Kilátás a Nyakas-hegy ormán álló kőkereszttől Zsámbékra és a Zsámbéki-medencére

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Ha sokat túrázunk a jelzett útvonalakon, előbb-utóbb óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, vajon hol kezdődik egy jelzett út és hová vezethet? Így voltam ezzel a budai hegyek között felfestett egyik sárga sáv jelzéssel is, az egyik vége Nagykovácsiban van a községházánál, ezt ismerem is, de aztán hamarosan, a Kutya-hegy után le is szalad a Budai-hegység turistatérképéről. De vajon hová mehet? Könnyen eldönthető kérdés, csak éppen elő kellett vennem a könyvespolcról a Gerecse turistatérképét és az azonnal jelezte is, hogy Perbálon keresztül Zsámbékra vezet az útvonala. A Magyar Természetjáró Szövetség turistaút nyilvántartása pontosan jelzi is a paramétereit: hossza 21,83 km, emelkedése 552 méter, lejtése pedig 379 méter.

Ez éppen annyi, hogy egy nap alatt kényelmesen végig lehessen járni. Igen ám, de a térkép szerint – és a saját tapasztalataim szerint is – egy meglehetősen unalmas útvonalon hagyja el Nagykovácsit, hogy aztán a mezőkön keresztül felkapaszkodjon a Kutya-hegy és a Széna-hegy közötti nyeregbe. Nem lehetne ezt valahogy kiváltani? A térképet nézegetve egyből adódott egy kitérő a Nagy-szénásra, a Budai-hegység talán legszebb természetes kilátópontjára, ahonnan körpanorámaszerűen beláthatjuk a környező tájat. Gyerünk hát arra, és a hegytetőről ereszkedek majd le a nyeregbe, ahol majd találkozom a sárga sáv jelzés útvonalával!

Erre a pénteki napra nem kecsegtettek valami szép idővel a meteorológusok, felhős idő volt várható reggeltől egészen kora délutánig, viszont ekkor csupán átfutó záporok fordulhattak elő a jóval esősebbnek ígért szombattal és vasárnappal szemben. Gyerünk hát akkor pénteken, így legalább nem kaphatok napszúrást, legfeljebb egy-két kisebb zápor kergethet meg az utamon! Most nem indultam túl korán a túrára, negyed hét felé szálltam fel a 250-es buszra a házunk mellett és bumliztam le vele a kelenföldi végállomására. Gyorsan váltva egy 139-es buszra hétkor már a Széll Kálmán téren voltam, itt pedig pont elkaptam még egy Hűvösvölgy felé induló 56-os tuját. Végül fél nyolc után pár perccel érkeztem meg a 63-as busszal Nagykovácsiba és szálltam le róla a községházánál lévő buszmegállóban.

Nem is szüttyögtem sokáig, a buszmegálló kis bodegájának padjára letelepedve gyorsan indítottam a turista GPS-em, felfűztem a fényképezőgép tokját a derékszíjamra és már indultam is. A buszmegálló mellett a Kossuth Lajos utca és az Antónia utca sarkán álló vasbeton villanyoszlopon nyilazott turistaút tájékoztató táblák garmadája mutatta a környékre induló jelzett utakat és úticélokat, rövid keresgélés után meg is találtam a sárga sáv jelzés szöveges nyilát, 11 kilométerre taksálta a Perbálig és 21,8-ra a Zsámbékig vezető utat. Igen ám, de én még teszek egy kitérőt a Nagy-szénásra is, ez pedig legalább három kilométerrel megnöveli a távolságot. Nem baj, időmbe belefér!

A Nagy-szénás pont Nagykovácsi határában áll, a piros sáv jelzéseket követve érdemes megrohamozni a hegytetőt, ennek az útvonalnak a jó fele a nagyközség újtelepi részének utcáin vezet, persze egyre meredekebben kapaszkodva. A Szeles utcán egyre magasabbra kaptatva megálltam egy pillanatra a legfelső házak mellett, innen már jól látszott, milyen magasra érkeztem fel alig néhány perc alatt. Itt ért véget az aszfaltos úttest, már egy jól kitaposott gyalogúton léptem be a fák közé és alaposan meglepődtem azon, hogy legutolsó látogatásom óta jól járható talajlépcsőket alakítottak ki a meredeken emelkedő gyalogúton!

