Kilátás a Móri Ezerjó Borút keskeny aszfaltcsíkjáról
A túra útvonala a Google Térképen
A túra útvonala GPX formátumban
A TÚRA JELLEMZŐI
- Megtett távolság a gyalogos kitérőkkel együtt: 73,66 km (GPS)
- Szintemelkedés/lejtés a gyalogos kitérőkkel együtt: 783/843 m (GPS)
- Nehézség: 8/10 (Egész napos kerékpártúra, átlagnál kicsit több szinttel)
- Kilátások: 8/10 (Szép kilátás az Ezerjó Borútról, Csókakő várából és a bodajki Kálvária-dombról, valamint az iszkaszentgyörgyi Amádé-Bajzáth-Pappenheim kastély parkjából)
- Épített látnivalók: 10/10 (A Majki Kamalduli Remeteség, Vértesszentkereszt kolostorromja, Mór belvárosa, az Ezerjó Borút, Csókakő vára, a bodajki Kálvária, az iszkaszentgyörgyi Amádé-Bajzáth-Pappenheim kastély, Székesfehérvár belvárosa)
- Jelzettség a túra időpontjában: A túra útvonalának zöme nincs sehogy sem jelezve (bővebben a szövegben)
A távolság- és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív.
Természetesen nem kell mindegyik látnivalót egyetlen túrán felkeresni, a posztban csupán tippeket próbálok adni egy-egy kerékpártúrához!
TÚRALEÍRÁS
A múltkori túrám végén idő – és persze már kedv – hiányában kimaradt Iszkaszentgyörgyön az Amádé-Bajzáth-Pappenheim kastély vizitje, és egyre azon törtem a bucim, hogyan tudnám ezt pótolni, vagyis belevenni egy következő túrámba! Ezért egy délután leültem a laptopom elé, megnyitottam a kedvenc bringás útvonaltervezőm és megnéztem, milyen látnivalók is vannak még azon a környéken? Hát persze, ott van Csókakő vára szinte a szomszédban, azt is meg kellene nézni, hiszen csak romjaiban láttam eddig, viszont az utóbbi években szépen helyreállították a falait! Oda viszont a Móri Ezerjó Borúton is el lehet tekerni, az aszfaltcsíkja összeköti Mórt Csókakővel a szőlők között. De ha már ott járok a Vértes lábánál, akkor a már régen bakancslistás vértesszentkereszti apátság romjait is fel kellene keresni, és persze ott van a közelében a Majki Kamalduli Remeteség is! Ezeket kéne hát felfűzni egyetlen túrába!
Aztán persze a terv is megszületett hamarosan: levonatozom Oroszlányba, mivel oda van közvetlen járatként alacsonypadlós Flirt, onnan pár kilométeres kitérőt teszek Majkpusztára, majd átvágok a Vértesen egy erdei úton, közben meglátogatom a romos vértesszentkereszti apátságot, majd legurulok Mórra. Áttekerek a borúton Csókakőre, megnézem a várat, aztán körülnézek Bodajkon is, végül Iszkaszentgyörgyön keresztül eltekerek Székesfehérvárra! Az útvonaltervező hetven kilométernél picivel hosszabbra becsülte a távot, de persze lesz ott szint is rendesen, hiszen átvágok majd a Vértes dombjai között! Ez így éppen kiad egy egész napos túrát, sőt, számításaim szerint még arra is marad majd időm, hogy a tekerés végén kicsit körülnézhessek Fehérváron! Vágjunk hát bele!
Péntekről szombatra virradóan egy hidegfront vonult át az országon, még reggel is borult volt az ég, amikor negyed hét felé felültem a bringára és legurultam vele a dombról a Kelenföldi pályaudvarra. Bíztam abban, hogy nem marad egész nap ilyen szomorkás az idő, az előrejelzések már kora délelőttre jósolták a felhőzet felszakadozását, aztán pedig kicsit szeles, de kellemesen napos túraidő volt várható. Otthon az indulásnál még magamra kaptam az anorákomat, a szeles peronon is szükség volt rá, de az oroszlányi személyvonaton kicsit optimistán már eltettem a hátizsákomba. Azért esőriasztóként jó, hogy nálam lesz! Végül nyolc után pár perccel döcögött be a Flirt az oroszlányi vasútállomásra, gyorsan leszálltam róla, aztán bekapcsolva a GPS-em és a mobilon indítva a Stravát rögtön bele is vágtam a túrába.
