Barangolások gyalogosan, bakancsban és túrakerékpáron

Bakancsban, két keréken

Bakancsban, két keréken

Kerékpártúra a hegyek között Budapestről Szentendrére

Hűvösvölgyön és Solymáron át Pilisvörösvárra, majd Pilisszántón, Pilisszentkereszten és Pomázon keresztül Szentendrére (2018. április 13.)

2024. február 05. - horvabe

cimkep-k09.JPG

Pomáz - Honalapítási emlékmű

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

k09.png

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 69,90 km (turista GPS-sel mérve)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 1003/1012 m (emelkedés/lejtés, GPS-sel mérve)
- Nehézség: 6/10 (Félnapos túra sok szintemelkedéssel) 
- Kilátások: 2/10 (Ez a kerékpártúra nem a szép kilátásokról szól, bár több helyen érdemes megállni az út szélén és megnézni az onnan a környékre nyíló kilátásokat).
- Jelzettség a túra időpontjában: A túra útvonala nincs jelezve

A megtett távolság és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív. 

Megjegyzés:

A megtett táv egyes részei külön-külön is letekerhetőek kerékpárral, a Skanzenben is érdemes a házcsoportokat bringával bejárni.

BEVEZETÉS

Fiatalabb koromban sokat csavarogtam a túrakerékpárommal a Pilis, a Gerecse és a Budai-hegység aszfaltos útjain, de aztán 2003-ban jött az új szenvedély, a gyalogtúrázás és ebben a műfajban főként a kéktúrázás, vagyis a kék sávval jelzett hosszútávú turistautak végigjárása. 2017-ben döntöttem csak úgy, hogy háromszori Országos Kéktúra teljesítés és a Kék Kör végigbarangolása után ideje lenne már visszatérni a gyökerekhez, vagyis a túrakerékpározáshoz! Végső célként az Országos Kerékpáros Körtúra névleg 4149 km-es távjának végigkerékpározását tűztem ki magam elé, azonban szerettem volna előtte egy kisebb túramozgalomban kipróbálni magam és némi rutint is szerezni a bicajos túrázásban.

Bár évtizedek óta kerékpározom napi rendszerességgel, áprilistól októberig általában nyeregbe szállva járok dolgozni, de túrázni nagyon régen voltam utoljára két keréken. Csak véletlenül bukkantam rá a neten való szörfözés közben a Dunazug 300 Kerékpáros Jelvényszerző Körtúrára (itt a kiírás a Jelvényszerző pontra kattintva érhető el), de egyből megnyerte a tetszésemet, hiszen amúgy is kedvencem volt régebben ezen a tájon a kerékpározás, mielőtt még hűtlenül abba nem hagytam a szabadidőben történő pedáltekerést a bakancsviselés miatt. Ráadásul az Országos Kerékpáros Körtúra a 10-es és a 11-es úton csupán megkerüli a Dunazug-hegységet – vagyis a Pilist, a Budai- és Visegrádi-hegységet és a Gerecsét –, annak a látnivalóit egyáltalán nem ejti útba, míg a Dunazug 300 alaposan bejárja ezt a területet!

A túra kiíróját még februárban megkerestem emailben, aki húsvétra meg is küldte postai úton az igazolófüzetet, aminek 0040-es volt a sorszáma. Mint a nevéből is látszik, a mozgalom egy körtúra, Budapestről indul a 0 km kőtől és oda is érkezik vissza a kiírás szerint 330 km táv és 3655 méter szintemelkedés után. Természetesen bárhol bele lehet vágni, és tetszés szerinti irányban és sorrendben végigtekerni a szakaszait, viszont én egy rendszerető emberke vagyok, így aztán eldöntöttem, hogy a kiírás szerinti sorrendben és irányban fogom teljesíteni a mozgalmat, egymás után fűzve fel a megtett szakaszokat.

