Panoráma a Guckler Károly kilátóból 2020. november 21.-én

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Idén eléggé korán túl lettünk a karácsonyi bevásárlásokon, és mivel az ünnep hetében már szabadságon voltam, úgy gondoltam, járok egyet a budai hegyek között! Kedden hétágra sütött a nap, de ekkor még a boltokat jártuk, viszont szerdára sem jósoltak sokkal rosszabb időt, gyerünk hát! Viszont hová menjek? Ekkor jutott eszembe laci_52 nicknevű kommentelőm beírása az előző túrám posztjánál, aki megjegyezte, kár hogy nem fért bele a szép kilátások túrájába a Hármashatár-hegy tetején álló Guckler Károly kilátó! Legyen hát most ez a kilátópont az egyik célpontom úgy, hogy végiggyalogolok a Budai-hegység északi gerincén Óbudától egészen Nagykovácsiig!

Eléggé zegernye időben indultam el otthonról ezen a reggelen, társasházunk ajtaján kilépve a nyakamig rántottam az anorákom cipzárját a hidegben, fázósan még a síkesztyűim is felhúztam, miközben a buszra vártam a megállóban. Még nem nagyon látszott, milyen idő lesz majd napközben, a majdnem telehold a felhők között bujkált, azt viszont reméltem, hogy a fagy kitart majd napközben is, hogy ne kelljen a sárban tapicskálnom! Aztán a 250-es busz meg is jött menetrend szerint és Rózsavölgyben gyorsan váltottam egy 41-es tujára. Ez aztán alig háromnegyed óra múlva már a túrám kezdőpontján, a Nagyszombat utcai amfiteátrum mellett tett le. A fűtött villamosról leszállva egy pillanat alatt konstatáltam, hogy Óbudán sincs egy dekával sem több meleg, mint Budafokon, sőt, napkeltére mintha még egy kicsit tovább hűlt volna a levegő!

Nekivághattam volna rögtön a Mátyás-hegyre vezető kék kereszt jelzés útjának, de előtte bemelegítésképpen körbesétáltam az amfiteátrumot kívülről, aztán a kapun keresztül beléptem a falak közé. Már évtizedekkel ezelőtt körbenőtte a város a nagyon szépen megmaradt római kori romokat, de láthatólag sem a fővárosi, sem pedig a kerületi önkormányzatnak halvány lila fogalma sincs arról, mit lehetne kezdeni vele! Manapság pedig egyre gyakoribbak a múltidéző várjátékok, kosztümös felvonulások, sok település sorban állna ilyen romokért és hogy elmondhassa, a helyén állt kétezer éve a római Alsó-Pannónia provincia fővárosa: Aquincum!

Ide jártam a szomszédba középiskolába és főiskolára is, már akkor is pont így, magára hagyottan álldogált az amfiteátrum, éppúgy kutyafuttatóként, „kutyaszaratóriumként” hasznosították, mint manapság. Félreértés ne essék, ilyen helyre is szükség van, de azért ezt mégsem egy akkora ókori körszínházban kéne megtenni, amelyik elmondhatja magáról, hogy arénája még a római Colosseumnál is nagyobb! Egyébként a feljegyzések szerint időszámításunk szerint 145 körül építhették, és ez volt Aquincum két amfiteátruma közül a nagyobbik! Ez az úgynevezett katonavárosi, kisebb társa pedig a polgárvárosi aréna volt! Ez a másik is megtekinthető, az aquincumi HÉV megálló mellett állnak a szerény romjai.

Na, miután így kipuffogtam magam, akár bele is vághatnék a túrába! Pár száz lépésnyire az amfiteátrumtól, a Bécsi út és a Doberdó utca sarkán vettem észre az első kék kereszt jelzést és már neki is lendültem volna a Doberdó utca meredek kaptatójának, amikor a megdöbbenéstől tátva maradt a szám: eltűnt a volt főiskolám elől a Kandó mozdony! Itt állnak az Óbudai Egyetem épületei, ez régi főiskolám, a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola és a vele szomszédos Könnyűipari Főiskola összevonásával jött létre, és egy öreg Kandó mozdony állt a „C” épület előtt vagy negyven éve, amikor oda jártam hallgatóként. Nem szeretném Kandó Kálmán érdemeit méltatni, de ő volt az, aki megalkotta az első nagyfeszültségű, váltakozóáramú vasúti áramellátó rendszert, amely aztán az egész világon elterjedt, és egyszerűsége miatt manapság is általánosan használják! Ennek a megtestesítője volt az a V40-es típusú, az 1930-as években épített mozdony, melyet Kandó Kálmán ehhez a villamos rendszerhez tervezett! Aztán a túra után hazaérve utánaolvastam a dolognak, így tudtam meg a Wikipédiából, hogy 2007-ben vitték át a Magyar Vasúttörténeti Parkba, ahol felújítva méltó helyet kapott a többi vasúti emlékünk között, és a helyette raktak ide egy kiszuperált V43-as mozdonyt, amelyhez azonban Kandó Kálmánnak semmi köze nem volt!