Itt most könnyű dolgom volt, rábíztam magam a Közép-dunántúli Piros Túra (KDP) piros sáv jelzéseire, azokat követve tekertem be a város széléről a központba, egy percre megállva a bányászemlékműnél. Készítettem pár fotót róla, majd átvágva Oroszlányon rátértem a közeli Majkpusztára átvezető keskeny aszfaltútra. Továbbra is a KDP jelzéseit figyelgetve szántók és erdőfoltok között értem el a Horgásztavat, aztán a murvás erdei úton felkaptattam a bringával a kamalduli kolostorhoz.
Ekkor még csak fél kilenc felé járt az idő, minden csendes volt a remeteség környékén, hiszen csak tíz órakor lesz a nyitás. Persze jártam már itt többször is, legutóbb egy nagyhátizsákos, többnapos meneten a már említett Közép-dunántúli Piros Túra útvonalán, de bicajjal is megfordultam már a remeteségben, akkor pedig belülről is megnéztem! Eltekertem a murvás úton a hátsó kapuig, bepislogtam a kerítés résein, de sajnos olyan sűrűn voltak a lécek, hogy befényképezni nem tudtam. De azért kívülről is szép ez a műemlékegyüttes, csak éppen olyan magas a külső kerítés, hogy sehol nem lehet átlátni felette!
Egyébként a némasági fogadalmat tett kamalduli szerzetesek cellaházai az 1730-as években kezdtek épülni itt, gróf Esterházy József birtokán. Nagyjából 1770-re készült el a tizenhét remetelak, a központi (konvent) épület és a templom. 1782-ben azonban II. József több más szerzetesrenddel együtt a kamalduli rendet is feloszlatta, a templomot félig le is bontották, csak a tornya maradt meg. Később az Esterházy család a konvent épületét vadászkastélynak építtette át, az utóbbi években az épületegyüttest szépen felújították, most vezetéssel látogatható. Kicsit még elnézelődtem a kastélynál, fényképeztem párat itt is, aztán nyeregbe szálltam és visszatekertem a már egyszer bejárt úton Oroszlányba.
Alig egy óra alatt megjártam az utat Majkpusztára és vissza, kilenc után pár perccel már ismét a vasútállomásnál voltam. Most dél felé indultam el a Vasút utcán, aztán a piactér után a Mindszenti utcára térve elkerekeztem a garázssorok barakkszerű épületei előtt, végül a modern ipari park üzemeit elhagyva értem el a város szélét. Egy útkereszteződésben jobbra fordulva a Szent Borbála úton gurultam pár száz métert, onnan tértem balra, a dombokon és erdőkön átvezető aszfaltútra. Nagy kék tábla hirdette az elágazásban fehér betűkkel, hogy mindössze öt kilométer ezen az úton a vértesszentkereszti bencés apátság, én is ennyire taksáltam még otthon a távolságot, gyerünk hát!
Errefelé minden a régmúlt idők szénbányászatát idézi, bezárt üzemek lassan pusztuló épületei, gyommal felvert udvarai mellett vezetett a szinte nulla forgalmú aszfaltút, de nagyrészt azért az erdőben kanyargott és hullámvasutazott alattam. Kimondottan kellemes túraidő alakult ki kora délelőttre, végre elmúltak a nyári hőségek, élvezettel tekertem le a kilométereket, még az sem zavart túlságosan, hogy az ég makacsul erősen felhős maradt, csak egy-két résen keresztül tűnt fel az ég kékje. Fél tíz felé értem el a romokhoz vezető letérést és gyorsan elgurultam a kicsit kátyús aszfaltúton addig a sorompóig, amely a volt apátsághoz vezető murvás utat rekesztette el. Az autósok csak eddig jöhetnek, de én persze a bringával megkerülve a sorompót tekertem tovább.
Azaz csak tekertem volna, ugyanis néhány méter után olyan meredekre váltott alattam az út, hogy még nézni is fárasztó volt, nem hogy felbicajozni rajta! Így aztán a nyeregből leszállva tolással érkeztem fel néhány perc alatt a dombtetőre, a bekerített romok kapujához. A bringát letámasztva a turista pihenő padjainál, asztalainál gyalogosan indultam felderítésre. A romok honlapja szerint az apátság nem látogatható, viszont van rajta egy telefonszám, amit felhívva beszéltem is a gondnokkal még pénteken. Azt mondta, erre a napra csak délre van bejelentett csoport, korábban nem lesz a helyszínen, így aztán belenyugodtam abba, hogy mivel miattam nem fog kijönni előbb, csak a kerítésen keresztül nézhetem meg a volt apátság és templom még álló falait!
