Erdei pihenő a Pilis-nyeregben

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Úgy látszik, sokáig kitart ebben az évben a vénasszonyok nyara, erre a csütörtöki napra is kicsit párás, kora reggel még csípősen fagyos, de amúgy napsütéses időt jósoltak az előrejelzések, így hát úgy döntöttem, teszek egy túrát a Pilisben és a Visegrádi-hegységben. Sokáig nézegetve a térképet úgy döntöttem, most Dobogókőről indulva Esztergomig sétálok majd el a hegyek között, ez mintegy a folytatása lesz az előző túrámnak, amely során Pomázról indulva érkeztem késő délután Dobogókőre. Tulajdonképpen ezzel a két túrával északnyugati irányba haladva átszelem a teljes Pilist és a Visegrádi-hegységet. Bár Dobogókő a szép kilátásáról nevezetes, a párás idő ezt most szinte teljesen el fogja venni, de hát Istenem, több is veszett Mohácsnál, viszont abban biztos voltam, hogy teljes pompájukkal fognak fogadni ezen az utamon az őszi erdők! Gyerünk hát!

Ezen a reggelen is a 250-es busszal zötykölődtem le Kelenvölgybe, a 41-es tuja megállójába, aztán alig több mint fél óra múlva már a Batthyány téren toporogtam a rakpart kőmellvédjénél a város hajnali látképét bámulva. Nem kelt még fel a nap, csak most kezdett világosodni ezen a párás reggelen, a hátizsákból előkapva a fényképezőgépet meg is örökítettem a dunai kilátást. Végül a csípős hideg ellen az aluljáróba menekültem és fel is szálltam a már a végállomáson várakozó HÉV szerelvényre. Éppúgy, mint az előző túrámon, most is Pomázig utaztam vele, csak éppen a múltkor onnan indultam el gyalog a hegyek közé, most viszont csak a buszvégállomás peronjához sétáltam át, hogy ott megvárjam a Dobogókőre induló helyközit.

Kora reggel a Batthyány téren

Páran már várakoztak ott, utánam is érkeztek még jó néhányan, a tömeg pedig gyűlt-gyűlt, de a busz Dobogókő felől érkezve csak jó tíz perc késéssel állt be peronhoz. Gyorsan leszálltak az érkezők, felszálltunk mi, addig ott várakozók és már indult is a busz. Épp azon morfondíroztam, miért is késhetett a végállomásra beálló járat, amikor meg is torpant az autóbusz Pomáz főutcáján, a József Attila utcán, ahogy beállt a várakozó járművek hosszú sorának végére. Vagy tíz percig csak lépésben ballagva érkeztünk meg a központban lévő körforgalomig, onnan aztán ismét nekilendült a busz és végre felvehette az utazótempóját.

A dobogókői útra rátérve láttam csak, hogy a másik irányból jóval hosszabb, vagy kilométeres sor várakozik, hogy átjusson a körforgalmon. Utólag belegondolva ez a körforgalom gyűjti és osztja el a Csobánka és Pilisszentkereszt felől érkező forgalmat a Szentendre és Budapest felől érkezőkkel együtt és mindegyik irányból jelentős az érkezők száma. Nyilván eddig azért nem botlottam bele ebbe a torlódásba, mert friss nyugdíjasként most először megyek fel hétköznap busszal Dobogókőre, de biztos, hogy minden munkanap reggelén ez lehet a helyzet Pomázon!

Az utóbbi években az agglomerációba kiköltözők és most naponta Budapestre ingázók okozhatják ezt a torlódást és gondolom pont ilyen káosz lehet itt délutánonként is! Aztán persze a sofőr nyomta a gázt, mint siket…, bocsánat, mint hallásában erősen korlátozott a csengőt, de a lemaradást nem tudta ledolgozni, így vagy negyedórányi késéssel érkeztünk fel a hegytetőre. Persze a busz azonnal fordult is vissza Pomázra, de újra végigdöcögve a körforgalom előtti torlódásban csak tovább nőhetett a késése.

