Barangolások gyalogosan, bakancsban és túrakerékpáron

Bakancsban, két keréken

Bakancsban, két keréken

Fagyos, zúzmarás túra Szártól Várgesztesig a Vértesen át

Reggeli kilátás a Zuppa-tetőről, túra a Mária-szakadékon át Vitányvárig, végül a Zsigmond-kőn keresztül Várgesztesre (2022. december 18.)

2022. december 26. - horvabe

cimkep-t078-2.jpg

Kora reggel a Zuppa-tetőn

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

78.png

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátuman

A TÚRA JELLEMZŐI

- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 23,28 km (GPS)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 925/832 m (GPS)
- Lépések száma: 33447 (Mobiltelefon)
- Nehézség: 7/10 (Egész napos gyalogtúra átlagos szintemelkedéssel)
- Kilátások: 7/10 (Szép kilátás a Zuppa-tetőről, Vitányvártól és a Zsigmond-kőről)
- Jelzettség a túra időpontjában: 10/10 Ahogy gyakorlott turisták mondani szokták, az Országos Kéktúra és a Közép-dunántúli Piros Túra jelzettsége mostanra már hülyebiztos, tehát különösebb tájékozódási ismeretek nélkül is végig lehet járni eltévedés nélkül az útvonalát csupán a jelzéseket követve!

A távolság- és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A lépésszám a telefonom lépésszámlálójából. A többi adat abszolút szubjektív.

Természetesen nem kell mindegyik látnivalót egyetlen túrán felkeresni, a posztban csupán tippeket próbálok adni egy-egy rövidebb kiránduláshoz! Persze az egész útvonalat végigjárni csodálatos élmény!

TÚRALEÍRÁS

Próbáltam a karácsonyi készülődés hajrájában legalább egyetlen napot találni magamnak, amikor elmehetek csavarogni az erdőkbe, végül úgy nézett ki, hogy sikerült mindennel végeznünk az arany hétvége szombatján és vasárnapra nem maradt már semmi olyasmi, amihez szükség lett volna rám. Még jól is alakultak így a dolgok, hiszen szombaton ködös, esős volt az idő, de a vasárnapra virradó éjszakára egy hidegfront végre elsöpörte a felhőket és persze meghozta a hideget is. A fagy pedig nem is ártott, hiszen eléggé csapadékos volt a december első fele és semmi kedvem nem volt a sárban dagonyázni az erdei utakon.

Tehát most vasárnap reggel indultam neki a túrámnak, szokás szerint már otthon a készülődés közben megvéve a mobiltelefonomon a vonatjegyem Kelenföldtől Szárig, aztán már nem volt más dolgom, mint összepakolni a hátizsákom és a reggel hat órakor érkező 250-es busszal lezötykölődni a vasútállomásra. Húzósan hideg lett az idő erre a vasárnap reggelre, a bajuszomra fagyó leheletem pedig jó meteorológiai állomásként jelezte, hogy mínusz hét foknál is jobban lehűlt a levegő! Csillagos volt az ég felettem – talán emiatt is volt olyan erős az éjszakai fagy –, de valahogy nem volt kedvem gyönyörködni benne, inkább a pályaudvar némileg melegebb aluljárójában bekkeltem ki a vonatom érkezéséig még hátralévő időt. Csak akkor kaptattam fel a lépcsősoron a peronra, amikor a hangosbeszélő bemondta a Flirt érkezését.

Aztán a motorvonat ment, mint a golyó és alig több mint fél óra alatt leértem vele Szár vasúti megállójába. Még jóval napkelte előtt kászálódtam le a kellemesen meleg vonatról a dermesztő hidegbe egy pillanat alatt felmérve, hogy itt pár fokkal még hidegebb van, mint Kelenföldön. Így aztán nem is lazsáltam sokat, egy pillanat alatt összekészülődtem a peronon az útra: indítottam a hidegben csak nehezen feléledő turista GPS-em és a mobilon bepöccentettem a Stravát, végül felhúzva a síkesztyűim és nyakamig rántva az anorákom zipzárját hét után pár perccel belevágtam a túrába.

