Kerékpárosok szállnak le Nagymaroson a visegrádi oldalról érkező kompról

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Szinte pontosan egy évvel ezelőtt, tavaly tavasszal a Duna nyugati partján tekertem el Szentendrén keresztül a Dunakanyarba, idén a döntésem a túlsó partra esett: most Vácon keresztül a folyó bal partján szerettem volna eljutni egészen a Dunakanyar nyugati végéig, Szobig! Előtte gondosan tanulmányoztam az online kerékpáros térképet és rájöttem arra, hogy ezt tulajdonképpen egyetlen rövid szakasz kivételével kijelölt kerékpárutakon is megtehetem! Egy dolog azonban az elmélet, egy másik viszont a gyakorlat, vagyis más szavakkal élve a puding próbája az evés, gyerünk hát és nézzük meg, mi igaz ebből! Mivel azt szeretném, hogy mások is kövessék a példámat, olyan részletességű leírást adok az túrámról, hogy könnyűszerrel követhető legyen az általam bejárt út! Mivel Dél-Budáról indulok majd, az ismertetett útvonalra bárhol rá lehet csatlakozni, ahogy átvág az egész városon!

Ragyogó, napsütéses szombatra virradt, egy hidegfront az éjszaka elfújta a felhőket és a párát, tehát szép kilátásokra és viszonylag hűvös levegőre is számíthattam, azonban visszamaradt a frontból egy kitartó északi légáramlat, amely miatt komolyan fontolóra vettem, hogy esetleg visszafelé kéne teljesíteni a szakaszt, hiszen kinek van kedve széllel szemben tekerni órákon keresztül? Végül ezt az ötletet elvetettem, és szokás szerint most is a házunk kapujától indultam útnak. Itt indítottam a turista GPS-em, nulláztam le a kerékpár computeren a napi számlálót, aztán felpattanva a bringára legurultam vele a Tétényi-fennsíkról a budafoki Duna-partra. Amikor a Hosszúréti-patak hídján rátértem a kerékpárútra, feljegyeztem a kerékpár computer számlálójának állását. Innen indul tehát a menet! A cél: ettől a ponttól kerékpárutakon eljutni Szobra!

Már az aszfaltos bringaúton tekerve értem el a Dunaparty Megálló két piros, emeletes londoni buszát, persze ilyenkor, reggel háromnegyed hétkor még kihalt volt a máskor népes terasz, de pár képet azért készítettem a kora reggeli állapotokról. Megcsodáltam a még távoli MOL Campus üvegtornyát – később még eltekerek a tövében – aztán a Budafoki utat keresztezve egészen Szerémi útig eltekertem a Mezőkövesd utca kerékpározásra is kijelölt járdáján. A Szerémi út kerékpárútja átlagos minőségű, ráadásul sokat nem is lehet látni róla, mivel a zajvédő falak és sövények szinte minden kilátást elzárnak a bicajosok elől. De sok látnivaló nincs is errefelé, hiszen Dél-Buda régi rozsdaövezetén tekerünk keresztül, bár a bezárt és felszámolt gyárak, telepek helyén folyamatosan épülnek a lakóparkok.

A Prielle Kornélia utcánál oldalt váltva gurultam el a már közeli Dombóvári útig, ezen kereszteztem a Budafoki utat és értem el az épülő Budapart negyedet. Elgurultam a MOL torony tövében – hazánk legmagasabb háza mellett most az egész környék egyetlen hatalmas építési terület –, aztán a Lágymányosi hídnál értem el újra a Dunát. Itt lehet kitérőt tenni az utóbbi években nagyon szépen rendbe tett Kopaszi-gátra, de most még itt is csendes volt minden, bár a kapuját már kinyitották.

Végiggurulva az Infopark és az ELTE Természettudományi Kar modern épületei előtt már egy-kettőre a Petőfi hídnál jártam, aztán utána elértem a Műegyetem jóval patinásabb épületcsoportját. A Bertalan Lajos utcánál váltottam ismét oldalt, innen már a rakparti sétányon gurultam. A Gellért téren megálltam egy percre és a Szabadság híd budai hídfőjétől végigtekintettem a Dunán. Ez talán az egyik legszebb kilátópont, látszik a vár, a Halászbástya, a folyón átívelő hidak, a hátteret pedig a Hármashatár-hegy erdős oldala adja. Nézelődésre azonban most nem volt sok időm, hiszen messze volt még innen a Dunakanyar, tehát a bicajra felpattanva gurultam tovább.

Utam további, a Margit hídig terjedő szakaszáról nem írnék sokat, ezt egyszerűen látni kell! Nem véletlenül a Világörökség része ez a látkép, nem lehet csak úgy elrohanni, esetünkben eltekerni mellette! Percenként megálltam fényképezni, meg persze bámulni a látnivalókat! A Gellért-hegy fölénk tornyosuló dolomitsziklái, az Erzsébet-híd, a Várbazár, felette a palota, a felújítás alatt álló Lánchíd mind-mind tartogatott valami érdekes fotótémát! Apropó: a Lánchíd felújítása miatt most le van zárva a hídfő alatt áthaladó kis alagút, ezért kitérőt kellett tennem a Clark Ádám tér körforgalma felé, de itt is volt kijelölt kerékpársáv! A Fő utcáról aztán visszatértem a rakpartra és a Halász utcától ismét a sétányon tekerhettem. Ezen a szakaszon párhuzamosan halad az úttestre festett kerékpársáv és a sétánynak a gyalogosokkal közösen használt aszfaltcsíkja, az előbbiről nincsen kilátás, viszont a sétányról igen!

A Batthyány téren persze megálltam lefényképezni a Parlamentet, aztán már hamar a Margit-hídnál jártam. Átgurultam a budai hídfő alatti alagúton, aztán a kerékpárutat követve feltekertem a hídra. Persze fenn is megálltam fényképezni, aztán a pesti oldalon legurulva róla ráfordultam a rakparti kerékpárútra. A Margitsziget és a budai hegyek látképében gyönyörködve értem el az Árpád hidat, áttekertem alatta és folytattam az utam rakparti sétányon. Feltűnt előttem a Duna Aréna hullámzó kockája, pont a tövében vezetett végig a bringaút.

Egy időre magam mögött hagyva a Dunát a Rákos-patak mély árkát követtem egészen a legelső hídig. Átkeltem rajta, aztán a Marina lakópark belső útjain gurultam el a Népszigetre átvezető hídig. Sajnos, itt értem el a Dunakanyarig vezető kerékpárút egyetlen „folytonossági hiányát”, viszont kézenfekvő ötlet volt a szinte forgalommentes szigeten végigtekerve kikerülni a zsúfolt Váci út autókaravánjait! A szigetre átívelő híd egyáltalán nem kerékpárosbarát, ugyanis lépcsők vezetnek fel rá mindkét oldalon, de azt hiszem, egy-két emeletnyi kerékpárcipeléstől nem dől még össze a világ! A Népszigetre átérve pedig egy másik világba cseppentem! Csónakházak, üdülők, reggeli nyitáshoz készülődő kisvendéglők között vezetett az árnyas, de kopottas és sok helyen foltozgatott aszfaltút, aztán átbújtam az Északi összekötő vasúti híd alatt.

Innen már változott a táj, lepusztult gyárépületek között kanyargott az út, méteres betűkből ácsolt felirat mára már kopottas betűi hirdették az egyik falnak támasztva, hogy most a Népszigeten járok. Vajon hol lehetett korábban? Talán az út felett volt látható egy kapuzaton? Mire eszembe jutott, hogy a mostanság népszerű, minden településre jellemző „I love Kukutyin” (a név tetszés szerint cserélhető) feliratok parafrázisaként kellett volna készíteni róla egy fotót a bicajjal együtt, már messzire jártam tőle. Így hát a Google Streetview-ból emelek át ide egy linket a feliratra.

Végül a Nyitra utcán gurultam ki a Váci útra és itt bizony volt még előttem egy jókora szakadás a kerékpárútban! A következő sarokig, a Timár utcáig járdáztam, de ez azért mégis csak szabálytalan, ezért aztán az úttesten folytattam az utam. Tábla nem tiltotta itt a kerékpározást, meg rutinos budapesti bicajos is vagyok, azonban az engem követőknek mégis azt tanácsolom, ezt az alig több mint kilométeres távot tegyék meg valamelyik oldal járdáján! Szinte üres itt a járda, gyalogos forgalom nincs, mivel lakóházak sincsenek, főként csak gyárépületek állnak az út mellett. Gyakorlatlanok számára a nyílegyenes, kétszer kétsávos, Váci út nevű városi autópályán egyáltalán nem veszélytelen a kerékpározás!

A Fóti útnál kezdődött az út jobb oldalán az a kerékpárút, amely aztán változatos minőségben és kialakításban kitartott alattam egészen Szobig! Lassan magam mögött hagytam az utolsó telephelyeket is, aztán a Szilas-patak hídja után értem el a 2-es út torkolatát. Nagyjából Budapest határában álltam itt, és az órámra pillantva láttam, hogy háromnegyed kilenc felé jár az idő! Jobb időt futottam eddig, mint számítottam, hiszen két óra alatt áttekertem egész Budapesten, így aztán egyáltalán nem kell sietnem! Ráérősen gurulva végig a 2-es út melletti kerékpárúton csak a Megyeri hídnál álltam meg egy percre és alulnézetből megörökítettem az egyedi formájú autópályahidat.

Egy darabig még a forgalmas út mellett haladt a kerékpárút, aztán egy Burger King melletti körforgalomnál keresztezte azt és kifordult a mezők közé. Előttem a távolban feltűntek Dunakeszi emeletes házai, mögöttük a messzeségben megpillantottam a Naszályt. Amikor elérem majd a hegyet, akkor leszek Vácon, de az még egy jó másfél órás út! Dunakeszin végigtekertem a szélső házak előtt vezető úton – itt csak kerékpáros nyomok voltak ritkásan felfestve –, viszont feltűntek a villanyoszlopokon azok a kis táblácskák, melyek a kerékpárúton haladóknak segítettek a tájékozódásban.

Hatalmas élet zajlott a vízparton: kajakosok, kenusok tucatjai készülődtek a vizitúrára, itt megálltam én is és leballagtam közöttük a kavicsos vízpartra. Elnézelődtem itt is pár percet, aztán továbbindulva a horányi rév előtt megálltam egy pihenőre egy vízre néző padnál. Megbámultam a Dunát és a túlparti visegrádi hegyekre nyíló panorámát, aztán megtettem tízóraiként két, még otthon készített szendvicsemet. Ekkor már fél tíz felé járt az idő, szerencsére láttam, hogy egyre közelebb kerülök az útjelzőmhöz, a kőfejtőkkel felsebzett oldalú Naszály hegyhez!

Sajnos, a rév után ott kellett hagynom a parti sétányt, a kis nyilazott táblák betereltek a családi házak közötti gyakorlatilag nulla forgalmú mellékutcákba, itt viszont a sűrű váltások miatt figyelni kellett az alig tenyérnyi táblácskák iránymutatására! Ott voltak azok minden kanyarban, útkereszteződésben, csak eléggé el tudtak bújni időnként! Ezen a szakaszon is fel voltak festve az aszfaltra a kerékpáros nyomok, de itt az elenyésző autóforgalom miatt gyakorlatilag feleslegesen!

Ezen a szakaszon jól felkapaszkodtam a Duna szintje fölé, egy erdősávon pedig egy merész ereszkedéssel és kapaszkodással kombinált hajtűkanyarral vágott át a kerékpárút. Csak jó pár kilométer után gurultam vissza lassan a Dunához, de nem maradtam sokáig ott! Felsőgödön ismét a házak közé invitáltak a jelzések, de ez a kitérő már jóval rövidebb volt, mint Dunakeszin! Hamar visszatértem a partra, Sződliget mellett pedig már a gáton tekertem el.

Vácot egy nagyon szép természeti környezetben futó kerékpárúton értem el, itt vettem észre először, hogy megszaporodtak körülöttem a kerékpárosok, kocogók! Árnyas úton tekertem be a belvárosba, előzőleg úgy gondoltam, teszek majd egy kitérőt, hogy megnézhessem a közeli nevezetességeket, de nem volt kedvem otthagyni a kerékpárutat! Maradtam hát a vízparti sétányon, és csak egy-egy érdekes dolog miatt álltam meg, hogy lefényképezhessem! Furcsa installáció volt a kerékpárút mellett álló faszerű struktúra az ágaira szerelt biciklikerekekkel, de szép volt a rálátás a Dunára a folyóparti promenádról is. Nagyobb kerékpáros társaságok mellett tekertem el, szemre hosszabb túrákra készülődtek. Habár nekem nagyobb volt a tempóm az övéknél, de a kitérők, fényképezések miatt egymást kerülgettük sokáig a következőkben.

Lassan magam mögött hagytam Vácot is, most megint felkapaszkodva a magaspart dombjára. Egyszer csak egy, a kerékpárút aszfaltjára fújt szöveg állított meg. Lakonikusan csak annyit közölt, hogy „Panoráma” és balra mutatott letérést egy szintén festékszóróval fújt nyíl. Akkor pedig ezt nem hagyhatom ki, hiszen aki ismer, az tudja, hogy egy szép kilátásért bármit hajlandó vagyok megfizetni, ha pedig ingyen adják, akkor meg pláne kihagyhatatlan! Talán kétszáz méternyit kellett csak tekernem a gidres-gödrös földúton és kiérve a magaspart hirtelen leszakadó peremére tényleg kinyílt előttem a panoráma! Az erdős Duna-partot láttam magam előtt, a távolban már feltűnt a Dunakanyar első íve is, háttérben a visegrádi hegyekkel. Pár percig elnézelődtem itt is, fényképeztem ezerrel, aztán visszagurultam a kerékpárútra.

Pár perc múlva egy aluljárón kereszteztem a 12-es utat, aztán mellé fordult a kerékpárút keskeny aszfaltcsíkja. Negyed tizenkettő felé értem el Verőcén a szabadstrand lejáróját. A fékeket keményen markolva ereszkedtem le a rövid utcácskán a Dunapartra, itt aztán meg is pihentem pár percre. Megbámultam a kavicsos parton a Dunakanyarra nyíló panorámát, és a vízben pancsoló gyerekeket. Ilyen meleg lenne már a folyó? Kíváncsiságból csak úgy belemártottam a vízbe a tenyerem, és egy pillanatra azt hittem, menten lefagy! Megborzongtam, pedig hétágra tűzött a késő délelőtti nap. Szeretem a hideget, jobban is bírom, mint a nyári hőhullámokat, de annyira azért mégsem vagyok eszkimó, hogy megfürödjek májusban a Dunában!

Csupán félórát tartott Verőcétől Nagymarosig az út, ennek nagy részét a mezők, erdőfoltok, hétvégi telkek között kanyargó, betontáblákba öntött kerékpárúton tettem meg. Itt abban láttam csupán problémát, hogy bár a táblák felülete sima volt, de az illesztéseknél mindig ugrottak egyet a kerekek. Szóval végigpattogva az úton, csak háromnegyed tizenkettőkor álltam meg Nagymaroson a parti sétány egyik pihenőpadjánál. A félárnyékos padon ebédeltem meg, közben a Dunára és a Visegrádi Fellegvárra nyíló panorámában gyönyörködtem.

Rápislantottam a kerékpár computeremre, eddig 70,55 kilométert tekertem a házunk kapujától mindössze négy óra és nyolc perc alatt! Azt hittem, lassabb leszek, már csak a folyamatos ellenszél miatt is, amely kitartott Budapesttől egészen idáig! Itt már csak alig tucatnyi kilométerre lehettem Szobtól és a 13:56-os vonat elérését tűztem ki korábban magam elé célként. Akkor pedig innen már nézelődősre veszem a figurát, ugyanis bár még simán elérhetném az egy órával korábbi zónázót, de akkor viszont sietnem kellene, és erre ezen a látványos túrán nem vagyok hajlandó!

Persze megálltam a révállomásnál is, megvártam mire átérkezik Visegrádról a komp és kiköt az innenső parton. Készítettem pár fotót a róla leszálló kerékpárosok hadáról, háttérben a Fellegvárral és a Salamon toronnyal, aztán jobb ötlet híján némi nézelődés után továbbindultam innen is. Végiggurultam a parti sétányon, aztán a mezők között kanyargott alattam a kerékpárút, végül kifordult a 12-es út mellé. Talán ez a szakasza a legismertebb a Dunakanyar kerékpárútjának, hiszen itt annyira szűk a hely a Szent Mihály-hegy lába és a Duna között, hogy egymás mellett halad a vasút, az országút és mellette a kerékpárút is. Így hát láthatják az autókban ülők és a vonaton utazók is a kerékpárosokat.

Ráérősen tekerve a pedálokat sokszor megálltam fényképezni és a kilátásban gyönyörködni. Errefelé újra megritkultak a kerékpárosok, úgy látszik, a Vác és Nagymaros közötti szakasz a legnépszerűbb közöttük, pedig szavamra mondom, ez a szakasz sem csúnyább, sőt! Bármilyen lassan is tekertem, fél egy felé már a Kerékbárnál jártam, Zebegény határában. Ha nem vigyázok, még rástartolok a 12:56-kor Szobról induló zónázóra, szóval csak nyugi! Mindenesetre, hogy kísértésbe ne essek, beültem egy kólára az útszéli kis kerékpáros pihenőbe, mivel alkoholmentes sörük csak valami ízesített rettenet volt. A teraszon üldögélve és a Dunát bámulva elgondolkodtam az eddigi utamon.

Úgy néz ki, ezen a parton sokkal jobban ki van építve a kerékpárút rendszer, mint a szentendrei oldalon, gyakorlatilag Budapestről folyamatosan kerékpárutakon haladva érkeztem meg a Dunakanyarba és jártam be azt. Ráadásul úgy néztem, a kerékpárosokra, mint fogyasztói rétegre egy egész vendéglátó-ipari infrastruktúra települt, gyakorlatilag felesleges volt otthon szendvicseket gyártani magamnak az indulás előtt, vizet sem kellett volna hoznom magammal, hiszen Dunakeszin, aztán Váctól egészen idáig egymást érték a településeken a fagyizók, kiskocsmák, vendéglők. Nem olcsóak, itt például fél liter hideg kóláért legomboltak rólam 750 Forintot, no de mi olcsó manapság?

Csak jó negyed óra múlva indultam tovább, így már nem érhettem el a korábbi vonatot, ezért még ráérősebben tekertem ezután a pedálokat! Persze megcsodáltam Zebegényből is a Dunára nyíló kilátást, aztán végiggurulva a folyamatosan a víz közelében futó árnyas kerékpárúton egy órára már Szobon, a Duna-parti sétányon jártam. Persze itt is megálltam pár percre, majd a pilismaróti kompnál ráfordultam a Rév utcára és eltekertem Szob vasútállomására. Megvettem a jegyet magamnak és a drótszamárnak a Nyugatiig, aztán mivel már benn állt a peronnál az emeletes Stadler Kiss zónázó, fel is szálltam a légkondicionált szerelvényre. Kipányváztam a bringát a kerékpártárolónál és élveztem a kinti koranyári meleg után a benti hűvöset.

Megnéztem a keékpárcomputert, 83,89 kilométeren állt a számlálója, tehát a budafoki Dunaparttól idáig picivel több, mint 80 kilométer volt az út. Úgy gondolom, sokan nem mernek belevágni egy ekkora kerékpártúrába, de Váctól idáig csak harminc kilométer volt az út, Váctól Nagymarosig pedig alig húsz. Ezek a távok, úgy gondolom, bárki számára bevállalhatóak, még azoknak is, akik csak hétvégente veszik elő a kerékpárokat! Ráadásul a Nyugatiból még ilyenkor is óránként indulnak ide az alacsonypadlós, légkondicionált vonatok! Igen, a Dunakanyar csodálatos kerékpáros túraélményt jelent bárkinek! Mindenkit csakis arra bíztathatok, hogy vállalja be ezt egyszer!

Mialatt ezt végiggondoltam, már indult is a vonat és alig egy óra múlva már a Nyugatiban voltam vele. Kitoltam a bringát a csarnokon keresztül a Nagykörútra, aztán a még most is kitartóan fújó északi széllel egyszerűen elvitorláztam Budafokra. A dombra való visszakapaszkodásnál most is megbántam, hogy annak idején ide költöztünk lakni, de négy órára már el is tettem a kerékpárt jól megérdemelt pihenőjére a kerékpártárolóba. Mielőtt a kerékpár computert zsebre vágtam volna, végigpörgettem a számlálóit: ezen a napon háztól házig 97,77 kilométert tekertem, nagyjából öt és háromnegyed óra alatt. Nézelődős, fényképezős tempó, de ezzel járom nyaranta a többnapos túráimat is, azokhoz pedig meg kell még szereznem a kondíciót az ilyen egynapos menetekkel!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!