, és úgy éreztem, még magasan fölém tornyosul! Megebédeltem a fűbe letelepedve, ittam rá az egyre jobban megcsappanó vízkészletemből, aztán jobb ötlet híján folytattam az utam.

Valóban viszonylag gyorsan és egyszerűen átértem ezen a szurdokvölgyön, aztán kiléptem a fák közül az egészen a Baglyas csúcsáig terpeszkedő köves mezőre. Gyakorlatilag eltűnt előlem minden nyom, aztán alaposabban körülnézve a mezőn a távolban magányosan álló fán fedeztem fel egy, a szabványosnál jóval nagyobb piros sáv jelzést. Arrafelé vettem az irányt, és a fát elérve már láttam messze, egy fehérre meszelt betontömbön a következőt. Aztán az alig járt ösvény is kibontakozott előttem a gyér fűben, amely jobbra húzva megkerülte az északi vége felől a következő horog, a Bagoly-völgy erdős mélyedését.

Az erdősarkon nyugat felé fordulva kezdtem meg a kopár domboldalban a Baglyas-hegy csúcstámadását, amikor az alig látható nyomokon egy hozzám hasonlóan nagy cókmókkal közeledő túrázót vettem észre. Megálltunk pár percre beszélgetni, ő aznap reggel indult túrára Várpalotáról és valahol Oroszlány közelében szerette volna befejezni a menetet, én pedig elmondtam, hogy épp onnan indultam és pont Várpalotáig szeretnék eljutni. Aztán kölcsönösen jó utat kívánva egymásnak mindketten továbbindultunk, én a kanyargós keréknyomokat figyelmen kívül hagyva csak úgy, toronyiránt megindultam a hegytető felé.

Egy óra után pár perccel érkeztem fel, és a köves-füves dombtetőn elterülve pihentem pár percet, aztán összeszedtem magam annyira, hogy körülnézzek a csúcson. Bár hétágra sütött a nap, még kora délutánra is párás maradt egy kicsit a levegő, ami némileg korlátozta a kilátást. A bekerített átjátszó tornyot megkerülve azonban alaposan belátható volt a teljes környék. Közvetlenül alattam az Inotai erőmű épületei és hűtőtornyai álltak, tőle jobbra, délnyugat felé tekintve Inota falu is feltűnt a Sárrét medencéjének peremén. Kissé távolabb már látni lehetett Várpalota lakótelepeit, mögötte a párás távolban a Péti Nitrogénművek épületei, lepárlótornyai is felderengtek.

Észak felé Bakonykútira és a Burok-völgyre lehetett letekinteni, északkelet felé pedig feltűnt a mezőkön túl Isztimér és Gúttamási. A távolban, északkeleten a Vértes erdős oldala húzódott a látóhatáron, és innen is látni lehetett Csókakő várát! Kelet felé még Székesfehérvár is feltűnt a párás messzeségben! Sokat hallottam már a Baglyasról nyíló panorámáról, de a valóságban is látva azt kijelenthetem, hogy kihagyhatatlan látnivaló! Sokat fényképeztem, a távcsővel is körülnéztem, végül a magassági pont egyik oszlopára szerelt bélyegzővel pecsételtem az igazolófüzetembe. Fél kettő felé indultam tovább a tetőről, miközben a távolban Várpalota közelinek tűnő épületeit nézegettem és azt számolgattam, mikorra is érhetek már oda?

A köves domboldalban éppen csak kivehető keréknyomokon kezdtem az ereszkedést az Inotai erőmű távoli épületei felé, aztán ezekről tértem le jobbra, egy oldalvölgybe bevezető ösvényre. Köves, meredek lejtő kezdődött a völgyecske alján, alaposan a lábam alá kellett néznem itt is minden lépésnél. Ez volt a túra talán leghosszabb ereszkedése, szinte minden szintet elvesztettem itt, amit Iszkaszentgyörgytől idáig gyűjtögettem! Végül az oldalvölgy csatlakozott a jóval szélesebb Hideg-völgyhöz, a mai utolsó horoghoz. A széles völgy alján futó keréknyomokon indultam tovább a jelzéseket követve, és a térkép alapján tudtam, jó kilométernyit ezen kell ballagnom a legközelebbi letérésig.

A meredek lejtőn eléggé visszafogtam magam, a jól járható úton azonban alaposan kilépve egészen egy, az utat lezáró kerítésig meneteltem, de az azon átvezető létrán már csak egy kék négyszög jelzést láttam. Azannya! Hová tűnt a KDP? Persze a GPS-re tekintve azonnal láttam, hogy pár száz lépéssel korábban letért erről az útról, így aztán mérgelődve visszakutyagoltam a leágazásig. Ott voltak bizony a jelzések, csak éppen nem vettem észre azokat!