Na, de fél kilenc előtt néhány perccel csak belevágtam a túrába és kezdetnek a még zárva lévő turistaház mellett felsétáltam a kilátópont teraszára. Egyedüli turistaként érkeztem fel Dobogókőre, rajtam kívül a kutya sem volt kíváncsi most a kilátásra, de mondjuk nem is nagyon volt mit nézni rajta. A reggeli pára miatt a Magas-Börzsöny távoli hegyeit már alig lehetett látni, ráadásul a Duna völgyét még a talajmenti köd is megülte. Lőttem pár képet, kicsit körbekémleltem a korláttól, aztán indultam is az utamra.

Úgy terveztem, hogy a zöld kereszt jelzéseket követem majd egészen a Pilis-nyeregig és ott váltok a sárga sáv jelzésekre, amelyek aztán egészen Esztergomig elvezetnek majd. A kilátóhoz hasonlóan néptelen volt még a széles sétány is, amely végigvezet a Dobogókő hosszú gerincén, elballagva rajta a Rezső kilátóhoz vezető letérésig elgondolkodtam azon, érdemes-e megtennem a vagy 300 lépésnyi kitérőt odáig? Végül arra jutottam, ha már egyszer itt járok, nem hagyom ki ezt a kilátást sem!

Persze innen sem láttam sokkal többet, mint a turistaház mögötti kilátópontról, viszont itt már a Prédikálószék gerince felett feltűnt a messzi távolban a Visegrádi Fellegvár is, igaz, éppen csak ki lehetett venni a kontúrját. Ha valaki nem tudja, mit is keressen a párás messzeségben, simán átsiklik rajta a tekintete!

A Rezső kilátónál ért véget a dobogókői sétány, az eddig együtt haladó turistajelzések itt indultak más-más irányba, én maradtam a zöld kereszt jelzések gyalogútján és az utolsó üdülők kerítéseit is magam mögött hagyva már az erdőben gyalogoltam tovább. Szeretem ezeket a november elejei túráimat, tapasztalatom szerint – bár ilyenkor már hullanak a levelek –, ilyenkor a legszínesebbek az erdő lombjai, viszont pár nap múlva már lehullanak teljesen és kopaszok lesznek a faágak. Most is a lombok színeit csodálva ballagtam a gyalogúton és lépten-nyomon megálltam fényképezni is. Ez persze erősen belassított, a végén már szinte erőszakot kellett vennem magamon, hogy a gépet visszarakjam a tokjába és a normál tempómban továbbinduljak!

Az országutat kétszer is keresztezve értem le a Két-bükkfa-nyereg útelágazásába, itt harmadszor is átvágtam az aszfaltozott utakon és nekiindultam az eddigi kellemes lejmenet után a Nagy-Szoplák oldalába felvezető kaptatónak. Pár perc múlva az országút zaja már teljesen elenyészett mögöttem, mélységes csend vett körül és sokáig hallgattam a lépteim neszét, ahogy a vastag avarban gázoltam. A Fekete-kő kilátópontjára vezető zöld háromszög jelzés elágazását elérve szinte gondolkodás nélkül döntöttem, hogy megteszem az onnan nyíló panoráma kedvéért a pár percnyi kitérőt és jókora szintet elvesztve kisétáltam a hegyoldalból kinyúló sziklákra.

Tisztán látszott alattam a völgyben megbújó Pilisszentlélek, de a távoli Esztergomból már szinte semmit sem lehetett látni, csak a Suzuki gyár fehér csarnokai derengtek át a párás levegőn. Kicsit itt is elnézelődtem, az egyik sziklára letelepedve bejelentkeztem a blog facebook oldalára is, aztán egy kis emléktáblát vettem észre egy másik sziklán. A tábla szerint ez a Peták pihenő, és Peták István emlékére helyezte itt el a táblát a Magyar Turista Egyesület és a Pilisi Parkerdő Zrt. 2016-ban. Érdekes, bár többször is jártam már itt azóta, de eddig valahogy nem ötlött a szemembe! Előkaptam a hátizsákomból a 2022-es kiadású Pilis és Visegrádi-hegység térképemet és kihajtogattam. Jé, már azon is a Peták pihenő nevet viseli ez a kilátópont!