Tulajdonképpen most is kéktúrázni jöttem, a Szárligettől Várgesztesig vezető mintegy 16 km-es útvonal bejárása volt a célom, de mivel ezt túl kevésnek találtam egy túrára, ezért megfejeltem ezt a szakaszt a Szártól a Zuppa-tetőn keresztül Szárligetig vezető vagy hat kilométerrel! Még a múltkori ködös túrámon vágtam át a kéktúra útvonalán a csúcsot elkerülve a Zuppa gerincén, de akkor nem volt érdemes megtenni a kitérőt a szép kilátást nyújtó hegytetőre, hát, most legalább ezt is bepótolom!

A peronról az aluljáróhoz leereszkedve találkoztam a Közép-dunántúli Piros Túra (KDP) jelzéseivel, ezeket fogom követni fel egészen a Zuppa gerincéig. Ismerős volt az út, többször jártam már az utóbbi években errefelé, így aztán nem zavart különösebben, hogy még félhomályos volt a hajnal, elő sem vettem a zsákomból a jól fókuszálható „jelzéskereső” LED-es lámpám, de a fejlámpám sem kellett, mert láttam már annyit, hogy nem botlottam el a rögökben, gyökerekben sem. Tudtam, hiszen utánanéztem, hogy most nincs vadászat miatti erdőlátogatási korlátozás ezen a környéken, egyedül a magasleseken ülő vadászok jelenthettek problémát ebben a korai időpontban, de azért bíztam a szerencsémben is, hogy nem pörkölnek majd alám a medveölő puskájukkal! Meg hát ilyen hidegben csak az eszkimó vadászok érezhetnék jól magukat, de azok inkább fókákra vadásznak odahaza, nem pedig turistákra ezen a nekik távoli vidéken!

Rövid erdei menet végén kereszteztem az ilyenkor még kihalt 1-es főutat, aztán lassan megkezdődött a Zuppa gerincére felvezető kapaszkodó. Nem volt ez sem különösebben hosszú, sem pedig meredek, de arra pont jó volt, hogy tempósan haladva kicsit kimelegedjek. Az erdei nyomok szeszélyesen kanyarogtak a fák között, de a KDP felfestése a kéktúrához hasonlóan szinte hülyebiztos volt errefelé, tehát minimális esélyem sem volt az eltévedésre, minden kanyar és elágazás tökéletesen volt jelezve! Lassan felkaptattam a hosszan elnyúló gerincre, itt csíptem el a napkelte pillanatát, amikor mélyvörösen világítani kezdtek a fakoronák csúcsai.

Megálltam egy szusszanásra elgyönyörködve a látványban, készítettem pár fotót a gallyak között feltűnő piros napkorongról, aztán indultam is tovább, mert fázni kezdtem, mint a kutya! Pár éve még a piros sáv jelzésből kiágazó piros háromszög jelzéseket követve másztam meg a csúcsot, most azonban kék háromszög jelzések voltak felfestve nagyjából ott, ahol már vártam, hogy elérem az elágazást, hát akkor kövessük most ezeket! Úgy gondoltam az egyező színekből, hogy ez a jelzés az Országos Kéktúra útvonalára vezet majd át a csúcson keresztül, de ahogy ballagtam az ösvényen, az csak nem kezdett emelkedni, csak úgy szintezett a hegyoldalban.

Előkapva a mobilom láttam csak meg a Locuson, hogy ennek az ösvénynek két ága van és az elágazásnál szerencsétlen módon most nem a csúcs felé indulót, hanem a kéktúrával összekötő utat választottam! Hogy az a… Visszaballagni az elágazáshoz nem sok kedvem volt, a Locus térképe szerint a csúcsra vezető ösvény talán százötven lépésnyire lehetett tőlem, de persze jóval feljebb, fenn a gerincen. Felmérve a terepet láttam, hogy a bokros-ligetes hegyoldalban nem lesz nehéz az út, a meredekség sem volt vészes, gyerünk hát! Nekigyürkőzve az emelkedőnek pár perc múlva valóban fenn álltam a gerincen futó, szintén kék háromszög jelzésű gyalogúton, ezen pedig már gyorsan felértem a tetőre a fakereszthez és a tépett lobogójú zászlórúdhoz. A karórámra pillantottam: éppen nyolc óra volt!