Így aztán kényelmesen felsétáltam a lépcsősoron a csenevész tölgyesen keresztül a hegyoldal ligetes, tisztásokkal szabdalt oldalába, ahol aztán kinyílt mögöttem a panoráma. Egyre szebben ráláttam Nagykovácsira, de feltűntek mögötte a Budai-hegység csúcsai is. A borongós, de cseppet sem párás időben jól látszott a Nagy-Hárs-hegy és a János-hegy, de a Remete-hegy és a Kis-Hárs-hegy közötti „ablakon” keresztül észrevettem a távoli Gellérthegyet is. Elégedetten vettem tudomásul, hogy érdemes lesz a tiszta időben felmenni a csúcsra, nem hiába teszem hát meg a kitérőt!

Aztán hamarosan felértem a gerincre, itt a piros sáv jelzések gyalogútja egyszerűen átbukik rajta és rögtön ereszkedni kezd az északi hegyoldalban, de ha balra elnézünk, akkor már látjuk a Nagy-szénás kopasz csúcsát a fakereszttel. Rátértem hát az odáig felvezető köves gyalogútra és néhány perc alatt felkapaszkodtam a hepehupás hegyháton a hegytetőre. Ledobtam a hátizsákom és alaposan szemügyre vettem a „partizán” keresztet.

Hogy mitől partizán? 2023 nyarán ismeretlenek felgyújtották a csúcson álló fakeresztet, amelyről aztán kiderült, hogy amúgy is engedély nélkül lett oda felállítva még évekkel ezelőtt. Abból lett később a hepaj, hogy akkor most helyreállítsák-e, avagy nem? Mert ugye ez a Nagy-szénási Európa diplomás fokozottan védett területen állt, de ennek ellenére a térség országgyűlési képviselője újra állíttatta volna, viszont a helyileg illetékes Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatója természetvédelmi szempontok miatt ellenezte azt. Aztán rövid időn belül a nemzeti park igazgató lemondott (egészségügyi okokra hivatkozva), és a kereszt is újra lett állítva, persze újra engedély nélkül. Tehát hogy úgy mondjam, ez a kereszt nem is egyszerűen csak partizán, hanem partizán a négyzeten, hiszen egy engedély nélküli keresztet egy újabb engedély nélkülivel pótoltak!

Na, de most tényleg minden politika nélkül nézzük a tényeket. A hegytetőkön a keresztek felállítása több évszázados hagyománnyal rendelkezik a világ keresztény részén, de ennek már egyáltalán nem vallási okai vannak. Egyszerűen jól mutat egy már sok kilométerről is látható kereszt a csúcsokon, ráadásul a túrázóknak – magasabb hegyek esetén a hegymászóknak – jól mutatja, hogy merre és milyen messze van még a cél. Persze hivatkozhatunk természetvédelmi okokra, ha ellenezni akarjuk a felállításukat, de ezt kicsit demagóg dolognak tartom annak a fényében, amit az erdőgazdaságok művelni tudnak egy-egy erdőrészlet végfelhasználása, magyarán mondva tarra vágása címén a védett területeken is. Ugyanis itt csak arról van szó, hogy a keresztet egy terepjáróval fel kell vinni a csúcsra és ott egy arasznyi alapra fel kell állítani!