És hogy ki volt Peták István? 1971-től dolgozott a Magyar Rádió és Televízió különböző osztályain, más műsorok mellett Rockenbauer Pállal együtt gondolták ki és szerkesztették a Másfélmillió lépés Magyarországon című 14 részes dokumentumfilm sorozatot is, amely az Országos Kéktúra útvonalát mutatta be a televízióban. Később Peták két évig a Magyar Televízió elnöke volt, de lelkes túrázóként első választott elnöke a Magyar Természetbarát Szövetségnek is. 2015-ben hunyt el, 75 éves korában.

A zöld háromszög jelzésű gyalogút másik ágán a zöld kereszt jelzések ösvényére visszakapaszkodva már néhány perc alatt leereszkedtem a Pilis-nyereg erdei pihenőjéhez. Ekkor már fél tizenegy felé ballagott az idő, letelepedtem hát az egyik padra és megettem késői tízórai gyanánt az egyik sajtos kiflim és ittam rá a szörpömből is. Lebzseltem pár percig a lombok között a padokra tűző napfény melengető sugaraiban és élveztem az erdei csendet. Életemből majdnem negyven évet dolgoztam zajos, nyüzsi erőművekben, abban az időben az erdő csendje jelentette számomra a felüdülést, a kikapcsolódást és azt hittem, azzal hogy nyugdíjba vonulok, már nem lesz annyira szükségem erre a fajta pihenésre, de úgy látszik, tévedtem. Most éppúgy élvezem ezt, mint korábban!

Indulásnál még megbámultam az itt álló emlékművet, érdekes ennek is a története! A II. Világháborúban a Vörös Hadsereg itt elesett 16 katonájának állítottak emlékművet 1954-ben, de azt a rendszerváltás után lerombolták és 2009-ben építették a helyére a jelenleg is látható kis obeliszket, amely a szövege szerint a világháború összes áldozatának emléket kíván állítani. Ez így észszerű, a háborúk minden áldozatának egyformán kijár a tisztelet.

A Pilis-nyeregben váltottam a turistajelzések között, innen már a sárga sáv jelzéseket követtem. Végig az erdőben sétálva egy komolyabb lejtőn leereszkedtem a Pilis gerincéről, aztán az Esztergomba vezető országutat keresztezve értem ki a Pilisszentlélek feletti rétekre. A falucska főutcájára rátérve megálltam egy percre Teca kocsmájánál. Mint mindig, amikor az utóbbi években errefelé járok, most is lézengett itt pár kíváncsiskodó. Az egyik kereskedelmi TV kanális sugároz már vagy hét éve egy sorozatot „A mi kis falunk” címmel, hát az itt játszódik, ezen a településen, persze a filmben nem Pilisszentlélek, hanem Pajkaszeg a neve. Ennek a sorozatnak az egyik fő forgatási helyszíne a kocsma, a nevét is a filmhez találták ki.

Végigsorjáztam a falucska főutcáján, majd Pajkaszeg polgármesteri hivatalánál – ez a már korábban is létező kocsmával ellentétben a filmsorozat miatt lett felépítve, a valóságban ugyanis Pilisszentlélek Esztergomhoz tartozik és nincs saját önkormányzata – jobbra tértem a Kossuth Lajos utcára és lassan magam mögött hagytam a falucskát. Egy darabig a völgytalpon futó kavicsos úton ballagtam, aztán a szennyvíztisztító telepnél tértem le róla jobbra és a sárga sáv jelzéseket követve azonnal megkezdődött a hegymenet a Felső-Ecset-hegy oldalában.