Kicsit kifújam magam, aztán körbetekintettem. Délkeleten még nagyon alacsonyan járt a nap, arrafelé nem sokat lehetett látni, de délnyugat felé tekintve szélesen terült el előttem a Vértes erdős fennsíkja, északnyugati irányban pedig jól lehetett látni a hegy tövében, még a Zuppa árnyékában megbújó Szárligetet is. Elbámészkodtam néhány percet, aztán bőszen fotózni kezdtem. Párás volt még a kora reggel, a kilátás lehetett volna tisztább is, na de ne legyünk nagy igényűek! A mobilom előkapva láttam, hogy annyi a tetőn a 4G, hogy Dunát lehetett volna vele rekeszteni, ezért azzal is fényképeztem párat, aztán bejelentkeztem a saját és a blog facebook oldalára is pár képet feltöltve.

Az álldogálásban negyed kilenc felé fagytam össze annyira, hogy indulnom kellett már, így aztán a csúcson zsákutcaként végződő kék háromszög jelzésen visszatértem a KDP piros sáv jelzéseihez. Ezeket követve ballagtam el a gerincen az Országos Kéktúra útvonaláig, aztán már annak a jelzéseit figyelgetve ereszkedtem le Szárligetre. A jelzett útvonal épp a vasútállomás felüljáróján vezetett át a sínek felett, ezért aztán beültem egy melegedőre az alig fűtött, de azért a környezeténél jóval melegebb váróterembe. Megettem egy sajtos kiflim, ittam rá a szörpömből, de aztán negyed tíz felé már indultam is tovább, ugyanis a túrám nagyobb, ráadásul nehezebb része még előttem állt!

Átballagtam a sínek és peronok felett a gyalogos felüljárón, aztán átvágtam Szárliget kertes házai között. Egy pillanatra megállva a központban lefényképeztem a mementóként meghagyott csillét és keskenynyomtávú vasúti kocsit, elolvastam a mellettük álló tájékoztató táblát is. A szövegéből tudtam meg, hogy fénykorában 14 km hosszú volt az innen, a szárligeti vasútállomásról induló kisvasút vágányrendszere, melyet az erdőben kitermelt fák és homok szállítására használtak. A II. Világháborúban sok helyen megsérült a pályát azonban nem állították helyre, inkább teljesen elbontották és a nyomvonalát leaszfaltozva született meg a Terv út, amellyel még többször is összeakadok a túrám folyamán.

Tulajdonképpen a kisvasút a mostani Szárliget főutcáján haladt végig, ott ahol én is folytattam az utam és a települést elhagyva is maradtam a nyomvonalán, most már az említett keskeny aszfaltutat követve. Ezen értem el jó félórai menet végén újra az 1-es főutat. Most is csak átvágtam rajta, aztán a fák közé belépve néhány tucatnyi lépés után már le is tértem a Terv útról. Egy darabig még az országutat követve ballagtam az erdei keréknyomokon, aztán elfordulva tőle bevettem magam a Vértes szélső dombjai közé és csak Csákányospuszta határában bukkantam ki a fák közül.

Most is megbámultam a nemrégiben még büdös birkakarámokból mostanra Vértes Kapuja Rendezvényközponttá avanzsált, szépen kipofozott épületeket, aztán indultam volna tovább, ha hangos szóval rám nem köszön a földút melletti Csákányosi Piknik Terasz pultos hölgye. Persze nem illik ilyenkor csak úgy, uk-muk-fuk egy viszontköszönést foghegyről odavetve odébbállni, besétáltam hát a pulthoz egy beszélgetésre. Nem tengett túl a terasz forgalma ezen a zegernye reggelen, közel s távol én voltam az egyetlen potenciális kuncsaft (ezért köszönt hát olyan nagyot a pultos hölgy), gondoltam fellendítem a forgalmát és kértem egy szatmári szilvát, amit aztán azonnal gallér mögé küldtem. Viszont nem csak a pálesztől akadt el a lélegzetem, de az árától is, viszont tényleg jólesett a féldecinyi folyékony télikabát a hideg kora délelőttön!

Továbbindulva még rövid kitérőt tettem a hajdani Csákányosegyháza ici-pici templomocskájának romjaiig, aztán a Csákányosi turistaház bekötőútján folytatva az utam már éppen felvettem az utazótempóm, amikor egy fekete-zsemlyeszínű cirmos szó szerint megállított az utamon! Szívhezszólóan nyávogott párat az úton előttem megállva, aztán már csak várakozóan nézett rám. Arrébb léptem kettőt, hogy kikerüljem, de ő is velem együtt mozdult és újra megállva velem szemben nyávogott egy újabb verset. Nem vagyok különösebben macskabarát, de most úgy látszik, a szilvapálesz az egyéb belső szerveimmel együtt a szívem is kissé megmelegítette, ezért lekanyarítva a hátamról a zsákot elővettem a sajtos kiflik nejlonzacsiját.

