A PILISI PIROS TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE BUDAÖRS ÉS A JÁNOS-HEGY KÖZÖTT

Az útvonal a Google Térképen

A TÚRA JELLEMZŐI:

TÚRALEÍRÁS:

Tehát végig a Pilisi piroson. Ami végül is nem csak pilisi, hanem jócskán kanyarog a Budai- és a Visegrádi-hegységben is, de ha így írom, akkor frankón alliterál a neve. Már régóta nézegettem az útvonalát a térképen, a hatalmas, fordított „V” alakot, mely Budaörsről indulva a budai hegyeken, majd a Pilisen és Dobogókőn keresztül Dömösig vezet, aztán onnan visszafordulva Csillaghegyen végződik, végül most döntöttem úgy, hogy egy életem, egy halálom, én bizony végigjárom, persze több napra felosztva, és alkalmanként 20-25 kilométert megtéve belőle. Szóval csak úgy öregesen. Persze teljesen nem ismeretlen előttem ez az útvonal, hiszen korábbi csámborgásaim során már többször is rátértem itt-ott, kisebb-nagyobb szakaszokat gyalogolva rajta, na de egyben az egészet… olyan még nem volt a praxisomban!

Megmondom őszintén, eddig eléggé mostohán bántam ezzel a tájjal, hiszen többet túráztam a hazánk távoli vidékein, mint a lakóhelyem közelében, a Dunazug-hegységben, ideje hát alaposabban megismerni! Abban, hogy hol is kezdjek bele a túrába, végül az döntött, hogy Dél-Budán lakva fél óra alatt el tudtam busszal zötykölődni a budaörsi végéhez, a csillaghegyi végpontjához viszont át kellett volna bumliznom a városon. Akik már alaposan ismernek, azok tudják, hogy rendszerető emberke lévén fel sem merülhetett az bennem, hogy csak úgy össze-vissza, itt-ott belekapva teljesítsem ezt a távot!

Nem ígértek különösebben szép időt erre a vasárnapi napra, bár az élénk délkeleti szél eléggé rendbe tette a távlatokat, ahogy elsöpörte a korábbi párás időt, tehát szép kilátások ígérkeztek útközben. Borongós időben indultam otthonról hét óra felé és váltottam buszt a Kelenföldi pályaudvar melletti buszvégállomáson, persze közben megcsodáltam a napkelte előtti égképet, amikor a még horizont alatti nap már megvilágította alulról a felhőket. Aztán jött a 40-es busz, én pedig gyorsan visszasüllyesztettem a fényképezőgépem az övtáskámba és felugrottam a már indulni készülő járatra.

Fél nyolc után szálltam le Budaörsön a Kisfaludy utcánál, gyorsan bekapcsoltam a GPS-em, aztán bele is fogtam a menetbe, mert legkésőbb három óra felé már Nagykovácsiba szerettem volna érni. Addig tehát volt bruttó hét és fél órám, ami azért nem olyan sok egy 22-23 kilométeres útra, pláne ha még nézelődni is szeretnék útközben! Már korábban eldöntöttem, hogy még itt Budaörsön kitérőt teszek majd a Kő-hegyre, a kápolnához, meg a Kálváriához is. Ezekre nem vezet jelzett turistaút – ami azért kicsit meglepő, hiszen mindkettő ismert kilátópont –, de a Kisfaludy utca, melyen a piros sáv jelzés vezet, pont a két domb között halad el, és a mellékutcákon mindkettőre könnyű felkapaszkodni.

Alaposan körülnézve az első felfestett piros jelzés egy beton villanyoszlopon tűnt fel az utcasarkon. Elindultam a viacolor téglácskákkal precízen kirakott járdán, közben a háztetők felett feltűnő, a Kő-hegyen álló kis kápolnát figyelgettem. Sajnos, itt megint belecsöppentem abba a magyar specialitásba, hogy a pókhálóként kifeszített légvezetékek között szinte esélyem sem volt a fényképezésre, mindenesetre azzal vígasztaltam magam, hogy majd csak közelebb érek egyszer a kápolnához, ahonnan már jobb lesz a rálátás!

A Kő-hegyre a Kőláb, majd a Kőszikla, végül a Kőszirt utcákon vezet fel az út (hú, mennyi kő van itt, csak nem köves ez a hely véletlenül?), csak arra kell ügyelni, hogy mindig felfelé menjünk. Végül egy lépcsősoron lehetett felkapaszkodni a tetőn álló kápolnához. Fenn aztán első osztályú panoráma fogadott, innen be lehetett látni egész Budaörsöt, sőt, még Csepel felé is nyílt egy kis kilátás a dombok között! A távcsövet elővéve elbámészkodtam pár percet, barátságot kötöttem egy kíváncsi vizslával, akit a gazdája hozott ki egy kis reggeli levegőzésre, fényképeztem párat, aztán egy másik, szépen kiépített és műmárvány lapokkal burkolt lépcsőn visszaereszkedtem a Kőszikla utcára.

