Kilátás a Dunakanyarra a Borjúfőtől

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Tulajdonképpen ez a túrám úgy kezdődött, hogy péntek délután még halvány, lila fogalmam nem volt, hová is induljak szombat reggel! Borult, hideg időt jósoltak erre a napra, nem volt hát érdemes kilátás-túrát szerveznem magamnak, inkább csak járni szerettem volna egyet az erdőben, azt pedig szinte bárhol megtehetem. Ekkor ötlött a szemembe a könyvespolcon már évek óta kallódó, pecsételés szempontjából töküres Országos Kéktúra útvonalvázlat és igazolófüzet. Lassan már öt éve egyetlen lépést sem kéktúráztam, ugyanis a harmadik teljesítése és a Kék Kör befejezése után olyan herótom támadt ettől az útvonalkövető mozgalomtól, hogy eszembe sem jutott, hogy ismét pecsételve követhetném az útvonalát. A környéken túrázgatva néha-néha rátértem persze, de ez természetes, hiszen egy irdatlan vargabetűvel járja be a kéktúra a Dunazug-hegységet, ezért szinte bárhol összeakadhatunk az útvonalával!

Forgattam a kezemben egy percig a több mint négy éve ajándékba kapott füzetecskét, és miközben végiglapoztam a még pecsétszűz térképes oldalait, eszembe jutottak a régi szép emlékek, és egyszer csak feltolult bennem a kérdés: lenne-e kedvem negyedszerre is belevágni Magyarország keresztülgyalogolásába? Nagyjából 1160 kilométer hosszú az útvonala, saját tempómban haladva körülbelül 55 túranap. Az Országos Kéktúra a leghosszabb magyar túramozgalom, amely a Kőszegi-hegység legmagasabb csúcsán, az osztrák-magyar határon álló Írottkőn kezdődik, aztán a Dunántúli-középhegységen és az Északi-középhegységen végigkanyarogva érkezik meg a Zempléni-hegység legmagasabb hegye, a Nagy-Milic tövében fekvő kis falucskába, Hollóházára. Óvatosan letörölgettem a vékony porréteget a füzetről és döntöttem: igen, éppen itt az ideje, hogy negyedszerre is belevágjak és újraéljem ezt a szinte végtelen vándorlást! Gyerünk hát!

A kéktúra pecsételőfüzetem, pontos nevén Országos Kéktúra útvonalvázlat és igazolófüzet. A kéktúrázók legfontosabb felszerelése, hiszen ebben igazolják a bélyegzésekkel, hogy jártak a pecsételőpontoknál.

Már csak azt kellett eldöntenem, hogy hol kezdjek bele? A kiírása szerint nem kell sorban haladni rajta, bárhol belevághatok és utána bárhol folytathatom, mehetek keletről nyugatra és visszafelé is, keverhetem is a bejárási irányokat, de mégiscsak egy ismertebb, szép helyen kéne belefogni! Végül kis hezitálás után Visegrád mellett döntöttem, onnan fel Dobogókőre 24,5 kilométerre taksálta a füzetecske a távot 1205 méter szintemelkedéssel, amely persze a hirtelen eszembe jutott kitérőkkel akár 26 kilométerre és 1300 méterre is nőhetett. Lefelé menve csak 620 méter lenne a hegyek között az emelkedés, de most éppen kerestem a kihívásokat! A buszmenetrendeket nézegetve láttam csak, hogy a túrára pontosan nyolc órám lenne, amely bizony nem tűr sok nézelődést, kapkodnom kell majd a bakancsaim, hogy még világosban felérjek Dobogókőre!

Így aztán szombat kora reggel a Budafoki elágazás nevű villamosmegállótól 5:04-kor induló 41-es tuján elcsattogtam a Batyiig, onnan HÉV-vel utaztam Szentendrére, aztán még a helyközi busszal is rázattam a veseköveim Szentendrétől a Visegrádon található Nagymarosi rév nevű buszmegállóig. 7:50-re már ott is voltam, néhány perc alatt összekészülődtem a buszmegálló üvegkalickájában, aztán a kompállomás pénztára mellett a falra szerelt dobozából előhúzva a kéktúra pecsétet minden ceremónia nélkül beleütöttem az első stemplit az igazolófüzetem megfelelő kis rubrikájába. Hát, itt és most belevágok negyedszerre is az Országos Kéktúrába! Az órámra néztem, nyolc óra múlt öt perccel. Pontosan nyolc óra múlva már fenn kell lennem Dobogókőn, hogy még kicsit körülnézhessek és elérjem a 16:15-ös pomázi buszt. Hát akkor hegyibe!

