Barangolások gyalogosan, bakancsban és túrakerékpáron

Bakancsban, két keréken

Bakancsban, két keréken

Kerékpárral a Velencei-hegységben és a Vértes lábainál

Kerékpártúra a Velencei-tótól Székesfehérvárig, kitérővel a Bence-hegyi kilátóhoz és az alcsútdobozi arborétumhoz

2021. augusztus 16. - horvabe

cimlap_t026.JPG

Kilátás a Velencei-tóra a Bence-hegyi kilátótól

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

 

- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 85,43 km (kerékpárcomputer)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 857/833 m (GPS)
- Nehézség: 8/10 (Teljes napos kerékpártúra eléggé nagy szinttel)
- Kilátások: 6/10 (Kilátás a Bence-hegyről a Velencei-tóra)
- Épített látnivalók: 9/10 (Bencehegyi kilátó, Nadapi geodéziai főalappont, Lovasberény, Cziráky kastély, Alcsútdoboz, arborétum, Felcsúti kisvasút, Óceánrepülők emlékműve)
- Jelzettség a túra időpontjában: Az országúti információs táblákra kell hagyatkoznunk

A távolság- és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív.

A TÚRA SZINTMETSZETE

26.png

TÚRALEÍRÁS

Mióta hazaértem a legutóbbi, háromnapos dél-alföldi kerékpártúrámról, csak a munkába járás miatt ültem párszor nyeregbe, hiányzott már egy hosszabb, kiadós tekerés! A térképet nézegetve rövid gondolkodás után meg is született a terv: pótolnom kellene egy, még 2018-ban az Országos Kerékpáros Körtúra teljesítéséből kihagyott szakaszt. Akkor ugyanis a második túranapomon eléggé túlvállaltam magam, és kénytelen voltam Lovasberényből az útvonalon rövidítve egyből Csákvárra tekerni, így viszont kihagytam az alcsútdobozi pecsételőpontot. A hiány azóta is ott díszelgett az igazoló füzetemben, ideje lenne hát ide is beütni egy bélyegzőt!

A hiányzó pecsét pótlása bizony nem egyszerű, mivel nem elegendő csak úgy odakerekezni és beszerezni egy alcsútdobozi igazolást, a kiírás szerint végig kell járnom a hiányzóval szomszédos, két másik ellenőrzőpont közötti távot! Tehát Velencéről el kell tekernem Csákvárig, de mivel onnan nincs hazafelé vonat, még el kell jutni a legközelebbi vasútállomásig is! Visszatekerhetnék egy másik úton a Velencei-tóhoz, de ezt hosszúnak találtam, választhatnám Bicskét is, de akkor viszont a táv egy részét már bejárt úton kellene megtennem, így hát maradt Székesfehérvár, ez minden szempontból megfelelőnek tűnt. Az útvonaltervezőm szerint körülbelül 82 kilométer lesz a táv, ami nem tűnik soknak, de társul még hozzá körülbelül 800 méter szintemelkedés is, ami azért már nem piskóta, bár a zöme a túra első felére esik majd, amikor még hűvösebb is lesz, meg fáradt sem leszek még annyira.

Mert bizony hőség volt várható erre a szombati napra, ki is adták a másodfokú riasztást az ország teljes területére! Ezért aztán úgy döntöttem, hogy minél korábban indulok erre a túrára, ebből kifolyólag háromnegyed hatkor már a Kelenföldi pályaudvaron viaskodtam a jegykiadó automatával, mivel a jegypénztár még zárva van ilyenkor. Sajnos a gép undorral visszaköpte minduntalan a szinte vadiúj ötezresemet, hiába próbáltam neki beadni színével és visszájával, elejével és hátuljával, szerencsére azonban a bankkártyám már ízlett neki és végül odaadta a nekem és a bicajnak szóló jegyeket.