Na, azt hiszem, ennyit történelmi kitérő elég is, mivel ez egy túrablog és nem pedig helytörténeti visszaemlékezés! Az egyetemi campus épületei között kapaszkodtam fel a meredek Doberdó utcán a Mátyás-hegy oldalába, aztán az utolsó épületek után már a Kiscelli parkerdőben egy lépcsősoron folytattam az utam. Lihegve kaptattam egyre magasabbra a fák között, pár perc alatt elérve a kicsiny Szent Vér kápolnát. A kápolna éppen kétszáz évvel ezelőtt, 1821-ben kezdett épülni, szentélyében egy forrás fakad. Innen már egyetlen nekifutással felkaptattam a kis fennsík peremére, a kálváriához. A jelzett turistaút itt a fák között indult tovább, de én kisétáltam a Kiscelli kastély főépületéhez.

A XVIII. században épült trinitárius kolostort és templomot később a katonaság használta, 1910-ben vásárolta meg magának Schmidt Miksa bútorgyáros, aki aztán kastéllyá alakíttatta. A szépen felújított és berendezett kastély a tulajdonos halála után múzeum lett, a II. Világháború alatt azonban súlyosan megrongálódott, aztán még ki is fosztották. 1949-ben nyílt meg ismét a kastélymúzeum, melyet aztán 1956-ben a felkelők támaszpontként használtak, de a kastélyhoz csatlakozó templom még most is romosan áll. Készítettem pár képet a épületről, aztán visszatértem a turistaútra.

A nemrég átadott Kiscelli-Doberdó tanösvényt követve indultam tovább, megcsodáltam a kis fennsík édesvízi mészkőteraszait és elolvastam a kihelyezett tájékoztató táblát, mely szerint 1-2 millió éve keletkeztek ezek a mészkőpadok forrásvízből történő kiválással. A parkon átvágva a forgalmas Kolostor út járdáján ballagtam tovább, innen csak akkor tértem le, amikor a kék kereszt jelzések egy, a domboldal erdejében továbbinduló ösvényre invitáltak. Pár perc után a fák között egy ipszilon elágazáshoz értem, a jelzések a jobb oldali ágat követték tovább, de itt érdemes balra indulni, ugyanis az a gyalogút vezet a Mátyás-hegy oldalába belevájt kőfejtő katlanjába!

Én megtettem most ezt a kis kitérőt, és néhány perc múlva már a volt kőfejtő sziklafalait csodálhattam meg alulról feltekintve rájuk. Itt, az úgynevezett keleti kőfejtőben tizennyolc kisebb-nagyobb üreg és barlang nyílik a falakon, ezek a kőfejtés során tárultak csak fel. A Mátyás-hegy mészkődómja aztán tényleg olyan, mint az ementáli sajt, ugyanis a barlangok keresztül-kasul járják a hegyet, a legnagyobb, a Mátyás-hegyi barlang a nyugati oldalon nyílik, és vezetéssel látogatható csak.

Visszatérve a kék kereszt jelzés ösvényére a katlan északkeleti peremén kapaszkodtam fel a hegy tetejére, közben szép kilátások nyíltak a kőfejtőre és Budapestre is. Párszor megálltam útközben megcsodálni a látványt, persze fényképeztem is rengeteget. Itt már látszott, hogy nem lesz szuper az időjárás, szinte teljesen felhős volt az ég (ilyen is maradt egész nap), a városon is megült már kicsit a talajmenti köd. Még lőttem néhány képet arról a pontról, ahol a jelzett gyalogút elfordult a kőfejtő sziklaperemétől, aztán már pár perc alatt megmásztam a Mátyás-hegyet. A tetőt beborítja az erdő, így onnan nem volt kilátás, megállás nélkül ereszkedtem hát le a Mátyás-hegy és a Remete-hegy közötti nyeregbe, aztán kaptattam fel a Remete-hegyre. Kilenc felé értem el a Hármashatár-hegyre vezető keskeny, kopott aszfaltutat és a vele párhuzamosan, a szélső fák között vezető Országos Kéktúra útvonalát.

Itt már a kapaszkodó is megenyhült, a széles, sétányszerű gyalogúton aztán húsz perc alatt felértem a Hármashatár-hegy 495 méter magas csúcsára. Beszédes név ez is, a korábban soknevű hegytetőre akkor ragadt rá, amikor a XIX. században ide került Buda, Óbuda és Pesthidegkút hármas határpontja. Persze első utam a Guckler Károly kilátópontra vezetett. A faszerkezetű építmény 2016-ban készült el egy, a hegy tetején omladozó világháborús légvédelmi állás vasbeton falait használva fel hozzá alapként. Sajnos, nem nyílik innen körpanoráma, ahhoz ugyanis pár méterrel magasabbra kellett volna építeni a kilátószintet, így a hegytető facsoportjai takarják néhány irányban a kilátást.

Na jó, azért például Budapest belvárosa felé nagyon szép a kilátás, méghozzá egészen furcsa nézőpontból, ugyanis hosszában tudunk végigtekinteni a Duna fővároson átvezető szakaszán és egyszerre öt híd is a látóterünkben van! Szép a letekintés kelet felé is a hegy lábainál elterülő Óbudára és a Duna túlsó partján fekvő Újpestre, nyugat felé fordulva pedig jól látszik a Nagy-Hárs-hegy és a János-hegy is. Elnézelődtem itt is pár percig, aztán továbbindultam a volt pilótacentrum épületei felé.

És hogy ki volt Guckler Károly, a kilátó névadója? A nagyjából száz esztendeje elhunyt erdőmester, az Erdészeti Hivatal vezetője nagy természetjáró volt, és sokat tett a Budai-hegység erdőinek megújításáért. Ő kezdeményezte a pesti homoktalajok erdősítését is, egy sétányt is építtetett, ezen az úton halad most az Országos Kéktúra, én is részben ezen kapaszkodtam fel a Hármashatár-hegyre.

Még zárva volt a Hangár Bistro, bár már nyitáshoz készülődtek, azonban nem volt kedvem még negyedórát tipródni egy pohár forralt bor miatt a hidegben, ezért aztán folytattam az utam. Rövid kitérőt tettem a Hármashatár-hegy északi sziklakiszögellésére, ugyanis onnan pont azokba az irányokba nyílik kilátás, melyeket fenn a csúcson a fák kitakarnak! Jól látszott a sziklákról a Budai-hegység északi ívén végigvezető további utam, a hegykaréj mögött feltűnt a Pilis gerince is. Lenn, alattam a vitorlázó-repülőtér füves mezeje terült el, mögötte Remetekertváros, jobb oldalán pedig Pesthidegkút házaival (Na, azon aztán jól el lehet gondolkodni, hogyan is kerülhetett Pest Budára, vagyis Pesthidegkút a budai oldalra!)

Még az Országos Kéktúra útvonalán ereszkedtem le a Hármashatár-hegy és a Vihar-hegy közötti mély nyeregbe és kaptattam fel meredeken a Vihar-hegyre, ahonnan már csak egy kényelmes ereszkedés volt a Virágos-nyereg rétje. A mezőn átvágva értem el a földutak kereszteződését, ez aztán korcsolyapályaként le volt fagyva. Próbáltam átcsúszkálni a gyenge lejtőjén a túlsó oldalra, de aztán elvágódva jól seggre ültem. Ügyetlenségemen vigyorogva tápászkodtam fel, és próbáltam meg újra megállni a bakancsaim talpán, aztán lassan elkorcsolyázgattam a továbbinduló gyalogút kezdetéhez. Azt hiszem, csak meg kellene venni azt a bakancsra szerelhető csúszásgátlót, melyet két kommentelőm is javasolt a múlt heti posztomban!

A nyeregtől már könnyebb utam volt, szintben végigballagtam a sárga sáv jelzéseket követve a Csúcs-hegy oldalában, aztán folytattam az utam a Tök-hegy és a Szarvas-hegy gerince alatt. Megálltam pár percre a Kötők padjának sziklakiszögellése mellett és megcsodáltam az onnan nyíló kilátást, aztán már egy perc alatt elértem a sárga háromszög jelzés ösvényének kezdetét. Ezen lehet a gerincre felkapaszkodva elérni a Kálvária-hegy sziklás csúcsát, ahonnan a keresztek tövéből fejedelmi panoráma nyílik a környékre! Ezt egyszerűen nem lehet kihagyni, így aztán pár perc alatt megmásztam az éles gerincet és végigballagtam rajta a kálváriakeresztekig!

Itt is egy ideig csak bámultam a kilátást, aztán bőszen fényképezni kezdtem. Ekkor már fél tizenkettő felé ballagott az idő, a levegő is kitisztult reggel óta annyira, hogy nem lehetett okom a panaszra, tényleg szép volt a kilátás! Előttem a mély Alsó-Jegenye-völgyön túl kitűnően látszott a Zsíros-hegy – az volt a következő célpontom – jobbra Pilisvörösvár mögött a Pilis hegyes-dombos gerince húzódott, balra Pesthidegkút terült el a lábaim alatt.

Mivel a sárga sáv jelzésen szerettem volna megmászni a Zsíros-hegyet, a sárga háromszög jelzéseket követve vissza kellett volna térnem az útvonalára, de arra gondoltam, hogy kicsit rövidítve egy jól jártnak tűnő, bár jelzetlen gyalogúton a Kálvária-hegy nyugati oldalában leereszkedve teszem meg ezt inkább. Neki is indultam a meredeken lejtő ösvénynek, pár perc alatt érve el rajta azt a jól kijárt földutat, melybe később a sárga sáv jelzés ösvénye is beleszaladt. Húsz perc múlva már lenn is voltam az Alsó-Jegenye-völgyben, a Paprikás-patak mellett elterülő piknikrét sarkán. Gondolkodtam, hogy megüljek-e az egyik padon egy ebédszünet erejéig, de inkább még folytattam az utam. Majd leülök inkább a völgyben, a Rózsika-forrás melletti erdei pihenőben!

Az Alsó-Jegyenye-völgy mostanában sokat szerepelt a hírekben, ugyanis 2019-ben kiderült, hogy ide is lakóparkokat építenének! Na, lett is nagy felzúdulás, a környékbeliek az itt élő szalamandrákra hivatkozva egy petícióban azt követelték, hogy el a kezekkel a völgytől! Végül a Nemzeti Vagyonkezelő meghátrált, sőt a völgyet fokozott természetvédelmi oltalom alá helyezték! Személy szerint én is örülök a fejleményeknek, az a véleményem, hogy ne betonozzunk le mindent a környezetünkben, ugyanis ezzel magunkat is elvágjuk a természettől! Szükségünk van ezekre a szép helyekre, hogy ide kimenekülhessünk a mesterséges világunkból!

Persze az Alsó-Jegenye-völgy nem csak a szalamandráiról nevezetes, a Paprikás-patak szurdokában van elég látnivaló. Természetesen a kanyargó, a turistaút mellett csobogó patak és a vízesései a legfőbb nevezetesség, de a domboldalban felszínre bukkanó dolomitsziklák is szép látnivalót kínálnak az ide ellátogatóknak! Végül a befagyott Rózsika-forrás mellett telepedtem le ebédre, megettem a magammal hozott szendvicseket, aztán egy óra felé folytattam csak az utamat.

A forgalmas Hidegkúti utat keresztezve pár percre visszacseppentem a civilizációba, de aztán hamarosan bevettem magam ismét az erdőbe a túlsó oldalán. Hosszú, de nem különösebben meredek kapaszkodás kezdődött itt, végig a fák között. Egy kényelmesen járható szekérúton haladva fél háromra értem fel a Zsíros-hegy fennsíkjára, a volt turistaház romjaihoz.

Pár hónapja már írtam a Budapest környékén fekvő turistaházak szomorú sorsáról, most önmagam tudnám csak ismételni, ezért mindössze annyit jegyeznék meg, hogy a Zsíroshegyi turistaház is azok közé tartozik, melyek az államosítás utáni hanyag kezelés miatt nem érték meg épen szocializmus végét! Az elmúlt évtizedekben aztán benőtték a romokat a bokrok, visszafoglalta magának az erdő. Tavaly olvastam egy cikket, miszerint megvásárolta a solymári önkormányzat a romos telket, hogy aztán ismét felépíthesse a turistaházat! Reméljük, sikerül megvalósítani a tervüket!

Most úgy láttam, a legutóbbi látogatásom óta kissé megtisztították a romokat a megtelepedett növényzettől, már szabadon állnak a falak, így viszont még inkább látszanak a szánalmas romok! Reméljük, lesz pénze az önkormányzatnak a felújításra, bár itt már csak az újra felépítésről érdemes beszélni! Persze, ha már egyszer itt jártam, most is megtettem a kék háromszög jelzésen a kitérőt a Zsíros-hegy kilátópontjára! Most nem volt olyan tiszta idő, mint október elején, amikor utoljára itt jártam, de azért elnézelődtem a hegyoldalból kiugró sziklák tetején egy ideig, pár képet is készítettem az itt növekvő fenyves miatt egyre szűkebb kilátásról.

A sárga sáv jelzés útvonalára visszatérve már nem volt más dolgom, mint leereszkedni a Zsíros-hegyen kezdődő aszfaltúton Nagykovácsi központjába. Fél négy felé érkeztem a buszmagállóba, és még épp láttam elmenni egy buszt Hűvösvölgy felé! De semmi gond! Hétköznap van, ilyenkor tényleg sűrűn jár ez a viszonylat, aztán mire kikapcsoltam a GPS-t és elpakoltam a fényképezőgéppel együtt a hátizsákomba, már jött is következő járat! Végül ötre értem haza és léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!