A Kálváriához sokkal rövidebb úton és kevesebb kapaszkodással lehet feljutni, a Szikla Falatozónál kell elindulni a kálváriakápolna felé, aztán onnan a stációk melletti murvás úton szerpentinezve juthatunk fel a keresztekhez. Innen is alaposan körülnéztem, itt is szép volt a kilátás, de korántsem annyira, mint a Kő-hegyről. Én pedig újfent elgondolkodtam arról, hogy erre a két szép kilátást nyújtó pontra miért nem vezet fel jelzett turistaút? A https://www.turistautak.hu/ szerint jelen pillanatban 25.762 – betűvel kiírva: huszonötezer-hétszázhatvankettő – kilométer jelzett turistaút van kis hazánkban, épp ide nem jutott egy kis festék? Na mindegy, gyerünk tovább!

Budaörsöt folyamatosan kapaszkodva hagyja maga mögött a piros sáv jelzés útvonala, és nyugodtan mondhatom, kiváló munkát végeztek errefelé a jelzésfestők! Általában az egyik jelzéstől már látható a következő, az útelágazásokban sem kell sokat tanakodni, vajon melyik a továbbvezető út, ugyanis ezek a helyek is jól vannak jelezve! A kaptató sem volt nagyon izzasztó, de azért a következő két kilométeren emelkedett alattam a turistaút vagy 250 métert! Miután elhagytam a város feletti sziklás dombokat, szinte folyamatosan az erdőben haladtam, szóval kilátás nem volt, csak a kellemes erdőjárás a már lombjukat vesztett fák között.

Nagyjából a piktortégla üregeknél figyeltem fel arra a szalagozásra, amely hosszan követte a piros jelzések útját. Egy szalag szövegét elolvasva jöttem rá, hogy itt most épp a RUNaway terepfutó versenyét fogják megtartani! Kicsit átkoztam magam, hogy nem néztem utána, rendeznek-e a túrám útvonalán teljesítménytúrát, vagy terepfutó-versenyt (ezt általában megteszem, ha emberkerülő hangulatban vagyok), de a koronavírusjárvány miatti rendezvénytilalom kicsit elkényelmesített! Tényleg, akkor ez most hogy is van?

Ja, és hogy mik is a piktortégla üregek? Ennek most nekem is utána kellett olvasnom, mert saját kútfőből nem vagyok olyan okos! Szóval még a XIX. század vége felé kezdték el itt bányászni a festék alapanyagként szolgáló agyagot, amelyet alapozóként használtak a szobafestők, vagyis a piktorok, a tégla alakúra formált agyagdarabokat pedig könnyen magukkal tudták mindenhová vinni. A bányaüregek sokszor barlangnyi járatokat jelentenek, melyek mélyen a hegy belsejébe vezetnek.

Aztán a kapaszkodás véget ért a Budaörsi-hegy (leánykori nevén: Magas-Frank-hegy) széles hátán, és egy kis szintezés után lelejtett az út a Kavics-árokba, a Végvári-sziklához. Megálltam egy pillanatra a sziklánál, próbáltam kibetűzni az oldalán lévő kis emléktáblát, de ez csak sokadik kísérletre sikerült: „Kapa Gyula sporttárs emlékére 1973. XV. Spartacus S.E.”. Próbáltam hazaérve kideríteni valamit Kapa Gyuláról, de sajnos, még az általában bőbeszédű gugli sem árult el semmit róla. Vajon ki lehetett ő, aki megérdemelt egy emléktáblát a sporttársaitól?

Továbbindultam hát, és nagyjából itt akadtam össze az első terepfutókkal. Nem voltak sokan, és később sem lettek többen, szóval jól elfértünk egymás mellett. Szalagozott útvonaluk hol fonódott a piros jelzéssel, hogy elágazott belőle, egyszer szembe jöttek velem, máskor pedig hátulról értek utol lihegve.

Pár perc alatt elsétáltam Makkosmáriára, és bekukkantottam a zarándoktemplomba. A nagy templomkapu nem volt zárva, de az előtér üvegajtaján már nem jutottam túl. Befényképeztem az üvegen keresztül, aztán kilépve a templomból elgondolkodtam azon, hogy leüljek-e pihenni a réten, végül úgy döntöttem, nem vagyok sem különösebben fáradt, sem pedig éhes, így aztán továbbindultam innen is. A zarándoktemplom mesébe illő történetéről, ha kíváncsiak vagyok rá, itt olvashattok bővebben.

Budakeszi legmagasabban fekvő házai mellett vezetett szintezve egy jó darabon a sétányszerű turistaút, aztán egy idő után jobbra, kelet felé fordulva feltűnt pontosan előttem a kopasz faágak között a János-hegy csúcsa. Hát, eléggé magasan volt és tudtam, oda még fel kell kapaszkodnom a piros jelzéseket követve!

A kaptató azonban nem volt túl erős, még a tempómat sem kellett komolyabban visszafogni, így aztán kényelmes menettel értem fel a Gyermekvasút János-hegyi állomásához. Még az emelkedőn kaptatva hallottam, hogy elhúz egy szerelvény a Széchenyi-hegy felé, így aztán sejtettem, egy jó darabig nem fog jönni újabb, ezért nem érdemes megvárni pár fénykép kedvéért a következőt! Folytattam hát a kapaszkodást a János-hegyre, és itt akadtam össze az első különös formájú jelzőtáblaoszloppal.