Na, de nem a kereszt miatt jöttem fel a hegytetőre, hanem az eszméletlenül gyönyörű körpanoráma miatt! A Nagy-szénás a Budai-hegység egyik legmagasabb csúcsa az 550 méteres tengerszint feletti magasságával és mint a neve is mutatja, kopár, füves, köves a csúcsa, ezért kitűnő kilátópont. A csúcson lévő kis kráterszerű horpadás is azt jelzi, hogy erre gondoltak eleink is, a II. Világháború alatt légvédelmi üteg állt a csúcson. A kilátásról csak annyit mondanék, hogy északkelet felé fordulva a Pilisvörösvári-medencére és mögötte a Pilis és a Visegrádi-hegység csúcsaira nyílik csodaszép kilátás, délnyugat felé fordulva pedig a budai hegyeken lehet végigpillantani és vagy tucatnyi település van egyszerre látótérben. Egyébként most annyira tiszta volt az idő, hogy kelet-északkelet felé nézve a Nagy-Kevély sziklás csúcsa két oldalán feltűnt a távoli Galyatető és a Kékestető is! Pedig a Kékes távolsága a Nagy-szénástól 90 km a Google Föld szerint! Szóval ide egyszerűen fel kell jönni és körül kell nézni!

Jó sokáig elbámészkodtam itt, egy közvetlenül utánam a csúcsra érkező solymári kutyasétáltató lánnyal még a környék csúcsait is számba vettük, csak kilenc óra felé indultam tovább az utamon, de ekkor már kapkodva a bakancsaim, ugyanis eléggé elnézelődtem a túrám első részét! A csúcson rátérve az Országos Kéktúra útvonalára most a kék sáv jelzéseket követtem egy rövidebb darabon, egészen a Kutya-hegy nyergéig, ahol aztán az jobbra térve leereszkedett a széles gerincről a mély Bükkös-árokba. Én azonban maradtam fenn a széles hegyháton és a kék kereszt jelzések erdei keréknyomain a nyeregből végig az erdőben gyalogolva megmásztam a Kutya-hegyet is.

Érdekesség, hogy itt kilátás nem a csúcsról nyílik, hanem csak az után már az ereszkedés közben. Kiértem a fák közül a ligetes hegyoldalba, itt is tisztások, kaszálók szabdalták a hegyoldal erdejét. Feltűnt előttem a Zsámbéki-medence síkja, azon fogok majd átvágni, miután leereszkedek erről a hegyvonulatról. A távolban megpillantottam már a Gerecse szélső dombjai tövében Perbált és kicsit balra tőle Zsámbékot is. Előkaptam a hátizsákból a kis távcsövem és megkerestem a távolban a zsámbéki premontrei templomromot és a Zichy kastélyt is. Ott voltak azok, csak a medencét megülő reggeli pára miatt még alig voltak kivehetőek. Jó volt már látni a túra befutóját, de még eltelik pár óra, mire odáig elérek!

Ereszkedés közben egymást érték a kilátópontok, mindről kicsit más irányba nyílt kilátás, aztán még a turistaútról is letértem, hogy egy nevenincs füves dombtetőre felkapaszkodhassak, de itt nem volt szerencsém, ugyanis a tető túlsó oldalán az erdő fái minden kilátást elzártak. De azért ez a kitérő sem volt haszontalan, ugynis egy pár négyszögöles bekerített terület egyik kerítésoszlopán tájékoztató tábla hívta fel a figyelmemet, hogy ez egy kutatási mintaterület és a célja az, hogy a nagyvadak kizárásával azt figyeljék itt meg, vajon hogyan változik ilyen esetben az itteni sziklagyep növényzete?

Később egy erdei forgókapun kiléptem a fokozottan védett területről, és ezen a ponton tértem rá a Nagykovácsiból direktben érkező sárga sáv jelzés földútjára. Elballagtam egy szép határkő mellett, amely Budajenő, Nagykovácsi és Perbál hármashatárán áll és újabb kilátópontokat érintve leereszkedtem az erdőn keresztül a Zsámbéki-medence peremére. Az egyik kilátópontról egy szomszédos kopasz csúcson egy keresztet vettem észre, a mobilomra telepített Locus Map térképe szerint a Meszes-hegy 381 méteres csúcsa került most látótérbe, és szerinte nem vezet oda jelzett turistaút. Sajnos, ezen a területen már lecsúsztam a Budai-hegység turistatérképéről, de még nem kerültem rá a Gerecse térképére, tehát ezen a túrán pár kilométert a turistatérkép-szerkesztők számára „terra incognita” területen kellett megtennem, így hát nem állt módom ezt az információt ellenőrizni.

