Kilátás észak felé a Homok-hegy csúcsának rétjéről

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

A nyár hagyományosan a kerékpártúrák szezonja nálam, azonban csütörtökön azt vettem észre, hogy munkába menet a korábban simán futó hátsó kerék egyre jobban beleüt a patkófék betétjeibe. Gyors ellenőrzés után láttam, hogy két egymás melletti küllő is csak úgy kalimpál a levegőben, viszont nem elszakadtak, hanem a hátsó kerékagy pereméből tört ki darab a lötyögő küllők rögzítőlyukaival! Azt a kacifántos mindenségit! Ez bizony sürgős javításra szorul! Így hát munka után elgurultam a Fehérvári úti Start kerékpárboltba és szervizbe és gondjaikra bízva a bringát csak úgy gyalog-galoppban, a BKV igénybevételével indultam haza. Mivel biztosítottak róla, hogy az agycserével és az újraküllőzéssel hétfőre készülnek csak el, de ez halálbiztos, így hát a hétvégére tervezett kerékpártúrát törölnöm kellett. Akkor viszont gyalogosan indulok majd a hegyek közé!

Mivel az időjárási előrejelzések változóan felhős, de tiszta időt jósoltak szombatra, így hát nyugodtan tervezhettem szép kilátásokkal. Igen ám, de a blog egy törzsolvasója a múltkoriban szóvá tette a facebook oldalon egy kommentben, hogy miért nem megyek néha körtúrát, ami jó lenne azoknak, akik távolabbról jönnek autóval hogy gyalogosan vagy kerékpárral túrázzanak egy sort, így hát most abban is gondolkodtam, hogy a megmozdulás kezdő- és végpontja azonos helyen legyen. Végül rövid hezitálás után a választásom a Budai-hegységre esett, itt járom majd körbe az ismert és szinte ismeretlen kilátópontokat!

Nem indultam korán ezen a szombat reggelen, csak hat óra felé léptem ki a lakásunk ajtaján és lesétálva Budafokra pont elkaptam egy 114-es buszt Savoyai téren. A Morzsin az 56-os tujára várakozva most is mérgelődtem egy sort azon, hogy ha már egyszer Budafokra tették pár éve a végállomását, akkor miért csak hétköznapokon megy ki oda, hétvégéken pedig nem? Így ugyanis lőttek a szűkebb pátriám és Hűvösvölgy közötti közvetlen kapcsolatnak, csakis átszállással járhatom végig szombatonként az utat! Amikor felszálltam a tujára, mondta csak be a hangosbemondója, hogy a Széll Kálmán tér és Hűvösvölgy közötti vonalrekonstrukció miatt csak pótlóbusszal tudok eljutni a túra kezdőpontjára! Ó, hogy az a magasságos!

Na mindegy, az 56-os villingerről leszállva megkerestem a Széll Kálmán téren a 4B peront, ahonnan a pótlónak mennie kellett, aztán pár perc múlva meg is jelent egy csuklós Mercedes Citaro, amit mi, egyre jobban összegyűlő várakozók azonnal meg is rohamoztunk. Persze a busz a Hűvösvölgyi úton ment, nem követte a villamossíneket a keskeny Versec soron és Völgy utcán, szerencsére tudtam, hogy a Szerb Antal utcai megállója van a legközelebb a villamos Nagyhíd nevű megállóhelyéhez. Aztán út közben láttam a Szilágyi Erzsébet fasorban, hogy tényleg szétbombázták a teljes villamosvonalat, cserélik a felsővezeték tartóoszlopait, meg a vágányokat is teljesen újjáépítik! Itt bizony nem fog tuja járni egy jó ideig!

A buszmegállóban még egy árva pad sem volt, ahol leszállva előkészülhettem volna a túrára, így hát a hátizsákot a járda aszfaltjára lerakva kapcsoltam be a mobilon a Stravát és indítottam a turista GPS-em, aztán mivel már jócskán elmúlt fél nyolc is, nem is lebzseltem sokáig a hétvégén is forgalmas Hűvösvölgyi út zajában, elindultam lefelé a meredek Szerb Antal utcán a zöld sáv turistajelzéseket követve. Pár perc alatt elértem a villamos vágányait, aztán a rozsdás síneken átvágva (egy ideje már biztos nem járt erre a tuja, csak én nem tudtam eddig erről), kiballagtam a Nagyhíd villamosmegállójába.