Tudom, hogy a macskák – mivel ragadozók – nem nagyon tudják megemészteni a szénhidrátokat, de most nem volt éppen más nálam, a macsek pedig olyan elánnal tömte magába a kiflidarabokat, hogy egyszerűen sajnáltam abbahagyni az etetését. Azonban miután egy fél kiflit már behabzsolt, vissza akartam tenni a maradékot a hátizsákba, de a macska rájött, mire készülök és szó szerint belekapott a kezembe! Ekkora merészség előtt mindig csodálattal adózom, ezért miközben a bal kezem vérző mutatóujját szopogattam, jobbal kapott egy kis buksisimit, aztán a kifli maradékát is széttépkedtem az út szélén az éhenkórásznak. Ezzel most el lesz egy darabig – gondoltam – és továbbindultam a már közeli turistaház felé. Nem telt bele egy perc és már ismét ott volt mellettem! Az elszántságát látva azt hittem, hogy velem jön majd Várgesztesig, de aztán lemaradt a turistaháznál.

Szeretem a Mária-szakadék vadregényességét, most is vártam már, hogy elérjem az alsó végét. A túraösvény a völgy bal oldalában kúszik-kanyarog egyre feljebb, aztán a völgy sziklatorlaszát elérve még egyre meredekebbé is válik. Most persze a lomb nélküli fák között betűző napfényben jól el lehetett gyönyörködni a sziklákban, ezek amúgy a fák lombjaitól alig láthatóak nyáridőben. Persze itt is rengeteget fényképeztem, így értem fel a völgyön keresztül a fennsík peremére. Most is megborzongtam a kék sáv és kék kereszt jelzések elágazásában álló Mária-fát megpillantva, ugyanis az egyszerű vonású portré úgy van belefaragva egy bükk odvába, mintha valaki onnan kukucskálna kifelé!

Megálltam egy percre a volt Körtvélyes öreg temetőjénél is, a szögletes bekerített területen állnak a valaha itt élt emberek sírkeresztjei, sírkövei. A puszta még a XX. század közepén néptelenedett el, mára már szinte semmi sem maradt belőle, egy tábor található a helyén. A sírkert előtt kopjafa áll, az ismertető tábla szerint tizennégy magyar honvéd esett el itt 1945 kora tavaszán a harcok közben, nekik állít emléket.

Az útelágazás után egy keskeny erdőgazdasági aszfaltúton kutyagoltam pár száz lépésnyit, aztán az erdei gépek által mélyen feltúrt földutak következtek. Ekkor már fél tizenkettő felé ballagott az idő, a nap sütött ezerrel a mélykék égből, de a fagy – bár kissé engedett már az erejéből – kitartott még most is. Áldottam is a szerencsém, hogy most járok erre, így nem kellett bokáig süppednem a mély sárba, ahogy a nyomokból ítélve az előttem errefelé túrázók tették! Sőt! Négyszáz méter felett vettem észre, hogy zúzmarásak a fák ágai! Próbáltam megörökíteni ezt a fényképeken is, de nem tudom, mennyi jött át ebből!

Letermelt, frissen bekerített pagonyok mellett vezettek végig a keréknyomok, rajtuk keresztül jobbra feltűnt az az erdős gerinc, amelynek a nyugati végén Vitányvár romjai is megbújnak a fák között. Leereszkedtem a gerinc melletti völgybe, itt persze már rég összeaprították és elszállították azokat az ónos eső miatt kidőlt fákat, melyektől szinte akadálypályává vált tavaly télen az errefelé vezető túrámon ugyanez az út. Aztán lassan csak megmásztam a vár gerincét és ahol a kéktúra kék sáv jelzései átvágva rajta ereszkedni kezdtek a túlsó oldalán a következő völgybe, elballagtam a kék rom jelzéseket követve Vitányvárig.

Vitányvár talán hazánk egyik legeldugottabb vára, járművel (még akár terepjáróval is) gyakorlatilag megközelíthetetlen, csakis túraösvényeken lehet felkeresni. Ezért aztán nem is sokat törődnek vele, csupán a vár baráti köre próbál valamit tenni a romok megóvása és a még föld alatt lévő falak feltárása érdekében. Sajnos, ez édeskevés, de ne feledjük, Csókakő esetében is egy baráti kör kezdte a restaurációs munkákat, aztán végül is bekerült az a rom a Nemzeti Várprogramba és szépen helyreállították, visszaépítették a falait. Viszont Csókakő vára a róla elnevezett falu szélén áll, jól megközelíthető helyen, Vitányvár pedig az erdő közepén, távol minden autóval is járható úttól.

Így aztán a romokat csak az errefelé járó turisták látogatják, de persze nem is túlságosan biztonságos az omladozó falak között bóklászni! Meredek, csúszós ösvények kapaszkodnak fel itt is, ott is a több emelet magas falak közé, az alacsonyabb várfalakra felmászva még a kilátásban is gyönyörködhetünk, vagy megcsodálhatjuk a kövek közül kinőtt csenevész, vihar tépte tölgy élni akarását is, ahogy már évtizedek óta áll magányosan őrt Vitányvár falai között. Rengeteget fényképeztem itt is, a napsütésben fehérlő falak szinte ragyogtak a mélykék égbolt alatt, persze a mobillal is fotóztam párat, aztán innen is bejelentkeztem a facebookra. A napos kövekre letelepedve megebédeltem, hiszen már fél egy felé járt az idő, aztán már csak üldögéltem élvezve azt, hogy most egymagamban lehetek az ódon omladékok között.

Errefelé mély völgyek, szurdokok szabdalják a Vértes fennsíkját, ezek egyikéből kapaszkodtam fel a várhoz, hogy aztán továbbindulva egy másikba ereszkedjek le. Néhány perc múlva a völgyből feltekintve már magasan fölöttem emelkedtek Vitányvár még álló falai. A szűk oldalvölgyből egy tágabba jutottam, egy rövid ideig együtt haladt ott a kék és zöld sáv jelzés, majd én kikapaszkodtam ebből is és a Rockenbauer Pál emlékfát érintve megint felértem a fennsíkra. A Rockenbauer portré éppúgy egy bükk odvába van faragva, mint a korábban már látott Mária kép, viszont ez nem annyira ijesztő, mint amaz, de szegény Roki úgy néz ki rajta, mint egy kőrözött bűnöző! Na mindegy, nem kritizálom az alkotóját, ugyanis én még egy ilyet sem tudnék a fába faragni!

Egy ideig a Zsidó-hegy erdejében kanyarogtak alattam a keréknyomok, aztán egy löszös mélyúton leereszkedtem az oszlopcsarnokszerű bükkösben a Terv út keskeny aszfaltcsíkjára. Ezen talpaltam ki Szárligetről még kora délelőtt, hát most kanyargós utunkon ismét egymásra akadtunk az erdőben! Most csak kereszteztem és ereszkedtem tovább az ösvényen egészen a völgy aljáig, a Szarvas-kútig és a mellette álló bivakházikóig. A forrás teljesen el volt apadva (nem is vártam mást ilyen száraz nyár és ősz után), viszont az esővédő házikó tetőrészéből épp akkor bújt elő egy kíváncsi magam korabeli pár, amikor pont odaértem. Odaköszöntünk egymásnak, aztán már indultam is tovább.

Végigballagtam a völgytalp hosszú és keskeny rétjén, ide érkezett le pár perc múlva a Terv út is, de itt sem tértem rá. Az útkereszteződésben egy ösvényre fordulva újra felkaptattam a domboldalban, de a fennsíkot elérve ismét lefelé fordult az utam, hogy aztán pár perccel később már a Mátyás-kút mellett álljak megint a völgyben, a Terv út mellett! Ekkor már háromnegyed kettő felé járt az idő, megültem hát az itteni pihenőpadokon is pár percet, megettem egy sajtos kiflimet, de egyre jobban éreztem, hogy elkezd sűrűsödni a korai alkonyat a mély völgyben. Végül döntöttem: továbbindulok, bár tudtam, hogy innen Várgesztes már alig egy órai járásra van.

Persze újabb kaptató jött, most is vissza a fennsíkra, amit aztán a Vajdatemető bükkösében értem el megint. Itt akadtam össze fafaragó művészünk harmadik alkotásával, Zsigmond király portréjával. Ezt is megnéztem alaposan, aztán folytattam az utam a Zsigmond-kő felé. Méghozzá egyre jobban kilépve, mert már nem csak a mély völgyekben, de a dombtetők között is alkonyodni kezdett az erdőben, a nap is egyre alacsonyabban járva világított be a fák közé.

Múltkor már leírtam egy gerecsei túrám kapcsán, hogy furcsa érzés látni, hogyan nő fel egy erdő, hát ez itt is bejött! A Zsigmond-kő előtt egy olyan erdőrészt értem el, amely akkor volt egy frissen letermelt kopár terület, amikor a fiammal először jártam erre 2004 kora tavaszán. Azóta előfordultam errefelé vagy féltucatnyiszor, mindenesetre eléggé ritkásan ahhoz, hogy változást lássak minden alkalommal! Pár év alatt kialakult a kefeszerű sűrűség, aztán a léces, most pedig már a rudas korú tölgyes-gyertyános állomány! A lassan már húszéves fák árnyat adnak a közöttük, alattuk haladóknak, a jelzések is jól festhetőek már rájuk.

Aztán a kopár fák között feltűnt előttem a Zsigmond-kő asztallapszerű fennsíkja és elértem a rá felvezető kék háromszög jelzésű ösvény kiágazását. Persze gondolkodás nélkül felmásztam a lapos tetőre, hogy aztán onnan csodáljam meg az alattam elterülő Várgesztes látványát. A jelenlegi falut szász és elzászi telepesek alapították 1735-ben, akik először egy négyszögletes foltban kivágták az erdőt és erre az irtásfoltra települt a falu a kertjeivel. Ez a szögletes irtásfolt még most is jól felismerhető a sziklaszirtről letekintve.

zsigmon-ko_1.jpg Várgesztes látképe a Zsigmond-kőről egy másik téli túrámról. A képre kattintva nyílik meg külön ablakban a 4500 pixel széles panorámakép.

Most persze nem lehetett sokat látni a településből, egyrészt ahogy lejjebb ereszkedett a nap, úgy hűlt és vált egyre párásabbá a levegő, másrészt úgy láttam, nagyon sokan fával és szénnel fűthettek a házakban, mert több kéményből is láttam kibodorodni a szürkés-barnás füstöt, amely aztán a szélcsendben megült a völgyben fekvő falun. Pár percig még elnézelődtem, de sok látnivaló nem volt most, ráadásul a nap már szinte érintette a dombtetőket, így aztán visszatértem a sziklateraszról a Lófő-völgyben ereszkedő kék sáv jelzésekre és néhány perc múlva már Várgesztes határában álltam a kis dísztó partján. Gyorsan készítettem pár képet a lemenő nap fénye által megvilágított Zsigmond-kő sziklás homlokáról és a befagyott tóról, aztán elindultam befelé a faluba.

Gyorsan pecsételtem a vegyesbolt falán lévő kéktúra bélyegzővel és mivel volt még majdnem háromnegyed órám a 16:00-s busz indulásáig, gondoltam beülök a ház hátsó fertályában működő kis presszóba melegedni. Ki is kapcsoltam a GPS-t, miközben hátraballagtam az udvarba, de sajnos a presszót zárva találtam, ellentétben az ajtóra is kirakott nyitva tartással. Mivel egyre jobban fáztam, utolsó bizodalmam a Vadásztanyába, a település kocsmájába helyeztem, de az is zárva volt! Nem volt mit tennem, a buszfordulóban álldogálva kellett kibekkelnem a buszom érkezéséig még hátra lévő időt!

A hátizsákból elővéve a kis polifoam ülőkém pár percre letettem a fenekem az esővédő bodega egyik fémrácsos ülőkéjére, megvettem a mobilomon a Tatabányától Kelenföldig szóló vonatjegyem, aztán az egyre húzósabb fagy miatt toporogva próbáltam kicsit felmelegíteni magam. Nálam jóval fiatalabb túrázó srác érkezett, a naplemente utáni farkasordító hidegben beszélgetéssel próbáltuk agyonütni a várakozás idejét, és mivel kiderült, mindketten Kinizsi100 teljesítők vagyunk, ez adott elég témát ahhoz, hogy kitartson a dumaparti a helyközi busz érkezéséig.

Szerencsére kellemesen meleg volt a buszon, ahol mindketten kicsit kiengedtünk, aztán Tatabányára érve volt öt percem, hogy átkocogjak a Vértes Center földszintjén lévő buszvégállomás érkezési peronjáról a vasútállomásra. Még pont elkaptam a Budapest felé induló vonatot, viszont a másik csücskös átszállás már nem jött össze Kelenföldön! Egy késésben lévő nemzetközi gyors miatt félreállítottak bennünket Szárligeten, és akkor érkezett a vonatom Kelenföldre, amikor már épp elment a buszom hazafelé. A következőig volt még majdnem fél órám, ezalatt folyamatosan járkáltam, hogy oda ne fagyjak a buszvégállomás aszfaltos peronjához. Végül hat után pár perccel érkeztem haza szinte kockásra fagyva.

78-50.JPG

A kelenföldi buszvégállomás. Háttérben a vasútállomás peronjai, mögöttük balra a szinte vadiúj, kivilágított Etele Pláza áll.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!

A bejegyzés trackback címe:

https://bakancsban-ket-kereken.blog.hu/api/trackback/id/tr10018010154

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

striker11 2022.12.26. 14:34:12

Köszönöm a beszámolót!
A Zuppa-tetőt megértem, hogy most hozzácsaptad a túrához, nagyon szép sziklás-gyepes kilátópont. Ha nem lettek volna a sokat (néha jogosan, néha nem) szidott útvonalváltoztatások, valószínűleg én soha nem mentem is volna fel oda. Mikor először kéktúráztam arra, meg a Kőrösi Csoma-forrás felé, fel sem vetődött a kitérő, annyira messze volt a Kéktől (ráadásul majdnem elütöttek minket az aszfaltúton), másodszor viszont, már a változtatás után nem volt kérdés a kitérő, és nagyon megérte!

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2022.12.26. 16:06:50

@striker11: A Zuppa-tető először a Közép-dunántúli Piros bejárásakor volt meg, még 2018-ban, de már régóta nézegettem a vonatablakból. A kékből régebben tényleg nagy kitérőt jelentett, most viszont már csak egy rövid letérés, és tényleg szép kilátópont!

gigabursch 2022.12.26. 18:02:47

Szêp leírás.
Öröm olvasni, hogy mily gyorsan tanultál...
:-)

2003-ban Körtvélyes környékén kezdtem az erdőtervezési munkámat.
Amúgy itt volt ám Vitányvárnak a váralja, azaz a kiszolgáló községe.
Értelemszerűen jóval kevesebb erdővel, de sok mezőgazdasági területtel rendelkezett a környék, amit pár évszázad alatt nyomtalanná evett meg az erdő...
Mint ahogy mindenhol, szerte Európában.

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2022.12.26. 18:25:58

@gigabursch: Hogy is van az MM reklámban: Mert hülye azért nem vagyok! :-)
Butaságot nem szeretek írni, és ha már említettél pár szakszavat, akkor már megpróbálom használni is azokat!

Szép környék a Vértesnek ez a része. Gondolom a török kori elnéptelenedés itt is éreztette a hatását.

olahtamas- 2022.12.28. 09:11:15

Elég faramuci az a Zuppa-tetőre vezető K3.
A szabvány szerint piros háromszögnek kellene lennie, ha már a piros sáv létre lett hozva.
Amíg a közelben csak a kék sáv jelzés vezetett, akkor lehetett alapja a kék háromszögnek.
Jó volna rendezni itt a turistaút hálózatot, vagy legalább útirányjelző oszlopokkal egyértelműsíteni a helyzetet.
A piros sáv alternatív útvonalát meg piros kereszttel kellene jelezni és nem kék háromszöggel.
Akkor nem térne rá véletlenül, a térképet nem figyelő túrázó.

gigabursch 2022.12.28. 12:27:48

@horvabe:
Az egész Vértes és Gerecse szép.

Már fiatalos, de a Tatabánya 112/A erdőrészlet még öreg erdő volt ekkor.
Sorra mértem a 40, 41, 42 és 43 m famagassságot.
Mivel egyre kevésbé kezdtem bízni magamban, kihívtam a főnökömet, hogy mit csinálok rosszul.
Kijött, elsőre, szemre azt mondta, hogy olyan 37-38 m. (már az is bődületesen nagy!)
Aztán mért, mért, mért, mért..., majd még mért - egyik kedvenc műszeremmel a Bitterlich féle tükrös relaszkóppal - és azt mondta, hogy jól mértem.
süti beállítások módosítása