Épp akkor kezdett szemerkélni az eső, amikor kiléptem a fák közül a mezők, kaszálók peremére, egy vadvédelmi kerítés és a rajta átvezető létra szomszédságában. Ideje volt már egy pihenőnek is, ugyanis megállás nélkül talpaltam el idáig a Nagy-szénástól, letelepedtem hát egy terjedelmes tölgy alá, aztán gyorsan megnéztem a mobilomon a www.met.hu radartérképét, hogy sokáig tart-e még az eső? Szerinte nem volt jelentős a várható mennyiség, nagyjából fél óra múlva vége is lesz majd a kisebb hullámokban érkező csapadéknak. Ekkor már fél tizenkettő felé ballagott az idő, bekaptam hát ebédre két sajtos kiflim, ittam rá a szörpömből, aztán kis sóhajjal elővettem a hátizsákból az anorákom és magamra kaptam az indulás előtt.

Az eső azonban nem volt túlságosan vészes, az idő nagyobbik részében csak szemerkélt, végül mire elértem Perbált, már abba is hagyta. Persze a mezők között vezető utamon a sárga sáv jelzések alaposan megritkultak, hiszen nem volt mire festeni azokat, a füves keréknyomok azonban megbízhatóan vezettek az utamon, a távolban pedig látható volt a község. Ráadásul az útvonal sem volt túl bonyolult, szinte egyenesen kellett csak átgyalogolnom a mezőkön.

Tulajdonképpen itt ért véget a túrám könnyebb és érdekesebb fele. Mint később kiderült, az utam további részén a sárga sáv jelzések felfestése ismét erősen megritkult, hiszen a Nyakas-hegy bozótos, ligetes hegyhátán sok helyen nem volt hová festeni azokat, ráadásul a jelzett turistaút pár helyen benőtt, alig járt ösvényeken vezetett.

Tehát a túrám ezen szakaszát csakis azoknak ajánlom, akik szeretik és keresik az olyan apróbb kihívásokat, mint a szederindákkal való küzdelem és a szinte folyamatos jelzéskeresés. Szóval ennek a szakasznak csakis az induljon neki, akinek van turista GPS-e, vagy mobilra telepített offline térképes GPS alkalmazása! A bejárt utam trekkjét letöltve és azt követve is teljesíthető ez a szakasz, de ennek a megjelenítéséhez is szükség van megfelelő alkalmazásra. De erről már írtam egy korábbi posztomban.

Megállás nélkül vágtam át Perbálon, ekkor már nem esett, de még lógott az eső lába, végül a Hunyadi utcán hagytam magam mögött a községet. Megbámultam a faluvég felé közeledve a szépen felfalazott pincelejárókat, aztán az utolsó házak után elértem a megművelt földeket. Valahogy ismerősnek tűnt ez a hely, pedig a sárga sáv jelzés útvonalának ezen szakaszán még soha nem jártam, aztán csak leesett a tantusz: a Windows XP háttérképének füves lankáit idézi ez a táj a lágyan hullámzó dombokkal! Csak éppen azon a képen harsogóan zöld fű nő a dombon, itt viszont megsárgult kukoricatáblák között araszoltam a keréknyomokon.

Talán egy kilométerrel Perbál után balra tört az utam, itt kezdtem meg a hullámzó tájon keresztül a kapaszkodást fel a Nyakas-hegy hosszú hátára. Egyre feljebb kaptatva már láttam a távolban a Nagy-szénást és a Kutya-hegyet – onnan jöttem –, viszont feltűnt a dombok felett a Pilis-tető 756 méter magas csúcsa is. Kicsit kanyargósan vágtam át az első utamba eső erdőfolton, itt mint pár perccel később kiderült, hagytam magam megvezetni a keréknyomok által, pedig a sárga jelzések a másik irányból kerültek meg szinte minden kitaposott ösvény nélkül egy, az erdőbe zárt szögletes megművelt területet.