A bencés kolostort még a XII. század első felében alapították meg a Szent Kereszt tiszteletére. Első lakói a bencések voltak, de dokumentumok vannak arra is, hogy kezdetben egy időre a ciszterciek költöztek a falai közé. A bencések egy idő múlva már nem tudták fenntartani, ezért Mátyás király az épületet a domonkosoknak adta, akik aztán felújították, bővítették a kolostort. A török korban a hely lakatlanná vált, pusztulásnak indult, mára már csak a kolostor romjai láthatóak az erdőben. Legépebben a templom szentélye maradt meg egyetlen boltívvel, ezen fel lehet mérni, milyen hatalmas lehetett valaha az épületegyüttes! Jelenleg állagmegóvási munkálatok zajlanak a falakon, emiatt a látogatása is korlátozott. Nyitás valamikor jövő év késő őszére várható.
Pár perc alatt végigsétáltam a kerítés külső oldalán, készítettem pár képet, aztán megültem a pihenő padjainál és megtízóraiztam. Ez volt talán a szerencsém, mert mire mindent elpakoltam a hátizsákomba, megérkezett a gondnok is, aki aztán beengedett a romok közé, hogy ott is fényképezhessek párat! Tehát mégis be tudtam jutni! Éppen tíz óra felé kerekedtem fel, hogy továbbinduljak, és lejtmenetben is tolva a bringát a köves úton visszaereszkedtem a kopott aszfaltcsíkra. Visszatekertem az országútra, aztán továbbindultam rajta Pusztavám felé.
Folytatódott a kellemes erdei tekerés, aztán a dombok közötti hullámvasutazást egy hosszabb lejtő követte és végül kiértem a Bokod és Mór közötti országútra. Errefelé már az erdőket magam mögött hagyva a Vértes nyugati lábainál jártam, itt éreztem csak meg újra a szelet, segítségével aztán a szinte tökéletesen sík vidéken keresztül gyorsan bevitorláztam Mórra. Már a település szélén rátérhettem volna az Ezerjó Borútra, de azért az enyhe lejtőn legurultam egészen a központig. Tényleg pár perc alatt végignéztem a művelődési központnak helyt adó Lamberg kastélyt, a szomszédos Luzsénszki kastélyt is, ahol most Polgármesteri Hivatal található, végül feltoltam a bringát a Szent Kereszt templomhoz. Kicsit még elnézelődtem Mór központjában, aztán nyeregbe kapva visszatekertem a borút kezdetéig.
Tavaly egy céges csapatépítésen már jártam erre, akkor a buszunk alig tudott feljutni a keskeny aszfaltcsíkon a szőlők közé (egyébként borkóstolásra érkeztünk ide), és akkor írtam fel ezt a helyet a bakancslistámra, ahová gyalogosan, vagy kerékpárral még vissza kell térnem! Tehát a már ismerős úton kapaszkodtam fel a Vértes oldalában fekvő szőlők közé, aztán az út legmagasabb pontjáról alaposan körülnéztem. Innen már szépen be lehetett látni a Vértes és a Bakony között elterülő Móri-árok széles völgyét, és a front utáni tiszta időben nem akármilyen volt a panoráma!
Mostanra már rég elfújta az élénk északnyugati szél a felhőket, melegen kisütött a nap, így aztán jó néhány percig elnézelődtem a kilátópontról. Innen leereszkedtem Csókakőre, ahol aztán alaposan megizzadtam, mire újra visszaküzdöttem magam a meredek úton a vár alatti parkolóba. Itt a jegyszedő úr önként vállalta, hogy ügyel a bringámra, hagyjam csak nyugodtan nála, így aztán gond nélkül felballaghattam a Vértes oldalában, egy sziklakiszögellésen álló várhoz.
A feljáró út pont olyan meredek volt, mint korábban, azonban a vár képe rengeteget változott azóta, hogy utoljára, vagy tíz éve itt jártam! Tornyok, falak nőttek ki a földből (pontosabban a sziklákból), biztonságos lépcsők épültek a szintek között, még egy kiállítás is helyet kapott a kaputoronyban! Persze azonnal felkapaszkodtam a Felsővárba és megcsodáltam az onnan nyíló kilátást! Tulajdonképpen ugyanazt láttam, mint korábban a borút kilátópontjáról, csak egy kicsit magasabbról, de ezzel a látvánnyal egyszerűen nem lehetett betelni!
Csókakő várát először 1299-ban említik az okiratok, a Csák nemzetség építtette, de aztán Anjou Károly király szerezte meg tőlük cserével. Később a Rozgonyiaké lett a vár, de birtokosa volt Corvin János (Mátyás király fia) és Bakócz Tamás is. A törökök harc nélkül foglalták el 1544-ben, amikor az ostromló sereg nagyságának láttára a védők harc nélkül kinyitották a kaput és átadták a törököknek a várat. A oszmán uralom alól 1687 őszén szabadult fel, de ekkorra már jelentőségét vesztette a vár, elhagyták, lassan pusztulásnak indult. Régészeti feltárása már a XIX. században elkezdődött, de a helyreállítása csak nehezen indult meg. Végül a Nemzeti Várprogram keretében építették vissza részben a falakat és tették biztonságossá a látogatását. Most ingyenesen felkereshető.
Ha már felkaptattam a falak közé, alaposan körül is néztem, időm is volt rengeteg, hiszen még csak dél felé járt az idő, én pedig az utam nehezebbik felén már túl voltam. Végül megültem még a várkapu előtt az egyik pihenőpadon és komótosan megebédeltem. A parkolóba visszatérve legurultam a bringával a falun keresztül a Vértes oldalából a széles Móri-árok völgyébe, aztán a forgalmas 81-es úton átkelve a lapályon keresztül áttekertem a völgy túlsó oldalán fekvő Bodajkra. Itt már régen bakancslistás a búcsújáróhely, úgy gondoltam, most megnézem azt is, de éppen zajos búcsút tartottak, ehhez mért tömeggel és kirakodóvásárral, így hát erről gyorsan lemondtam.
A Bakony keleti lábánál feltörő források már a honfoglalás idejében is vonzották a zarándokokat, Szent István is többször megfordult itt, sőt, kápolnát is építtetett ide. A török időkben elpusztult kápolna helyén 1742-ben készült el a most is látható templom, az oltárképet, a Mindenkor Segítő Szűz Mária képét Passauból hozták. Az oltárképhez fűződő csodás gyógyulások mára már tömegeket vonzanak egész évben, a nagybúcsút pedig szeptember 12-én, Mária napon tartják. Habár mindennek utánaolvastam korábban, ez a dátum valahogy kiment a fejemből! Ez a nap most éppen hétfőre esne, de úgy látszik, előtte egész hétvégén nagy itt a felhajtás!
Azért legurultam a templom alá, a Tófürdőhöz. A medencét a fentebb már említett források vize táplálja, de most, az ottjártamkor éppen csak volt benne valamennyi víz. Úgy látszik, az utóbbi évek száraz klímája ezeket a forrásokat sem kímélte! Mindenesetre a vizük elapadt már korábban is, az itteni mélyművelésű szénbányászat miatt jelentős mennyiségű karsztvizet kellett állandóan kiszívni a tárnákból, ez aztán a források vízhozamát is nagyon lecsökkentette. A szénbányászat azonban véget ért itt is a rendszerváltás után, akkor a források magukhoz tértek pár év alatt, remélem, most is ez lesz a helyzet!
Készítettem hát itt is pár képet, aztán eltekertem a Kálváriához. Lépcsősor vezet fel a domboldalba épült kápolnához, onnan pedig egy ösvényen lehet feljutni a stációk mentén a dombtetőre, a keresztekhez. Érdemes feljönni ide, ugyanis erről a pontról belátható egész Bodajk és a Móri-árok, a túlsó oldalán jól látszik a Vértes oldalában trónoló Csókakő vára is. Persze ide is felkutyagoltam, a lépcsőkön felcipelve, aztán az ösvényen feltolva a bringát. Nem mertem lenn hagyni a sokadalomban, amelynek a vallásosságára (vagy inkább a lustaságára) mi sem jellemzőbb, mint hogy a keresztekhez senki sem ment fel rajtam kívül, magányosan nézelődtem a dombtetőn!
A Kálváriától visszaereszkedve a házak közé már csak egy örömtekerés maradt hátra Székesfehérvárig! A kitartóan fújó északnyugati szél Bodajk után megint hátszéllé vált és állhatatosan tolt az utamon előre. Szinte tekerés nélkül átvitorláztam Fehérvárcsurgóra, közben elgurultam egy rendőri felvezetéssel érkező, menet közben imákat kántáló nagyobb zarándokcsoport mellett. Most nem álltam meg a Károlyi kastély parkjánál – hiszen két héttel ezelőtt jártam már ott –, lassítás nélkül tekertem tovább, és Kincsesbányán keresztül negyed kettő felé értem el Iszkaszentgyörgyöt. Most volt még időm rengeteg, ezért aztán a Székesfehérvárra tartó útról letérve végigtekertem a hosszú falun az Amádé-Bajzáth-Pappenheim kastély parkjáig. Begurultam a nyitott kapun keresztül a parkba, meg sem állva a kastélyig!
A kastélyt Amádé Antal és Tádé építtette a XVIII. század közepén, valószínűleg egy korábban már itt állott kisebb kastély alapjaira. Később a kastély Bajzáth József veszprémi püspök tulajdonába került, aki kibővíttette az épületet, mostani formáját a Pappenheim grófok tulajdonaként nyerte el 1909 körül. A II. Világháború után ez a kastély is végigjárta a hazai kúriák és kastélyok kálváriáját, volt benne menekültszállás, BESZKÁRT üdülő, munkásszálló is, de működött benne egy ideig a polgármesteri hivatal, rendőrörs, vegyesbolt, gyógyszertár és posta is. A kastély felújítása 1995-ben kezdődött, jelenleg az épület hasznosításra vár.
Végigsétáltam a parkon, körbejárva a kastély épületét. Megcsodáltam az épülettől a még távoli Székesfehérvárra nyíló páratlan panorámát, aztán kerékpárra pattanva folytattam az utam. Visszagurultam a falun keresztül az országútra és ráálltam a mellette futó széles és tükörsima kerékpárútra. Két hete már jártam erre a bakonyi körtúrámon, akkor is megcsodáltam ezt a bringasztrádát, de akkor ez egy mezei útkereszteződésnél kifordult alólam, ezért letértem róla és a főút szélén tekertem el Fehérvár határáig. Csak otthon láttam a kerékpáros útvonaltervezőmön, hogy kár volt otthagynom a kerékpárutat, mert az kicsit távolabb az úttól a mezők között folytatódott!
Így hát most továbbra is követtem az aszfaltcsíkot és az országúttól néhány száz méterrel távolabb a szántóföldek között tekertem tovább. Csak Székesfehérvár határában tért vissza az aszfaltos sáv az országút mellé, aztán a négysávos régi 8-as (most 801-es számú) út mellett futó kicsit kátyús, gidres-gödrös kerékpárúton értem el a belvárost. Még ekkor is csak fél kettőre járt az idő, ezért aztán az Alba Plázától kitérőt tettem az igazi belváros sétálóutcáira. Végigtoltam a bringát a Fő utcán, megállva a Püspöki Palotánál megcsodáltam az országalmát és a belváros szépen helyreállított utcácskáit, aztán a Romkert mellett végigtolva a bringát értem ki a Várkörútra. Ezen, és a Prohászka Ottokár úton tekerve értem el a vasútállomást. A főbejárat előtt kapcsoltam ki a GPS-t és állítottam le a Stravát a mobilon, mindkettő szerint nagyjából 74,6 kilométert tettem meg Oroszlány óta, körülbelül 785 méter szintemelkedéssel. Hoztam az átlagot most is.
Ekkor már három felé járt az idő, megvettem a jegyem a hazafelé útra a pénztárnál, a kis büfében bespejzoltam a vonatútra egy félliteres jéghideg kólát és egy ásványvizet, aztán a lépcsőkön és az aluljárón keresztül kicipeltem és toltam a bringát peronra. Már benn állt a Flirt a peronon, ezért azonnal be is szálltam. Ez személyvonat volt, megállt minden megállóban, ezért Budafokon leszálltam már róla és nem mentem be vele Kelenföldig. Fél ötre már otthon is voltam.