A még hűvös és szellőjárta peronon dekkoltam a vonatom menetrend szerinti érkezési időpontjáig, aztán még tovább is. Az állandóan karattyoló hangosbeszélő folyamatosan mondta fehérvári zónázó érkezését, csak mindig nagyobb késést tett hozzá. Először tíz percet mondott, aztán huszat, végül már harmincnál tartott, amikor egy mellettem várakozó országúti bringás sporttárssal már csak röhögni tudtunk kínunkban! A vonat a Déli pályaudvarról jön, ami csupán öt perc ide! Végül harmincöt perces késéssel állított be a kétkocsis Flirt, a kalauznő szerint az ajtókkal volt valami probléma! Mi ketten bringások pedig aztán végigdumálgattuk az utat, csaptam egy kis reklámot az Országos Kerékpáros Körtúrának is. Végül én leszálltam Velencén, hogy jó félórás késéssel belefogjak a túrába.

Kínos meglepetés volt, hogy az állomáson zárva találtam a jegypénztárat, ott tehát nem tudtam most igazolást szerezni, így aztán az aluljárón áttolva a kerékpárt pecsét nélkül indultam el a túrámra. Márpedig azt szereznem kellett valahol! Ekkor már fél nyolc felé járt az idő (menetrend szerint háromnegyed hét után pár perccel kellett volna megérkeznie a vonatomnak), nem is szüttyögtem sokáig a készülődéssel! Persze az első utam a tópartra vezetett. Sokat hallottam az utóbbi időben arról, hogy a csapadékmentes forró nyárban rengeteg víz elpárolgott a Velencei-tóból, amit aztán nem tudtak pótolni, de még ezek után is meglepett, amit láttam! A strandon messze be kellett gyalogolni a mederbe, hogy elérjük a vizet, és gondolom, utána sem lehetett túl mély. Pedig régebben volt olyan időszak is, amikor csupán pár centire volt a vízszint a rakpart felső peremétől! Eléggé lelombozó volt a látvány, de nálam már évekkel ezelőtt kiverte a biztosítékot az is, hogy a fáktól árnyékos, füves szabadstrandot felszámolták, létrehozva ezt a velencei homokos Lídót! Néhány éve még a fűbe teríthettük le a takaróinkat, a fák árnyékában elheverhettünk két strandolás között a déli verőfényben, de most a kopár, homokos partra már kedve sincs kifeküdni az embernek!

Szomorúan kaptam fel ismét a nyeregbe, aztán a tóparti úton elindultam a hegyek felé. A nyaralók szempontjából még kora reggeli időpont miatt minden üzlet zárva volt a parton, azonban egy kis dohányboltnak nyitva volt az ajtaja! Nincs más esélyem, itt kell pecsételtetni, ha törik, ha szakad! Meg is kaptam a céges stemplit egy pillanat alatt, aztán pár percet még elbeszélgettem a tulajjal, egy jéghideg kólát is vettem, hogy majd a Bence-hegy tetején, a kilátónál igyam meg! Velencén tértem rá a Nadapra és Lovasberénybe vezető országútra, ez egy hídon vezetett át az autópálya felett, erről legurulva már el is értem a Bence-hegy csúcsára, a kilátóhoz vezető Panoráma út szerpentinjének kezdetét. Az egy helyen húzósan meredek, 10% felett emelkedő szakaszon tolással besegítve, pont negyedóra alatt értem fel az emelkedőn a tetőre és már előre fentem a fogam a kilátóból nyíló csodálatos panorámára!

Kicsit letaglózó volt azonban, hogy a kilátótornyot zárva találtam! Mondtam egy cifrát magamban, aztán arra gondoltam, hogy pár éve, amikor először itt jártam, az is meglepett, hogy belépti díjat kell fizetni, de azt a békát még könnyebben lenyeli az ember. Na mindegy, nézzük, mit látok innen kilátó nélkül! A tóra nagyon szép panoráma nyílt a torony tövéből is, azonban a másik irányba, a hegyek felé nem lehetett a fáktól ellátni. Pedig kíváncsi lettem volna rá, ugyanis arra indulok majd tovább! Mindenesetre azt tanácsolom az utánam érkezőknek, hogy tíz óra előtt nem érdemes feljönni a hegyre, ugyanis csak akkor nyit a torony!