Masszív, a földbe leásott fagerendára voltak felszerelve azok a rozsdamentes fémlemezek, melyekre felírták az útelágazásból induló ösvények célpontjait. A piros jelzésen mutatták a táblák a Libegő végállomását és a János-hegy csúcsán álló Erzsébet kilátót is, ezeket elolvasva aztán konstatáltam, hogy húsz perc alatt felérhetek már innen a hegytetőre. A furcsa fémtáblák kérdését felvetettem később az Index kéktúra fórumán, ott írták nálam szakértőbbek válaszul, hogy a Normafa Park kezdte ennek a fajta irányjelzőnek a kirakását nagyjából három évvel ezelőtt.

Régebben általános alapelv volt az erdei jelzőtáblaállítók között az, hogy természetbe illeszkedő anyagokat használnak útirányjelzésként. Sok-sok éven keresztül volt elterjedt a faoszlopra szerelt fatáblák gyakorlata. Ezeket aztán vagy festették, vagy pedig beléjük égették a szöveget. Aztán egyre jobban tért nyert a táblák matricázása, később megjelentek a műanyag táblák, a Mária útnak sok helyen már beton jelzőoszlopai vannak, most pedig itt vannak már a fémtáblák is! Valahol talán határt kéne szabni ennek a folyamatnak, mert lassan már kivisszük az erdőbe magunk után a várost a maga mesterséges világával! Pedig pont onnan menekülünk ki a természetbe, nem igaz?

Errefelé már sűrűbben találkoztam kirándulókkal, kutyasétáltatókkal, még egy kocogó pár is utolért hátulról, ahol a férfi mikulássapkát viselt. Pár szót váltottunk, aztán amikor már eltávolodtak egy kicsit, csak úgy viccelődve utánuk kiáltottam, hogy az ajándékokkal teli puttonyt hol hagyták el, de erre már csak visszaintettek, hogy vették a poént. Biztos nem én voltam az első, aki ezen a napon megkérdezte ezt tőlük.

A Libegő felső végállomása előtti kis aszfaltozott terecskén szinte népünnepély volt, kirándulócsoportok tereferéltek a napos placcon, a fák közötti kis játszótéren vagy tucatnyi gyerkőc kúszott-mászott-ugrált a mászókákon, a levegőben terjengő illatokból úgy éreztem, valahol egy kürtőskalácsárus is megtelepedhetett. Pár lépéses kitérőt tettem a nemrégiben kiépített kilátóteraszra, ahonnan le lehetett látni a belvárosra, itt aztán szembe kapott az időközben eléggé megélénkült délkeleti szél. Rövid nézelődés után felkapaszkodtam a meredeken emelkedő, lépcsőkkel tarkított turistaúton a hegytetőre. Két héttel korábban, amikor itt jártam a János-hegyen, sokkal szebb volt az idő, akkor szélcsend volt, melegen sütött a nap, az Erzsébet kilátó magasabban lévő teraszait meg is szállták a kirándulók, de most a tetőre felérve újra elkapott az éles, hideg délkeleti szél és a teraszok is néptelenek voltak.

Felkaptattam a kilátó belső lépcsősorán, aztán az egyik felső teraszra nyíló ajtót kinyomtam a vállammal, mert valamiért nagyon nehezen akart nyílni. Kilépve a lépcsőházból a szél egy pillanatra belém fojtotta a szuszt és úgy becsapta mögöttem az ajtót, hogy csak úgy dörrent! Tettem egy kőrt a teraszon, közben persze a szélvihar cibált ide-oda, aztán előkapva a fényképezőgépet az övtáskámból lőttem pár képet a városról, végül visszamenekültem a szélárnyékos lépcsőre. Ebből a kilátásból most ennyi is elég volt! Egyébként az erősen felhős égből a nap csak foltokban világította meg az alattam elterülő háztengert, a felhőkbe burkolódzó pilisi hegyeknek pedig már csak éppen sejteni lehetett a kontúrjait.

Fél tizenkettő felé járt már az idő, nagyjából itt lehettem félúton. Elgondolkodtam, leüljek-e itt pihenni, de a kinti padoknál fújt a szél, a fűtés nélküli kőkilátó belsejében pedig eléggé hideg volt (semmi sem jó nekem, mi?), így aztán inkább megindultam lefelé a hegytetőről. A Szépjuhászné nagyjából félórányi menetre volt és úgy saccoltam, a János-hegy és a Nagy-Hárs-hegy közötti nyereg szélárnyékos lehet, ott kéne pihenni egy hosszabbat!

Húha! A szöveget visszaolvasva látom csak, hogy eléggé bőbeszédű voltam eddig, a folytatást, vagyis a délutáni utam a következő posztban olvashatjátok!

Ha tetszett a poszt, látogasd meg a blog facebook oldalát is!