Barangolások gyalogosan, bakancsban és túrakerékpáron

Bakancsban, két keréken

Bakancsban, két keréken

Kerékpártúra Esztergomtól Tatáig a Gerecse dombjai között

Pihenő Klastrompusztán a pálos kolostor romjainál, látogatás a tinnyei Kossuth háznál és kilátás a Dunára a dombtetőkről

2024. február 26. - horvabe

cimlap-k011.JPG

Kilátás Dunaszentmiklós mellett a dombhát pereméről a Dunára

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

k11.png

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 95,90 km (turista GPS-sel mérve)
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 948/952 m (emelkedés/lejtés, GPS-sel mérve)
- Nehézség: 8/10 (Egész napos kerékpártúra átlagnál több szintemelkedéssel) 
- Kilátások: 5/10 (Szép kilátások sokszor nyílnak az utak mentén, ezek közül a Dunaszentmiklós dombhátáról nyíló panorámák emelhetők csak ki)).
- Jelzettség a túra időpontjában: A túra útvonala nincs jelezve

A megtett távolság és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív. 

Megjegyzés:

Mivel ezen a túranapon sok települést is érintettem, a teljes túra útvonala több kisebb-nagyobb szakaszra is felbontható.

TÚRALEÍRÁS

Egyéb elfoglaltságok miatt majdnem egy hónap telt el, mire újra nyeregbe tudtam szállni, hogy folytassam a még áprilisban megkezdett Dunazug 300 Kerékpáros Körtúra teljesítését. Az első túranapon Budapestről indulva, Solymár és Pomáz érintésével jutottam el Szentendrére, majd a második napon onnan folytatva az utam Pilisszentlászlón és Visegrádon keresztül érkeztem meg a hegyek közötti utakon Esztergomba. Most innen indulok majd tovább, a cél a kiírás szerint mintegy 94 km távolságra lévő Tata lesz a Gerecse dombjain keresztül. Bár a Pilis és a Visegrádi-hegység hegyeit ezen a túrán már magam mögött hagyom, az igazolófüzet szerint 745 méter szintemelkedést most is le kell győznöm a dombokra vezető kaptatókon!

Ezen a reggelen is korán indultam otthonról, fél öt felé már nyeregbe pattantam, hogy a legegyszerűbb úton, a Tétényi-fennsíkról legurulva a Budafoki út – Petőfi híd – Nagykörút útvonalon eltekerjek a Nyugati pályaudvarig. Az éppen ébredező városon gyorsan átvágva negyed hat felé már a pályaudvaron voltam, aztán a jegyet megvéve körbetoltam a bringát a csarnokban a legszélső, egyes vágányon várakozó Flirthez. Az 5:50-kor induló személyvonattal negyed nyolcra már Esztergomba érkeztem és most sem vacakoltam sokat a készülődéssel, hiszen terveim szerint a tatai nézelődés végén még el akartam érni a 16:27-kor Kelenföldre induló személyvonatot.

Pár perc alatt összekaptam magam – vagyis az övemre fűztem a fényképezőgép tokját, lenulláztam a kerékpár computer napi számlálóját és indítottam a turista GPS-em –, aztán kitoltam a drótszamarat a vasútállomás előtti térre, ahol rögtön tankcsapdányi gödrök között találtam magam! A vasútállomás peronjai és épülete után ugyanis teljesen felújítják a terecskét és a hozzá csatlakozó Baross Gábor utcát is! Szemre teljesen felbontották nem csak az aszfaltburkolatot, de az út alapozásáig mindent eltávolítottak!

Járdázva voltam kénytelen kitekerni a Kiss János altábornagy útra, vagyis a 111-es út városi szakaszára, ahol a kiírás szerint el kellett hagynom Esztergomot. A párás, de hűvös reggel miatt ködfoltokon átvágva értem el a lakott terület déli határát, itt egy épülő körforgalom dombján egy pillanatra megállva körbenéztem. Észak felé a városban a köd már alacsony rétegfelhőként felemelkedett, de a közeli Suzuki gyár még szégyenlősen ködfelhőbe burkolódzott.