Pár perc alatt elértem a bokros, ligetes hegyoldalt, ezen keresztül egyre magasabbra kapaszkodva kinyílt mögöttem a panoráma és bár nem láttam le a völgy mélyen fekvő Pilisszentlélekre, de egyre szebben látszottak a völgyet körbeálló hegyek. Balra a Szentléleki-tetőre láttam rá, középen a Nagy- és Kis-Szoplák párosa emelkedett, jobbra a Fekete-hegy hosszú, erdős gerincére láttam rá. Kár, hogy éppen az alacsonyan járó nappal szemközt kellett fényképeznem, hogy megörökíthessem ezt a kilátást, nem is sikerültek valami jól ezek a képek!

Lassan már négy éve írom a blogot, de azóta nem jártam még ezen az útvonalon, ha erre vetődtem a túráim során, akkor inkább a vele párhuzamosan, a Maróti-hegyek gerincén haladó zöld sáv jelzéseket választottam, ahonnan szép kilátások nyílnak a környékre. A régi emlékeim szerint azonban a sárga sáv jelzésen nincsnek kilátópontok, azonban egy jó hosszú szakaszon folyamatosan az erdőben fut a turistaút, és most pont emiatt döntöttem mellette! Nem is csalódtam benne, itt is a legszebb őszi színeit mutatta az erdő. Itt már a bükkösök helyett a középhegységi tölgyes-gyertyános erdők vettek körül, de ezek éppolyan szép őszi színekbe öltöztek, mint a magasabban álló társaik. Percenként álltam meg, hogy a megörökíthessem őket.

Kellemes erdőjárás volt ez, a kezdeti erősebb kaptató után inkább már csak hullámzott alattam az erdei út, volt időm és energiám az erdőben gyönyörködni és nem is fogtam vissza magam! Az út minden kanyarja, minden kis bukkanója után változott az erdő képe, én pedig fényképeztem ezerrel! Lassacskán bandukolva élveztem az ágak közé betűző nap erejét, az anorákomtól még a Pilis-nyeregben megszabadultam, de most már azon gondolkodtam, hogy délre olyan ereje lett a napnak, hogy akár a vékony polárom is levehetném. Meg is tettem, aztán amikor a sárga kereszt jelzés elágazásánál megálltam egy hosszabb ebédszünetre, pár perc után sürgősen vissza is vettem, ugyanis fázni kezdtem, mint a kutya. Úgy látszik, csak a napsugarak által felmelegített sötétkék polárom tévesztett meg, de azért hideg maradt a levegő!

Továbbindulva már hamarosan kiértem a Barát-kúti erdészház melletti kaszálóra, innen pillantottam meg a még távoli Vaskapu-hegy erdős oldalát. Odáig kell már csak elmennem, aztán a túlsó oldalán ott lesz Esztergom! Pár percre rátértem a szépen karbantartott erdészház kerítése mellett elvezető kavicsos útra, aztán a sárga sáv jelzések letérítettek róla és ezen a szakaszon már vegyesen haladtam a fák között és kaszálókon keresztül a keréknyomokat követve. Egy óra után néhány perccel értem ki a Kerek-berek erdejéből a Hegymeg kaszálójának peremére és itt újra megállított a Vaskapu-hegyre nyíló kilátás.

A szélesen nyújtózó és egyre emelkedő mezőkön keresztül éppen ráláttam a Vaskapu-hegy erdővel koronázott csúcsára és a tőle balra álló alacsonyabb Kincses-hegyre. A kettő közötti nyeregbe kell majd a következőkben felkapaszkodnom. Lőttem a panorámáról pár képet, aztán már gyorsan elértem a kaszáló legmélyebb pontját és egy magaslesnél megkezdtem a hosszú kapaszkodást a mezőkön keresztül. Egy idő után egy lovasfarm villanypásztorokkal bekerített területei mellé értem, innen pillantottam vissza először a megtett útra. Már jócskán felkaptattam a völgyből, innen már jól ráláttam a Maróti-hegyek gerincére, de felette feltűntek a Pilis és a Visegrádi-hegység magasabb csúcsai is. Gyerünk hát tovább!