 

A Velencei-tó szintje fölé mintegy 130 méterrel (tehát egy Gellérthegynyivel) tornyosuló Bence-hegy csúcsára az 1960-as évek elején épült az első kilátó, ez egy leselejtezett olajfúró toronyból lett átalakítva. Látványa hozzátartozott a velencei-tavi panorámához, szinte mindenhonnan látni lehetett a tópartról, azonban a felújítás hiánya miatt 1988-ra életveszélyessé vált és elbontották. Végül 2018 tavaszára készült el az új kilátó, alakját sokszor szélfútta fához, nyíló virághoz hasonlítják, egy dolog azonban biztos: furcsa alakja már messziről felhívja magára a figyelmet! A betontorony Kruppa Gábor és Merkel Tamás tervei szerint készült el, a húsz méter magasan lévő tetőteraszára 113 lépcsőfok vezet fel.

Visszafelé már pár perc alatt lezúdultam a lejtőn a nadapi útra és elindultam rajta a még távoli falu felé. Sumák ám ez az út, csak úgy nyílegyenesen vezet a házak felé, és fel sem tűnik az első pillantásra, hogy bizony egyre meredekebbre vált útközben! Kemény emelkedőn értem el a falut, aztán a templomtól egy kis kitérőt tettem a geodéziai főalapponthoz. Érdekes dolog ám ez hely is, nekem Gábor fiam mesélt először róla, aki foglalkozását tekintve földmérő és térinformatikus.

 

Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén hét helyen hozták létre ezeket a főalappontokat, tengerszint feletti magasságukat nagyon precízen, tizedmilliméter pontossággal kimérték. Magyarország jelenlegi területén ez az egyetlen ilyen pont, szerepe pedig az, hogy innen, mint kezdőponttól határozzák meg háromszögeléssel és magasságméréssel az ország többi pontjának tengerszint feletti magasságát. A főalappont magassága megállapításhoz az Adriai-tenger szintjét használták bázisnak, a precíz mérések szerint a nadapi pont 173,8385 méterrel van a tenger középszintje felett. 1960-ban szovjet nyomásra kellett áttérnünk a Balti-tengerre, mint bázisra, érdekes módon annak a szintje több mint fél méterrel magasabb az Adriai-tengernél, tehát a kis emlékmű csupán 173,1638 méterrel magasodik föléje. Ekkor át kellett számolni minden korábban kimért pont magasságát az országban, többek között ez miatt (és persze a kerekítés miatt) csökkent le a Kékestető magassága a korábbi 1015-ről 1014 méterre, a Dobogókőé pedig kerek 700-ról 699-re. A globális felmelegedés okozta jégolvadás miatt a tengerek szintje a főalappontok magasságának kimérése óta már több centimétert emelkedett, de ezt már nem követi le a rendszer, elfogadják kiindulópontnak az akkori méréseket.

Felmerülhet bárkiben a kérdés, hogy na de miért éppen ide helyezték ezt a geodéziai alappontot? Erről a geológusok döntöttek, mivel a Velencei-hegységnek ezen a részén bukkan felszínre egy nagyon ősi kőzet, és úgy gondolták, hogy ennek a tektonikai mozgása minimális lehet csak! A GPS-ek korában a földmérők már másféle eszközökkel dolgoznak, mint egy emberöltővel ezelőtt, azonban ennek a pontnak a jelentősége továbbra is megmaradt.

Az emelkedő java Nadap után kezdődött, keményen meg kellett küzdenem, hogy felérjek a Templom-hegy és a Meleg-hegy közötti 278 méter magas nyeregbe. A legmeredekebb, 10% körüli részén most is bele kellett tolnom egy keveset, na de csak felértem az emelkedő tetejére, onnan pedig egy nagyon kellemes, hosszú, enyhe lejtő vezetett le Lovasberénybe. Élvezet volt suhanni lefelé az árnyas országúton, a forgalom is csak minimális volt, talán percenként jött szembe, vagy került el egy-egy autó. Lendületes menettel értem el Lovasberény központját, itt értem el azt a helyet, ahol 2018-ban a rövidítés mellett döntöttem! Akkor már nagyon fáradt voltam, a délutáni forróságban az utam 90. kilométerét tekertem, és igyekeztem a napi menet végére érni, de most viszont megtettem a pár száz méternyi kitérőt a csendben pusztuló Cziráky kastélyhoz.