Kereszteztem a vasutat, aztán a következő körforgalomban balra tértem, a Dorogot elkerülő 117-es útra és belevágtam az első, még meglehetősen laza kaptatóba. Feltekertem a tükörsima, és a kora reggel miatt még kisforgalmú aszfaltcsíkon a kesztölci elágazásig, itt aztán a falu felé vettem az irányt. A házakat elérve ráfordultam Kesztölc főutcájára, az Esztergomi útra és végighullámvasutaztam rajta a hosszú falun. Pár pillanatra az Országos Kéktúra kék sáv jelzései is feltűntek az útszéli villanyoszlopokon, aztán a települést magam mögött hagyva a Klastrompusztára vezető keskeny, kopott aszfaltcsíkon indultam tovább.

A kátyús, gidres-gödrös utacska egyre inkább belelendült az emelkedésbe, aztán a kanyargós erdei szerpentinen az újra feltűnő kék sáv jelzésekkel együtt érkeztem meg Klastrompusztára, a kicsi erdei üdülőtelepre. A még zárva lévő Tölgyfa presszót elérve olyan meredekre váltott a keskeny aszfaltcsík, hogy leszállva a bicajról inkább feltoltam azt az útelágazásig. Egész jó időt futottam, fél kilencre már le is málháztam a kolostor romjai mellett lévő Országos Kéktúra pecsételőpont padjánál. Pecsételtem a bélyegzővel az igazolófüzetembe, itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy a kéktúra stemplik használatához jó, ha tartunk magunknál egy kis pecsétpárnát, mert az nem szokott lenni az ellenőrzőpontokon!

A már csak alapjaiban látható kolostorépület és templom az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a pálos rend szülőhelye: Boldog Özséb esztergomi kanonok 1250-ben itt hozta létre a környék barlangjaiban élő remeték összegyűjtésével a rendet és építette fel a segítségükkel a kolostort. Az épületek a török korban néptelenedtek el, a köveket a környékbeliek hamar széthordták a házaikhoz, a hosszú évszázadok alatt még az emléküket is elfeledték az itt élők. A romok feltárását csak 1959-ben kezdték meg, de a törmelékhalmokból ítélve még most is folynak ezek a munkák.

A hűvös reggel ellenére teljesen leizzadtam az ide vezető úton a párás levegőben, ekkor már sejtettem, hogy ez a mai nap nem lesz egy könnyű gurulás! A GPS-t ellenőrizve láttam, hogy eddig 15,1 km-t tekertem, és közben felkapaszkodtam a 130 méter magasan fekvő Esztergomból 320 méter magasra a Pilis gerincének oldalában. Mint később kiderült, az aznapi túrámon ez volt a legmagasabb pont a dombok között, amelyet elértem, ettől függetlenül emelkedőkben és lejtőkben a későbbiekben sem volt hiány! Ellenőriztem a megtett távot a vadonatúj kerékpárcomputeren is, amit az első túrám kezdetén tönkrement korábbi helyett vettem, az is pontosan ezt a távolságot mutatta.

Ekkor vettem csak észre, hogy a GPS-ben lévő elemek már kimerülőfélben vannak! Elővettem a hátizsák oldalzsebéből a reggel eltett vadiúj tartalékokat, de beletéve azokat a kütyübe, az be sem volt hajlandó velük indulni! Megnéztem az elemek polaritását, hátha eltévesztettem a berakásnál, kicsit megbizgettem az érintkezőket is, de továbbra sem volt se kép, se hang. Visszatettem hát a régi elemeket a kütyübe, de arra gondoltam, hogy visszafelé mindenképpen meg kell majd állnom Kesztölcön egy boltnál, hogy pótolhassam azokat! Kicsit körbesétáltam még a hajdani pálos kolostor romkertjében, fényképeztem párat, aztán letelepedtem néhány percre kifújni magam a romkertből kihordott és kiábrándítóan hatalmas törmelékhalom melletti pihenőpadra.

Visszafelé kicsit könnyebb volt az út a hosszú lejtőn, most csak a kátyúkat kellett kerülgetnem, ez aztán maximálta a sebességet is, a fékeket markolva kezdtem meg a visszaereszkedést Kesztölcre. Szerencsére a faluközpontban, a Szabadság téren álló jól felszerelt szupermarketben pótolni tudtam a ceruzaelemeket, amelyeket azonnal be is operáltam a GPS-be és megnyugodva vettem tudomásul, hogy újra teljesen feltöltött elemeket mutat a kijelző! Megittam még azt a jéghideg félliteres kólát, melyet a boltban vásároltam, aztán újra felpattantam a drótszamárra, mert már alaposan eljárt az idő! Kesztölc másik bekötőútján visszagurultam a 117-es útra, ezen aztán eltekertem egészen a 10-es főútig.

Egy cseppet sem veszélytelen szakasz kezdődött itt, hiszen az út szélén kellett eltekernem Leányváron keresztül a Pilisjászfalu szélén lévő útelágazásig, ahol aztán Tinnye felé fordulhattam. Nagy volt a forgalom, de jól ki volt építve az országút, és az aszfaltozás széle sem volt töredezett, ezért aztán a surranópályán gyorsan abszolváltam ezt a mintegy öt és fél kilométert, végül az autókonvojokat magam mögött hagyva rátérhettem a szinte nulla forgalmú 102-es számú útra.

Tulajdonképpen itt hagytam magam mögött a Pilist és a Visegrádi-hegységet, ahol az elmúlt két túranap nagy részén tekertem és értem be a Gerecse dombjai közé. Mindenesetre a dombvidék beköszöntője eléggé keményre sikeredett, ugyanis a tetők közé felkapaszkodó úton szerintem voltak 10% feletti részek is, az emelkedő derekán pár percre le is szálltam a nyeregből, hogy kifújhassam magam!

Tinnyét már a gerinc másik oldalának lejtőjén értem el pontosan tíz órakor, begurultam egészen a központig, aztán röviden rátértem a Piliscsabára átvezető 133-as útra, vagyis a Kossuth Lajos utcára, de itt már erősen figyeltem a jobb oldali házakat. Meg is lett a Kossuth ház, és az előtte álló emlékoszlop pár pillanat alatt. Az oszlop szövege szerint ebben a szépen felújított házban lakott Kossuth Lajos három évig még a szabadságharc előtt. Az igazolófüzet szerint Tinnye kombinált igazolópont, egyrészt le kellett írnom az emlékoszlop pontos szövegét, másrész fel kellett hajtanom valahol egy bélyegzést is!

A szöveget gyorsan lekörmöltem a kis noteszembe, visszafelé pedig megálltam a Kossuth Lajos utca sarkán lévő kocsmánál, alkoholmentes sör híján itt is vettem egy jéghideg félliteres kólát és kértem volna a céges bélyegzővel egy pecsételést is, de a pultos hölgy szerint az most éppen a szemben lévő dohányboltban volt! Azt hittem először, hogy csak le akar rázni, de átsétálva oda tényleg megkaptam az igazoló bélyegzést! Megittam a kocsma előtti árnyas kerthelységben a kólámat, aztán negyed tizenegy felé továbbindultam innen is.

Egy nagyon kellemes része kezdődött itt a túrának, hiszen Úny, Sárisáp és Annavölgy érintésével végig kellett tekernem az Únyi-patak széles völgyén. A jó minőségű, de nagyon kisforgalmú aszfaltút kényelmesen hullámzott végig a tájon, nekem pedig volt időm és energiám a mellettem elsuhanó tájat figyelgetni. Egy pillanatra feltűnt a dombok között a környék legmagasabb hegyének, a 455 méter magas Nagy-Getének az aszimmetrikus háta, aztán Annavölgyön átvágva vettem észre, hogy az országút pont a Hegyes-kő sziklás orma felé tart! Végül pedig a tokodi pincék melletti útkereszteződéshez közeledve a Kőszikla sziklás homloka tűnt fel előttem. Ezeket mind-mind megmássza az Országos Kéktúra meredek ösvényeken!