Tervezés közben 6 nagyjából egyforma nehéz részre bontottam a távot, 50-60 km-es menetekkel, és 500-700 méter szintekkel, de ezt rugalmasan is lehet kezelni, etapokat összevonni, ha bírom a gyűrődést. Mindenesetre a szintadatok elgondolkodtatóak! Most az első etapot szeretném teljesíteni, a Lánchídtól Szentendréig, ami papíron 52,4 km, 610 méternyi kapaszkodással. Persze ehhez hozzá kell számolni azt a távot is, amivel eljutok otthonról a Lánchídhoz, meg a Batthyány térről, a HÉV végállomástól haza. Ez durván 20-22 km pluszt jelent.

k09-39.jpg

A Dunazug 300 jelvénye (amely végül is kitűző)

TÚRALEÍRÁS

Pénteken reggel eléggé korán indultam, ugyanis az oldalborda jelezte, hogy délután még vásárolni is kell majd a madaras teszkóban, feltölteni a készleteinket arra a szokásos szintre, hogy még egy világháborút is kihúzhassunk vele. Tehát reggel öt felé indultam, legurultam a házunktól a Tétényi-fennsíkról, aztán a Budafoki út, budai rakparti kerékpárút útvonalon értem el háromnegyed hatra a Lánchíd budai hídfőjénél álló 0 km követ. Reggelre, kora délelőttre egy zivatarfront átvonulását jósolták, de bíztam abban, hogy nem fogok tőle bőrig ázni, ugyanis a szabit már a hét elején kikértem erre a napra.

Otthonról még száraz úton indultam, nagyjából a Rudas fürdőnél kezdett el szemerkélni és pont, amikor letámasztottam a gépet a 0 km kő tövébe, akkor váltott át hirtelen zuhogásra! Gyorsan készítettem pár képet, megörökítettem a fényképezőgéppel a Sikló melletti támfalon az angyalos címert is, mert ebben a mozgalomban nem csak bélyegezni kell az előírt helyeken, de a kiíró furfangos kérdéseire is választ kell találni! Az ide vonatkozó találós kérdés pedig az volt, hogy milyen szöveg szerepel a címeren? Ez hamar megvolt, de itt pecsételnem is kellett volna, viszont még minden zárva volt a Sikló végállomásán, reménytelennek láttam itt a stempli megszerzését! Na, majd a Batyin, az úgyis útba esik!

k09-01.JPG

A 0 kilométerkő tövében áll a bringa az éppen rázendítő esőben

k09-02.JPG

A Sikló melletti támfalon lévő angyalos címerről le kellett írnom az alsó szalagok szövegét, így azt nem az esőcseppek mosták el a képen, hanem én utólag a képszerkesztővel

Lenulláztam a kerékpár computer táv és időadatait, aztán a szakadó esőben az anorákom kapucniját a fejemre rántva felpattantam a gépre. Elindulva egy pillanat alatt felmértem, hogy nem működik a computer, mert nullán állt a sebességmérő és a megtett táv sem kezdett el növekedni! Megigazítottam a foglalatában, de nem segített rajta. Megnéztem a küllőmágnest és a vevőt, hátha elmozdultak, beállítottam őket a legkisebb résre, de az sem hozott megoldást. Ahá! Biztos vizes lett a kontaktus és emiatt zárlatos a rendszer! Szárazra törölgettem a zsebkendőmmel az érintkezőket, de ez sem volt nyerő! Képzeletben megvontam a vállam: péntek 13-a van, remélem, nagyobb bajom nem lesz ezután! Akkor gyerünk tovább, mert ebből a sebességmérőből már nem lesz prédikációs halott!

Visszatérve a Duna-parti kerékpárútra átgurultam a Lánchíd alatti alagúton és csak akkor kapcsoltam, hogy a turista GPS-em be kéne izzítani, ha már magammal hoztam, legalább az mérje a megtett utat! Bekapcsoltam, lenulláztam és bíztam abban, hogy ez bírni fogja az esőt, ami egyre merészebben kezdett el szakadni és már dörgött, villámlott is! Pont ronggyá áztam, mire eltekertem a talán kilométernyire lévő Batthyány téri HÉV végállomásig! Lecígöltem a bringát a lépcsőn az aluljáróba, és a látványpékség hölgyeinél tettem meg a második stempli lejmolási kísérletet, mivel az első nem jött össze, ugyanis a bérletpénztárban ülő hölgy egy azonosíthatatlan, „BKV Zrt. 557 BPT” szövegű bélyegzést nyomott az igazolófüzetembe. Azt mondta, csak ilyen van neki. Mivel kaptam céges bélyegzést a Fornettis lányoktól, amin szerepelt a Batthyány tér felirat is, köszönetképpen vettem 15 deka frissen sült sajtos pogit, amit kedvjavítónak helyben el is fogyasztottam!