 

A Cziráky család kastélya 1804 és 1810 között nyerte el jelenlegi formáját Rieder János tervei alapján. Ekkor készült el a kastély körüli angol tájképi park is, mesterséges tóval, kis szigettel, vízeséssel. Az épület udvari szárnyai 1850-ben épültek Ybl Miklós tervei alapján. Az államosítást követőn a park növényállományát nagyrészt kivágták, a kastélyban, illetve melléképületeiben irodák és gépállomás működött. A felújítás 1996 óta folyik, egyelőre nincs sok látszata. A szomorúan pusztuló magyar kastélyok, kúriák állapotát tekintve érdemes elgondolkodni azon, hogy mi a jobb, állami kézben hagyva csak a további pusztulásukat látni, vagy eladni őket magánszemélyeknek, akik aztán szépen renoválnák, csak éppen lezárnák azokat az érdeklődők elől. Én nem tudom erre a választ, de dönteni kell, ugyanis már a huszonnegyedik órában járunk!

Az útelágazásban ráfordultam a Vértesacsára és a tovább, Alcsútdobozra vezető országútra és belevágtam a 2018-ban kimaradt szakasz teljesítésébe. Dimbes-dombos vidék terül el a Velencei-hegyég és a Vértes között, most ezt a hullámzó tájat kerekeztem végig. A hullámvasutazó úton negyed tizenegy felé átérve Vértesacsára megültem egy kis presszó árnyékos teraszán és elkortyoltam egy jéghideg alkoholmentes sört. Még nem volt dél sem, de már kezdett megállni az eddigi hűvös nyugati légáramlat és egyre jobban erőre kapott a hőség! Nem sok kedvem volt továbbindulni, de tudtam, minél tovább sziesztázok, annál rosszabb lesz újra nyeregbe szállni!

Alcsútdobozra egy másik hullámzó tetejű dombháton keresztül érkeztem meg, meredek szerpentinen kanyargott le az országút az arborétum kapujáig. Olyan lendülettel értem le a dombról, hogy el is suhantam a kicsit eldugott főkapu előtt, úgy kellett párszáz méterrel arrébb visszafordulnom! A pénztárban ülő hölggyel belenyomattam a céges bélyegzőt a füzetembe, aztán elolvastam a szövegét: Felcsút volt rajta, mint helységnév! Mindegy, az is útba esik majd, és nincs is messze! Kicsit megültem a pénztár melletti árnyas fák lombja alatt és megettem két, még otthon az útra készített szendvicsemet. Már többször is jártam az arborétumban, most fel sem merült bennem, hogy körülnézzek itt, inkább indultam tovább az utamon. Minél inkább húzom az időt, annál melegebb lesz csak!

Pár perces menettel kiértem a Váli-patak völgyén végigvezető 811-es útra, aztán a forgalmas főúton áttekertem a szomszédos Felcsútra. Nem vagyok egy focirajongó, így hát a stadionra nem voltam kíváncsi, de egy rövid kitérővel elgurultam a kisvasút felcsúti állomására. Már üldögélt pár család az állomásépületben berendezett kis presszó teraszra kitett napernyői alatt az asztaloknál, aztán meghallottam a közeledő dieselmozdony hangját. Egy perc alatt megérkezett a szerelvény az állomásra, a hétvége miatt sok volt a leszálló, az itt várakozók pedig felülve a vonatra továbbindultak vele az arborétumhoz. Érdekes a története ennek a vasútnak, érdemes egy pár szót szólni erről is!

 

A Székesfehérvár és Bicske közötti vasútvonal 1898-ban nyílt meg, ez többek között érintette Lovasberényt, Vértesacsát és Felcsútot is. A személyszállítás 1979-ben szűnt meg rajta, de a teherforgalom a vonal egy részét továbbra is használta. Székesfehérvár és Lovasberény között a pálya még most is közlekedésre alkalmas állapotban lehet, ugyanis 2017-ben egy Nohab vontatta nosztalgiavonat végig tudott még menni rajta. A vonal Bicske felőli vége azonban már nagyon lepusztult állapotban volt ekkoriban, de egy rövid szakaszán épült meg az a keskeny nyomtávú kisvasút, amely kapcsolatot létesített az arborétum és Felcsút között. A felcsúti vasútállomást is felújították a beruházás keretében. El kell azonban mondani, hogy a vasút a jelenlegi kialakításával a semmiből a semmibe vezet, talán ha Felcsúttól továbbépülne a bicskei vasútállomásig, akkor talán a kihasználtsága is növekedhetne.

Felcsúton áttekerve a település után fordultam balra a körforgalomban a Csákvárra vezető útra. Errefelé már eltűntek az utamból a komolyabb dombhátak, azonban az út hullámvasutazása továbbra is megmaradt. Ekkor már háromnegyed tizenkettő felé járt az idő és kitört a hőségriadós kánikula! Még szerencse, hogy azért az utat kísérő nyárfasor komoly árnyékot adott, aztán amikor feltűnt az út szélén egy emlékhely táblája és észrevettem egy kis murvás parkolót, azonnal félre is álltam! Egy kis emlékmű előtt szálltam le a bringáról, amely a szövege szerint a két óceánrepülő magyar pilótának, Endresz Györgynek és Magyar Sándornak állít emléket. Még 2006-ban állították fel a csiszolt gránit emlékkövet, de a hírekből tudom, hogy épp pár héttel ezelőtt emlékeztek meg a repülésük 90. évfordulójáról!

 

A II. Világháború előtt még nem léteztek interkontinentális utasszállító repülőgépek, a polgári repülés is gyermekcipőben járt. Charles Lindberg volt az első, aki 1927-ben átrepülte az Atlanti-óceánt. Mindössze négy évvel később indult útjára a két magyar pilóta, Endresz György és Magyar Sándor, akik Lockheed Sirius típusú gépükön a kanadai Új-Foundlandról indulva 25 óra és 20 perc alatt érkeztek meg ide, Felcsút határába. Mátyásföldön már sokan – állítólag egész tömeg – várt már rájuk, azonban itt fogyott el a benzin, kénytelenek voltak hát itt leszállni. Repülésük akkor világrekordnak számított az 5770 km leszállás nélkül megtett táv és a levegőben töltött idő miatt, azonban a repülés szédítő iramú fejlődése miatt pár évvel később mások elvették tőlük a pálmát! Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a két merész magyar pilóta 1931. július 15-én beírta magát a repülés történetébe!

Az egyfolytában hullámvasutazó úton Bodméron és Vértesbogláron keresztül végül háromnegyed egy felé értem el Csákvárt. Ekkor már olyan hőség volt, hogy a Csákvári Csárda árnyas teraszára húzódva egy jó félórát elsziesztáztam. Komolyan felmerült az is bennem, hogy itt abbahagyom a túrát és hívom a fiam, hogy jöjjön el értem ide a kocsival, de ezt végül is elvetettem! Ezt a túrát be kell fejeznem és nincs már sok hátra! Elővéve a térképet ismét átgondoltam a lehetőségeimet, végül arra jutottam, hogy kitartok a székesfehérvári befutó mellett! Bicske közelebb lett volna, de akkor visszafelé is végig kellett volna tekernem a hullámzó vidéken, amihez – őszintén szólva – nem sok kedvem volt már. Fehérvár felé simább az út, viszont árnyék sincs, de hát valamit valamiért! Végül csak negyed kettő felé vettem a sátorfámat, miután elkortyolgattam egy jéghideg alkoholmentes sört és feltöltettem a konyhában hideg csapvízzel a palackomat. Ez csak elég lesz már Székesfehérvárig!

Komolyan visszavettem a tempómon, miközben végigtekertem a Vértes hegyeinek-dombjainak lábánál a mezőkön vezető országúton, aztán a körforgalomban Zámoly felé fordulva eltekertem a faluig. Zajos népünnepet, falunapot tartottak a település szélén egy mezőn, de nem ott álltam meg, hanem a központban egy kis söröző árnyas teraszára telepedtem le inkább. Mivel nem volt alkoholmentes sörük, egy jéghideg Fanta egyre fogyatkozó társaságában üldögéltem egy negyedórát, aztán belevágtam az utam utolsó szakaszába.

Már a faluban megkezdődött a hosszú és kezdetben eléggé meredek kaptató egy dombhátra, mintegy hetven métert kellett kapaszkodnom, mire felértem a legmagasabb pontjára. Még az orromról is csöpögött a verejték ekkorra, meg is álltam pár percre egy magányos nyárfa árnyékában. Kicsit kifújtam magam, aztán nekiindultam a Székesfehérvárra levezető út hosszú, enyhe lejtőjének. Tulajdonképpen annyit ereszkedtem most, mint amennyit kapaszkodtam Zámoly után, de ez az enyhe lejtő kitartott alattam egészen a várost elkerülő főútig. Átvágtam rajta egy lámpás kereszteződésben, aztán áttekerve Székesfehérváron fél öt felé értem el a vasútállomást Még épp volt annyi időm, hogy a jegyeket megvéve átcígöljem a bicajt az aluljárón, a légkondícionált Flirt már indult is, mire kikötöttem a kerékpárt az övekkel!

Bár most nem fényképeztem Székesfehérváron, felteszek egy pár képet a városról. Ezeket akkor készítettem, amikor itt kezdtem bele az Országos Kerékpáros Körtúrába 2018 júniusában.

Kelenföldön nem sok kedvem volt leszállni a hűvös vonatról, de örökre mégsem maradhattam rajta! A peronon aztán újra megcsapott az agyforraló hőség, de nem volt mit tennem, még haza is kellett pedáloznom! A 7-es út hosszú, de kényelmesen tekerhető, egyenletes emelkedőjén értem fel a Tétényi-fennsíkra, aztán már csak el kellett gurulnom a házunkig. A bringát eltéve a tárolóba vagy tíz percig még elüldögéltem a házuk árnyékos bejárati lépcsőjén, egyszerűen nem volt lekierőm nekiindulni a lift nélküli három emeletnek! Végül háromnegyed hat felé vettem erőt a lustaságomon, kaptattam fel a lépcsőn és léptem be a lakásunk ajtaján.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!

A bejegyzés trackback címe:

https://bakancsban-ket-kereken.blog.hu/api/trackback/id/tr3016661036

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fráter Attila 2021.08.16. 08:58:24

Szép kör! Én ilyen melegben nem merek semmilyen olyan utat tervezni, ami nem ér véget tíz órára. :D Úgyhogy most csak rövideket megyünk...

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2021.08.16. 09:31:11

@Fráter Attila: Hát, volt egy-két pillanat, amikor én is megbántam, hogy nekiindultam ennek a túrának, főleg a Csákvár és Fehérvár közötti szakaszon! De tetszett a végén a hosszú, enyhe lejtő. Akkor frankón kipihentem magamat.

Drag 2021.08.17. 20:01:24

Hejj, ha tudtam volna, hogy nálunk jársz(Fehérvár), akkor szívesen meginvitáltalak volna egy kávéra, vagy üdítőre... :)

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2021.08.18. 05:10:55

@Drag: Köszönöm szépen, hogy gondoltál rám, de az a helyzet, hogy mire Székesfehérvárra értem, már csak egy légkondicionált Flirt lebegett a szemem előtt! Na, de ami késik, az nem múlik! Mivel Fehérváron kezdtem bele az Országos Kerékpáros Körtúrába, ott is fogom majd befejezni, amikor körbeértem! Most úgy gondolom, az utolsó napomra már csak egy keveset hagyok majd (20-30 km), és arra a szakaszra meghívok majd mindenkit: barátot, ismerőst, ismeretlent, bárkit, aki a részese szeretne lenni a körtúrám befejezésének! Ha máskor nem, hát ott találkozhatunk!
süti beállítások módosítása