És ekkor villámként hasított belém a felismerés: én ebben a kerékpáros túramozgalomban is a kéktúrát keresem! Hiszen veterán kéktúrázóként már sokszor köszöntöttem az utamon a kék jelzéseket régi ismerősökként: Hűvösvölgyben, Pilisszentkereszten, Pilisszentlászlón, Visegrádon, a Pap-réten és még számtalan helyen, ahol kereszteztem az OKT útvonalát! De most is jó érzés volt látni a Nagy-Getét, vagy éppen a Hegyes-kő sziklás, piramisszerű csúcsát! Sőt, szinte már előre terveztem, vártam ezeket a találkozásokat! Ez már kicsit beteges! Hiszen pont azért vágtam bele a túrakerékpározásba, hogy ne kéktúrázzak – ugyanis az Országos Kéktúra háromszori teljesítése után már kicsit herótom lett tőle – de úgy látszik, ebből a függőségből nagyon nehéz lesz kigyógyulni! Meg kell most tanulnom kicsit más szemmel nézni a világot, de nem tudom, sikerülni fog-e ez a szemléletváltás!

Ezen morfondírozva fordultam rá a tokodi borospincék melletti útelágazásban a Gerecsén átvágó 1119-es útra, aztán az enyhe kaptatóján feltekertem a péliföldszentkereszti út elágazásáig. Ráfordultam erre a keskenyebb, de jó minőségű aszfaltcsíkra, aztán nemsokára feltűnt előttem a Bajóti Öreg-kő kétpúpú háta, utána nem sokkal a zarándoktemplom tornya is. Kényelmes gurulással értem el a templomhoz vezető utacskát, feltekertem a kaptatóján, aztán a kolostorépület melletti murvával vastagon felszórt sétányon végigtolva a kétkerekűt újra nyeregbe pattantam és eltekertem a pár száz lépésnyire lévő Szentkútig a földúton.

Ez is kombinált ellenőrzőpont, méghozzá többszörösen is: le kellett írnom a forrás feletti kerámia szentkép szövegét, le kellett fényképeznem magát a Szentkutat, és stempliznem is kellett az itteni Országos Kéktúra bélyegzővel, hiszen ezt a helyet is útba ejti ez az országjáró gyalogos túramozgalom! A szöveg hamar meglett, a fénykép is, aztán a kolostorépület sarkán álló hatalmas, koros tölgyre szerelt kéktúra stemplihez visszatérve a bélyegzést is elintéztem.

Jól álltam idővel, a távnak már több mint a felén túl voltam, de még csak háromnegyed tizenkettő felé járt az idő! Megebédeltem a fa alatti árnyas padnál, ittam a már eléggé megcsappant limonádémból, aztán egy hosszabb pihenő után csak akkor kezdtem el készülődni, amikor a templomocska harangja éppen délre kongatott. Az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követve kapaszkodtam fel a keskeny aszfaltút rövid, de szivatósan meredek emelkedőjén a dombhátra, itt újra feltűnt mellettem az Öreg-kő púpja, aztán a lejtőn lesuhantam Bajótra. Végiggurulva a falun rátértem az utolsó házaknál kezdődő széles, kitűnően aszfaltozott kerékpárútra, ezen aztán tovább ereszkedtem egészen Nyergesújfaluig. Egy dolog akasztott itt csupán ki: a kerékpárút táblákkal jelzetten alá volt rendelve minden becsatlakozó földútnak, tanyakijárónak!

Nyergesújfaluban újra kiértem a 10-es útra, hát itt sem volt kisebb a forgalom rajta, mint Leányvárnál! Szerencsére itt volt jól kiépített kerékpárút, örömmel fordultam rá, de ez néhány száz méter után minden táblajelzés nélkül hirtelen véget ért egy útelágazásban! Tanácstalanul körülnéztem, de csak nem láttam semmilyen folytatást, így aztán kifordultam a főútra. Már éppen felvettem az utazósebességem, amikor megint észrevettem a bal oldalon az újrakezdődő kerékpárutat. Két keresztutca között volt benne egy kis folytonossági hiány! De itt már nem tértem vissza rá, mivel a kerékpáratlaszom szerint úgyis véget ér majd a szomszédos Lábatlanban! Az út is eléggé széles volt, ráadásul még a szélén sem volt töredezett az aszfalt, jól lehetett tekerni rajta, az útszéli Vaddisznó Söröző cégére azonban megállított. Beparkoltam a járgánnyal a kerékpártárolóba, aztán beléptem a kocsmába.

Kora délutánra egyre fülledtebbé vált a levegő, jólesett az ivó hűvöse, de sajnos nekik sem volt alkoholmentes sörük, be kellett érnem itt is a jéghideg kólával. Kicsit még beszélgettem a törzsközönséggel is, kérdésükre elmondtam, honnan jövök, és merre megyek tovább, ők pedig elmesélték, hogy a Dunaszentmiklós felé vezető keskeny országutat tavaly leaszfaltozták, eltüntetve a kátyúk egész légióját. Ennek megörültem, mert a Google Streetview szerint valami csapnivaló volt az út állapota, amikor az útvonalbejáró kocsi végigment rajta, aztán összekapva magam háromnegyed egy felé innen is továbbindultam.

Végigtekerve a 10-es út hosszú, a Dunát kísérő szakaszán csak kétszer álltam meg egy-egy dunai panoráma kedvéért, aztán hamarosan, még Neszmély előtt elértem a Dunaszentmiklósra vezető út kezdetét. Az út minőségét illetően tényleg nem voltak problémák, csak a meredekségével! Az egyenletesen emelkedő, hosszú középső szakasza 10% körüli meredekségű lehetett, itt végül nem a lendület fogyott el, hanem a levegőm!

A párás meleg is elég sok erőt kiszívott belőlem, végül az emelkedő derekán feladtam, leszálltam a nyeregből és toltam felfelé a drótszamarat! Ami nem is volt baj, hiszen így a szerpentinkanyarokban és a tetőn körül tudtam pillantani, ami elmaradt volna, ha a szemembe folyó sós izzadtságtól félig vakon, lihegve tekertem volna a pedálokat! Ugyanis a kilátás pazar volt visszatekintve a Duna széles völgyére, ez tényleg kihagyhatatlan látnivaló! Készítettem is egy panorámaképet, amelyet be is teszek ide két bekezdés közé!

hilltop2_k.jpg

Kilátás a Dunára a Dunaszentmiklósra vezető útról. A képre kattintva nyílik meg a 10.000 pixel széles panorámafotó.

Végül ismét nyeregbe pattantam és a már megszelídült kaptatón értem fel a tetőre, a Hilltop borászathoz és borkóstolóhoz. Ezután kicsit még billegett az út a dombok között, végül begurultam rajta Dunaszentmiklósra. Ebben a községben is pecsételéssel kellett igazolnom, hogy itt jártam, szerencsére a Zöld Akác vendéglőt nyitva találtam a központban, a templom mellett. Itt aztán kaptam céges pecsételést és alkoholmentes Heinekent is. Igaz, csak 0,33-as volt, de megittam belőle kettőt, hogy a kiszáradást elkerüljem és közben kipihentem az utolsó, nagyon meredek kaptatót is. Kicsit még elüldögéltem a vendéglő hűvösében, aztán háromnegyed kettő felé továbbindultam a már közeli Tatára.

A faluvégen értem el a dombhát peremét, innen aztán páratlan kilátás nyílt még ebben a párás hőségben is az alattam, a síkon fekvő városra. Készítettem egy panorámaképet a tájról, aztán nyeregbe szállva lezúdultam a kitűnően aszfaltozott úton a dombról. Szomódon megállás nélkül gurultam át, a falu végén rátérve itt is a kitűnően megépített kerékpárútra. Ezen kerekeztem át Tatára, de itt a vasútállomás mellett a kerékpárút elvált a felüljáró felé forduló országúttól és telephelyek között bevezetett a családi házak közé.

Itt aztán egy rémálom kezdődött, ugyanis véget ért a kerékpárút, és bár időnként ki volt téve egy-egy, a centrum irányát jelző nyíl alakú tábla, de alapjában véve arra mehettem, amerre akartam! Ebben csak az egyirányú utcák szövevénye gátolt, amelyet valami elképesztő logika szerint hoztak létre: az ember teker egy nyílegyenes utcán, aztán egyszer csak előtte virítanak a piros behajtani tilos táblák! Ilyenkor nem volt mit tenni, megérzés szerint lehetett balra vagy jobbra fordulni. Azért csak kereszteztem a vasutat egy sorompós átjáróban, és kis kevergés után elértem a központot is.

A várhoz érkezve pecsételtettem a TKM (Tájak, Korok, Múzeumok) bélyegzővel a múzeumban, méghozzá kétszer is, ugyanis ez egy szakaszhatár a túrámon, aztán kicsit még lézengtem a tóparton, de már nem sok kedvem volt nézelődni. A párás hőség és a megtett táv elvette ettől a kedvem, végül jobb ötlet híján eltekertem a vasútállomásra. A jegyem megvéve és a kerékpárt átcígölve a gyalogos felüljárón letelepedtem a peron egyik padjára és élveztem a lassan beboruló ég alatt feltámadó hűvös szellőt. Hosszasan megbámultam egy fekete zivatarfelhőt, amely szemre pont Dunaszentmiklós felett húzhatott el, aztán pár perc késéssel megjött Komárom felől a Flirt, amellyel fél hat felé értem fel Kelenföldre.

A vonatról leszállva pont szakadt az eső, próbáltam az aluljáróban kibekkelni a zivatar elvonulását, de aztán a telómat elővéve a met.hu radarképén láttam, ez éppen Kelenföld felett dekkol és nem mozdul semerre sem! Akkor pedig hegyibe! Még zuhogó esőben pattantam fel a nyeregbe, de alig tíz perc alatt kigurultam a felhő alól, és már napsütésben értem fel a 7-es úton a fennsíkra. Mire hazaértem, jórészt meg is száradtam. Hat óra felé léptem be a lakásunkba.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!

A bejegyzés trackback címe:

https://bakancsban-ket-kereken.blog.hu/api/trackback/id/tr218338793

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2024.02.27. 21:56:28

Itt is benne volt a boogie a lábadban...

:-)

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2024.02.28. 05:45:17

@gigabursch: Hát, ezt sem hallottam még a kerékpározásra... :-D

olahtamas- 2024.02.29. 06:11:01

Nekem a fenekem nem bírja az ilyen megpróbáltatásokat :)

AttHunter 2024.02.29. 07:58:16

@olahtamas-: Az nyereg kérdése is. Sokat ki kell próbálni, mikorra megleled a jót. Nem biztos, hogy a zselések a legjobbak, például én kifejezettem utálom, mert túl puha.
Nekem a mások szerint mazochista, önsanyargató kemény és keskeny nyereg jött be.
Bár azt mondják, a popsi és a nyereg olyan mint a kutya és gazdája: előbb utóbb egymáshoz idomodnak. :)

horvabe · https://www.kektura.click.hu 2024.02.29. 12:52:37

@AttHunter: Ember... pontosabban ülep válogatja. Nekem a viszonylag keskenyebb zselés jött be, már sok éve ezeket használom. Ezekben tényleg nyeregben tudok tölteni egymás után 4-5 napokat is reggeltől délutánig.
süti beállítások módosítása