Persze csak a jelzések hiányára figyeltem fel, de a GPS-en csekkolva a helyzetet rájöttem, hogy már nem érdemes visszafordulni, inkább a túlsó oldalán kerülöm meg a szántót. Elérve a túlsó sarkot meg is lettek a sárga jelzések, de még kitaposott ösvényt sem láttam a környéken. Végül csak rájöttem a továbbvezető útra: pár lépéssel át kellett gázolnom a susnyán, aztán egy lovastanya drótkerítése mellett vezetett tovább egy alig járt, benőtt ösvény.

Végigtörtettem a nyomokat követve a bozótos erdőszél és a kerítés közötti alig méter széles senki földjén, de a kerítéssarkot elérve sem javult számottevően a helyzet. Szűk, benőtt erdei ösvényen másztam meg a Nyakas-hegy legmagasabb pontját, a 325 méter magas Nyakas-tetőt, de itt szerencsére magam mögött hagytam a zárt erdőt és kiértem a ligetes hegyhátra. Az ösvény fölé benyúló ágak szűk alagútja után kinyílt körülöttem a világ: a bozótos felett messzire elláttam, feltűntek a környező hegytetők, az egyre barátságosabban kinéző eget is megpillantottam magam fölött. Úgy látszik, az esőfelhők végleg elvonultak, de még mindig zárt volt a felhőtakaró.

Érdekes volt a turistajelzések elhelyezése ezen a szakaszon: mivel a bozótos bokrainak vékony ágaira nem lehetett jelzéseket festeni, vékony, szinte embermagasságú póznák voltak leszúrva az ösvények elágazásainál és mutatták a továbbvezető utat. Ritkásan voltak elhelyezve és ha egyszer a jelzéseket követve elindultam egy gyalogúton, akkor már nem ismételték meg a jelzéseket később, csak amikor ismét utat kellett váltanom.

Katonasírra bukkantam az ösvény mellett, egyszerű fakeresztre volt ráfestve az itt nyugvó katona neve: Arthur Herrmann, a 36-os szakasz megfigyelője 1945. február 14-én esett el ezen a helyen a kitörés során. A figyelmesen járó túrázó sok katonasírba botlik a budai hegyek között, ők a Vörös Hadsereg Budapest köré volt ostromgyűrűjén próbáltak áttörni 1945 februárjában. Ebben a kitörésben mintegy 14.000 német és 2000 magyar katona vett részt, de szinte senki nem tudott áttörni az ostromzáron, többségük elesett, csak kevesen estek fogságba. Arthur Herrmann és szakasza itt Perbál és Zsámbék között már elérte az ostromgyűrű leglazább, legkülső övezetét, közvetlenül a kijutás előtt esett el itt a megfigyelő. A háború értelmetlenségéről inkább nem írok semmit.

Egy idő után a ligetes részről visszatért a gyalogút az erdőbe és szinte tökegyenesen vágott át a Nyakas-hegy hosszú hátának erdején. Ez az út azonban már könnyen járható volt, a fákra festett sárga jelzések is örvendetesen megszaporodtak, végül is a túra ezen szakasza csak egy kellemes erdőjárás volt, elfeledtetve a korábbi kisebb megpróbáltatásokat. Egy fenyves erdőfolt után értem ki egy újabb ligetes mezőre. Itt már Zsámbék felett jártam a hegyen, hamarosan meg is pillantottam az úttól balra, körülbelül 100-120 lépésnyire álló fakeresztet.

Kisétáltam a nyomokon a mezőn keresztül a keresztig, amely a dombhát meredeken leszakadó keleti peremén állt, köszöntem az itt üldögélő kiránduló párnak, aztán megnéztem a kilátást. Innen még alig lehetett látni a Nyakas-hegy lábainál elterülő városkát, inkább csak a Zsámbéki-medencére és a túlsó oldalát övező budai hegyekre nyílt pompás kilátás. Egy kicsit elnézelődtem itt, aztán továbbindultam a következő kereszthez.

Alig ötszáz lépés után ágazott ki a mezőn átvágó keréknyomokból a kőkereszthez vezető csapás, ezen is végigballagtam és a kettős kereszttől is megnéztem a kilátást. Innen már látni lehetett szinte teljes Zsámbékot, közvetlenül alattam feltűnt a templomrom és kicsit távolabb a Zichy kastély szögletes épülettömbje is. Itt készült el a poszt címképe, aztán amikor visszatértem a sárga sáv jelzés útvonalára, különös pink pöttyöket és nyilakat fedeztem fel a köves keréknyomok kavicsaira festve. Valaki rózsaszínű festéksprével jelölhette ki a kirándulók számára Zsámbékról a kőkereszthez vezető utat, amikor erre rájöttem, nem is keresgettem már tovább a ritkás turistajelzéseket!

A házakat elérve zegzugos utcácskákon vezettek lefelé kanyarogva a pink pöttyök és nyilak, de itt már a villanyoszlopokra festett sárga sáv jelzések is megszaporodtak az út mentén. Mindenesetre a festékpalackos festő is tévedett egyszer, csak a turistajelzések időszakos hiányából figyeltem fel arra, hogy a rózsaszín jeleket követve letértem turistajelzések által mutatott útról. De két sarokkal később újra meglettek a sárga sáv jelzések és már ezeket is követve értem el a premontrei kolostor és templom romjait. A templom és a kolostor épülete 1220 és 1234 között épült, később Mátyás a pálosoknak adta azokat, akik aztán Buda 1541-es eleste után elmenekültek. A törökök erőddé alakították a kolostort és a templomot, a szerzetesek pedig nem tértek már vissza ide a török hódoltság után sem.

A kolostor és a templom sorsát az 1763-as földrengés pecsételte meg: beomlott a templom boltozata, a falubeliek pedig kezdték elhordani a köveit a saját házaikhoz. Rómer Flóris bencés tanár, régész és művészettörténész hívta fel a figyelmet az 1870-es években a romok pusztulására, ekkor kezdődtek az állagmegóvási, később kisebb restaurációs munkák. Jelenleg csak annyira vannak téglából visszaépítve a falak és a csúcsívek, hogy a rom stabilan álljon, állaga ne romoljon tovább. Egyik kedvencem ez a templomrom, leginkább a Jáki templomra emlékeztet, ami persze nem véletlen, hiszen gyakorlatilag egy időpontban épültek, azonos stílusjegyekkel! Elbámészkodtam itt is egy darabig, és csak háromnegyed négy felé indultam tovább.

Érdekes hírt olvastam majdnem egy évvel ezelőtt. A cikk szerint elkészültek már a tervek a régi kolostor és a templom újjáépítésére. Érdemes a linkre kattintani és végignézni a megvalósítandó állapotot bemutató képgalériát. Hát nem tudom, mennyire fog sikerülni itt a régi és a modern kombinációja, egy rossz példa viszont már van, Vázsonykő várának rekonstrukciója! Érdemes megnézni ennek a cikknek a képeit is, szerintem még egy ilyen vasbeton borzalomra nincs szükség ebben az országban!

Ráadásul teljes újjáépítés után még a templomrom monumentalitása is odavész, hiszen most egymagában áll a parkosított területen és körbejárható, semmi sem takarja a részleteit, ha viszont visszaépül mellé – ráadásul teljesen ráépítve a templom falaira – az emeletes kolostor is, szinte nem is látszik majd tőle a templom! Ezen gondolkodva ballagtam le a romtemplomtól Zsámbék központjába és szálltam fel a buszfordulóban a pont beálló és a Széll Kálmán térre tartó helyközi buszra. Fél hatra már haza is érkeztem.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!