A Dunaparty Megálló közkedvelt kerékpáros pihenő a budafoki Duna-parton

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Tulajdonképpen semmilyen tervem nem volt erre a szombati napra, a családdal kötött roppant tisztességes megállapodás szerint minden második hétvégén indulhatok egésznapos túrára, így most csak valamilyen laza tekeréssel számolhattam. Végül úgy döntöttem, hogy ebéd után vágok majd bele, és pár ismert pontot érintve viszonylag gyorsan végzek is majd ezzel a rövid bringatúrával. De mivel minden posztom egyben ajánló is az olvasóim számára, így aztán csak kellett valami keretet is adni neki, így döntöttem egy retró csepeli és dél-budai túra mellett, vagyis igyekszem minél több múltidéző látnivalót felkeresni az utamon.

Egy kommentelőm írta a múltkori Budapest-Szob kerékpártúrámra reagálva azt, hogy a húsz kilométer feletti távok egy csupán hétvégéken bicajozó család számára már versenykerékpáros távnak számítanak, így aztán nagyjából harminc kilométer körül igyekeztem belőni a bejárandó útvonalat. Így született meg a kombinált csepeli és dél-budai kerékpártúra ötlete és mint később kiderült, nem is léptem túl annyira ezt a lélektani határt! Viszont úgy gondolom, kell is ennyi kihívás ahhoz, hogy aztán a végén elégedetten dőlhessünk hátra otthon a fotelünkben, hogy na, ma is tettünk valami olyant, amely azért jócskán kilóg a komfortzónánkból! A túra kezdőpontját a Kopaszi-gáthoz tettem, ez autóval is könnyen megközelíthető és ráadásul nagy parkoló van mellette, tehát idáig könnyen elhozhatjuk kocsival a családi bringákat.

Én persze bicajjal tekertem el idáig, hiszen ha nem is ott lakom a közelében, de egy húszperces kényelmes tekeréssel elérhetem a lakásunktól. Kettő előtt pár perccel érkeztem meg a Kopaszi-gát északi végén lévő autóparkolóhoz, aztán kényelmesen végigtekertem a gát sétányán sétálgatók között egészen a déli végéig. Az utóbbi években közkedvelt sétatérré, piknikező hellyé vált a környék, elég volt ehhez annyi, hogy a korábban elhanyagolt területet rendezzék, parkosítsák kicsit. Egymás után nyíltak meg a sétány mellett a presszók, vendéglők, ezek aztán egész évben vonzzák nem csak a kerékpárosokat, de a sétálgatókat, vagy csak napfürdőzni vágyókat is. Elgurultam egészen a gát végéig, kicsit elnézelődtem ott is, aztán elindultam visszafelé a már egyszer bejárt úton.

De hát mi is a Kopaszi-gát és hogyan jött létre? Az 1838-as nagy árvíz után jöttek rá arra, hogy mivel város déli végén a Csepel-sziget csúcsa felett a Duna nagyon kiszélesedik és sekéllyé válik, ez aztán a szigetcsúccsal együtt kedvez a jégtorlaszok kialakulásának. Itt tehát szabályozni kellett a folyót, gátak közé szorítani és ezzel felgyorsítani az áramlását. Korábban ráadásul a Csepel-sziget két majdnem ugyanakkora részre osztotta a Duna vizét, de a szabályzás után a folyó teljes vízmennyiségét a budafoki ágba vezették, és a szigetcsúcsot mintegy eldugták a főmederből. A mocsaras lágymányosi parttal párhuzamosan kiépítették a mostani budai rakpartot, aztán a mögötte fekvő területet szépen lassan feltöltötték, hogy építési területté váljon. Erre a Dunától elhódított szárazföldre épült fel a Műszaki Egyetem is, viszont a gátakkal elrekesztett terület déli végét már nem töltötték fel teljesen, így jött létre a Kopaszi-gát és mögötte a védett Lágymányosi-öböl. Innen indulok hát a mostani túrámra!

Fontosnak tartottam azt, hogy a túra nagyrészt kerékpárutakon vezessen, csakis így válhat családbaráttá, ezért általában csak akkor hívom fel a figyelmet, hogy éppen nem azon haladok egy szakaszon, ha ott kell hagynom ezt a kerékpáros infrastruktúrát! Tehát a gát parkolóját elhagyva a járda-kerékpárúton bújtam át a frissen újjáépített vasúti híd és a Lágymányosi híd (2011-től hivatalos nevén Rákóczi híd) alatt, aztán rögtön utána balra térve kereszteztem a rakparti utat. A kerékpárút egy laza hurokkal felkapaszkodott a hídra, aztán meg is álltam ott megcsodálni a panorámát. A pesti oldalon jól látszott a Nemzeti Színház és a Művészetek Palotájának modern épülete, de a híd közepéről végigtekinthetünk a Duna fővárosi szakaszának jó részén is. Megcsodáltam a folyóra, a hidakra és a hegyekre nyíló kilátást, aztán legurultam a hídról a pesti oldalra.

A kerékpárút egy lámpás kereszteződésben befordult a hidak alá, aztán a 2-es tuja végállomásánál véget ért. De sebaj, a keskeny, kisforgalmú Laczkovich utcán eltekerhetünk a Vízmű telephelye és az Obi áruház között, aztán egy kanyarral rátérhetünk a Csepelre vezető Weiss Manfréd út mellett kiépített járda-kerékpárútra. Kis kapaszkodással feltekertem rajta a Kvassay hídra, közben az épülő atlétikai stadion csontvázszerű fém tartószerkezetét nézegettem. A hídon átérve már Csepelen oldalt váltottam egy közlekedési lámpával biztosított átjáróban és nekiindultam a forgalmas út mellett vezető nyílegyenes és tökéletes minőségű kerékpárútnak.

Az út túlsó végén egy nagy csomóponthoz érkeztem, a kerékpárút forgalmi lámpákkal biztosított átjárókban vág át rajta (ezek egy része automatikusan működik, de kettőnél meg kell nyomnunk a gombot, hogy zöld jelzést kaphassunk), aztán a pár éve elkészült elkerülő út, a Teller Ede út mellett futó kerékpárúton indultam tovább. Pár perc múlva feltűnt jobbra, az út túlsó oldalán a volt Csepel Művek márványburkolatú főkapuja. A címben már beharangoztam, hogy ez egy félig-meddig retró kerékpártúra, hát most érkeztünk meg az egyik ilyen jellegű látnivalójához!

Weiss Manfréd még a XIX. század végén kezdte el építeni itt a lőszer- és konzervgyárát, ez aztán pár évtized alatt egész iparteleppé nőtte ki magát a vas- és acélfeldolgozás teljes vertikumával. Ez azt jelenti, hogy itt gyártották vasércből a nyersvasat a kohókban, finomították aztán acéllá, és dolgozták is fel késztermékké. Aztán az ipartelepet a II. Világháború után államosították, több tízezer ember dolgozott itt a rendszerváltásig! Sajnos, a szocializmus évtizedei alatt elhanyagolták a fejlesztést, így a gyártelep a rendszerváltásra eléggé leharcolt állapotúvá vált. Az elavult, gazdaságtalanul működő gyáregységek sorra leálltak, az azóta eltelt több mint harminc év alatt a régi épületek zöme még elhanyagoltabb lett. Manapság kisebb cégek tucatjai lakják a hajdan volt gyárépületeket, szerény lehetőségeikhez mérten próbálják fenntartani az állagukat, de a gazdátlan épületekkel, csarnokokkal senki sem törődik.

Érdemes egy sétát tenni az ipartelep belső útjain, a rendszerváltás után megszüntették a portaszolgálatot is, most a teljes terület szabadon bejárható. A volt Csepel Művek területét ismerik a filmesek is, ha lepusztult, elhagyatott gyárnegyedet álmodnak filmre, akkor előszeretettel keresik fel ezt a telepet. Itt forgatták a Madonna főszereplésével készült Evita számos jelenetét, de szinte havonta botlom itt filmforgatásokba, hiszen én is itt dolgozom már több mint két évtizede! Érdemes rászánni egy kis időt, és bebarangolni a keramit-, vagy kockakőburkolatú utcácskákat! Talán már nem sokáig áll ez a gyárnegyed, hiszen hamarosan vagy összedőlnek az itteni épületek, vagy pedig valami pénzes befektető lakóparkot épít majd a helyén.

Ha meguntuk a nézelődést, akkor az ipartelep főutcáján, a Központi úton érdemes dél felé elhagyni azt, hogy aztán a folytatásán, a Salak után eltekerünk Közép-Európa legnagyobb konténerterminálja mellett, és a végén a Rózsa utcára fordulva érjük el a II. Rákóczi Ferenc utat. Kényelmes kerékpárúton tekerhetünk el innen a temetőig, hogy aztán egyetlen kilométer kihagyás után folytatódjon a Lámpás utca után egy járda-kerékpárút formájában.

Családi házak, kisebb telephelyek között tekertem kifelé a városból, messze előttem ott magasodott a lakihegyi rádióadótorony több mint 300 méter magas karcsú, rácsos oszlopa. Az lesz a legközelebbi retró uticélom! De egyelőre még messze vagyok tőle, előtte még el kell tekernem a nagy bevásárlóközpont előtt és itt a kerékpárút egy szakasza le van zárva! Épp a felújítását végzik, és a tempóból ítélve úgy láttam, pár hét alatt végezni is fognak vele! Már újra a járda-kerékpárúton tekertem át az M0 autópálya felüljárója alatt, aztán pár perc alatt elértem az adótornyokhoz vezető letérést.

Rögtön a legmagasabb toronyhoz vezető keskeny aszfaltút kezdetén egy információs tábla fogad bennünket, hogy az antennatorony 1933-ban épült magyar szakemberek által átdolgozott amerikai tervek alapján. Felállításakor a 284 méter magas acélszerkezet a 30 méteres hangolócsővel a világ legmagasabb építménye volt, magasabb még az Eiffel toronynál is! A Magyar Rádió Budapest I. műsorát sugározta az 546 kHz-es középhullámon 1944-ig, amikor is felrobbantották a német csapatok. 1946-ben újjáépítették, majd a Kossuth Rádió műsorát sugározta tovább 1985-ig, amikor is a szerepét átvette a nagyobb teljesítményű solti adótorony. Ipari műemlék lett, egy időben az is szóba került, hogy lebontják, de aztán mégis felújították, 2006 óta ismét üzemben álló ipari műemlék. Jelenleg a solti adótorony tartaléka, de 135,6 kHz-en időszinkron jeleket is sugároz, melyet az áramszolgáltatók a lakásokban felszerelt fogyasztásmérők tarifák közötti átkapcsolásához használnak fel. Emiatt aztán nem is tanácsos közel menni hozzá!

Az az igazság, hogy az amplitúdómodulált (AM) középhullámú műsorszórás eléggé retró dolog manapság, hiszen már a sokkal modernebb frekvenciamodulált (FM) URH adásokat is kezdi kiszorítani az internetes műsorhallgatás és a streaming. Azonban a középhullámú rádióadásoknak van egy óriási előnyük az URH-val szemben: egyetlen nagy adó képes műsorral ellátni egy Magyarország méretű területet, ez az URH esetében lehetetlen, ott kisebb teljesítményű lokális adókkal érdemes dolgozni.

A bringáról leszállva eltoltam azt az utat lezáró masszív fémsorompó mellett, aztán ismét felkapva rá továbbgurultam a kvázikoax légtápvonal mellett futó keskeny aszfaltúton a torony felé. Ezeken a levegőbe kifeszített drótokon át kapja a torony a közelben lévő adóépületből a nagyteljesítményű, amplitúdómodulált rádiójelet, melyet aztán kisugároz a levegőbe. Nagyjából száz méternyire az adótoronytól kész táblaerdő fogadott, szinte körbekerítették velük a tornyot, és az áramütés veszélyére figyelmeztettek. Akkor eddig, és ne tovább! Így is magasan fölém tornyosult már a hatalmas antenna, készítettem hát pár fényképet itt is, alaposan megnéztem magamnak a tápvonalat, aztán visszagurultam a bringával a főútra. Tulajdonképpen munkába jövet-menet itt megyek el az adótoronytól alig másfél kilométernyire, de huszonhárom év óta most először vettem magamnak a fáradtságot, hogy eljöjjek ide, a tövébe!

Gyorsan visszagurultam az M0 autópálya déli Duna hídjához (néhány éve Deák Ferenc hídnak keresztelték el, de ezt a nevet tudomásom szerint senki sem használja), aztán a kerékpárúton feltekertem rá. Érdekesség, hogy ez a híd két egymástól teljesen független hídszerkezetből áll, az egyik négypályás részét 1990-ben adták át az M0-s út M5-ös és M1-es autópálya közötti szakaszával együtt, a másik négypályás részét a megnövekedett forgalom miatt építették és avatták fel az immár autópályának átépített M0 úttal együtt 2013-ban. A kerékpárút az északi, öregebb hídon vezet át és nagyon szép a kilátás róla a Dunára!

A közepén megállva alaposan megnéztem az erdős partok között áramló folyamot, a kiépített rakpartok nélkül itt már jóval szélesebb a Duna, mint volt a Lágymányosi hídnál! Előrepillantva már jól lehetett látni a Hárosi-öböl bejáratát, ez a holtág lesz a legközelebbi állomás a túrámon! Pár percig még elnézelődtem a hídról, aztán legurultam a budai oldalán. Viacolorral kirakott keskeny kerékpárút kezdődött a töltés tövében, ezen tekertem el az öböl partjáig.

A két héttel ezelőtti posztban már megemlítettem a Hárosi-öblöt (más néven Hárosi-Dunát) és a Hárosi-szigetet, de most bővebben is írnék róluk. Tehát folyószabályzási okokból 1911-ben zárták le a Hárosi-sziget és a budai part közötti keskeny folyóág északi végét, így aztán félszigetté vált a korábbi sziget és öböllé a volt Duna-ág. Az öböl nyugodt vizébe járnak azóta ívni a halak, és mivel a katonaság foglalta le magának a sziget bejáróját (a régi laktanya épületei bár üresen, de még most is állnak), gyakorlatilag senki sem látogathatta azt. A szigetet visszavette magának a természet, háborítatlanul élhet itt minden élőlény, csupán ritkán hirdetnek vezetett látogatást az őserdőbe.

A horgászok pedig az öblöt vették birtokukba még évtizedekkel ezelőtt, kikötő épült a ladikoknak, horgászcsónakoknak. A kerékpárútról letérve most is leballagtam a vízpartra és leültem pár percre a fűbe. Ide csak erősen megszűrve, alig hallhatóan jut el a város zaja, nem lehet mást hallani, mint a vízparti fűzek és nyárfák lombjainak susogását. Ha van időm, kerékpárral munkából hazafelé tartva meg szoktam itt állni pár percre és a fűben elheverve én is kiszigetelem magam egy kicsit a világból. De most nem maradtam itt sokáig, az órámra nézve láttam, hogy már negyed öt felé ballag az idő, jó lesz hát sietni!

A kerékpárút egy rövid szakaszon véget ért, ahogy elfordult a vízparttól, egy keveset a minimális forgalmú Növény utcán kellett tekerni, de aztán újra kezdődött talán kétszáz méterrel arrébb, ez a része aztán kivezetett a Nagytétényi útra. Elgurultam az egyik országos kereskedelmi tévé kanális Való Világ forgatási stúdiója (Való Villa) előtt, aztán a Nagytétényi út melletti kerékpárúton folytattam az utam. Ez a jól kiépített kerékpárút egészen Budafokig kitartott alattam (a gyerekes családoknak fakultatív program még az útba eső Campona pláza Tropikáriuma), a végén rátértem a főtér mögött a vasúti töltés mellett vezető kisforgalmú szervízútra. A Hosszúréti-pataknál értem vissza a Dunához, és a rakparton vezető kerékpárúton elgurultam a Dunaparty Megállóig.

A múltkor kora reggel jártam itt, akkor még minden csendes volt a két kimustrált és most büféként szolgáló öreg londoni emeletes busz körül, most viszont zajlott már az élet! Népes kerékpáros csoportok üldögéltek a teraszok napernyői alatt, kisgyerekes családok tartották itt a Duna-parti sétájuk pihenőjét. Korábban úgy gondoltam, felhajtok itt egy alkoholmentes sört, de az órámra pislantva láttam, már fél öt is elmúlt, inkább tekertem tovább! A gáton futó kerékpárút aszfaltos sávján értem el a Budafoki utat, ezt egy zebrán keresztezve az abszolút kisforgalmú Kondorosi úton gurultam el a Szerémi út kerékpárútjáig. Erre rátérve már csak egy laza tekerés volt a Hengermalom út kereszteződése.

Visszatekerhettem volna simán a Szerémi út, aztán a Dombóvári út kerékpárútján a Kopaszi-gáthoz, de itt még egy utolsó, tényleg rövid kitérőt javasolnék! Tehát térjünk rá a Hengermalom útra – van rajta kerékpáros nyom a Budafoki útig –, majd azt keresztezve guruljunk el egészen a zsákutcaszerű végig. Egy csodálatos, árnyas sétány kezdődik ott a vízpart közelében, ezen juthatunk el a Lágymányosi-öböl partjára, majd egy széles, kavicsos gyalogúton a Kopaszi-gáthoz. Öt után pár perccel értem vissza arra a pontra, ahonnan kettő óra felé elindultam erre a túrára. Megnéztem a kerékpáros computerem: a Kopaszi-gátról indulva 31,65 km-t tekertem ezen a körtúrán, tényleg minimális szintemelkedéssel.

Most már nem volt más dolgom, mint hazagurulni erről a megmozdulásról! Nem komplikáltam túl a dolgot, a Dombóvári úton visszatértem a Budafoki útra, erre a kétszer kétsávos forgalmas útra ráállva pedig eltekertem egészen Budafokig. Végül még felkaptattam a Péter Pál utcán a Tétényi-fennsíkra és fél hat után pár perccel már a házunk előtt álltam a kerékpártárolónál. Ezen a napon is bicajoztam egy jót, a teljes túrán, kaputól kapuig 51,84 km-t tettem meg a kerékpárcomputer szerint.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!