A túramozgalmak teljesítésének igazolásához szükséges a bélyegzés, ez így van a bakancsos túrák és természetesen a kerékpáros mozgalmak esetében is. A sokéves kéktúra járásom során már jelentős gyakorlatra tettem szert a bélyegzések begyűjtése terén, hogy úgy mondjam, rutinos pecsétlejmolóvá váltam! Alapvetően boltokban, presszókban, kocsmákban érdemes próbálkozni céges bélyegzések beszerzésével, hacsak nincsenek a túramozgalomnak saját kihelyezett bélyegzői. Jók a posták, múzeumok, vasútállomások pénztárai is, de ezek viszonylag ritkán akadnak az utunkba. A lényeg, hogy rajta legyen a pecsétlenyomaton a település, vagy hely neve, ahol éppen járunk! Alább megmutatom az igazolófüzet telepecsételt oldalait.

Alapvetően el kell fogadnunk, hogy a pecsételéssel az tesz nekünk szívességet, aki adja, ezért aztán sehol ne lépjünk fel követelőzően, ha lehetséges, vegyünk, fogyasszunk is valamit. Általában ilyenkor már szívesebben nyomják be a bélyegzést az igazoló füzetünkbe. Még egy megjegyzés: ennek a mozgalomnak a teljesítésénél többször is kell majd az Országos Kéktúra gyalogos túramozgalom kihelyezett pecsétjeivel bélyegeznünk, és mivel ezek tintaellátása nem megoldott, célszerű egy pecsétpárnát magunkkal vinni a túrára!

Felcipelve a járgányt az aluljáróból a lépcsőn láttam csak, hogy az eső abbahagyta, bíztam abban, hogy ennyi elég is volt neki! Ennek örömére lefényképeztem az Országházat, aztán nyeregbe pattantam, mert már negyed hét felé járt az idő, én pedig még szinte bele se vágtam a napi menetbe! A Duna-parti kerékpárúton és a vizes utcákon kanyargó felfestett kerékpársávokon értem fel a Széna térre, amit a Retek utcai kerékpárúton kerültem el. Aztán jött a Szilágyi Erzsébet fasor, itt pár percre a nyomát vesztettem a kerékpárútnak (elfelejtettem áttérni az út Városmajor felől oldalára), de a János kórház előtti kereszteződésben ismét rátérve folytattam az utam és a Budagyöngyénél belefogtam a Hűvösvölgybe felvezető hosszú kaptatóba. Ahol a főút és a villamos különválik és a kerékpárút véget ér, ott a sínek mellett tekertem tovább a Völgy utcán, pár percre megállva a Nagyhídnál, hogy lefényképezhessem az esőbe mosódó Apáthy-sziklát, ugyanis közben a rövid erőgyűjtő felkészülés után újra szakadni kezdett!

A hosszú, egyenletes, jól tekerhető 3-4%-os emelkedőn végül hét előtt pár perccel értem fel Hűvösvölgybe, ott egy kicsit véget ért az emelkedés, de jóval meredekebben folytatódott a Hidegkúti úton! Visszakapcsoltam a 39/28-as kapaszkodó fokozatba, ezzel aztán könnyűszerrel abszolváltam a helyenként 8-9%-os kaptatót, a GPS szerint 281 méteren elérve a tetőt, és a gerincről boldogan vágtam bele a Solymárra levezető lejtőbe! Szívesen nekiengedtem volna a gépet a lejtmenetnek, de vizes volt az úttest és az új, karácsonyra ajándékba kapott Tannus gumik tapadását még nem ismertem ilyen körülmények között, így aztán csak óvatoskodva lejtőztem, érzésre soha nem engedtem 30 km/h fölé a sebességet. Azért írom így, mert ugye computer hiányában nem tudtam pontosan, mennyivel is megyek! A lejtő végén egy kis hullámvasutazás következett már Solymáron a dombok között, aztán a pilisszentiváni elágazásban letértem a főútról, hogy egy kilométeres kitérőt téve eljussak a vasútállomásra, mint kiszemelt pecsételőhelyre! Negyed nyolckor a váróterem ajtajánál lelakatolva a bicót indultam a pénztárhoz stemplit lejmolni.

A jegykiadó hölgy csak pár szóval fejezte ki a méltatlankodását, hogy ez nem kéktúra pecsételőhely (vajon honnan tud ilyen szakkifejezéseket?), de röviden meggyőztem, hogy nem kéktúrázom, hanem bringás túramozgalmat teljesítek! Végül megkaptam az állomás szögletes névbélyegzőjét, aztán még megpihentem pár percre a teremben, mert nem sok kedvem volt újra kimenni az esőbe! Megettem egy még otthon előregyártott húsvéti sonkás szendvicset, aztán sóhajtva a vállamra kaptam a hátizsákot és visszamentem a lelakatolt bringához. Most megint nem esett az eső, készítettem pár felvételt a párás távolban feltűnő Kevélyekről, aztán nyeregbe pattanva visszatekertem a megszabott túraútvonalra (a Dunazug 300 szorosan útvonalkövető mozgalom, a kiírója még a településeken átvezető utat is megadta utcanevekkel!).

Az ismét nekikezdő esőben tekertem át Pilisszentivánra, itt meg sem állva kigurultam a forgalmas 10-es útra, aztán visszafordulva leereszkedtem a lejtőjén Pilisvörösvárra (itt hosszabbítottam az előírt útvonalon, mert a gerincen keresztül rövidítő, a leírásban szereplő Huny köz a Google street view szerint visszafelé egyirányú, úgy látszik, változott a forgalmi rend a kiírás elkészítése óta). Átgurulva a pár éve épített vasúti aluljárón balra tértem a jól kitáblázott elágazásban Pilisszántó és Pilisszentkereszt felé, aztán a zuhogó esőben átvágtam a völgy megművelt földjei között Pilisszántóra. Szép időben fantasztikus a panoráma az útról az előttünk emelkedő Pilis-gerincre, de most lemaradtam erről!

Pilisszántó kombinált igazolópont, ugyanis kérdésre is kell válaszolni, meg bélyegezni is kell. A kérdésre a választ megtaláltam az alsó faluvégen a község stilizált, nyitott kapuján (itt is fényképeztem, mert a noteszembe írni reménytelen lett volna a lassan csendesedő, áztató esőben), aztán a kaptató elején megálltam a Vináren borozónál céges stemplit lejmolni. Először a rendeléssel próbálkoztam, de alkoholmentes seritaljuk nem volt (nincs rá igény –, jelentette ki reszelős, borissza hangján a törzsközönség egyik tagja, a többiek rábólintottak, én meg elgondolkodhattam a kereslet-kínálat piaci törvényein), így aztán maradtam a kólánál. Céges bélyegzést viszont azonnal kaptam, a vizes kezemtől és az esőtől csöpögő anorákomtól pedig éppen csak egy kicsit lett nedves az igazolófüzetem.

Amíg elfogyasztottam a palackból kimért három deci kólámat, a szeszbarátok kivallattak, merre visz az utam? Amikor meghallották, hogy felfelé, Pilisszentkereszt felé megyek, csak annyit mondtak, hogy szivatós egy emelkedő lesz az! Ezt persze tudtam magamtól is, ugyanis eddigi életem során kétszer próbáltam már feltekerni rajta, de szégyenszemre mindkétszer le kellett szállnom a kerékpárról és toltam a gépet a legmeredekebb részeken! Most bíztam a mindössze három hete felszerelt 39/28-as áttételben, de aztán kiderült, hogy ez is olyan kevés, mint közmondásos mackósajtban a brummogás! Nemcsak a templom utáni meredeken kellett leszállnom a nyeregből, de a falu utáni kaptatón is! Pedig a teljes 88 kilómmal a pedálon álltam, de még ez sem volt elég a jóval 10% feletti meredekségű, hosszú emelkedőn. Szóval tolással érkeztem fel a Szántói-nyeregbe, amit a gyalogtúrázó múltam miatt már jól ismerek.

Innen aztán lezúdultam már a kerékpáron ülve Pilisszentkeresztre, ahol a vegyesboltnál bezsebeltem egy extra kéktúra stemplit, ugyanis ebben a faluban nem kell amúgy igazolni, de az Országos Kéktúra áthalad a falun és a bélyegzője szabadon hozzáférhető bármikor. Itt állt el végül az eső, méghozzá úgy, hogy többet már nem is kezdte újra! Az elágazásban ráfordultam a Pomázi útra, aztán nekilódultam az odáig vezető tucatnyi kilométernek. Fél óra alatt leértem, pedig nem is mentem túl gyorsan, és a hosszú lejtőn végre kifújhattam magam. Pomázon sem kellett igazolnom, de tettem egy kis kitérőt a HÉV megálló lángossütőjéhez, mert az kihagyhatatlan kulináris élvezet! Most is nyitva volt, először rendeltem egy kóla – sima lángos kombót, de azt gallér mögé hajítva még éhesnek éreztem magam, ezért aztán rádupláztam, de a másodikat már a sütöde előtt fogyasztottam el, mert közben melegen kisütött a nap és ezt kihasználtam egy kis szárítkozásra! Ez volt az első pillanat ezen a túrán, hogy kimondottan remekül éreztem magam, ráadásul láttam, hogy még idővel is jól állok!

Fél tizenegy felé indultam neki a Szentendrére vezető utolsó 6,6 km-nek a két települést összekötő régi úton. Úgy látszik azonban, nem csak én lettem jóval szárazabb a pihenő során, de az esős reggel után a kiszáradt lánc is kenés után kezdett nyekeregni, így aztán megálltam pár percre a település után a honalapítási emlékműnél, amelynek a tövében egy, a betelepítetteknek emléket állító követ vettem észre. Pomáz sváb falu volt, és 1946-ban innen is kitelepítették a lakosság jó részét, helyettük a Felvidékről érkeztek magyar családok az üresen maradt portákra. Sok helyen láttam már jártamban-keltemben kitelepítési emlékműveket, de betelepítésihez most volt először szerencsém!

Rövid láncolajozás után körbenéztem, megkapó volt az innen a Kő-hegyre nyíló kilátás, Szentendrét is lehetett már a távolban látni az emlékmű kis dombtetőjéről! Rövid nézelődés végén nyeregbe ismét szálltam és áttekertem a folt-hátán-folt úton Szentendrére. Gyorsan megérkeztem az enyhe lejtőn a Kálvária előtti kis parkhoz, itt aztán kétségbeesve konstatáltam, hogy az aszfaltot macskakő váltja fel, pedig benne volt ez is a túraleírásban, csak nem emlékeztem rá! Nem volt mit tenni, végigzötykölődtem a pár száz lépésnyi távot a kálváriáig, itt aztán megálltam, hogy elkészíthessem az igazoló fotót, ugyanis Szentendre is kombinált igazolóhely: pecsét is kell, meg igazoló fénykép is! Persze azért alaposan körbejártam az „ojjektumot”, még a keresztekhez is felkapaszkodtam a lépcsőkön.

Innen már könnyű dolgom volt: a macskaköveken lerázódtam a forgalmas 11-es úthoz, egy gyalogátkelőhelyen áttoltam rajta a bringát, aztán legurultam a Bükkös-patak bal partján a sétálóutca alsó végére. Azt hittem, kihalt lesz ezen a péntek késő délelőttön a belváros, de meglepetésemre annyian voltak a kirándulók, hogy még tolni is alig tudtam közöttük a drótszamarat, nem hogy felülni a nyergébe! Persze az eső annyira tisztára mosta a levegőt és az utcákat, hogy ez fel sem merült bennem, sőt, a fényképezőgépet elővéve a hátizsákból a nyakamba akasztva indultam tovább. Szentendre az egyik kedvencem, és most volt még több mint két órám a hazaindulásig, gondoltam, egy kicsit körbesétálom a belvárost! Pár perccel dél előtt ültem le végül egy presszó utcára kitett asztalaihoz, ittam meg a túrazáró alkoholmentes sörömet és gondolkodtam el a továbbiakon. Itt ért a déli harangszó, ami mindig különleges Szentendrén, ugyanis szinte egyszerre szólal meg az összes templom valamennyi harangja!

Az igazolófüzet szerint egy múzeumban kellett stempliztetnem, ami még nem is probléma, mert múzeumból Szentendrén nincsen hiány, a Kovács Margit Kerámiamúzeumtól kezdve a Babamúzeumon és a Szamos Marcipán múzeumon keresztül a Városi Tömegközlekedési Múzeumig mehettem volna sok helyre, de a szép időre való tekintettel a Skanzen mellett döntöttem!

Nyeregbe pattanva feltekertem hát az enyhe kaptatón a belvárostól talán négy kilométerre lévő Szabadtéri Néprajzi Múzeumig, ott aztán az óriási parkolóban nézelődve próbáltam megtalálni a kerékpár tárolót, ahol lelakatolhatnám a látogatás idejére a gépet. Mivel ilyent nem találtam, pedig már egészen a bejáratig feltoltam a bringát, meginterjúvoltam az egyik ott lebzselő biztonsági őrt. Meglepetésemre azt mondta, hogy ne is keressek kerékpártárolót, ugyanis díjmentesen bevihetőek a kétkerekűek a múzeum területére, sőt, a nagy távolságok miatt érdemes is így nekiindulni a múzeumlátogatásnak!

Így aztán a bicajt magam mellett tolva vettem meg a belépőt, kértem dupla pecsételést a füzetembe (szakaszhatár ez két túrám között) és alig egy óra alatt körbetekertem a változóan felhős, napsütéses kora délutánban a múzeum területén, itt-ott megállva a szétszórt házcsoportoknál. Végül kettő előtt pár perccel indultam vissza a városba, majd a 11-es útra ráfordulva örömmel fedeztem fel a hónapokkal ezelőtt beharangozott kerékpáros nyomot. Így tehát végre, aki kerékpárral sietni szeretne, annak nem kell végigkorzóznia a Duna-parti kerékpárúton az ezernyi sétafikálót kerülgetve, hanem úgy átmehet a városon, mint a hashajtó!

A külső sávot egy kicsit megszélesítették a belső rovására, tehát még az autóknak sem kell centizgetni, ha el akarnak haladni a biciklisek mellett! Szóval tényleg, le a kalappal! Cseppnyi üröm csupán az örömben, hogy az úttest szélét, ahol a nehéz járművek kicsit hullámossá gyűrték korábban az aszfaltot, csupán lemaratták, és a kanyargós marási nyomok nagyon meg tudják vezetni az első kereket! Talán a montik kicsit jobban járnak itt a szélesebb abroncsaikkal, de én az aránylag keskeny gumijaimon úgy markoltam itt a kormányt, mintha az életem függne tőle (ahogy tényleg attól függött, mert mentek el mellettem az autók ezerrel)!

A végállomáson aztán HÉV-re szállva háromra már a Batthyány téren voltam újra. Levezetésképpen még végigszlalomoztam a felső rakpart kerékpárútján az ezernyi gyalogosan sétálgató és kocogó között, aztán a Gellért téren a Budafoki útra kanyarodva végre legmagasabb fokozatba kapcsolhattam a váltót és a péntek délutáni csúcsforgalom menetszelétől hajtva 53/14-es áttétellel tekertem el a budafoki felüljáróig. A dombra már kicsit nemszeretem szakasz volt visszakapaszkodni, de azért ezt is abszolváltam és az ígéretem szerinti délután négy órára valóban hazaértem. Aztán a lakásba belépve a nejem közölte, hogy ne siessek a fürdéssel, átöltözéssel, ugyanis mégsem megyünk vásárolni, inkább elhalasztja azt szombat reggelre! Ezzel ugyan keresztbe tett a szombati túranapomnak, amikor is Szentendréről indultam volna tovább bicajjal a hegyek között, de vasárnap is lesz nap, majd akkor folytatom az utam!

A GPS trekket kiértékelve 69,9 km-t tekertem az első kerékpáros napon a Lánchídtól a szentendrei HÉV végállomásig, igaz, ebben benne volt a solymári kitérő az állomásra és a Skanzenbe tett vargabetű is. Utam legmagasabb pontja 383 méter magasan volt a Szántói-nyeregben. Összefoglalásképpen azt kell mondanom, ezen a napon utam legnagyobb részét forgalmas közutakon tettem meg, de a következő szakasz már sokkal jobb lesz, ugyanis a Visegrádi-hegységet átszövő keskeny, az autóforgalom elől általában lezárt erdészeti aszfaltutakon folytatom majd a túrámat.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!

A bejegyzés trackback címe:

https://bakancsban-ket-kereken.blog.hu/api/trackback/id/tr1518318085

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

olahtamas- 2024.02.06. 06:42:41

Jó régi túra, hogy jutott eszedbe most előhúzni?

gigabursch 2024.02.06. 08:03:06

De szép túra!
A skanzen külön extra!

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2024.02.11. 15:17:41

@gigabursch: Csak most tudok válaszolni, mert napokig nem tudtam még a blog.hu-ra se belépni! A saját blogom nem tudtam olvasni! Végül mindin kuki és letöltési előzmény törlése után nagy kegyesen beengedett a rendszer, pedig már azon filóztam, hogy új regisztráció kell!

Na, szóval köszönöm szépen, de már lassan hat éves lesz ez a túra, csak éppen megint túrahiányban szenvedek! A Skanzen tényleg szép volt ezek a kora tavaszi pénteken!

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2024.02.11. 15:19:02

@olahtamas-: Ez is konzerv túra a a KDP-hez hasonlóan, de most nem tudtam túrázni, így friss élmények sincsenek. :-(
süti beállítások módosítása