Kicsit meglepődtem azon, hogy egymagamban indultam az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követve fel a várhoz, úgy látszik, a felhős időjárás sokak kedvét elvette a kirándulástól! A meredek kaptató még a házak között elkezdődött, a kálvária stációi között kapaszkodtam fel a szikla oldalába ragasztott kis kápolnához, aztán a sok ezer látogató által már mélyen kikoptatott turistaúton folytattam a hegymenetet fel a Fellegvárhoz.

Ilyen korai időpontban még zárva van a vár, időm sem lett volna most arra, hogy körülnézzek a falai között, de azért megtettem a jelzetlen ösvényen a kitérőt a Viktorin kilátópontra! A jól kitaposott gyalogút végén egy kereszt és egy nagy „V” betű áll a meredek hegyoldalban. Az emlékmű Viktorin József papnak állít emléket, aki a XIX. század közepén a Fellegvár romjainak feltárását kezdeményezte, a keresztet pedig a Zách család emlékére állították. Itt csupán pár méterrel felettem tornyosultak a várfalak, szép volt a kilátás Visegrádra és a Dunakanyarra. Pár percig elnézelődtem itt, aztán visszatérve a jelzett útra már hamar felértem az autóparkolóba.

Nem csak a turistaút volt néptelen, üresen kongott a parkoló aszfaltos térsége is, a boltocskák eladói éppen akkor készülődtek a nyitásra. A mütyürkeárusok bodegái mellett leereszkedtem egy lépcsősoron, aztán a kék sáv jelzéseket továbbra is követve tíz perc alatt átsétáltam a Nagy-Villám tövébe. Sejtettem, hogy zárva lesz a kilátó a tetőn, de azért felkapaszkodtam a kék háromszög jelzéseket követve a Zsitvay kilátóhoz, hogy aztán elolvashassam az ajtaján a feliratot: a téli nyitva tartás szerint csak tizenegytől lesz látogatható!

Kár, hogy nem tudtam körülnézni a toronyból, de hogy Ti, olvasók mégse maradjatok kilátás híján, feltöltök ide egy, a kilátóban régebben készített panorámaképet! Azt azonban nem mondhattam, hogy ezzel az úttal az ördögnek tartoztam, ugyanis ide, a torony bejárati ajtajára van felszerelve az utam során útba ejtett második kéktúra pecsét! Beütöttem ezt is a számára fenntartott kis kockába, aztán indultam tovább, ugyanis már negyed tíz is elmúlt, én pedig még alig haladtam valamit!

Kilátás a Nagy-Villám csúcsán álló Zsitvay kilátóból. A kép nagy méretben való megnyitásához kattints rá! Új lapon fog megnyílni a 9000 pixel széles körpanoráma!

A bobpályákhoz tartozó töküres autóparkoló mellett elsorjázva folytattam az utam a Fekete-hegy füves, ligetes oldalában, aztán ráálltam arra a széles, jól kijárt erdőgazdasági gyűjtőútra, amelyen aztán felkapaszkodtam a hegyek közé. Az út folyamatosan és egyenletesen emelkedett kilométereken keresztül, aztán a Sóstói-réten átvágva ereszkedett egy kicsit a Visegrádi-kapu nyergébe. Innen kezdődött aztán a feketeleves, a meredek kaptató fel a Barát-halom gerincére! Szuszogva értem fel a Borjúfő szikláihoz, aztán megtettem a rövid kitérőt a kilátópontra a kék háromszög jelzéseket követve, hogy megcsodálhassam az innen nyíló panorámát. Most nem csak felhős, de eléggé párás is volt az idő, azonban mélyen alattam jól láttam Visegrád központját, a Duna túlpartján még a Börzsöny csúcsai is feltűntek. Pár percig megpihentem itt, aztán kapaszkodtam tovább.

A Moli-pihenőnél ért véget a meredek kaptató, a kőpadtól is megnéztem a kilátást, de innen már csak a Dunakanyar nyugati felére nyílott kilátás. A helyet különben egy Molnár Lajos nevű túrázóról nevezték el még évtizedekkel korábban. Miközben épp rövid szerelvényigazítást végeztem a padra letelepedve, két fiatalember érkezett fel a nyomomban, pecsételtek a pad mögötti egyik fára felszerelt Jó kilátások túramozgalom bélyegzőjével, körülnéztek, aztán indultak is rögtön vissza a lejtőn. Nekem nem kellett igazolnom az ittjártamat, az itteni bélyegző számára ugyanis nincsen hely az pecsételőfüzetem térképes oldalain, így aztán rövid ejtőzés után indultam is tovább.

A Moli-pihenőnél már felértem a gerincre, innen már jóval könnyebb dolgom volt. Ösvényeken, erdei gyűjtőutakon átvágtam a Vízverés nyergének rétjére, közben az erdőritkításokon keresztül a Dunakanyarra nyíló kilátásban gyönyörködtem. Szerencsém volt az időjárással, amikor kiértem a rétre, kicsit eloszlottak a felhők és melegen kisütött a nap. A váratlan napsütést élvezve indultam tovább az Urak asztala oldalában, végigszintezve a hegyoldalban megcsodáltam a Naszályra és a Szentendrei-szigetre nyíló szűk kilátást, aztán fél tizenkettő felé értem ki a Pap-rétre vezető széles erdőgazdasági útra.

Magamkorabeli párt értem utol, beszélgetve érkeztünk meg néhány perc a múlva Pap-rét pihenőpadjaihoz. Úgy terveztem, megülök majd itt egy ebédszünetre, de az erdei munkások épp akkor ásták ki a földből a padokat és asztalokat (biztos újakat telepítenek majd), így aztán megállás nélkül elballagtunk az itteni kéktúra bélyegzőhöz. Pecsételtünk az erdészház kerítésén meglelt stemplivel – én a kéktúra füzetembe, ők más túramozgalmak igazolófüzeteibe –, közben többen is érkeztek, pár perc alatt komoly sokadalom támadt a pecsét körül! Épp pár napja olvastam, hogy tavaly rekordszámú, több mint ötszáz teljesítője volt ennek a mozgalomnak, de én magam is látom az erdőket járva, hogy az utóbbi évek során többszörösére nőtt a kéktúrázók száma! A jelenlévők engedélyével pár képet is készítettem róluk pecsételés közben – ezek a képek jók lesznek majd a honlapomra is –, aztán valamennyien továbbindultunk.

Pár percig még a szolnoki házaspárral tartottam – ők is Pilisszentlászó felé indultak tovább –, de aztán egyre jobban éreztem, hogy lassú nekem a tempójuk, így aztán a Szent László-hegy kaptatója után elbúcsúztam tőlük és egymagamban folytattam az utam kicsit magasabb fokozatba kapcsolva. Gyorsan leszaladtam a faluba, meg sem állva átvágtam rajta, aztán felkaptattam a Pilisszentlászló utáni kis gerincre és a Kis Rigó vendéglőnél beütöttem egy újabb kéktúra bélyegzőt a füzetembe, a mai napon már a negyediket! Termelékenyen gyűjtöm a pecséteket ezen a túrán, már csak 146-ot kell ezeken kívül összeszednem, aztán már kérhetem is az Országos Kéktúra teljesítéséért járó jelvényt!

A vendéglő után az Öreg-nyílás-völgyön keresztül ereszkedett le az utam a Bükkös-patak völgyébe, ez volt talán a legszebb része a túrámnak! Jártam már ebben a völgyben minden évszakban, mégis talán ilyenkor, kora tavasszal a legszebb! A lombtalan fák között most jóval több fény jut le ide, a nyáron általában száraz patakmederben is vígan csobogott most a víz. Itt már több kirándulóval, turistával találkoztam, a erdei pihenőnél lévő tűzrakóhelyen főzött is egy nagyobb társaság.

Épp a túrám előtt néztem meg a tűzgyújtási tilalom térképét, Pest megyében már nem szabad az erdőben tüzet gyújtani, a Visegrádi-hegységnek ez a része pedig oda tartozik, de most éppen nem buzgott fel bennem túravezetői énem, úgyhogy szó nélkül elbaktattam mellettük! Az mindenképpen értékelendő, hogy legalább kijelölt és szépen kiépített tűzrakóhelyen főznek, a száraz őszi avar is jól el volt takarítva a pihenő területéről, akkor hát tegyék!

Kár, hogy olyan rövid a Bükkös-patak völgye, még sokáig elbarangoltam volna benne, de egy idő után elértem a Lenkó Ede emlékművet (1917-ben, éppen Szilveszter napján hunyt el itt a túrázó), utána pár perccel pedig már a Sikárosi erdészház kertkapuja előtt, a következő kéktúra pecsét rozsdamentes acéllemezből hajtogatott dobozkája előtt álltam. Elővéve a füzetem beütöttem ez a bélyegzőt is a többi mellé, aztán gyorsan összekaptam magam, mert az erdei munkások épp akkor kezdtek el gyülekezni az erdészház udvari kapuja előtt, alig pár méterre tőlem.

Átvágtam az itt már csak éppen csörgedező Bükkös-patakon egy kikövezett gázlón, aztán pár perc múlva kiértem a Sikárosi-rét szélére. Megültem egy hosszabb pihenőre a teljesen elapadt Szilágyi Bernát-forrás melletti pihenőpadokon, elköltöttem késői ebédemet, aztán a térképet is megnéztem. Már negyed három felé ballagott az idő, és már nem volt más dolgom, mint hogy innen, a rétről felkapaszkodjak Dobogókőre! Ez azonban még egy komoly emelkedést jelentett, hiszen a tető még jó 350 méterrel felettem tornyosult! Volt a buszig még két órám, az alig hat kilométeres táv nem is nagyon aggaszott, hiszen ha jól kilépek, bedarálom azt alig több mint egy óra alatt, de az a fránya szint! Bekaptam gyorsan két sajtos kiflit, ittam rá a vizemből, aztán indultam is tovább!

A forrás után megkerültem egy valaha volt gyönyörű fenyves helyén terpeszkedő, kefesűrűségű fiatalost, aztán pár perc múlva kiértem a Sikárosi-rét egy erdősávokkal elválasztott másik részére. Végigballagtam a mezei úton a rét szélén, aztán a keréknyomok beletorkollottak az erdőszélen egy jól kijárt erdészeti útba. Ezen kezdtem meg a kapaszkodást, először eléggé lazán, alig-alig emelkedve. Később az út egyre meredekebbre váltott, aztán a kék sáv jelzések ezt is otthagyták, és egy ösvényt követve indultak tovább egyre jobban belelendülve a hegymászásba. Nagyjából itt ért utol egy fiatal pár, utat adtam nekik, ahol félre tudtam állni, aztán egyszer csak arra figyeltem fel, hogy eltűntek az amúgy elég sűrűn felfestett kék sáv jelzések!

Ahogy mondani szokták, az Országos Kéktúra felfestése gyakorlatilag hülyebiztos, ugyanis egyrészt sűrűn is vannak a jelzések, másrészt az irányváltásokat is jól mutatják. Ránéztem a GPS-re, szerinte is már jó ötven lépésnyire voltam a jelzett úttól! A pár után kurjantottam, hogy nem oda Buda, vissza kellene fordulnunk, ugyanis rossz felé megyünk! Visszaballagtunk a letérés helyéig, itt tényleg benéztünk egy jobbkanyart! Megköszönték a segítségem, aztán olyan tempóban vágtak bele a kaptatóba, mintha csak sík terepen jártunk volna! Pár sebességi fokozattal lassabban követtem őket, de még a fülemen keresztül is levegő után kapkodtam, mire az egyre meredekebb ösvényen felértem a Dobogókő oldalában kanyargó keskeny, aszfaltozott erdőgazdasági útra!

Megálltam itt egy kicsit szusszanni, és tudtam, hogy a nehezén már túl vagyok, hiszen az aszfaltút után az ösvény kapaszkodása megenyhül, ugyanis felértem a Dobogókő hosszan elnyúló gerincére! A turistajelzések csomópontja mellé egy esővédő házikót építettek az utóbbi években, ehhez korábban még nem volt szerencsém, viszont azt is tudtam már tapasztalatból, hogy innen már csak negyedórányira vagyok a dobogókői sípályától!

A gerinc mellett futó erdei úton aztán már megszűnt az emelkedés, itt én is szárnyakat kaptam, hipp-hopp elértem a sípályát, aztán a pár éve leégett Hotel Nimród csendesen, magára hagyottan pusztuló épülete mellett elballagva éppen négyre érkeztem meg a sétányon a turistaház mögötti kilátópontra! Megszemléltem a nagyon-nagyon párás alkonyati kilátást, mindenféle meggyőződés nélkül készítettem pár fotót is róla, aztán még néhány szót váltottam azzal az itt nézelődő párral, akik az emelkedőn úgy otthagytak, mint a szél!

Most már nem volt más dolgom, mint hogy leballagjak a parkolóba a buszmegállóhoz. A busz már benn állt a peronnál, aztán megvárva, hogy egy nagyobb egyetemista társaság megvegye a jegyeit, utolsóként én is felkapaszkodtam rá. Mielőtt kikapcsoltam a GPS-t, még ránéztem a kijelzőjére: több mint 26 kilométerre taksálta a ma megtett távot nagyjából 1300 méternyi szintemelkedéssel! Ennyire saccoltam én is indulás előtt a távot és a szintet. Ez is csak egy átlagos hétvégi megmozdulás volt! :-)

A busz szokás szerint néhány perc késést összeszedve ért le Pomázra, a HÉV megállóba, én pedig áldottam az eszem, hogy még reggel a Batyin megvettem visszafelé útra is a kiegészítő jegyem Békásmegyerig, ugyanis a diákok, akik sorba álltak az egyszem jegyautomata előtt, le is késték a HÉV-et! Egy kicsit elmorfondíroztam rajtuk, ugyanis ez már majdnem Darwin-díjas produkció volt a részükről! Egyetlen csoport voltak, és ha egyvalaki összegyűjti közülük a pénzt és egyszerre megveszi a vagy húsz jegyet, akkor simán elérhették volna a HÉV-et! Aztán a Batthyány téren gyorsan váltva most éppen elértem Budafokon a dombra felkapaszkodó buszt, így aztán fél hét felé már otthon is voltam.

A túranap eredménye: a begyűjtött pecsétek az igazolófüzetemben. A dobogókői pecsét már egy másik oldalra került.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!