Innen látszik a legjobban az Ördög-árok mély völgye, mögötte pedig a túlsó domboldalban álló Apáthy-szikla is, a jól ismert panorámába azonban most belerondított egy hatalmas építkezés! Pont a szikla mögé építenek ugyanis egy hatalmas luxusvillát! Pár pillanatig csak bámultam, mint a vett malac, aztán készítettem pár felvételt a kilátásról. Egy-két percig még elnézegettem az építkezést, még a messzelátót is elővettem a hátizsákból, aztán arra gondolva, hogy ezt az munkát hamarosan közelről is látni fogom, inkább visszaraktam a hátimotyóba és leballagtam a megállóból a lépcsősoron az Ördög-árok völgyébe.

A patak most csontszáraz, kibetonozott medrét a Széphalom utca hídján keresztezve bele is kaptam egyből a túra első komolyabb emelkedőjébe. A meredek Battai lépcső volt a nyitány, aztán egy rövid, pihentető szintezés után jött a Battai út kaptatója, végül a Nagybányai lépcső vezetett fel a kertes házak között a Vaskapu-hegy meredeken leszakadó délnyugati peremére. A zöld sáv turistajelzések a fennsík peremén folytatták az útjukat, az első métereken az épülő hatalmas villa kerítését követve. Tényleg csak azt a talán másfél méternyi széles helyet hagyták szabadon, ahol a jól kitaposott gyalogút vezetett. Csak a túra végén hazaérve olvastam utána, hogy mi is épül itt a természetvédelmi védőövezetben, ezt találtam. Az építtető cég tulajdonosi viszonyaiba belegondolva szokatlan mértékletességre vall, hogy nem csapták hozzá a telekhez a turistaút számára fenntartott alig két lépésnyi széles területet is!

Szerencsére az Apáthy-szikla tetejéről nyíló kilátás semmit sem változott. Délkelettől északnyugatig nyílik a szikláról fantasztikus panoráma, végig lehet tekinteni a hegyeken a távoli Gellért-hegytől egészen a szomszédos Kecske-hegyig. Jól látható innen persze a Kis- és Nagy-Hárs-hegy is, az épp velünk szemben álló János-hegyről nem is beszélve! Nem árt alaposan megnézni őket, hiszen a következőkben meg fogom mászni mindhármat, meg egy pár olyat is, amely nem látszik még innen! Itt éppen a völgyben elterülő Pasarét legmagasabban fekvő sarkára tekinthetünk le, velünk szemben, a túlsó hegyoldalban pedig a már régóta bezárt OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) hatalmas sárga épületére lehet rálátni. Elnézelődtem itt is egy sort, aztán indultam tovább. Hosszú lesz még az út, mire visszaérek a Hűvösvölgyi úti buszmegállóba!

Megálltam egy percre a Vaskapu-hegy oldalában a Kőkapu sziklaszirtjénél is, aztán felkapaszkodtam hozzá a hegyoldalban, de most nem másztam át rajta, inkább indultam tovább. A nagyjából szintező gyalogúton egy kicsit kifújhattam magam, kényelmes menettel értem ki a Törökvészi út aszfaltcsíkjához. Ezt keresztezve kezdődött a következő kaptató. Pár percet még a szélső házak kerítései mentén vezetett a turistaút, aztán elmaradt mögöttem a város, a sétányszerű murvás gyalogút pedig keményen nekiindult a Látó-hegy (Gugger-hegy) fennsíkjára felvezető szuszogtató emelkedőnek. Negyedórás hegymenet végén értem fel az Árpád kilátóhoz.

Persze az innen nyíló panoráma is kihagyhatatlan látnivaló, még akkor is, ha az már egyre szűkebb! Egyrészt az egyre terjeszkedő város szélső házai már itt épülnek a kilátó szomszédságában, a környező fák is egyre jobban korlátozzák a kilátást, de még így is megéri feljönni ide! Budapest belvárosára látunk rá innen, középen a Gellért-heggyel és a várral, de jól látható a Duna ezüstös szalagja is a távolban a rajta átívelő hidakkal. Elbámészkodtam itt is egy ideig, de néhány perc múlva egy zajos kiránduló társaság érkezett, én pedig lemenekültem előlük a teraszról. Leereszkedtem egy ösvényen a kilátó alá, mivel onnan lehet a legjobb képeket készíteni a teraszról, aztán visszakapaszkodva megültem az erdei pihenő egyik asztalánál. Ittam egy keveset, megettem az egyik sajtos kiflim, aztán továbbindultam innen is.

Az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követve a Glück Frigyes sétányon ereszkedtem le a Látó-hegy hátán keresztül az erdei focipálya rétjére, ott aztán a zöld körtúra jelzés gyalogútjára váltottam, hogy végigballaghassak a Kecske-hegy erdős gerincén. Pár perces menet végén újabb rétet értem el, innen a balra induló jelzetlen gyalogúton a már régóta elhagyatott kőfejtő katlanját lehet felkeresni. Kisétálva a végéig megcsodáltam a szürke dolomit sziklafalat, de éppen ekkor ébredeztek a sziklák tövében összeeszkábált bodegáikban a hajléktalanok, így nem maradtam itt sokáig, meg nem is sokat fényképeztem, inkább folytattam az utam a zöld körtúra jelzés gyalogútján.

Talán száz lépés után értem el a következő, az előzőnél kicsit kevésbé kijárt, balra kiágazó ösvényt. Persze ez is jelzetlen, de ez vezet fel a Kecske-hegy csúcsának rétjére, a viharvert fakereszthez, aztán kanyargósan folytatva az útját egy szép kilátópontra. A sziklákra kisétálva pontosan előttünk tűnik fel a Vadaskerti-hegy erdős oldala, tőle jobbra már rálátunk a vitorlázó-repülőtér füves mezejére, balra pedig még látótérben van a János-hegy és a Nagy-Hárs-hegy is. Mivel a sziklák csak egy jelzetlen ösvényen kereshetőek fel, még a turisták sem nagyon ismerik ezt a kilátópontot. Nekem még sok éve mutatta meg egy, a környéken élő túratársam.

A zöld körtúra ösvényére újra visszatérve már gyorsan leereszkedtem rajta a Határ-nyereg ligetes erdejébe. Fontos turistaút csomópont ez a hely, az utak azonban szeszélyesen, egymást össze-vissza keresztezve vágnak át a fák között, itt azt tanácsolom, hogy a balról megérkező Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit kövessük a ligeten át, majd továbbra is azokat figyelgetve kapaszkodjunk fel a katonasírt érintve a Vadaskerti emlékműhöz. Figyelmesen járva sok helyen találhatunk II. Világháborús katonasírokat a budai hegyekben, a súlyos harcok sok áldozatot követeltek, egy-egy ilyen erdei fejfa alatt akár több, azonosítatlanul eltemetett katona is nyugodhat!

A Vadaskerti emlékmű egyszerű betonmonolitja Mátyás király vadasparkjának állít emléket, kerítése itt húzódott, de ez az oszlop térképén is látható. A kerítés úgy volt kialakítva, hogy kívülről az állatok könnyen átjuthattak rajta, de benn csapdába is estek, mert visszafelé már nem volt számukra út, hiszen a belső oldala felől a jóval magasabb kerítést már nem tudták átugrani. Ha akarunk, itt is leülhetünk pihenni a fapadokra, de innen csupán pár percnyi kitérő egy másik, szinte teljesen ismeretlen kilátópont! Az emlékműtől jobbra válik ki a sétányszerű turistaútból egy keskeny ösvény, régi bunkerek maradványai mellett elhaladva ezen juthatunk ki csekély kapaszkodással a Homok-hegy csúcsának rétjére.

Egyszerű beton kőpad áll a dombtetőn, leülve rá elgyönyörködhetünk az elénk táruló panorámán. Alattunk a vitorlázó-repülőtér füves mezeje húzódik, ezt veszik körbe a Budai-hegység kisebb-nagyobb dombjai, hegyei. Tiszta időben észak felé az alacsonyabb dombok sora felett jól kivehető a Pilis-gerinc is a legmagasabb, 756 méter magas Pilis-tetővel! Szólnék pár szót a repülőtérről is: elsősorban vitorlázók használták, csörlőzéssel, vagy motoros gép általi vontatással emelkedtek a magasba, élmény volt régebben elnézegetni a felszálló, leszálló, vagy éppen a hegyek felett kőröző vitorlázókat, de aztán 2014-ben visszavonták a repülőtér működési engedélyét. Bár 2019-ben visszakapták azt, de azóta nem láttam vitorlázókat ezen a füves mezőn, bár már többször is jártam erre.

A Vadaskerti emlékműtől is a kék sáv jelzéseket követve indultam tovább, végigbaktattam az erdő szélső fái között a repülőtér mezeje mellett, megnéztem alaposabban is Budapest egyik régi határkövét, amelyen már csak éppen kivehető a véset, aztán a széles sétányon leereszkedtem Hűvösvölgybe. Egy kis hídon keresztezve az Ördög-árkot, egy zebrán a Hűvösvölgyi utat és egy aluljáróban a villamossíneket felkaptattam a lépcsősoron a Gyermekvasút végállomása alatti kis parkba. Az Ördög-árok hídja előtt csatlakozott sárga sáv jelzés útja itt ágazott az Országos Kéktúra útvonalából, most egy jó darabig ezt követem majd az utamon.

Egy darabon a víllamossínek felett ballagtam a domboldalban, alattam serényen dolgoztak a munkások a pályatest aljzatán még most hétvégén is. Nocsak! A munka ütemét elnézve lehet, hogy záros időn belül újraindulhat itt villamosforgalom! Egy darabig még szintben sétáltam, de még a forgalmas Nagykovácsi út keresztezése előtt megkezdődött az újabb kapaszkodó! Eddigi utam szinte pihenőnek tűnt ahhoz képest, ami most vár majd rám, hiszen túrám ezen szakaszán a cél a János-hegy csúcsán álló Erzsébet kilátó, de előtte még két nála kisebb hegyet is meg kellett másznom, méghozzá a Kis- és Nagy-Hárs-hegyet!

Miközben a Kis-Hárs-hegy oldalában kaptattam felfelé, hallottam, hogy mögöttem hegymenetben elhúzott a Gyermekvasút egyik dízelmozdony vontatta szerelvénye. Jó lenne lefényképezni az erdőben – gondoltam –, aztán számolgatni kezdtem. Alig pár száz lépésnyi kaptató végén elérem majd a Hárs-hegy állomásnál a síneket, de én eléggé lassú vagyok, viszont a vonatnak ez sokkal hosszabb út a szerpentinen és az alagúton keresztül. Gyerünk hát!

Alaposan megnyújtva a lépteim gyorsan felértem az állomás alá, de ekkor a sínek még magasan felettem voltak. Nagyjából ekkor hallottam meg az érkező szerelvényt, amely persze megállt az állomáson. Folyamatosan kapaszkodva egyre közelebb értem a sínekhez, persze a vonat is gyorsan továbbindult, de azért sikerült elkapnom azt a pillanatot, amikor elhúzott pár méterrel felettem a töltésen! Mire elértem az a helyet, ahol a turistaút keresztezte a vasúti vágányt, már messze járt a vonat, a hangját sem hallottam többet!

Innen már pár perces kaptatóval felértem a két Hárs-hegy közötti széles nyeregbe, és a sárga háromszög jelzés gyalogútjára váltva felkapaszkodtam a Kis-Hárs-hegyre. A csúcson álló kilátó nem túl magas, de azért érdemes felmászni a spirálisan emelkedő lépcsősoron a tetejére! Még csak 362 méter magasan jártam ekkor, tehát alig egy gellérthegynyit, vagyis 130 métert kapaszkodtam Hűvösvölgy óta, de már innen is fejedelmi volt a Budapestre nyíló kilátás! Persze jól lehetett látni a sokkal magasabb Nagy-Hárs-hegyet és a János-hegyet is, de inkább a város panorámájában gyönyörködtem hosszasan. Elnézelődtem itt is pár percet, de mivel újabb kirándulók érkeztek, inkább leereszkedtem, hiszen fenn talán csak két-három fő állhat egyszerre a kevés hely miatt!

Pár percre még megültem az egyik lenti padon, de aztán inkább indultam is tovább, ugyanis már negyed tizenkettő felé járt az idő, és messze volt még a János-hegy csúcsa! A nyeregben ráfordultam ismét a sárga sáv jelzés útvonalára és átvágtam a satnya tölgyekkel borított köves mezőn. Aztán újrakezdődött a kaptató, én pedig alaposan visszavéve a tempómból igyekeztem felvenni egy olyan sebességet, amellyel pihenő nélkül felérhettem a tetőre. Közvetlenül a csúcs alatt értem el a Bátori-barlangot, ahol Bátori László pálos szerzetes húsz éven keresztül remetéskedve írta meg az első magyar nyelvű Bibliát a XV. században, erről egy egyszerű márványtábla is megemlékezik a vasajtóval lezárt barlangbejárat felett.

Innen már egyetlen nekifutással felértem a Nagy-Hárs-hegy 454 méter magas csúcsán álló Kaán Károly kilátóhoz. Persze itt is azonnal felkapaszkodtam a nyikorgó falépcsőkön a tetőszintre és körülnéztem. Ha már a kis-hárs-hegyi kilátásról is szuperlatívuszokban nyilatkoztam, akkor itt még inkább így kellene tennem! Már jóval magasabbról láthattam a korábban már megismert panorámát, ráadásul innen körülnézve már feltárult előttem Pesthidegkút és Remetekertváros látképe is. Még mindig magasan felettem trónolt a János-hegyen az Erzsébet kilátó és ráadásul innen még jó száz méter ereszkednem is kell, hogy aztán belevághassak az oda felvezető kapaszkodásba!

Persze egy pár percig még fenn lebzseltem a legfelső szinten, alaposan végigfényképezve minden látnivalót és közben az egyre jobban feltámadó délnyugati szélben meg is száradt a hegymenetben alaposan átizzadt pólóm. Aztán a toronytól továbbindulva átvágtam a Nagy-Hárs-hegy fennsíkján, végül meredeken leereszkedtem a Nagy-Hárs-hegy és a János-hegy közötti nyeregbe, a Szépjuhásznéhoz.

De honnan jön ez a név? A történelmi anekdoták szerint Mátyás király eléggé sokat vadászgatott a budai hegyekben a vadasparkon kívül is, és az egyik útján találkozott itt, a nyeregben egy szép juhásznéval. Hogy mi történt közöttük, arról nem beszél a fáma, viszont azt tudjuk, hogy Pavianovich János épített ide egy vendégfogadót Szép Juhászné néven az 1780-as években, és innen eredeztethető a hely neve. Aztán a fogadó már a XX. század harmincas éveinek elején csődbe ment, le is bontották. A szocializmusban a Gyermekvasút (akkoriban még Úttörővasút) itteni állomását Ságváriligetnek nevezték el, és próbálták ezt a nyeregre is ráragasztani, de sikertelenül.

Megültem egy pár percre itt is, vettem egy jéghideg Borsodit a vasútállomás büféjében és elkortyolgattam azt az egyik napernyős asztalhoz letelepedve. Próbáltam rápihenni az előttem álló hegymászásra, végül negyed egy felé vettem a sátorfámat és vágtam bele a túrám utolsó, viszont leghosszabb kaptatójába. Egy zebrán keresztezve a forgalmas Budakeszi utat már a piros sáv jelzéseket követve indultam tovább. Az emelkedő tényleg hosszú volt, ráadásul a vége felé egyre meredekebb, végül a csúcsra tartó kopott, szerpentinező erdészeti aszfaltutat háromszor is keresztezve egy óra előtt pár perccel érkeztem fel a csúcsra, az Erzsébet kilátóhoz. Itt is azonnal megmásztam a lépcsőket, és ha nem is a legmagasabb szintről (azt általában kisajátítják a Libegő felső végállomásától felsétáló kirándulók), de az alatta lévőről pillantottam körbe.

Azt hiszem, ez azon kevés helyek egyike hazánkban, ahová egyszer az életben mindenkinek érdemes ellátogatnia, persze szép tiszta időben, ugyanis az innen nyíló körpanorámának egyszerűen nincsen párja! Kelet felé letekinthetünk szinte egész Budapestre, észak és dél felé a Budai-hegység gerincét látjuk az északi ívétől kezdve egészen a legutolsó délnyugati dombocskáig, nyugaton pedig Budakeszi terül el alattunk. Most olyan tiszta volt az idő, hogy jól lehetett látni a távoli Mátrát és a Börzsöny legmagasabb csúcsai is kikandikáltak a Pilis hegyei mögül. Persze itt is körbefényképeztem mindent, aztán a távcsövemen keresztül alaposan megvizsgáltam az ismertebb budapesti épületeket: a Parlamentet, a Puskás Ferenc stadiont, a várat és a dunai hidakat. Ettől a látványtól nem lehet csak úgy, pár perc után szabadulni!

Csak negyed kettő felé ereszkedtem le az Erzsébet kilátóból és ballagtam le a turistaúton a Libegő felső végállomására. Kisétáltam az alig pár éve megépített kilátóteraszra, ahonnan már közvetlenül a felavatása után sem volt túl szép a kilátás, az eltelt évek folyamán viszont egyre jobban megnőttek alatta a fák, így azok már a maradékot is hamarosan elveszik. Most már csak pár lombok közötti résen keresztül lehet rálátni Budapestre. Mindenesetre a terasz már most is árnyas pihenőpadjainak csak használ az, ha az egyre terjeszkedő lombkoronák még jobban felfogják a napsütést!

Itt hagytam magam mögött a piros sáv jelzés útvonalát, hogy aztán leereszkedjek a János-hegy keleti oldalában. Ebben a hegyoldalban azonban nincs folyamatosan, ugyanazzal a színnel jelzett turistaút, több jelzést is igénybe kellett vennem, sőt, még egy rövid szakaszon jelzetlen úton is haladnom kellett! A következőkben részletesen is leírom az útvonalam, hátha valaki netán végig szeretné járni azt!

Tehát a zöld háromszög jelzésen kell elindulni a kilátóterasz mellett, és megkezdeni az ereszkedést. Kétszer is keresztezzük a kopott erdei aszfaltutat, majd az erdei ösvények elágazásában balra rá kell térnünk a zöld körtúra jelzés ösvényére. Mindössze ötszáz lépésnyit ballagunk rajta egyre ereszkedve, közben keresztezzük harmadjára is az aszfaltutat, végül balra fordulunk a zöld kereszt jelzések ösvényére és ezen ballagunk el a vízmű épületéig, pontosabban az előtte pár lépéssel lévő útelágazásig. Itt kell jobbra térnünk egy jelzetlen gyalogútra, amelyen ismét keresztezzük az aszfaltutat – itt balra tekintve látjuk annak az elejét lezáró sorompót is –, és tovább ballagunk rajta egészen addig, ahol aztán megérkeznek erre az útra a zöld sáv jelzések. Ennyi az egész.

Ezek már azok a zöld jelzések, amelyeket követve nekiindultunk ennek a túrának, most már ezeket a keresgetve keresztezzük ismét a Budakeszi utat, majd épülő lakóparkok mellett érjük el a város felső szélét. Még egy rövid időre visszatér a jelzett út az erdőbe, de aztán a Kuruclesi úton újra elérjük a házakat. Az utolsó kaptató ott várt rám, ahol a Gyémántos lépcsőn fel kellett kapaszkodnom a Kis-Hárs-hegy délkeleti gerincén futó Széher útra, de ezt már pár perc alatt legyűrtem. Fenn megpillantottam magam előtt a Látó-hegyet, aztán a keskeny gerincről a Szerb Antal utcán kezdtem meg az ereszkedést. Néhány perc alatt letrappoltam rajta a Hűvösvölgyi útig, tehát visszaértem oda, ahonnan reggel elindultam!

Most már nem volt más dolgom, mint egy villamospótló buszt megvárva lezötykölődjek vele a Széll Kálmán térre, onnan pedig egy 17-es tujával már gyorsan kicsattogtam Dél-Budára. Végül négy órakor léptem be a lakásunk ajtaján. Így utólag belegondolva örülök, hogy a sok bringás túra közé be sikerült iktatnom ezt a gyalogos menetet is, jó volt a forgalmas országutak helyett az erdei csendben járni egyet, még ha az csak Budapest peremén volt is!

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!