Vagy gellérthegynyi kapaszkodás végén értem fel a széles nyeregbe, itt is megálltam egy percre, hogy körbetekinthessek. Innen már jól látszott a Pilis gerincének jó része, a Kétágú-hegytől a Pilis-tetőig pillanthattam végig a csúcsokon. Továbbindulva már gyorsan elértem a Vaskapu-hegyre, a Brilli Gyula menedékházhoz induló sárga háromszög jelzések elágazását. Még otthon, amikor a túra útvonalát tervezgettem, két útvonal közül választhattam: vagy a sárga sáv jelzéseket követve egyből leereszkedhetek innen az esztergomi vasútállomásra, vagy ha lesz rá elég időm, akkor kitérőt tehetek a menedékházhoz. Az órámra pillantottam: még csak fél kettő felé járt az idő, volt még vagy két és fél órám a naplementéig, ebbe minden belefér. Felmegyek hát a házhoz!

Így aztán a mezők peremén kapaszkodó ösvényen folytattam az utam, aztán az erdőben kanyargó gyalogúton érkeztem fel a Vaskapu-hegy fennsíkjának peremére és pár perc múlva már a menedékház teraszán álltam. Úgy gondoltam korábban, hogy a csütörtöki nap miatt a házat zárva találom majd, így aztán alaposan meglepődtem, amikor láttam, hogy nyitva van a bejárati ajtó. Beleskelődtem, aztán hangosan beköszöntem az ajtón, de senkit sem láttam odabenn és már fordultam volna vissza, amikor hangosan visszaköszönt bentről egy fiatalos női hang.

Beléptem hát és pont összefutottam a konyha felől érkező pultos lánnyal. Pár percig elbeszélgettünk, aztán ha már itt voltam, kértem a bárpultnál egy korsó hideg Drehert, amellyel aztán letelepedtem a teraszon és lassan megiszogattam, miközben a városra nyíló panorámában gyönyörködtem. Jártam már itt tisztább időben is, most eléggé párás volt a levegő, de azért délutánra felszívta annyira a nap, hogy jól lehessen látni a várost és a Bazilikát.

Persze itt is egymagamban üldögéltem, csak pár percre tűnt fel később egy sportosabb kutyasétáltató hölgy. És hogy akkor miért is volt nyitva a turistaház? Miközben a teraszon üldögéltem, szapora kopácsolást hallottam odabentről. Úgy látszik, most készülnek fel a hétvégi rohamra és már jó előre klopfolják a rántotthúsnak valót a konyhában! Csak fél három után indultam tovább, de akkor sem kapkodtam el a dolgokat.

A zöld sáv jelzések ösvényén ereszkedtem le a városba, közben megbámultam a Kis-Kúria-hegy rétjeiről a szlovákiai Helembai-hegységre nyíló panorámát és pár képet készítettem a Hármas-szikla andezittufa szirtjeinél is. A turistaösvény pont két szikla között vágott át, aztán már gyorsan elértem Esztergom legfelső családi házait. Párszor még megpillantottam a háztetők felett a Bazilika kupoláját, végül a Babits Mihály út lakótelepi házai mellett elballagva értem el a városközpontot. Itt is készítettem még pár képet a házak között feltűnő Bazilikáról, aztán elsétáltam a vasútállomásra.

Váratlan meglepetés volt az állomásépület előtt parkoló, nagyon szépen felújított farmotoros Ikarus 55-ös busz, gyorsan lőttem is róla pár fotót, mielőtt továbbindult volna. Ötven-hatvan éve kisgyerekként utaztam sokat ezzel a busztípussal, azonban mára már végleg eltűnt az utakról. De ekkor már kapkodtam a bakancsaim, ugyanis csak néhány percem maradt a vonatom indulásáig.

A 16:05-kor induló vonattal öt után pár perccel már a Nyugatiban voltam, aztán a hármas és négyes metróval átvágva a városon még épp elkaptam Kelenföldön egy hazafelé induló 250-es buszt. Háromnegyed hatra már otthon is voltam.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!