Saját figyelmetlenségem miatt csóválva a fejem indultam tovább a piros sáv jelzéseket követve, és őszintén meg kell mondanom, a túra legmeredekebb emelkedője kezdődött a sziklás domboldalban! A nagy zsákkal a hátamon kicsit mindig előrehajolva járok, hogy a súlypontom mindig a talpam felett legyen, hát ez az emelkedő olyan meredek volt, hogy a szokásos tartásomban már a kezemmel is elértem a sziklás ösvényt és így kézzel-lábbal is tudtam kapaszkodni a sziklák között kanyargó, szuszogtató ösvényen! Többször is meg kellett állnom pár pillanatra a kaptatón, hogy némi levegőhöz jussak, végül kínnal-keservvel, de felértem újra a fennsík peremére. Innen már pár lépéssel elértem egy kilátópontot, ahol aztán hosszabban megpihentem. Ez a kapaszkodás alaposan megszívatott! Letekintve persze szép volt a kilátás a magam mögött hagyott mély völgyre.

Nagyon indiszponált lehettem, mert a horog peremének erdejét magam mögött hagyva a mezőkön megint letértem a jelzett útról! Hiába no, a kitaposott ösvény félrevitt, ugyanis nem azt kellett volna követnem észak felé, hanem nyugat felé kellett volna folytatnom az utam. Ezt persze csak a GPS mutatta, jelzés sehol, persze nem is lehetett volna felfesteni azokat sehová a mezőn, viszont ösvény sem vitt arrafelé! A mezőn egy nagyfeszültségű távvezeték vezetett keresztül, a GPS szerint ezt kellett követnem, aztán meg is pillantottam a legközelebbi fémszerkezetű oszlopon egy piros sáv jelzést! Gyakorlatilag minden nyom nélkül a gazban törtetve követtem a vezeték nyomvonalát, aztán pár perc múlva észrevettem a vezetékkel párhuzamosan futó keréknyomokat. Jobb híján azokra tértem rá.

A jelzések ezután sem lettek sűrűbbek, de a GPS szerint ezeket a keréknyomokat követte a Közép-dunántúli Piros Túra a következőkben. Nagyjából egy kilométernyi menet végén, már a közvetlenül az Inotai erőmű feletti dombtetőn álltam meg a következő pihenőmre. Itt is elterültem a fűben, mint egy gyalogbéka és a távolban innen is látható várpalotai lakótelepek látványában gyönyörködtem. Odáig kellene még eljutnom, de éreztem, a Hideg-völgyből való kikapaszkodás és a mezőkön való kóválygás elvitte minden erőtartalékomat! Ettem egy keveset a nálam lévő maradékokból, a Baglyason meghagyott csúcs-csoki Balaton szeletet is gallér mögé küldtem, megittam rá a vizem maradékát, aztán elgondolkodtam a továbbiakon.

Még mindig belefért volna az időmbe elmenni Várpalotáig, hiszen még csak fél négyre járt az idő, de se kedvem, se energiám nem volt már ehhez! Végül döntöttem: kiszállok Inotán! Térkép szerint talán két kilométernyire lehettem Inota központjától, átöltöztem tehát a domboldalban az úti ruhámba, aztán még sokáig elheverésztem a fűben, mire rászántam magam a továbbindulásra. Végül hátamra kapva a motyót fél óra alatt leereszkedtem a faluba. Még a piros sáv jelzéseket követve értem el a faluközpontban a Böllér vendéglőt és beültem a söröző részére. Azonnal kértem egy jéghideg Borsodit, azt kortyolgatva aztán itt is elgondolkodtam a továbbiakon.

Inotán – bár van vasúti megállója – már évek óta nem állnak meg a vonatok, csak a szomszédos Várpalotán, de oda át kellene még jutni valahogy! Próbáltam rákeresni a neten a helyközi buszokra, de nem találtam egyetlen járatot sem Inota és Várpalota között. Végül a presszó közönségéhez fordultam, ők aztán elmondták, hogy Várpalotáról a városi buszok járnak át ide, és ilyenkor, hétköznap délután eléggé sűrűn szoktak közlekedni! Még az is felmerült, hogy október 1-től valami változás történt a buszok üzemeltetésében, de abban mindenki egyetértett, hogy csak menjek ki a sörözőtől talán százlépésnyire levő megállóba, és jönni fog busz hamarosan!

Így is tettem, aztán meg is érkezett egy busz pár percen belül! Negyed hat felé értem át vele Várpalota központjába és tudtam már a térképről, hogy az állomás innen még vagy kilométernyi gyaloglás. A kigyűjtött menetrend szerint 17:24-kor indult egy vonat Budapest felé, de ahhoz már szinte futnom kellett volna, meg persze még a jegyet is meg kellett volna vennem a pénztárban, így aztán inkább komótosan sétálva tettem meg a városközpont és a vasútállomás közötti utat. Éppen hallottam még a távoli hangosbeszélőt, ahogy bemondja a vonat indulását, aztán pár perccel később egy körforgalom mellett elhaladva elértem az állomásépületet. Megvettem a jegyem a 18:21-es gyorsra, aztán a maradék több mint háromnegyed órát az épület egyik peron felőli padján lebzseltem végig.

A vonat pontosan indult és percnyi pontossággal érkezett Kelenföldre. Volt még időm átsétálni a buszvégállomásra, aztán egy 250-es busszal már hazáig utaztam. Nyolc előtt pár perccel léptem be a lakásunk ajtaján.

<< Ugrás az előző túrára

Ugrás a következő túrára >>

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!

 

A kőpiramisról készült képek innen vannak: Természetjáró.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://bakancsban-ket-kereken.blog.hu/api/trackback/id/tr9118277417

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása