Barangolások gyalogosan, bakancsban és túrakerékpáron

Bakancsban, két keréken

Bakancsban, két keréken

Kerékpártúra szigetcsúcstól szigetcsúcsig a Csepel-szigeten

Túrakerékpárral a Ráckevei-Dunát követve a Kvassay zsiliptől a Tassi zsilipig, aztán kompozással tovább Pusztaszabolcsig (2022. június 25.)

2022. június 27. - horvabe

cimkep-t061.JPG

A lórévi kompállomás közelében áll a Zichy kápolna

A túra útvonala a Google térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 94,19 km (kerékpárcomputer)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: elhanyagolható
- Nehézség: 8/10 (Teljes napos kerékpártúra, szintemelkedés nélkül)
- Kilátások: 5/10 (Szép kilátások a Soroksári(Ráckevei)-Dunára a teljes útvonal mentén)
- Épített látnivalók: 5/10 (Kolonics György sétány, Ráckeve, Tassi vízerőmű, lórévi komp)
- Jelzettség a túra időpontjában: A túra útvonala nincs jelezve!

A távolságok és szintek a túra során mért/felvett adatok kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív.

A túra eléggé hosszú, ha úgy érezzük, nem bírjuk erővel, a túra eleje, vagyis a Kopaszi-gát - Kvassay zsilip - Szigetszentmiklós HÉV állomás szakasz (19,4 km), illetve a Ráckeve HÉV állomás - Tassi zsilip - Lórév - Pusztaszabolcs vasútállomás (49,5 km) közötti táv külön is teljesíthető!

TÚRALEÍRÁS

A balatoni Kiskörhöz és a Velencei-tavat megkerülő túrához hasonlóan régóta bakancslistás volt ez a kerékpártúra is, végül most szombaton vágtam bele, hogy végigtekerjem ezt is. A kerékpáros útvonaltervezőm szerint ez egy háztól házig több mint százöt kilométeres megmozdulás, szóval erőnlét is kell hozzá, ha nem is akkora, mint egy többnapos bringatúrához, így aztán kicsit eltoltam az eddig megtett rövidebb túrák utánra. Mondjuk egy dolog fix: emelkedő szinte egy deka sincs benne, a GPS track szerint a legnagyobb a Lágymányosi hídra felvezető kerékpárúton volt, szóval legalább az nem nehezíti meg tekerést! Eltöprengtem azon is, hogy melyik végén kezdjek bele, végül az döntött, hogy szombatra virradóan egy gyenge hidegfront átvonulását jósolták a meteorológusok, nyomában kitartó északnyugati széllel, márpedig tekerjen nyolcvan-kilencven kilométert széllel szemben az, akinek két édesanyja van, így aztán a Budapestről való indulást választottam.

Hat után pár perccel toltam ki a bringát otthon a kerékpártárolóból, kapcsoltam be a GPS-t és indítottam a mobilomon a Stravát, aztán a dombról legurulva erőkímélő tempóban eltekertem a Budafoki és a Dombóvári úton a Kopaszi gátig. Mivel minden túrámat – akár kerékpáros, akár pedig gyalogos – ajánlónak is tekintem a posztjaimat olvasók számára, olyan helyeken igyekszem azokat kezdeni, melyek autóval is kényelmesen megközelíthetőek, ráadásul a kocsit őrzött parkolóban lehet a túra idejére hagyni, ezért általában erre a helyre szokott esni a választásom. Aztán a túránk végén a Kelenföldi pályaudvarra visszaérkezve nagyjából negyedóra, húsz perc alatt tudunk eltekerni ide az Etele út, a Szerémi út és a Dombóvári út kerékpárútjain. Alternatív parkolási lehetőség a Kelenföldi pályaudvar nyugati oldalán található hatalmas, ingyenes P+R parkolókomplexum, ahol mindig szokott üres hely lenni!

Háromnegyed hét felé gurultam be a Kopaszi-gát sétányára, egy-két kocogótól és kutyasétáltatótól eltekintve most persze még üresen kongott, itt csak később fog kezdődni az élet a vendéglők és presszók nyitása után. Most is megcsodáltam a MOL Campus tornyát és a Duna túlpartján épülő atlétikai stadiont, aztán nem is sokat vesztegettem az időm, miután egy papírra felírtam a kerékpár computer állását (eddig alig több, mint kilenc kilométert tekertem otthonról), bele is vágtam a túrába. A vasúti híd és a Rákóczi híd alatt átbújva feltekertem a kerékpárúton a hídra és megnéztem az onnan nyíló panorámát. Éppen akkor sodorta el az átvonuló front utolsó felhőfoszlányait az egyre erősödő északnyugati szél, én pedig elkönyveltem magamban, hogy valóban hátszelem lesz egészen a Tassi zsilipig!

A pesti oldalon újra átkerekeztem a hidak alatt, aztán a barkácsáruházat és a parkolóját hátulról megkerülve rátértem a Csepelre átvezető kerékpárútra. Megálltam a Kvassay zsilip mellett a többnevű Ráckevei (itt inkább még csak Soroksári) Duna-ág feletti hídon, készítettem pár felvételt a zsilipről és a mellette álló kis vízerőmű épületéről, aztán némi elégedettséggel gondoltam arra, hogy az egyik szigetcsúcsot már elértem, innen már csak alig hetven kilométer és megérkezem a sziget déli végére is! Körülnéztem a másik irányban is, a Soroksári Duna-ág itt nem a legszebb oldalát mutatta, sóderdombok álltak a pesti oldalán, és egyébként is amolyan városszéli fílingje volt az egész környéknek. A néhány évtizede bezárt Nagyvásártelep csarnokának környéke eléggé lepusztult benyomást kelt, de talán most, az épülő atlétikai stadion okán ezt a városrészt is rendezik majd!

A hátszél végigtolt a négysávos Weiss Manfréd út melletti kitűnő kerékpárúton, aztán a csepeli városrész szélén átvágtam a keskenyebb utcák között a Gubacsi híd feljárójáig. Ezen a hídon azonban nem tekertem át, a feljárója déli oldalán egy keskenyebb utcán értem el a sportpálya füves négyszögét, aztán ez mellett elgurulva érkeztem meg a Kolonics György sétány északi végébe. Ezt a Soroksári-Duna partján vezető kavicsos sétányt 2017-ben nevezték el a fiatalon elhunyt, többszörös olimpiai- és világbajnok kenusról, aki szinte a teljes pályafutását a Csepel SC színeiben sportolta végig, számtalanszor végigevezve edzésképpen a mellette futó Duna-ág vizén.

Megkerültem a sétányt az autós forgalom elől elzáró masszív fémsorompót, aztán nekiindultam a sárga aprókaviccsal felszórt széles promenádnak. A túrám előtt kicsit tartottam attól, hogy megfogja majd a kerekeket a vastag kavicsréteg, de szinte egyáltalán nem zavarta a kerékpározást, legalábbis én a 32-622-es Tannus gumijaimon szinte problémamentesen gurultam rajta. Persze nem volt ez folyamatos gurulás, szinte percenként megállva bámultam a Dunára nyíló panorámát! Horgászok álltak, ültek a parton kapásra várva, a horgászhelyekről aztán a vízre is jó rálátás volt, amit más helyeken a parti nádas és a fák erősen korlátoztak.

Tulajdonképpen a sétány lenn vezetett, egészen közel a vízhez, sokszor alig pár centivel felette. A Soroksári-Duna vízszintje szabályozva van, a felső végén a Kvassay erőművel és zsilippel tudják a mederbe bejutó víz mennyiségét szabályozni, az alsó végén pedig a Tassi erőművel és zsilippel a kilépőt. Így aztán szinte állandó vízszint mellett a párolgási veszteség pótlásán kívül csak minimális áramlást állítanak be, hogy a megfelelő vízcserét fenntartsák. Okos dolog ez, a zsilipeken keresztül történő folyamatos áramlást a Nagy-Duna, vagyis a főmeder Kvassai és Tassi zsilipek közötti esése biztosítja.

És hogy miért is alakították ki ezt a furcsa vízrendszert? Az 1838-as pesti árvíz után gondolkodtak el azon, hogyan lehetne elkerülni az ahhoz hasonló, az egész várost elöntő árvizeket, és rájöttek az akkori mérnökök, hogy a gondok okozója a város alatt a rendezetlen, széles és sekély Duna-meder, valamint a Csepel-sziget csúcsa, amely a Duna közepén megakasztotta a vonuló jégtáblák mozgását. Az összetorlódott jég aztán felduzzasztotta a vizet is, amely elöntötte a partokat. Tehát a szigetcsúcsot eldugták a mederből, és úgy alakították ki a folyóparti gátakat (ennek a rendszernek a része a Kopaszi-gát is), hogy a vizet a nagyobbik, vagyis nyugati mederbe, a Budafoki-ágba vezették. Így alakult hát ki a védett Soroksári Duna-ág, aztán ezen a modellen még egy kicsit finomítottak az eltelt több mint másfél évszázadban.

Csak lassan tekerve értem el a strandfürdőt, a Duna felőli oldalán gurultam végig az itt kikövezett sétányon, aztán jöttek a vízisport-telepek, a kavicsos sétány pedig kitartott alattam egészen Budapest határáig. Itt aztán kénytelen voltam kicsit eltávolodni a vízparttól, az Üdülő sor aszfaltútján folytattam a tekerést. Itt tulajdonképpen egy folyamatos házsor húzódott az út és a víz között, a hétvégi nyaralók, üdülőtelkek kilométereken keresztül elvettek minden kilátást. Ez az elrendezés aztán még sok helyen visszaköszönt a Tassi zsilipig vezető utamon, de itt még az újdonság erejével hatott rám. Mindenesetre az úttesten alig volt forgalom, tulajdonképpen csak azok járnak erre autóval, akiknek itt, a telepen van dolguk.

Ezen a hosszú úton bújtam át az M0 autópálya alatt egy aluljárón, aztán érkeztem meg negyed kilenc felé a Ráckevei HÉV hídjához. Egy keskeny gyalogút vezet át a sínek mellett a hídon, betekertem rajta a folyóig és onnan is alaposan körülnéztem. Eddig csak a partjáról láttam a Soroksári-Dunát, hát most megnéztem felülről is! Békés látvány volt a nádas partok között kanyargó folyóág, néhány percre le is cövekeltem a hídon és csak bámultam a vizet.

Sokáig tartott, mire átvágtam a nagyra duzzadt Szigetszentmiklóson, eltekertem a HÉV állomás mellett is – aki itt szeretné befejezni a túrát, innen gyorsan visszajuthat a Közvágóhídhoz és a Rákóczi hídon áttekerve a Kopaszi-gáthoz –, aztán háromnegyed kilenc felé értem el azt a forgalmas utat, amely a Tass vezér hídon átvezetve összeköti a várost az 51-es úttal. Folyamatos kocsisorok haladtak a főúton, percekig csak a fejem forgattam azt lesve, mikor ér már véget a két irányból érkező kocsirengeteg, és tudok végre átkelni az úttesten. De egyszerre soha nem fogyott el mindkét autósor és talán még mindig ott állnék, ha nem könyörül meg rajtam egy opeles, és áll meg, hogy átengedjen!

Az út túlsó oldala nem hozott semmi változást: továbbra is nyaralók, hétvégi telkek szegélyezték az út bal oldalát, jobbra megművelt földek, erdőfoltok terültek el, csak éppen itt már Dunasor volt az utca neve. 120 kV-os távvezetékek alatt áttekerve értem el az üdülősor végét, már korábban láttam, amikor „végigjártam” az utat a Google streetview-jával, hogy itt véget ér egy rövid időre az aszfaltozás és egy mezei, vízparti földúton kell átvágnom Szigetcsépre. Nem volt valami hosszú ez a szakasz, alig egy kilométert gurultam a kerékpárkomputer szerint a kátyús, de jól kijárt úton, mégis innen pillantottam meg legszebben a Nagy-Duna túlsó partjára települt százhalombattai olajfinomító lepárlótornyait. Aztán átértem Szigetcsépre és megálltam egy hosszabb pihenőre a szabadidőpark kisvendéglője teraszánál.

Lesétáltam a füves szabadstrandon keresztül a vízpartra, kicsit megbámultam innen is a vizet, aztán kértem egy hideg alkoholmentes Drehert a pultnál és letelepedve az egyik árnyas padra sziesztáztam egy nagyot. Akkor kezdett benépesülni a strand, egymás után álltak meg az autók a murvás parkolóban és vonultak le a családok a vízpartra matracokkal, pokrócokkal és napernyőkkel felfegyverkezve. Nem sok kedvem volt továbbindulni innen, mivel tudtam, itt egy kicsit nemszeretem szakasz jön, hiszen országúton kellett megtennem a Ráckevéig vezető utam. Csak háromnegyed tíz felé indultam tovább, aztán a Szigetcsépen átvezető országútra ráfordulva az eddigi nézelődős tekerésből magasabb fokozatba kapcsoltam.

Jó minőségű volt az út, a hátszél is segített, így aztán Szigetszentmártonon áttekerve negyed tizenegyre már elértem a HÉV ráckevei végállomását. Figyeltem, hogy el ne szalasszam a Savoyai kastélyból átalakított szállót, de mégis eltekertem előtte! A városközpontot elérve kapcsoltam, hogy kihagytam a legfőbb látnivalót, ezért visszatekertem hozzá, és rájöttem arra is, hogy miért nem vettem észre korábban! Be volt zárva a kastélyparkba bevezető rácsos kapu, nem parkoltak most előtte autók sem, nézelődők sem fényképezték a kastélyt! Felújítják most a szállót, a kapun belesve még az állványokat, létrákat is észrevettem. Ide hát hiába jöttem, ezért a bringára felkapva visszagurultam a központba.

Elnézelődtem pár percet a belvárosban, aztán letoltam a kerékpárt a Ráckevei-Duna partjára. Budapest közelében még Soroksári-Dunának hívtam a többnevű Duna-ágat, de itt Ráckevén csak illik már váltani, innentől Ráckevei-Dunának hívom majd! A vízparti sétányon most is, mint minden nyári hétvégén, kirakodóvásár volt, alig tudtam a tömegben eltolni a bringát a vízimalomig! A nem túl drága belépőt megvéve aztán elnézelődtem az eredeti malmok után replikaként megépített hajómalomban. Működőképes a szerkezet, vasárnaponként még bemutató őrlést is tartanak, egy hiba van csak: nem áramlik itt a folyó, tehát nem tudja megforgatni a lapátkereket! Így aztán villanymotor hajtja most a malmot, de persze az őrlés továbbra is a hagyományos módon történik. Elnézelődtem itt is egy ideig, az öreg műszaki dolgok nagy rajongója vagyok, így aztán eltartott egy ideig, mire a kíváncsiságomat kielégítettem!

A múzeumlátogatás után végigtoltam a parti sétány forgatagában a kerékpárt, aztán a kirakodóvásár végén végre felkaphattam a nyeregbe. Ráckeve után újra a folyóparti üdülősort követve indultam tovább, némi változatosságot jelentett, hogy itt csupán egyetlen házsor választott el a víztől, így néha feltűnt a nádasok övezte Ráckevei-Duna is egy-egy pillanatra. Itt már tényleg minimális volt az autóforgalom, a több kilométeres úton alig pár autó jött szembe velem, vagy ért utol hátulról. Viszont az út sem volt széles, az alig autónyi aszfaltcsíkon nekem is le kellett húzódnom és az autósoknak is, hogy gond nélkül elférjünk egymás mellett! Itt alternatíva lehet a terepkerékpárosoknak, ha fenn tekernek az utat szorosan követő gát tetején futó keréknyomokon, de én a túragépemmel inkább lenn maradtam az aszfalton!

Több kilométernyi tekerés után értem el a házak és az aszfaltút végét, egy murvás szakasz kezdődött itt, pár perc alatt a végére értem, viszont a mellettem elhaladó egy-két autó akkora port vert fel, hogy percekig nyeltem utánuk a felhőként kavargó murvaport. Ennek a szakasznak az vetett véget, hogy az út felkanyarodott a gátra és beletorkollott a Makádról érkező keskeny aszfaltútba. Ezen indultam tovább a gát koronáján, és tettem meg a Tassi zsilipig és vízerőműig vezető utolsó kilométereket.

Egy idő után véget ért a Duna-ágat kísérő erdősáv és a gát egy „S” kanyarral kifordult a Makádi Ezüstpartra. Itt a helyi horgászegyesület mintegy három és fél kilométer hosszan 99 horgászhelyet jelölt ki, tehát eléggé ritkásan találhatóak ezek, szóval jól eloszlanak az itt pecázók. Viszont ide – úgy láttam – több napra érkeznek a horgászok, hiszen lakókocsik és sátrak hosszú sora állt a parton, a gát és a vízpart közötti talán ötven lépés széles füves sávon. Csendes, nyugodt hely ez, az egyszer biztos! Tekerés közben persze nézelődtem is, a magas gát tetejéről jól be lehetett látni a folyót, szinte észrevétlenül fogytak el a kilométerek, egyszer csak azt vettem észre, hogy megérkeztem a Tassi zsiliphez és vízerőműhöz.

Átgurultam az erőmű tetején átvezető úton és leparkoltam a bringát egy aszfaltozott térségen. Megnéztem alaposan mindkét oldalon a vizet, aztán úgy döntöttem, továbbmegyek még a valódi szigetcsúcsig, hiszen ha már lúd, akkor legyen kövér! Még otthon kiszúrtam a Google térképen, hogy keréknyomok vezetnek egészen a Csepel-sziget déli végéig, láttam is az erőműtől a dél felé továbbinduló földutat, gyerünk hát! Ez az utolsó szakasz talán pár száz lépésnyi lehetett, aztán már el is értem a Szigetfői Őrfát, amit szemre egy terebélyes uszadékfából faraghattak ki. Itt is leparkoltam a bringát és leereszkedtem a magaspartról a valódi szigetcsúcsra, ahol egyesül a Ráckevei-Duna a Nagy-Dunával.

Letelepedtem pár percre az egyik nagyobb kőtömbre és bámultam a kilátást. Itt nagyon széles volt a Duna, volt talán ezer lépésnyi is, méltóságteljesen hömpölygött a folyó az erdős partok között. A távolban, dél felé még Dunaújváros gyárkéményei is feltűntek. Persze fényképeztem is rengeteget, aztán amikor eluntam a nézelődést, visszakapaszkodtam a kerékpárhoz. Ekkor már fél egy felé ballagott az idő, és elgondolkodtam a továbbiakon. Az egy órakor induló lórévi kompra nem volt érdemes rástartolni, tizenöt kilométer odáig a táv, ráadásul most már ellenszélben, tehát az felejtős. Inkább a kétórás kompot kellene megcélozni, aztán ráérősen eltekerni odáig! Így aztán még elüldögéltem pár percig az Őrfánál, aztán visszafogott tempóban tekertem visszafelé az Ezüstpart mentén fenn a gáton.

Tényleg erős volt az északi légáramlat, fenn ráadásul telibe az arcomba is kaptam, nem volt hát érdemes sietnem! Ráérős tempóban értem el azt a helyet, ahol Makád felé lefordul a gátról az út, legurultam a tetejéről és a folt hátán folt, kátyús úton elindultam a még távoli falu felé. Az eddigi kitűnő utak után kissé megszenvedtem ezen a pár kilométeren a lyukakat kerülgetve, de aztán Makádot elérve ismét kitűnő aszfalton tekerhettem tovább, ami aztán a kompig ki is tartott alattam.

Még a faluban megálltam pár percre egy kék nyomós kútnál, arcot, kezet mostam, ittam is a jéghideg vizéből, mivel a hátizsákomban a palackban még lötyögő lé már pisimeleg volt a hőségtől, aztán a maradékot távot már megállás nélkül letekertem a kompig. Illetve a kikötő előtt pár száz méterre még kitérőt tettem egy földúton az aszfaltról is látható Zichy kápolnához.

Érdekes a kápolna története, ezért szólnék pár szót róla. Az 1848-as forradalmat követő nyáron Zichy Ödön és testvére Pál hazafelé tartottak Jellasics bántól, amikor Soponya közelében Görgey Artúr csapatai megállították őket és csomagjaikat átkutatva hazaáruló iratokat találtak náluk. Rögtönítélő bíróság elé állították őket, amely aztán Pált felmentette, de Ödönt halálra ítélték és ezen a helyen ki is végezték. A kápolna építtetője személyesen Ferenc József császár volt, az elkészült neogótikus kápolnát pedig dafke is nagy pompával avatták fel 1853-ban. Az épületet egy kis mesterséges dombra emelték, így árvizek esetén sem önti el a víz, kis szigetként emelkedik a dombtető az áradat fölé.

A kápolnától már csak pár pedáltekerés volt a komp melletti kis presszó épülete, és mivel még csak fél kettő felé ballagott az idő, egy jéghideg kólával letelepedtem a külső árnyékos teraszán. Kettőig összegyűlt vagy tíz autó és velem együtt féltucatnyi kerékpáros, minket aztán a hajszálpontosan kettőkor induló komp pár perc alatt átvitt a túlsó partra, Adonyba. A túratervembe felírt távolságadatokból tudtam, hogy alig tizenkét kilométerem van már csak Pusztaszabolcsig, ezt még ellenszélben is letekerem lazán fél óra alatt, így aztán háromnegyed háromkor már a vasútállomás épülete előtt szálltam le a bringa nyergéből.

A kis konténeres jegypénztárban megvettem a jegyem Budafokig magamnak és a drótszamárnak, aztán az aluljárón átcígölve őkelmét azonnal fel is szálltam a légkondicionált Flirtre. A vonat pontosan indult és négy után pár perccel már Budafokon álltam a peronon. Ekkor már nem volt más dolgom, mint hogy feltekerjek a dombra a lakásunkhoz. Fél öt felé léptem be a lakásunk ajtaján és amikor végigpörgettem a kerékpárcomputerem számlálóit, láttam csak, hogy ezen a napon 107,7 kilométert tekertem összesen.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!

A bejegyzés trackback címe:

https://bakancsban-ket-kereken.blog.hu/api/trackback/id/tr5817867657

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása