Barangolások gyalogosan, bakancsban és túrakerékpáron

Bakancsban, két keréken

Bakancsban, két keréken

Végig a Pilisi piroson V.

Kicsit havas, zúzmarás túra Dömöstől Kiskovácsiig és kitérő a Holdvilág-árokba (2020. december 28.)

2020. december 30. - horvabe

A PILISI PIROS TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE DÖMÖS ÉS KISKOVÁCSI KÖZÖTT A HOLDVILÁG-ÁROKBA TETT KITÉRŐVEL

05.png

Az útvonal a Google Térképen

A TÚRA JELLEMZŐI:

- Megtett távolság a kitérőkkel együtt: 19,28 km
- Szintemelkedés/lejtés a kitérőkkel együtt: 799/750 m
- Nehézség: 7/10 (A távolság és a szintemelkedés együtt egy egész napos túrát jelent. A Holdvilág-árokba történő kitérő a legtechnikásabb, itt kell a legtöbbet kapaszkodni.)
- Kilátások: 0/10 (Ez bizony nem a szép panorámák túrája!)
- Természeti látnivalók: 8/10 (Szőke-forrás-völgye, Holdvilág-árok)
- Épített látnivalók: 1/10 (A Szentfa kápolna Dömös határában)
- Jelzettség a túra időpontjában: 5/10, nagyon figyelmesen haladva követhető (A Sikárosi-réttől Kiskovácsiig csak 3/10, vagyis rosszul jelzett, még figyelmesen járva is nehezen követhető, letérés a jelzett útról elképzelhető)

A fenti szintmetszet, valamint a távolság- és szintadatok a túra során felvett GPS track kiértékeléséből származnak. A többi adat abszolút szubjektív.

TÚRALEÍRÁS

Hosszú téli vakációmat kihasználva – az évközben benn maradt szabadságom ugyanis egyben vettem ki december közepétől – igyekeztem kihasználni arra, hogy minél többet túrázhassak. Ebben csak az egyéb családi elfoglaltságok szabtak határt, és persze igyekeztem én is sok időt tölteni a körükben, mert ritkán adódik az, hogy az ünnepeket együtt tölthetjük a már felnőtt gyerekeinkkel! Mindenesetre december 28.-a, egy hétfői nap alkalmasnak tűnt a túrára, ráadásul a meteorológiai előrejelzések a már hetek óta tartós ködös, párás idő végét jelezték erre a napra. Ebből végül is semmi sem lett (pontosabban eltolódott egy nappal), és továbbra is kitartott a borult, anyaszomorító idő, de azért elindultam a túrára.

Most eléggé messzire kellett tömegközlekednem, hogy belefogjak a gyaloglatba, hiszen az előző túrám Dömösön fejeztem be, ezért illegálisan, még a kijárási korlátozás vége előtt, fél öt felé indultam otthonról és a totálisan néptelen hajnali utcákon legyalogoltam a dombról a 41-es villingerhez (arra már öt után pár perccel szállva fel). Bebumliztam vele a Batyira, ott megvettem a pótjegyem az akkor induló HÉV-re Békásmegyertől Szentendréig, de előrelátóan ekkor beszereztem már a délutánit is Pomáztól vissza Békásmegyerig. Eseménytelenül telt az út Szentendréig és akkor kezdett virradni, amikor felszálltam az esztergomi buszra, amely aztán nyolc után pár perccel tett le Dömös központjában, a templom melletti megállóban.

Már egészen kivilágosodott, nem is szüttyögtem sokáig, bekapcsoltam a GPS-t, felfűztem az övemre a fényképezőgép táskáját és útnak is indultam. A piros sáv jelzések hamar meglettek a templom mellett, aztán a Királykút utcán indultam kifelé Dömösről, tudva, hogy a névadó forrást még útba fogom ejteni a túrám során. Egyébként a mostani túrám első két kilométerét megtettem már a múltkor is (méghozzá oda-vissza), amikor Dömösre megérkezve kitérőt tettem a Rám-szakadékhoz. Rövid szerelvényigazítás miatt most is megálltam a Szentfa kápolna melletti erdei pihenőnél, egy harmincas fiatalember épp akkor bújt elő az esővédő házikó mellett felvert sátrából. Mivel itt, a szűk völgyben már nincs mobilnet, érdeklődött az aznapra várható időjárásról, hát nem sok bíztatót tudtam mondani azon kívül, hogy eső legkorábban csak késő délutánra várható.

Magam is szívesen sátorozom a túráimon, de ennyire közel a településekhez, illetve ennyire nyitott helyen, mint például ez a forgalmas turistaúton fekvő erdei pihenő, soha nem ütnék sátrat! Néha csodálkozom másoknak az emberekbe vetett bizalma láttán, de én már csak úgy vagyok vele, hogy igyekszem sátorveréskor minél jobban elbújni mások tekintete elől. Viszont ki szoktam hagyni a téli, sátras túrákat, bár van egy jó meleg, még a mínuszokban is használható hálózsákom, de a tapasztalatom az, hogy könnyű a fagyokat kibírni a zsákban, na de a hajnali hidegekben kibújni belőle, ahhoz kell a bátorság!

Az erdei pihenőtől továbbindulva a jól kitaposott turistaút a kanyargós Malom-patakot követte, ebből vált ki először az eddig a pirossal együtt haladó sárga sáv, később pedig a Rám-szakadékba tartó zöld sáv jelzés, én pedig ez utóbbi elágazás után megérkeztem a Szőke-forrás-völgybe. Őszintén megvallva eléggé sok szakaszát bejártam már eddig a Pilisi pirosnak, de ezt a részét egészen a Király-kútig még nem láttam sohasem! Nézelődve ballagtam hát tovább, az ösvény továbbra is a patakot követve kapaszkodott a völgyben, de az út egyre szebbé, vadregényesebbé vált! Minden kanyarból más és más kilátás nyílt a kövek között csobogó patakra, nem győztem a fényképezőgépet lépten-nyomon előkapni az övtáskámból pár felvétel kedvéért! Végül erőt vettem magamon és továbbindultam a gyalogúton.

Sajnos, az ösvény később kissé magasabbra kapaszkodva beletorkollott a völgyben haladó erdőgazdasági dózerútba, ezen baktattam hát egy darabon, de amikor az út egy szerpentinkanyarral kifordult alólam, ismét ösvényre tértem. Itt már magasan a völgytalp felett jártam, és lepillantva a szurdok fenekére csodálkozva vettem észre, hogy elfogyott a patak! Itt már nyoma sem volt a korábban vígan csörgedező Malom-pataknak!

Aztán lassan elértem a Szőke-forrás-völgy felső szakaszát, itt a korábban még mély szurdok egyre sekélyebb lett, és több ágra szakadva kanyargó vízmosások szövevényévé vált. A jelzések felfestése eddig sem volt valami tökéletes, ritkás is volt, meg eléggé kopottas is, de eltévedni képtelenség volt a szűk völgyben, itt viszont eléggé figyelnem kellett, hogy el ne tévesszem a utam! Aztán éppen a fagyhatáron végre csak felértem a széles Király-kúti-nyeregbe és elgyönyörködtem pár percig a zúzmarás fákban. Itt kereszteztem a nyergen átvezető erdőgazdasági utat és pár perc alatt elértem a Király-kutat.

Ide egy hosszabb pihenőt terveztem, elővettem hát a zsákomból a kis polifoam ülőkémet és letelepedtem az egyik padra. Amíg az otthon előregyártott sajtoskifli szendvicsemet majszolgattam, az addigi szürke égből csendesen elkezdett havazni. Egészen téli hangulatom kerekedett ezektől szitáló hópelyhektől! Pár percig csak bámultam ezt a váratlan havazást, aztán még indulás előtt ránéztem a Király-kútra: éppen csak cseperészett a víz a kifolyó csövéből. Eddig még nem volt szerencsém ezzel a forrással, ugyanis bármikor is jártam erre, soha nem adott vizet!

Egyébként innen újra ismerős volt már a piros jelzés útvonala, ezen a szakaszán már többször is jártam a korábbi túráimon. Alaposan meg is lepődtem, amikor a forrástól továbbindulva egy hatalmas tarvágáson vezetett keresztül az utam. Szemlátomást alig pár hete végezhettek itt a favágók, az erdei gépeik pedig a nagy kerekeikkel mélyen felszántották a földutat. Szerencsém volt, hogy a gyenge fagy kicsit megszilárdította a sarat, mert különben megszenvedtem volna ezen a részen!

Óvatosan ballagtam tovább a buckássá fagyott úton, nem szerettem volna egy bokaficammal befejezni a mai túrát, de arra még volt energiám, hogy kicsit elmorfondírozzak. Tudom, hogy az erdőgazdálkodás célja a faanyag kitermelése, ebből származik az erdőt kezelő és a tulajdonos egyetlen bevétele, de mindig kiábrándító egy letarolt domboldal látványa!

Sokan azt gondolják, hogy az erdő csak úgy nő magától, de ez nem egészen így van. Az irtásfoltokon gyorsan megjelenik a kefe sűrűségű fiatalos, ezt aztán időszakonként ritkítani kell, mindig csak a legszebben fejlődő fákat megtartva. Az ilyen többlépcsős gyérítés végterméke aztán úgy ötven-hatvan év múltán az a szép bükkös, vagy éppen tölgyes-gyertyános, ahol már szívesen túrázunk mi is. Viszont addig csak munkája, kiadása van az erdőgazdálkodónak, bevétele csak a faanyag eladásából származik!

Persze nem lenne szükségszerű az erdők tarra vágása, létezik ennél kíméletesebb favágási módszer is, ezt nevezik szálalásnak. Ekkor a tulajdonképpen már vágásérett erdő esetében is folytatják a ritkítást és a kivágott fák helyén engedik fejlődni azután az újulatot. Ekkor a homogén, azonos korú fák helyett kapunk egy változatosabb erdőt, ami azért jóval közelebb áll egy erdőség természetes állapotához. Ez azonban költségesebb, kevésbé hatékony módszer, mint a jól ismert tarvágás, így hát a legtöbb esetben maradnak a kopár foltok az erdőkben.

A Sikárosi-rétet elérve csatlakozott a piroshoz az Országos Kéktúra kék sáv jelzése, és a kettő együtt futott végig a rét délnyugati peremén vezető keréknyomokon. Csak itt éreztem meg az időközben feltámadó szelet, ami aztán hozzákezdett az eddig zárt felhőtakaró felszaggatásához. Kicsit elnézelődtem itt, megbámultam a Lom-hegy előtt elszáguldó tépett felhőfoszlányokat és kíváncsian lestem, előbukkan-e a felhők mögül a nap? Végül rájöttem, hogy a feltépett alsó felhőréteg felett egy magasabb szintű is fekszik, ezért aztán folytattam az utam.

Eddig sem volt valami király a piros jelzések állapota, de a Lom-hegyi nyeregbe felvezető szakasz kritikán aluli volt! A rét peremén a kék jelzések balra tértek, a pirosak viszont nagyon megritkultak az erdei úton. A letérések nem voltak minden esetben jelezve, de a jelzések is kopottak, fakultak voltak. Egy-két helyen valaki neon-narancssárga sprével csíkokat fújt a fákra, hogy jelezze a követendő utat, de ez is kevés volt, így aztán erősen figyelve, párszor a GPS-től iránymutatást kérve értem fel a nyeregbe. Itt aztán megint belemerültem a ködbe, de aztán lefelé indulva pár száz lépés után újra magam mögött hagytam.

Sajnos, az ereszkedő út sem volt jól jelezve, pedig ezen a szakaszon a piros jelzés többször is váltott a földutak, keréknyomok között! Csak azt tudom mondani, hogy ha erre járunk, fél szemünk mindig a jelzéseket keresse, különösen az elágazásokban! Aztán persze én is voltam úgy, hogy csak a piros jelzések hiányára figyeltem fel, és a GPS képernyőjét nézegetve jöttem rá, hogy egy földúton haladva nem vettem észre azt a pontot, ahol a piros jelzések ösvényre tértek. Szerencsére láttam azt is, hogy a jelzett út csak levágta az erdei földút egy hajtűkanyarját, így aztán nem volt érdemes visszaballagnom az elágazásba. Szóval jól elvoltam addig, amíg leértem Kiskovácsi határába.

Eddig nagyjából 14 kilométert jöhettem Dömöstől, viszont ide is terveztem az előző túrámhoz hasonlóan egy kitérőt! A Pilisi piros jelzés éppúgy nem megy végig a Holdvilág-árkon, mint ahogy a Rám-szakadékon sem, viszont elhalad ennek a völgynek a bejárata előtt is, és szerintem a Holdvilág-árok épp olyan kihagyhatatlan látnivaló, mint ismertebb testvére! Kicsit megpihentem az útelágazástól pár méterre álló padok egyikén, megettem az előre csomagolt ebédem, aztán nekiindultam a piros kereszt jelzéseket követve a szurdokvölgynek.

Sejtettem, hogy sár lesz ezen a túrán, a kamáslim a lábamon volt már Dömös óta, de még én is meglepődtem az itteni mennyiségen! Valószínűleg az árok patakja pár nagyobb őszi eső után kiléphetett a medréből, és vízzel boríthatta az ösvényt, a többit aztán elintézték az előttem erre járó kirándulók, túrázók, ahogy vendégmarasztaló dágvánnyá taposták az ösvény talaját. A sár ellenére azonban érdemes télen szervezni a Holdvilág-árokba túrát, mert tavasztól késő őszig a lombok miatt szinte semmit sem látunk a völgyből. Pedig az sem piskóta! A kitaposott ösvény az árok oldalában halad hullámvasutazva, hol felkapaszkodik pár métert a foghíjas falépcsőkön, hol pedig visszaereszkedik a patak köves medrébe. Kidőlt fák alatt bujkálunk, vagy kapaszkodunk keresztül rajtuk, közben persze folyamatosan halljuk a patak csörgedezését.

A völgy később egyre mélyebbé válik, sziklafalak közé érkezünk, itt aztán választani lehet, hogy a piros kereszt jelzéseket követve felkapaszkodunk-e a domboldalba, vagy lenn maradunk inkább a piros omega jelzésekkel együtt a szurdok alján. Azt hiszem, itt rossz lóra tettem, ugyanis maradtam a piros kereszt jelzés útvonalán, mert tartottam attól, hogy nagyon koszos lesz a völgy végén a hosszú fémlétra az előttem itt jártak sáros bakancsaitól! Így aztán nem láttam alulról a szurdokvölgy végét, csak felülről fényképezgettem le oda.

Azért érintettem a Remete-barlangot, amely egy sziklafal tövében nyílik, és ősi kultuszhely lehetett valamikor. Már évek óta el van kerítve a sziklafal előtere régészeti feltárás miatt, most sem tudtam közel jutni a drótkerítés miatt a sziklákhoz! Így aztán rövid nézelődés után folytattam az utam és hamarosan elértem a szurdokvölgy felső végén az útelágazást. A piros kereszt jelzésen visszakapaszkodhattam volna a Lom-hegyi-nyeregbe, de itt a zöld kereszt jelzést választva kezdtem meg az ereszkedést.

Nagyjából húsz percnyi lejtő végén értem el a vígan csobogó Gyopár-forrást, innen aztán a zöld négyzet jelzésre váltva pár perc múlva észrevettem a kopasz fák között a volt Csikóváralja turistaház épületét. Úgy tudom, soha nem jelentették be a ház megszűnését, de még a Wikipédia is hektikusnak mondja a nyitva tartását. Én úgy gondolom, újabb Budapest környékén álló turistaház megszűnését könyvelhetjük el magunkban. Az erdei ösvények után rátértem a turistaházhoz vezető keményre döngölt földútra, ezen értem el a Pilisszentkereszt és Pomáz közötti országutat a Csikóváraljai menedékház nevű megállónál.

Olyan korán leértem a buszmegállóba, hogy indulás előtt otthon ki sem írtam az ilyenkor érkező buszokat a kisokosomba, aztán a menetrendet böngészve láttam, hogy csak fél óra múlva, 14:43-kor érkezik a következő. Mindenesetre addig volt időm megszabadulni a sáros kamásliktól és tisztára csiszatolnom a fűben a bakancsaim. Aztán a busz jó ötperces késéssel érkezett, ami kétesélyessé tette, hogy elérem-e Pomázon a csatlakozó HÉV-et! Felszállva láttam csak, hogy a busz zsúfolva van kirándulókkal, akik Dobogókőn szállhattak fel, és a busz azért késhetett ennyit, mert sokáig tartott egyesével kiadni mindenkinek a jegyet! Ekkor áldottam csak az eszem, hogy még reggel megvettem a hazafelé vezető útra szóló kiegészítő jegyem a Batthyány téren!

Amikor megállt a busz a pomázi HÉV megálló melletti buszvégállomáson, akkor tűnt fel a kanyarban a HÉV, és futnom kellett, hogy elérjem a peronra éppen akkor beérkező szerelvényt. Közben persze folyamatosan hallottam a peronon a jegykiadó automatánál sorban állók szentségelését. A HÉV-ek Budapest határán kívüli szakaszaira ugyanis nem érvényes a BKV budapesti bérlete, minden út előtt meg kell venni az úgynevezett kiegészítő jegyet a városhatártól az adott megállóig. Bliccelésre nem érdemes játszani, ugyanis minden szerelvényen utazik ellenőr is, aki aztán a megállókban vált a kocsik között és ha nincs kiegészítő jegye, akkor szénné bünteti a szerencsétlen utast! Végül Budapesten átbumlizva, viszonylag hamar, fél öt felé érkeztem haza.

Ugrás a következő túrára

A bejegyzés trackback címe:

https://bakancsban-ket-kereken.blog.hu/api/trackback/id/tr4516363354

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása