Barangolások gyalogosan, bakancsban és túrakerékpáron

Bakancsban, két keréken

Bakancsban, két keréken

Őszi túra Tahitótfalutól Visegrádig a hegyeken keresztül

Párás kilátás a Vörös-kőről, séta a Visegrádi-hegység belső rétjein keresztül, majd ereszkedés az Apát-kúti-völgyben (2024. október 18.)

2024. október 28. - horvabe

cimkep-t129.JPG

Köves gázló az Apát-kúti-patak völgyében

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

129.png

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 23,15 km (turista GPS-sel mérve)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 697/692 m (turista GPS-sel mérve)
- Nehézség: 8/10 (Egész napos gyalogtúra az átlagnál kicsit több szintemelkedéssel) 
- Kilátások: 4/10 (Félköríves kilátás a Vörös-kő csúcsától).
- Jelzettség a túra időpontjában: A sárga sávval és a piros sávval jelzett út felfestése is jó (8/10), figyelmesen haladva eltévedés nélkül követhetőek.

A megtett távolság és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív. 

Megjegyzés:

Nem kell a teljes túrát végiggyalogolnia senkinek sem! Az egyes látnivalók a következőképpen is elérhetőek:

- A Vörös-kő Lányfaluból a piros sáv, Tahitótfaluból a sárga sáv jelzésű utakon kezelíthető meg. Akár azt is megtehetjük, hogy az egyik úton felfelé, a másikon lefelé jövünk a hegyről.

- Az Apát-kúti-völgy Visegrád felől és Pilisszentlászló felől is megközelíthető a piros sáv jelzés útvonalán.

TÚRALEÍRÁS

Habár napsütéses hétvége volt várható, de eléggé párás időt jósoltak a meteorológiai előrejelzések erre a pénteki napra, tehát nem volt érdemes kilátásokat keresgélnem ezen a túrán. Akkor legyen csak egy egyszerű erdőjárás ez a gyaloglat, amúgy is október közepén szoktak elkezdeni színesedni a fák lombjai, elmegyek hát az Apát-kúti-völgybe! Most már csak azt kellett eldönteni, hogy melyik végéről indulva járjam végig, de ezen sem töprengtem sokáig: az ősszel már alacsonyan járó nap délben, kora délután fogja legszebben beragyogni a mély szurdokvölgyet, tehát nem volt érdemes Visegrádon belevágni a túrába, hiszen akkor a reggeli, kora délelőtti félhomályban érkeznék meg oda.

Tehát inkább Pilisszentlászló felől járom végig úgy, hogy a délelőttöt arra számon rá, hogy eljussak a visegrádi hegyek közé zárt faluba. Ezt persze többféleképpen is meg lehet tenni, végül a Tahitótfaluból való indulás mellett döntöttem, ugyanis eddig kissé méltatlanul mellőztem ezt a Duna-parti községet, mivel innen még soha nem indultam gyalogtúrára és nem is érkeztem ide a túráim végén! A település fölé magasodó Vörös-kőt eddig mindig Leányfaluból indulva másztam meg a piros sáv jelzéseket követve, hát most Tahitótfaluból indulva kapaszkodok majd fel a csúcsra a sárga sáv jelzések útvonalán. A Vörös-kőről továbbindulva pedig majd a Visegrádi-hegység belső rétjeinek érintésével vágok majd át a hegyeken Pilisszentlászóig. A kedvenc túratervezőm 23 kilométeresre saccolta a távot 600 méter körüli szintemelkedéssel, ez épp elég lesz a számomra arra a napra!

Úgy döntöttem, most nem a HÉV-vel bumlizok majd ki Szentendrére, hogy ott szálljak fel az Esztergomba továbbinduló helyközi buszra, inkább kipróbálok egy másik lehetőséget: már Budapesten felszállok majd rá az Újpest, Városkapunál lévő végállomásán. Nem is indultam korán otthonról, csak fél hét felé léptem ki a házunk kapuján, aztán alig több mint háromnegyed óra múlva már a buszvégállomás peronján tipródtam a járat érkezésére várva. Meg is jött az pontosan, így fél kilencre, két órával az otthonról való indulásom után már meg is érkeztem vele Tahitótfaluba. Azt hiszem, ezentúl hanyagolom majd a 41-es tuját és a HÉV-et, ugyanis azokkal legalább fél órával tovább tartott volna az út!

A Tahiból Tótfaluba átvezető Tildy Zoltán híd tövében lévő buszmegálló kis esővédő bodegájában készültem fel az indulásra, vagyis fűztem fel a fényképezőgépem tokját az övemre és indítottam a turista GPS-em. Ha gyalogtúrán nem is jártam még erre, de kerékpárral már többször is megfordultam itt és tudom, hogy a Szentendrei-szigetre átvezető hídról nagyon szépen látszik a település fölött magasodó Vörös-kő csúcsa, figyelmesen feltekintve még a hegytetőn álló emlékmű oszlopát is észrevehetjük. Felbaktattam hát a hídra, aztán készítettem pár képet az erdős partú, kanyargós Dunaágról, meg persze a hegyekről is. A fényképezőgépet visszarakva a tokjába már nem is szüttyögtem sokat, belevágtam a túra érdemi részébe.

A híd feljárójánál lévő körforgalomtól pár száz lépést még a forgalmas 11-es út melletti járdán sasszéztam, aztán a sárga sáv jelzések ráfordítottak a meredeken emelkedő Bercsényi utca kopott aszfaltcsíkjára. Családi házak között kaptattam egyre feljebb, előttem a Bükk-tető erdős oldala falként emelkedett. Oda bizony fel kell kapaszkodnom! Még felnézni is fárasztó volt rá, nemhogy megmászni! Az ilyen nagy kapaszkodások előtt mindig felteszem magamban a kérdést, hogy miért nem inkább a horgászatot választottam hobbinak, de persze tudom rá a választ: képtelen lennék órákon keresztül mozdulatlanul ülni és a vízen lebegő úszó rezdüléseit lesni!

Ahogy mondani szokás: én már csak így vagyok behuzalozva! Ettől függetlenül, ha egy átlag budapestinek azt mondaná valaki, hogy mássza meg a János-hegyet a Duna partjáról indulva, mégpedig csak úgy élvezetből, az árkot röhögne aköré, aki ezt kérni merészeli tőle. Márpedig én pont egy ilyen kapaszkodásnak indulok most neki, hiszen egy körülbelül hat kilométeres úton úgy mászom meg az 521 méter magas Vörös-kőt, hogy a picit magasabb, 548 méteres Bükk-tetőt is útba ejtem majd!

Az utolsó házakat is elhagyva egy masszív, fekete-fehérre pingált fémsorompót megkerülve nekiindultam egy erdei út kényelmesen járható emelkedőjének, még arra is volt energiám, hogy a lassan őszbe forduló erdő színesedő lombjaiban gyönyörködjek. Hamar elhalt mögöttem a forgalmas főútnak még a legfelső házakig is eljutó moraja, tökéletes erdei csend vett körül. A sárga sáv jelzések is eléggé sűrűn voltak felfestve ahhoz, hogy ne kelljen állandóan keresgélnem azokat, meg persze a jól kitaposott keréknyomok is kitűnően vezettek, Nézelődve, fényképezgetve értem egyre feljebb, aztán a meredekebb hegyoldalt elérve az út szerpentinezve kapaszkodott tovább.

Elballagva a szerényen csörgedező Leány-kút forrása mellett érkeztem fel egy kis plató rétjére, a fák közül kilépve kinyílt előttem a panoráma. Még mindig magasan felettem tornyosult a Bükk-tető erdős oldala, de azért látszott már az is, hogy jócskán felkapaszkodtam rá a lábától indulva. Útelágazáshoz értem: a sárga forrás jelzések gyalogútja balra tért, hogy nagyon meredeken kapaszkodjon fel a Hétvályús-forrás érintésével a gerincre, de én maradtam a sárga sáv jelzések erdei útján és ismét bevettem magam a fák közé.

A rét után újra kezdődött a kapaszkodás, de itt sem túl meredeken: ahol már túl megerőltető lett volna a hegymenet, ott az erdei út újra szerpentinezni kezdett, végül kilenc után pár perccel értem fel a gerincre, a Bükk-tető turistaút-elágazásába. Percíz nyilazott táblák mutatták, hogy innen még húsz percnyi járás a Vörös-kő, én pedig egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy ezen a párás reggelen érdemes-e megtennem a kitérőt az amúgy szép kilátást nyújtó hegytetőre? Időm volt rengeteg, a túra össztávját is az oda-vissza talán két és fél kilométeres kitérővel számoltam ki, gyerünk hát!

Persze a Bükk-tetőről le kellett most ereszkednem a két csúcs közötti nyeregbe (ide érkezett fel a sárga forrás jelzés ösvénye) és onnan felkaptatni a Vörös-kőre, de negyed tíz után néhány perccel már megpillantottam a csúcs alatti esővédő házikót, onnan pedig már csak pár lépés volt a tetőn álló volt felszabadulási emlékmű oszlopa. A vörös csillagot és az emléktáblát még a rendszerváltás után leverték róla, néhány éve pedig egy fémkeresztet felszerelve rá kompatibilissé tették a jelen társadalmi viszonyokkal, a probléma nem is ezzel van, hanem hogy az utóbbi évek folyamán hagyták, hogy megnőjenek a csúcs rétjének szélén álló fák. Ezzel pedig egyre jobban fogy a kilátás, most már csak az emlékmű talapzatára felkapaszkodva élvezhető.

Most a párás levegő még jobban korlátozta azt, a Vác feletti Naszály hegy még éppen látszott a távolban, a faágak között átkukucskálva pedig felfedeztem a Szentendrei-Dunán Tahitótfalunál átívelő hidat is. Onnan néztem fel ide alig két órával ezelőtt! Szerencsére a Leányfalura és a Szentendrei-szigetre nyíló panoráma még a régi, de a délkeleten még alacsonyan járó nap miatt esélyem sem volt bármit is megpillantani Budapestből. Pár percig még elnézelődtem, aztán letelepedtem egy pihenőre. Megettem egy sajtos kiflim, ittam rá a szörpömből, bejelentkeztem a blog facebook oldalára is. Már csak süttettem magam a bágyadt őszi napsütésben, amikor egy mountain bike-os érkezett fel Leányfalu felől. Váltottunk pár szót, aztán a hirtelen kialakult tömeg miatt a hátamra kaptam a motyót és továbbindultam (egy cseppet sem voltam emberkerülő hangulatomban, igaz?).

Pontosabban elindultam visszafelé, ugyanis a Vörös-kő csupán egy kitérő volt az utamon. Ekkor gondolkodtam el azon is, hogy melyik útvonalon ajánlanám inkább megmászni a hegyet, Leányfalu felől a piros sáv jelzéseket követve, vagy Tahitótfalu felől a sárga sáv jelzések útvonalán? A piros sáv jelzés útvonala rövidebb, de azon sem lehet sokkal gyorsabban felérni ide, hiszen meredekebb. Nekem jobban tetszett a sárga sáv jelzések erdei útja, viszont így meg kellett másznom az amúgy semmi kilátást nem nyújtó Bükk-tetőt is. Na, majd legközelebb, ha erre járok, nekiindulok majd a sárga forrás jelzések ösvényének is! Arra rövidebb az út, nagyjából olyan hosszú lehet, mint Leányfalu felől!

Rátértem hát a piros sáv jelzések útvonalára – tulajdonképpen a Bükk-tető elérése óta ezt követtem már –, hogy aztán újabb húsz perc múlva ismét a Bükk-tető útelágazásában álljak meg egy pillanatra az útirányjelző tábláknál. Egy idő után jól kijárt erdei út fordult alám, ezen ballagva értem el egy kényelmes sétával a legelső rétet, a Vértes-mezőt. Megkezdtem hát a vándorlásom a Visegrádi-hegység településektől távoli kaszálói között, melyeket ez a földút fűz fel gyöngysorként egymás után. Egy pillanatra itt is megállva megcsodáltam a nem régen kaszált, letelepedésre csábító füvű rétet, aztán indultam tovább: messze van még Visegrád!

Vagy negyedórás menet végén tűnt fel az út mellett a Zánkói-rét mezeje, majd pár perc múlva becsatlakozott a kavicsos erdei útra az Országos Kéktúra is és elértem a Pálócki-rétet. Itt is megálltam a kaszáló peremén a Pálos Út betonoszlopánál és tájékoztató táblájánál – az ezen a néven nem is olyan régen kialakított zarándokútvonalak a főváros környékének pálos emlékeit kötik össze egymással – majd egy rövid séta végén már a Pap-rétre érkeztem meg. Elgondolkodtam azon, hogy megüljek-e egy pihenőre a padokon, de még gyerek volt az idő, alig múlt háromnegyed tizenegy. Amúgy is jól kipihentem magam a Vörös-kőn, legközelebb majd csak ebédelni állok meg az Apát-kúti-völgy felső végén.

A Pap-rét a Visegrádi-hegység erdészeti aszfaltútjainak a csomópontja, itt futnak össze a Szentendre, Visegrád, Pilisszentlászló és az Urak asztala hegyen telepített, de a rendszerváltás után felszámolt légvédelmi támaszpont felől érkező keskeny erdei aszfaltutak. Elballagtam az erdészház lassan korhadozó fakerítésére szerelt kéktúra pecsételőpont mellett, aztán belekaptam a Szent László-hegy oldalába felvezető emelkedőbe. Szuszogva értem fel a gerincre, ahonnan aztán pont olyan meredeken, mint a hegy túlsó oldalán, leereszkedtem a Pap-rétről induló keskeny erdészeti aszfaltútra. Ezen értem el az utolsó rétet, a Szarvas-szérű kaszálóját. Ezen is átvágtam, aztán a piros sáv jelzések otthagyták az aszfaltot, hogy egy erdei gyalogúton leereszkedjenek Pilisszentlászlóra.

A piros sáv jelzések nem vágnak át Pilisszentlászlón, hanem a kéktúra útvonalától elválva ráfordulnak a település peremén végigvezető Honvéd utcára, amely egyenesen az Apát-kúti-völgy felé indul tovább. Néhány perc múlva magam már mögött hagytam a visegrádi hegyek közé zárt községet és az Apát-kúti-patakot követve folytattam az utam. Rögtön a falu után áll a patak partján Közép-Európa első Zen temploma, a „Dharma Kincse” templom.

Szinte lehetetlen átlátni a faágakból összerótt magas kerítés felett, így aztán szerényen megbújik az épület a kíváncsi szemek elől a fák között. A kert alsó végén nyíló kapun keresztül lehet csak egy kicsit beleskelődni, innen tudtam csak lefényképezni a templomot. De amennyire tudom, a zen buddhizmus lényege az önmagunkban való elmélyedés és a meditáció, ez a világ zajától távol eső hely pedig épp alkalmas erre a célra.

Az avarral borított, alig járt erdei úton továbbindulva már hamarosan elértem a patakon átvezető első gázlót. Már többször jártam erre, ezért nyugodtan kijelenthetem, a Pilisszentlászlótól Visegrádig tartó útszakasz sava-borsát az a pontosan egy tucatnyi gázló adja, amelynek most értem el az első tagját. A helyenként meglehetősen szűk völgy alján osztozik az Apát-kúti-patak és a turistaút, a gyalogút pedig ott kénytelen haladni, ahol a patak éppen helyet hagy neki. Az átkelést a lépegetőkövek könnyítik meg, azonban a patak vízhozama erősen változó szokott lenni az év folyamán. Tavasszal, hóolvadás után, illetve esősebb időszakokban a patak meg szokott duzzadni, viszont szárazabb nyarak végén a víz majdnem elfogy a mederből.

Most ezzel is szerencsém volt: a viszonylag csapadékos kora ősz után volt annyi víz a mederben, hogy egy kicsit kalandosabbá tegye a völgyben való túrázást, azonban nem volt annyi, amely már akadályozott volna a haladásban. Jó döntés volt az is, hogy kora délutánra értem csak el a szűk völgyet, hiszen ekkor a kanyarogva észak felé tartó szurdokba pont a hátam mögül sütött be az ősszel már alacsonyan járó nap.

A túrának erről a részéről nem szeretnék pontos útleírást adni, hiszen egy-egy esősebb időszak végén a patak amúgy is a hordalékát lerakva és a mederben tanyázó görgelékköveket arrébb gurítva sokszor új medret épít ki magának, ezt aztán a turistaút is kénytelen lekövetni. De ezen kívül is szinte minden lépésünk után változik a völgy képe, más nézőpontból látunk rá a patakra, a kanyarok után egyre újabb szépségek tűnnek fel előttünk. A pénteki nap miatt még kirándulókkal, túrázókkal sem találkoztam, úgy tettem meg a majd’ kétórás utam a völgyben, hogy bárkivel is találkoztam volna.

A völgynek a felső szakasza a vadregényesebb, itt tényleg egymást érik az átkelések a patakon, az alsó felén a gyalogösvény lassan már sétányszerűen szélessé alakul, hiszen a Visegrádról induló kirándulók ezt a részét járják csak végig, ráadásul gyakran több emelet magasra felkapaszkodik az út a patak fölé és kitart annak a jobb oldalában. Ennek az útnak a vége a szépen kiépített és még a legmelegebb, legszárazabb nyarakon sem kiszáradó Kaán Károly-forrásnál van.

Azonban a völgyön nem lehet csak úgy végigszaladni sem. A Dharma Kincse zen templomtól a Kaán Károly-forrásig vezető alig több mint három kilométeres út nekem másfél óráig tartott a sok nézelődéssel. És ne feledjük azt sem, hogy a forrásnál csupán a völgyben megtett utunk felénél járunk, bár innen már egyre civilizáltabb vidékeket érünk majd el. Megültem egy hosszabb pihenőre a forrás melletti egyik padon, kényelmesen megebédeltem és ittam a jéghideg forrásvízből is.

A forrástól már egy murvás út vezetett ki a keskeny erdészeti aszfaltútra, ez volt egyébként az az út, amely a Pap-rét útelágazásából Visegrád felé indult tovább. Ezen az erdei úton érdemes végigkerékpározni, magam is jártam már erre a túrakerékpáromon egy-egy a Visegrádi-hegységen átvezető utamon. Nagyjából kilométeres út végén értem el az Apátkúti erdészházat, aztán további pár perces menettel a Telgárthy-rét mezejét. Kedvelt piknikező hely ez, hétvégenként zsúfolt szokott lenni a rét a füvére, vagy a szalonnasütő-helyekhez letelepedő családoktól. Idáig tudnak a kirándulók is feljönni autókkal Visegrádról, ugyanis a rét felső végétől már csak engedéllyel lehet továbbmenni autóval.

A Telgárthy-rét alsó végén található a Bertényi Miklós fűvészkert kapuja. Érdekes ám ennek a parknak is a születése, ugyanis egy végzős erdőmérnök hallgató, Eöry Gyula telepített diplomamunkaként ide kísérleti jelleggel különféle fenyőfajtákat, a munkáját aztán erdőmérnökök és erdészek folytatták, végül Bertényi Miklós és dr. Varga Gábor erdőmérnökök közreműködésével vált hivatalosan is arborétummá a terület.

A fűvészkert után ismét összeszűkült a Telgárthy-rétnél már alaposan kiszélesedő völgy, andezittufa szirtek között kanyargott az aszfaltút, mélyen alatta pedig az Apát-kúti-patak csobogott a gömbölyűre koptatott sziklák között. Itt is lecövekeltem pár percre és készítettem pár fotót a patakról és az útról. Ezután már meg sem álltam az Ördögmalom vízesésig.

Az Apát-kúti-patak egy kis vízeséssel egy sziklamedencébe zuhan le úgy, hogy bővizű időszakokban a sziklaüstben állítólag kavarogni, örvényleni kezd a víz. Ezért is lett Ördögmalom a neve. Jártam erre a különféle túráimon már vagy tucatnyiszor, de soha nem tudtam még megfigyelni ezt a jelenséget. Esküszöm, egyszer majd egy esős időszakban, vagy egy felhőszakadás után eljövök ide, hogy megnézzem, mi igaz ebből!

Az utolsó látnivaló, amely az utunkba akad, az a Horgásztó. Az Apát-kúti-patak felduzzasztásával hozták létre és már teljesen belesimult a tájba, olyan, mintha az idők kezdete óta meglenne. A mély völgy alján ritkán fodrozza szél a vizet, tükrében a partján álló fák megláthatják önmagukat. Persze itt is megálltam néhány fotó kedvéért, aztán pár száz lépés után leereszkedett a völgybe a Fellegvárhoz vezető Panoráma út és elértem Visegrád felső végét is.

Most már tényleg nem volt más dolgom, mint hogy a Mátyás király utca enyhe lejtőjén leballagjak a központba. Fél négy felé értem le a Duna partjára, a kompállomáshoz. Még volt arra időm, hogy megcsodáljam a Nagymarosra és a Börzsöny hegyeire nyíló panorámát, aztán épp időben értem a buszmegállóba ahhoz, hogy elkapjam az Újpest felé induló helyközi buszomat. Hatra már haza is érkeztem.

 Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!

A bejegyzés trackback címe:

https://bakancsban-ket-kereken.blog.hu/api/trackback/id/tr1118717500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2024.10.28. 13:13:02

Szép kirándulás.

Kérdés:
A Vörös-kő honnan kapta a nevét?

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2024.10.28. 15:09:42

@gigabursch: Fogós, ravasz kérdés! Nem tudom. Talán a hegyet felépítő kőzetek színéről kaphatta a nevét, bár eléggé szürkések voltak arrafelé az andezit és andezittufa sziklák. Viszont kicsit vöröses színűek voltak az emlékművet alkotó kövek és biztos nem messze bányászták őket.

P806 2024.10.30. 02:58:16

„Köves gázló az Apát-kúti-patak völgyében”

Sajnos a Pilis, a Cserhát, de még a Mátra legnagyobb részén (de akár az egykori Balaton-menti berkek nagy részén is) brutális vízhiány van, majdnem minden patakmeder csak köves gázló évek óta ... :-((

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2024.10.30. 08:59:55

@P806: Érdekes kérdést feszegetsz, eddig én is nagyjából így gondoltam, de mielőtt válaszoltam volna, kicsit utánaolvastam a témának. Nos, megtaláltam a HungaroMet (a volt OMSz) honlapján az elmúlt 125 év csapadékstatisztikáját. Ez szerint az elmúlt egy és egynegyed évszázadban nem volt jelentős változás a teljes országra lehullott csapadék összegében, területileg igen, de az sem valami óriási. Például a Pilisben és a Visegrádi-hegységben kb. -20%, de az Alföld nagy részén pozitív a változás (0-10% között). Az előző 20 évben pedig a változás pozitív a Dunazug hegységben.
www.met.hu/eghajlat/eghajlatvaltozas/megfigyelt_hazai_valtozasok/homerseklet_es_csapadektrendek/csapadekosszegek/

De akkor miért érezzük azt, hogy tényleg csökkent a csapadékmennyiség? Ezt nem tudom én sem megválaszolni, de biztos sok összetevője van. Az erdei források kiapadását sokszor az okozza, hogy tarvágással eltüntetik az erdőket nagyobb területen. Ekkor a környék forrásai kiapadnak, mert a lehulló eső leszalad a domboldalakon, nem tartják meg a nedvességet a talajban a fák gyökerei, hogy aztán lassan lefelé szivárogjon az a földben a forrásokhoz. Sőt, ilyenkor a termőtalaj is lemosódik, ami még jobban csökkenti a talaj vízmegtartó képességét. Ezért az erdei patakok esőben hirtelen megduzzadnak, száraz időszakban pedig kiszáradnak.
Az Alföld kiszáradása persze teljesen más okok következménye lehet.

olahtamas- 2024.11.03. 18:19:09

Nekem a gpx link a hármashatár-hegyi túrát hozza be!

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2024.11.04. 06:32:42

@olahtamas-: Köszi, hogy szóltál! Javítottam a linket. És ezt eddig senki nem vette észre? Na, ennyit ér a minden túrám leírásához feltöltött track!
süti beállítások módosítása